Tombol a tenger. Végtelen erővel dobálja partra hol kajla, hol félelmetes hullámait. Tegnap olyan csendes volt még, mintha nem is a tenger volna, tószerű, visszatükröződött benne az ég, ma pedig zavaros, dühödt, könnyekkel terhes, és türkizkék, tört álmokat mesél…

- Itt erősnek kell lenni, mondja Ruti, a kolléganőm, aki etióp. - Ezen a földön nem lehetsz gyenge, ha itt akarsz élni, keménynek kell lenned, erősnek, és nem azért, mert eltaposnak, hanem mert az vagy! Hogy itt vagy, az már azt jelenti. Erős vagy. Tudod a dolgod, hát tedd, és nem számít, hogy mások mit mondanak. Nyisd ki a szád, harcolj és menj előre. Küzdj magadért és küzdj másokért. Gyerünk! Yalla! - mondja újra és újra.
- Ne vedd a szívedre! - mondta ezt is, amikor mások bántottak és ő védett meg. És akkor is ugyanezt mondta, amikor bevallottam neki az elmúlni látszó dolgokat. "Ne vedd a szívedre!"

Azt, hogy „figyelj!” úgy mondja a héber: „tedd a szívedre!” (taszim lev). A „ne vedd a szívedre!”, tehát azt jelenti, ne figyelj rá. Ne figyelj rá, hogy fáj, ne figyelj rá, hogy úgy érzed, hogy vége, ne figyelj arra sem, hogy kicsinek érzed magad, és úgy hiszed, nem tudsz megbirkózni vele, ne figyelj rá!

Elköltöztek.

Mielőtt elmentek volna, még áthívtam őket, és mint két héttel ezelőttig mindig, ameddig nálam, velem voltak, és főztem nekik málnateát. A nagyobbik gyertyát akart gyújtani, még nincsen szombat, nem szabad kicsim, mondtam neki, mire lebiggyesztette a száját, és akkor arra gondoltam, végülis miért ne? Mit árthat? És a kezébe adtam a gyertyát. Áldást nem mondunk, de nézzük a lángot. Közben a kicsi a nagymamával és a nagynénivel beszél. A telefon ki van hangosítva, nem én akartam, ők állították be így, hadd hallja mindenki, együtt vagyunk és egymás előtt nincsenek titkaink. Amíg kicsöng, keresi a képet, hol láthatja majd a mamát, mondom neki, hogy ez sajnos nem skype, sima vonalas telefon, ezen nem lesz kép. - Jajj, de kár! – mondja, de én arra gondolok, hogy talán mégsem baj. Lehet, hogy jobb is így. Mindenképpen könnyebb. Amikor a mama felveszi a telefont és a hatéves kislány meghallja a hangját, hirtelen nem tud megszólalni sem, elönti a könny a szemét. - Mama! – mondja, és hosszú percekig többre nem is futja neki, csak hallgat, szorítja a kis kezében a kihangosított telefont, nézi a képernyőt, amin pedig tényleg nincs kép, és elfehérednek az ujjai… - Mama!... - Elfordulok. Valamit nagyon gyorsan pakolászni kell. – Jaj, hát te vagy az, tényleg Te? Hogy vagy drága életem? – hallom a hátam mögött a jól ismert hangot, Anyusét, és le is hajolok akkor a fésülködő asztal alá, valami leesett oda még tegnap előtt, muszáj azt most már felvenni onnan… Gondolom, hogy mi jön, de nem tudok, nem tudtam rá felkészülni. És még nem is sejtem, hogy mint amire számítottam, még annál is nehezebb lesz. A szívemben megmarad a teljes párbeszéd, és este leírom majd. Most nem lehet. Hamar véget ér a búcsúra szánt idő, túl hamar. Háromra mennem kell dolgozni. A kislányok még rajzolni akartak nekem, de már azt sem lehet, a kicsi mégis papírt keres, egy tollrajzra futja még. A nagyobbiktól pedig megkapom a bárányt és az együtt írt mesét.

A munka alatt gombóc van a gyomromban, a torkomból oda gyűrtem le, ideiglenesen, mert odabent az idősek otthonában beszélnem kell, mosolyognom kell, kedvesnek kell lennem és vidámnak, mintha az élet mégiscsak egy piknik lenne… A gombóc azonban ott van, és hiába tudom, hogy valahogy majd kijön onnan, később, néha mégis a köldököm fölé szorítom az öklöm, mert túlságosan is érzem, nagyon szorít. Guszun meg is kérdezi, valami baj van? Nem érzed jól magad? Fáj a hasad? Az idő lassan telik, néha annyira lassan halad, hogy úgy kell előre rúgdosni. A tíz perc szünetben, amikor lehet, leülök a konyhában, és képeket nézegetek.

Hatkor osztjuk a vacsorát, arra gondolok, most áll oda a teherautó a ház elé, most pakolnak bele, eltűnnek az összecsomagolt dobozok, és mind a bútorok, a szőnyeg is, amit végül nekik adtam, eltűnnek a plüssök, és a kiscipők, a papucsok a polcról, és a csíkos takaró a padlóról. Hétkor fektetünk, Guszunnal gyorsan megy a munka, fél nyolcra már készen is vagyunk, és mielőtt felsöpörném a konyhát, kimegyek a kórház előkertjébe. Innen éppen az ablakukra látni, és látom is, még ég a villany, még ott vannak, MÉG OTT VANNAK! Eszembe jut, hogy talán gyorsan haza kéne futni, megállni a kapu előtt, még egyszer megölelni őket, jó szorosan, végigpuszilgatni az arcukat, mint délután annyiszor, és akkor ők körém fonnák a vékony kis karjukat, összekulcsolnák a derekamon, lábujjhegyre állva, pipiskedve puszit akarnának adni, és én hagynám nekik és simogatnám a hajukat. De tudom, nem lehet,… MÁR NEM LEHET! Z. hív, beszélgetünk, próbáljuk a jövőt látni, É. a háttérben beszél, hallom a hangját, azt is, amit mond, aggódunk hárman, de félni is könnyebb együtt, és Z. férfi, tudja, mit kell, mit lehet tenni. Igyekszünk megnyugodni. Lehúzom a blokkolókártyát, elindulok haza, hűvös van nagyon, jó, hogy délután hoztam a kabátot, az ablak már sötét, pedig most nincsenek lehúzva a redőnyök, mindhárom ablak sötétségbe burkolózik és a konyha is. Felmegyek a lakásba, a folyosó csendes, Márta elment valahová, kezében a rózsafüzérrel, ünnepelni, biztosan. Arra gondolok, jobb is így. Leülök az asztal mellé, megnézem a fészbúkot, telik az idő, megeszem a bastidát, amit hazahoztam, felveszem a köntöst, amit Pulinától az új évre kaptam, beleburkolózom. Pulina az, aki mindig azt mondja, Chaim, ze lo piknyik és eszembe jut, amit aznap erre a kijelentésre mondtam, nem csak, hogy nem piknik Pulina, annál sokkal súlyosabb…Az öregasszony bólintott.

Eszembe jut L. arca, ahogy délelőtt találkoztam vele a lépcsőházban. Furcsa volt, zaklatottnak tűnt. Most megyek kiíratni a lányokat a suliból, mondta és panaszkodott, hogy mennyi lesz majd a januárban kifizetendő utólagos számla. Áram, vízdíj. Eszembe jut, ahogy december elején még azt bizonygatta, mindent a lányok érdekében tesz, az ő szempontjaik a legfontosabbak. Megbeszéltük akkor azt is, mennyivel jobb lesz, ha legalább tavasz végéig itt maradnak, hogy ne kelljen év közben mindkettőnek még az iskolaváltással is megbirkóznia… Két hét alatt mégis sürgőssé vált a költözés, és ő beleugrott az első kiadó lakásba. A lakás bútorozatlan, csak egy gáztűzhely van benne, nem is túl nagy, de a munkahelyéhez közel van, és innen messze, és senki sincs ott, aki az életébe belelátna. Igen, senki nem lesz ott,  aki tudhatná, hogy mit csinál az a boszorkány a lányokkal, a lehúzott redőnyök mögött, igen, a gonosz mostoha, aki büntetésből kiállítja a gyereket a folyosóra, és aki játék mackókat tép szét, ha valamit véletlenül levernek… Eszembe jut, hogy most már véletlenül sem fogok majd összefutni velük. Sem L. -val, sem a kislányokkal, hogy nem fognak tudni átjönni, és hogy senkinek sem fognak tudni szólni, ha baj van. A lányok érdeke a legfontosabb. Visszhangzik a fejemben a mondat és nem értem. Valami ármány, boszorkányság van itt, valami gonosz mágia! Ezt mondta mindig, hogy a lányok a legfontosabbak. Ő, az Apa. És most mégis hagyja azt, ami van, ami történni készül. Elhitte, mert hinni akarta, hinni akarja, hogy megváltozhat, ami rossz, hogy csak úgy magától megváltozhat. Ő akarta így, az ő választása, az ő döntése, az ő felelőssége, ezt mondogatom magamnak, de sírni kezdek mégis, mert tudom, hogy én meg nem tettem meg mindent, nem harcoltam, és ez meg az enyém, az én felelősségem, hogy elfogadtam, nem küzdöttem, nem nyitottam ki a számat, nem hisztériáztam, nem csapkodtam, nem vergődtem bele magam. Nem harcoltam, igen és a csend a boszorkányoknak kedvez, hallgatni bűn, feladni a küzdelmet, a reményt pedig bűnrészessé tesz, akár egy gyilkosságban is.

Nem, tényleg nem üti meg őket, nem kapnak pofont, mert azt mondta neki L., ha ezt megteszi, és ő megtudja, mindennek vége közöttük és végleg. Nem üt. De helyette tesz minden mást. Arrébb löki őket, és hosszú órákra bezárja őket a szobába. Elveszi tőlük a tabletet, nem játszhatnak, nem mehetnek fel az internetre, és nem beszélhetnek a családtagjaikkal, nem írhatnak a mamának. - Kurva anyád! A kurva anyátokat! - ordít rájuk, - takarodjatok a szobátokba, majd én kiverem belőletek ezt a kurva sz... vért! - Mint az ostor, csattan a kislányok hátán az anyjuk családneve, és igen, simán lekurvázza az anyjukat, könnyen megteheti, hiszen a fiatal nő már két éve halott, és nem tud védekezni sem. A gyerekek szívében nő a bosszú, úgy nő, mint a dudva, tudom. Most kicsik még, de nem marad válasz nélkül ez a kegyetlenség. Bőgök keservesen, miközben azt mormolom magam elé, hogy nem értem, nem értem… Hogy változhat ennyit? A világ. Az ember szíve. Egy apa lelke. Két hét alatt!… Valami ármány van itt, igen, gonosz varázslat, mágia! Más nem lehet. Na, de a XXI. Század elején? Igen. Sötétebb és erősebb, minden eddiginél. Legszívesebben üvöltenék… De persze nem teszem.

Kinyitok egy üveg bort, posztolok valamit a fészbúkra, nézem, mit írnak más ismerősök, bekapcsolom a bojlert. Hív a fiam, csetelünk, itt egy órával korábban van, boldog új évet kíván és én is, viszont neki, és kinyitom az ablakot, mert odakintről hallatszik, hogy máris tűzijáték. Kinézek, az arcomon folynak a könnyek, teljesen mindegy, úgysem látja senki meg. Haifa felett és lent a parton, a kikötőben szikrázó, pattogó, csillogó fények festik színesre az eget. Istenem, add hogy… ! – motyogom magam elé, és pontosan tudom, hogy mit kérek, és azt is, hogy örökké emlékezni fogok a pillanatra. De lehet, hogy Isten most nem hallja meg…Ő túl nagy, a világban túl sok baj van, tudom, az én problémáim azokhoz képest, ha súlyosak is, mégis kicsinyek. Ha lesz idő rá, majd megoldja őket. Akkor majd segít. Megszabadítani embereket a gonosztól, Neki semmiség. Ő hatalmas, tudja az időt is. Nem marad el, nem késik. Ugye? Akarom hinni még!

Hív a lányom is telefonon, éjfél van ott, itt már elmúlt éjjel egy óra, jól esik, mindennél jobban, hogy hívott, de fáradt vagyok, a hangom érzem, fénytelen és kemény, pedig szeretném megköszönni is. – Vigyázz magadra! – mondja az én Zsófikám, aki az enyém, és akivel szemben a magam hibáit én is elkövettem. Hogy azután igyekeznem kelljen hosszú évek alatt mindent jóvátenni. Talán nem voltak túl súlyosak, de valószínűleg még mindig nem fejeztem be, hogy kijavítsam őket. A jóvátétel mindig hosszabb időbe telik és mindig sokkal, de sokkal nehezebb, mint elrontani a dolgokat.
Lefekszem. A jövő év tele van reménnyel, új utakkal, tudom. Erre akarok gondolni, erre kell gondolnom.

És nem teszek fogadalmakat, már nem megy. Félek, hogy nem is tudnám betartani őket. Mielőtt elalszom, csak egyetlen képet látok magam előtt, és az jut eszembe, hogy bárcsak,...

Bárcsak mint a folyondár, olyan volnék! Belekapaszkodva mindabba, amit eddig kaptam, talajt, gyökereket, sejtjeimben hordozott kódokat és minden örökséget. Felkúszva a kőfalakra, magasra, a tetőig, az ég felé törnék, és ott erős szárral megtapadhatnék. Ezer ágra osztódva, futva fel, akkor millió virágot bontanék, és így tápláléka lehetnék az embereknek, virágpora a méheknek, amiből mézet gyártanak, és díszére lehetnék a háznak, hogy a járókelők megcsodálják, mindenki, aki arra jár, és bárki, aki látja, elhihesse. Hogy az élet mégiscsak gyönyörű. Csodaszép. Bárcsak. Lenne erre egy kis remény… Hogy ilyen lehetnék. Tombol a tenger. Zord zúgásában, és az éjszaka feketeségében is szépséges, türkizkék, de tört álmokat mesél

Guszun tehát ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen Názáretbe, de előtte Tamrába, ahol él, és Shefa’Amr –ba, ahol pedig az édesanyja lakik és ahol ő is felnőtt. Reggelre ígérte, hogy jön, negyed tizenegyre meg is érkezett  de ez így van jól errefelé. Ebből is látszik, hogy ide tartozom, itt az időnek más mértékegységei vannak, mások a jellemzői, a tulajdonságai és az időhöz való viszonyulást nem is a pontosság határozza meg… Hála Istennek. No, Názáret kimaradt, de nem csak a késés miatt, hanem mert elidőztünk a két városban egész nap, egy napra még ez is sok volt.

Shefa ’Amr
Hét dombon fekszik, történelmi város, nagy múltja van, a szánhedrin például itt ülésezett egy jelentős és hosszú időszakban, ami ugye már alapból jó ómen , azután éltek itt törökök, ha nem is százötven évig, de jó sokáig, és mindez rajta hagyta a nyomát a városon rendesen. Az első dombon megálltunk, ott megnéztük a tájat és Guszun megszámoltatta velem a többi dombokat, igen, megvan a hét. Ő pedagógusnak született, kár, hogy nem tudja ezt , és ahogy álltam az első domb szélén, már biztos is voltam benne, hogy a látványt soha nem felejtem majd el. A dombok, amiket itt nagyvonalúan hegyeknek neveznek nem kopárak, hanem amit nem épített be város, azon erdős ligetek vannak, többnyire fenyők és más lombos fák, köztük birkák és tevék sétálgatnak legelészve, a kilátás több mint szép, és mindent beleng valami csendes békesség. Ez jellemző a természetre. A városra messze nem. Beérünk, az utcák zsúfoltnak tűnnek és nem csak azért, mert sok ember van, hanem mert szűkek, régiesek, hangulatosak. Elsőként felmentünk a bírák helyére, jellemző, hogy a szánhedrin után a törökök is itt üléseztek, átvették a stílust, így volt a könnyebb, ésszerűbb, gondolom itt volt a díván(y) . Épült a hely emlékére egy magas épület is, be lehet látni a várost róla. A keresztény templom, kneszia nem messze ettől a helytől áll, a mecset mellett közvetlenül, és mindkettő kiemelkedik, a tornyok és a kupolák magasabbak az összes többi épület tetejénél. Egy utcával lejjebb egy kőkerítés tetején megbújik a kőből készült menóra, és mögötte áll a kicsinyke épület, ott a zsinagóga, mutat rá Guszun, de arrafelé nem megyünk. Arra gondolok, milyen jellemző ez. Az is, hogy nem megyünk és az pláne, hogy semmi hivalkodás. A gyülekezet háza megbújik a házak közt, nincsenek tornyok, csipkézett homlokzat, ugyanis nem ez a lényeg, soha nem is ez volt. Guszun férje aki mentős, az itteni mentőállomáson dolgozik. A múltkor azt mondta nekem, nincs semmi baj a zsidókkal, amíg Shefa’Amr-ban csak néhány zsidó család élt, addig nem volt semmi baj, addig békesség volt… Megkérdeztem, hogy most hányan élnek a városban zsidók, azt felelte senki, már mind elmentek. Shefa’Amr-ban csak muszlimok laknak, keresztény arabok és drúzok. A zsinagógát meghagyták azonban, mert Kiryat Atáról szombatonként járnak még ide néhányan imádkozni. Nem kérdeztem meg, hogy azok, akiket elüldöztetek? Pedig a kérdés logikus és kézenfekvő lett volna, de semmi értelmét nem láttam ellenségeskedést kezdeményezni.

Nohát. Sétálunk az utcán, Guszun vesz nekem egy fagyit, a fagyi neve arabul itt „buza” , könnyű lesz megjegyezni. 1910-ben alapították az üzletet, azóta egy család kezében van, állítólag sehol nem lehet ilyen jó fagyit enni, egész Izraelben, kézzel főzik, keverik, és csak természetes anyagokból készül. Kedves kis bolt, bent le is lehet ülni. Közben az utcát odakint ellepik a gyerekek és a fiatalok, akiknek ez volt az utolsó tanítási nap, holnaptól a téli szünet kezdődik. Fiatal fiúk és lányok, többnyire mikulás ruhába öltözötten csengettyűket ráznak a kezükben, hangosak, vidámak. A táskámat a nyitott kocsiban hagytam és Guszun látja, hogy egy idő után kicsit feszengek, nem kell aggódni, mondja, és én megint szégyellhetem magam. Azután elindulunk. Guszun anyukája már otthon van, felé menet megmutatja nekem, hová járt iskolába, és melyik házból vitte haza kislánykorában a sajtot és a tejet. Megállunk a keresztény templomnál is, várja, hogy lefényképezzem a karácsonyfát és a betlehemi jászolt, egy ház udvarának kertjét, ahol Mária-szobor van, belátom, hogy udvariatlanság lenne nem tenni, fényképezek szorgalmasan. Mosolygok a szarvasokon, minden erkélyen és háztetőn szarvasok vannak, este világítanak is, mondja Guszun. Drúzok jönnek-mennek mellettünk buggyos gatyáikban, fejkendős lányok – asszonyok a miniszoknyás tinik mellett, a Burgerencs kertjében a bikán lámpafüzér, egy lány a hátán keresztbe vetett lábbal üldögél, és úgy falatozik. Az autókon színes lufik tömkelege, az ablakokban Santa Claus és délután karnevál van, arra majd visszajövünk.

Guszun anyukája szívélyesen fogad, körülötte az összes unokája, vannak vagy hatan-heten, köztük csak egyetlen kisfiú. A lányok közt a legidősebb sem több tíz évesnél, mustrálnak, figyelnek a szemük sarkából, és amikor kimegyek a kertbe telefonálni utánam somfordálnak, egy óra elteltével pedig már megpróbálnak angolul beszélni velem. Kár, hogy még keveset tudnak. A legszebb közülük Szajzsúd, akinek a neve imát jelent, és akinek a nevét egyedül sikerül megjegyeznem. Ebédre azután Guszun átvisz magához Tamrába. Tamrától már semmi jót nem remélek, Guszun sem szeret ott lakni, csak a férje miatt költözött oda. Tamra sokkal kisvárosiasabb, tényleg, és csak muszlimok lakják, és már első pillantásra is nagyon fura, hogy a nők mennyire öregnek látszanak a kendő miatt. Itt aztán nincs karácsony, mondja Guszun, ha megpróbálna kirakni egy lámpafüzért, már azért is ki tudja, mit csinálnának vele, mindenesetre nem teszi ki magát ilyesminek. Senkivel sincs jóban, de itt a szomszédok egymással sincsenek jó viszonyban, meséli, hogy megtörtént, hogy a felettük és az alattuk levő utcában lakók összevesztek, és ő akkor hazaköltözött, mert ott volt biztonságosabb, a házából a lábát kitenni sem volt veszélytelen, a férjével együtt ők laktak középen. Az utcák, ha nem is koszosak, de nagyon elhanyagoltak. A kertekben nincs sem virág, sem fű, sem fa, sem bokor, csak, ami természetesen, magától nő, az pedig kevés növény ezen az éghajlaton. A városka határában beduinok laknak, messziről látszanak a tevéik és a bádogfalak. De Guszun erre legyint, szerinte nincs semmi baj a beduinokkal, azok is mind muszlimok. Kisütjük a húst és a fasírthoz hasonló kubbit, salátát is csinál, tsik-tsak minden hamar készen van és minden nagyon finom. Kimegyek az emeleti lakás erkélyére, csend van és átható lószag lebeg az utca felett. Guszun nevet. Ennyire érezni, kérdezi, igen, itt a legtöbb családnak vannak lovai. Furának tűnő egyveleg. A városka főutcáján a Pierre Carden és Hugo Boss üzlet mellett az átható lószag és a kakaskukorékolás szinte non-stop hangja…

Ebéd után visszamegyünk Shefa’Amr-be, ahol már elkezdődött a karnevál. Cserkészcsapat dobol, iszonyú magas és testes katolikus pap, valamint a város polgármestere mond beszédet. Lemerült a telefonom, nem tudok fényképezni, de ezt most valamiért nem sajnálom annyira. Hatalmas a hangzavar, az emberek itt egyébként is mind nagyon hangosak, de az autók most dudálva húznak el mellettünk, szólnak a keresztény dalok, de nem a jingle bells, hanem valami klasszikusabb és bájosan összekeveredik a müezzin hangjával, aki épp imára hívja a híveket. Mindenki arabul beszél, senki sem ivritül, a szövegből csak annyit értek, hogy legyenek bár muszlimok, arabok, vagy drúzok, a polgármester boldog ünnepeket kíván mindenkinek. A zsidókat meg sem említi. Kissé keserű a szám íze, cseppet fanyar az ünnep, nyakamban a Dávid csillag, de a zsidók mintha nem is léteznének, mintha nem is Izrael földjén állnék, és Jézusról sem beszél senki. Santa Claus eljön holnap, vagy baba noel, mikor épp melyik kifejezés jut az itt élő emberek eszébe, és mindenkinek ajándékot osztogat. Ennyi.

Hazamegyünk a lakásba. Guszun anyukája főz nekem arab kávét, olyan erős, mint a lórúgás, kettőt is elém tesz, az egyiket forrón, később a másodikat hidegen, miközben a tv-n a mekkai zarándoklatot nézi. Hömpölyög a sok ember mezítláb körbe-körbe, muszáj oldanom a feszültséget, és Guszun fiától, aki itt az egyetlen angolul jól beszélő valaki megkérdezem, mondja már meg nekem, végülis mi van „under that black cover in that huge box”, amiért ennyire sokan odamennek, és keringenek ott? A fiatal srác 16 éves, pontosan érti a humort a kérdésben, elmosolyodik, aztán nevetve magyarázza, hogy pontosan ő sem tudja, mert ez a nagyanyja biznisze, és kérdezi, hogy akarom-e, hogy megkérdezze. Bólintok, pedig pontosan tudom, mi van benne. A dobozban a fekete lepel alatt. Az idős asszony hosszasan magyarázna, de Guszun figyel, mondtam én, hogy a lelke egy pedagógusé , és megkéri a fiát, ne beszéljenek már nekem Mohamedről, inkább Ibrahimról mondják el azt a történetet, hogy ott akarta feláldozni a fiát, és már égett a tűz a gyerek alatt, de  akkor csoda történt és Allah esővel eloltotta azt. Először nem is értem meg hirtelen, hogy Ábrahámról van szó. Azután meg már nincs is kedvem elmondani, hogy én másként tudom az egész sztorit, meg hogy az nem is ott volt,  nem is úgy történt, ésatöbbi. Arra gondolok, hogy már úgyis mindegy. Azután, hogy santa claus ünnepe lett a karácsony, lufik vannak és karnevál, már mindegy is. És hálát adok azért, hogy annyi legalább megmaradt a történetből (ezek szerint), hogy Isten nem akarja, hogy megöljük a fiainkat. Végül ez is több a semminél, sőt, lehet, hogy ez a lényeg… Innen kezdődik minden, a többire meg ráérünk… Megérteni. Este indulunk hazafelé, hallgatagon ülök a kocsiban, és azon is eltűnődöm, hogy állítólag sok amerikai és német lakik a városban, és valóban néhány autó hátsó szélvédőjén még feliratokat is láttam, német és angol nyelvtanítást hirdettek, még meg is kérdeztem hangosan Guszuntól, ugyan mi a fenét keresnek itt a németek? De azután persze rájöttem és a hazafelé vezető úton azon gondolkodom, vajon nem kellene szólni ezeknek a misszionáriusoknak, hogy cserkészcsapat ide vagy oda, de mégis valahogy nagyon elszúrják a dolgokat? Persze a szívem mélyén már abban sem vagyok biztos, hogy nincsenek teljesen tisztába vele… Hihetetlen mértékben lehangolódtam. Guszun mosolyogva kérdezi, elfáradtam-e? Mondom neki, hogy persze, de minden nagyon szép volt, és hogy nagyon köszönöm, ez utóbbit pedig őszintén így is gondolom. Nélküle nem jártam volna itt soha, vagy ha igen, akkor nem láttam volna ennyit. 

Pfűűűű. Az idő eltelt, a szerelem is, és nagyjából így vagyok. Írtam, de nem ide, megjelent az Irodalmi Jelenben, persze az online verzióban egy novellám és írtam jegyzeteket a fb-ra, zeu. :) ez minden energiámat fel is emésztette a munka mellett.
1.    szerelem. The End. Ahogy gondoltam, úgy lett, hát legalább az emberismeretem nem hagyott cserben most sem. Egy napot átaludtam, utána újraterveztem az életet. Fogadalom ezzel kapcsolatban: Soha többet nem állok szóba magyar férfivel! Lehet, hogy másmilyennel sem, ezt még nem tudom, de a hülyeséget, átveréseket, cserbenhagyást túl töményen kaptam az elmúlt négy évben, kösz! Egy életre elég volt nekem. Más nemzetiségű férfinek legalább majd a siránkozását nem kell hallgatnom, vagy ha siránkozik is, nem anyanyelvi szinten fogom érteni, ez biztos, hogy ebben az esetben pozitívum lesz.
2.    Idő. Lassan ki kell költöznöm innen a Merkaz Klitából, elkezdtem lakást nézni és ezzel együtt új + állást keresni, mert a jelenlegi pénzem mellett nem engedhetek meg magamnak rendes lakást, márpedig muszáj lenne. Szerencse, hogy itt északon viszonylag olcsók a bérleti díjak, de nekem még így is drágák. 2ezer sékel körül már nagyon szépek vannak, berendezve, meg minden, na de hát nincs annyi, és nekem nem kell egyelőre 3 szobás. Kisebbek is vannak, de 1600 alatt nem lehet megúszni, hacsak az ember nem kívánkozik az itteni nyóckerbe, márpedig nem.
Írok majd rendesen is, de most ki vagyok nyúlva. Remélem lesz még idő és alkalom, mármint írni, és akkor majd azt is elmesélem, miért gondolkodom a jövőről ilyen furán ma este… :)

Sok minden volt, alig tudtam írni. Márta fiát munkahelyi baleset érte, egy hétre leutazott Eilatra, hogy ápolja. Nekem azonnal lelkiismeret furdalásom támadt a wc-papírgurigákkal kapcsolatosan írt dolgok miatt, megölelgettem, küldtem a fiának egy csokit, meg egy miniatűrizált zsoltáros könyvet, mire Márta a nyakamba borult és majdnem sírt. Egy hétig tobzódtam itt az egyedüllétben, élvezhettem volna a csendet, de ez nem jött össze, mert furcsa módon hiányzott Márta állandó szöszmötölése, amit ezek szerint már megszoktam. Hiányoztak a mondatai a jellegzetes hangsúlyokkal, amik pedig idegesítenek, mindig idegesítettek: Shalom Krisztína, ma nisma? Olyan hirtelen lett és nem várt a csend. Azt hiszem, az ember tényleg nem arra rendeltetett, hogy egyedül éljen.

Közben beköszöntött a Hanuka a múlt héten, szerdán este, kedden volt L. lányainak iskolai ünnepsége, ami után sokat bőgtem itthon, mert hiányoznak a saját gyerekeim, és az is nagyon, hogy nincs kinek fánkot sütni, Hanuka-geldet osztogatni. Egyébként meg végigdolgoztam a hetet. Bent a kórházban is volt ünnepség, gyertyagyújtás, fánkokkal, énekekkel.
Kicsit magam alatt vagyok érzelmileg. Nem kell egy újabb elfuserált szerelem, de mégis vacak, hogy ezt megint nem én döntöm el 100%-os mértékben, hanem a körülmények, és azt is unom már, hogy furán ismétli magát a sors ezekkel a fáziskésésekkel. Ez a harmadik, negyedik ilyen húzás, és ez a vicc nem tetszik az élettől, talán azért sem, mert nem tőle jön, ez egy fintor, gúnyos vigyorgás, sokkal inkább annak a játéka, aki összekeveri és szétdobálja a dolgokat. Na, mindegy. Élek a pillanatnak, kihozom, ha tehetem, mindenből a legjobbat, aztán pedig nem marad más, minthogy erősnek kell lennem, már megszoktam, majd az leszek.

A Malac belém kötött a fánkok miatt, amit csütörtökön hozott Beka lánya nekünk, nővéreknek, és kibeszélt a hátam mögött, hogy én azokból a fánkokból kettőt is megettem, pedig csak egy járt volna. Nagyon hálás vagyok Istennek, amiért egyiket sem én vettem el a dobozból, hanem mindkettőt Guszun hozta oda nekem, ő adta, így aztán a Malac susárlása nem járt túl nagy sikerrel. Sőt. Zahava, az örmény takarítónő teljesen kiborult emiatt, hadonászva magyarázta mindenkinek, hogy mekkora szemétség ez! A Malac legalább négyet megevett, mert kettő a kezében volt, és ő látta, hogy még a zsebébe is tett a fánkokból, hát felháborító, hogy engem meg képes mindezek mellett kibeszélni és leszólni!… Zahava felszólított rá, hogy ne hagyjam ezt annyiban, védjem meg magam, de én csak vigyorogtam. Nem fogok egy Malaccal ilyesmin vitatkozni, történetesen amúgy is leszarom, hogy mit beszél össze, a kollégáim, és az ő véleményük csak egy bizonyos határig érdekel engem, nekem a betegeim véleménye a fontos magamról, velük kapcsolatban lesz elszámolni valóm, senki és semmi mással.

Közben lett volna, adódott volna lehetőség elvállalni egy beköltözős munkát Jeruzsálemben egy idős néni mellett, aki magyar származású, tehát keveset még beszél is magyarul. A metapelet munka nagy része, (házi gondozás) 24 órás szolgálat itt Izraelben, csakúgy, mint Angliában, és olyan feltételekkel működik, hogy be kell költözni egy néni vagy bácsi mellé, kap a gondozó egy külön szobát, alapvető élelmet és kb. 4000 sékelt egy hónapra fizetésnek, amiből ha ügyes, majdnem a teljes összeget meg tudja takarítani, hiszen elvben nincs kiadása semmire. Ami persze ritkán igaz, mert a blogokat és közösségi oldalakat olvasva tudjuk, hogy családtól függ pl. a kaja mértéke, így lehet, hogy arra mégis költeni kell, azt pedig nem hiszem, hogy a tusfürdőmet is a munkaadóm venné meg. Jó, de mondjuk optimális esetben 3500 sékel megmarad a zsebben. Ez vonzó és jól hangzik. Csak éppen tudni kell, hogy mi jár ezért a pénzért cserébe, és mik az elvárások. Nos, az elvárások oldalán az van, hogy heti hat napot kell dolgozni, napi két óra szabadidővel, és miután az ember ott lakik, hát éjszakai ügyelettel is, mert bármi kérése lehet a gondozottnak ugyebár éjjel háromkor is. Hiszen mégiscsak egy közel kilencven éves emberről van/ lenne szó. Osztottam-szoroztam, és beszéltem mindazokkal az emberekkel, akik számomra fontosak, Szilvivel például, aki az egész lehetőséget határozottan visszalépésnek értékelte, és L.- val, aki pedig csak egyszerűen elővette a számológépét és elosztotta a 4000 sékelt először 26-tal, ami a munkanapok száma, utána pedig 14-gyel. Mondván, ha éjszaka nem is történik semmi, és tudnék nyolc órát rendesen aludni, a két óra szabadidővel az akkor is, és mindenképpen 14 órás napi munka. Megdöbbentő eredmény jött ki. Az órabér így 10.09 sékel
Érvelgettem magamban még egy kicsit, hogy de milyen light munka ez, csak egyetlen idős ember gondozása, aki ráadásul fent járó, nem pelenkás (egyelőre), nem kell emelgetni, satöbbi, de aztán ott is megjelent az ellen-oldal, hogy viszont ki tudja milyen rigolyái vannak, mennyit kell vele beszélgetni, mit vár majd el, hogy főzzek is rá, vagy rakjam fel a függönyöket, vasaljak, mossak? És egyébként is. A szerződést egy évre alá kell írni. Egy évig nem tudok gyakorlatilag Jeruzsálemből kimozdulni, ami mondjuk nekem nem annyira nagy tragédia, ha nem számolom azt, hogy szeretném, ha a gyerekeim jövőre felváltva tudnának hozzám jönni, szeretnék elmenni egy szakmai nyelvi ulpánra végre, szeretném a diplomáimat honosíttatni és állást találni egy kórházban hamarosan, egyszóval szeretnék a társadalomba beilleszkedni, igazi állampolgárként élni itt. Szilvinek igaza van, határozott visszalépés lenne egy vendégmunkás életét bevállalni, még akkor is, ha az biztonságos és kevesebb kockázattal jár, mint felépíteni egy életet!  Az órabérem jelenleg: 25 sékel. De csak napi hét és fél órát dolgozom persze, így nem olyan sok a teljes összeg. Amiből februártól 600 sékel helyett kb. 1500-at kell majd kifizetni, mert a merkaz klita helyett egy kis lakást kell bérelni. Úgyhogy kevesebb marad a zsebben, de megmarad a függetlenség bizonyos mértékig, a szabadság, a lehetőség a továbblépésre. Az embernek nem kell beérni kevesebbel, és semmiképp sem kell lezárni maga előtt az utakat, ha nem muszáj. Ezt gondoltam. Így éreztem, és döntöttem, és lemondtam a házi gondozásra szóló lehetőséget és munka ajánlatot. Megköszöntem szépen, igyekeztem röviden meg is magyarázni a miértet, és hozzátettem, hogy bárhol az országban, kórházban vagy otthonban szívesen vállalok munkát, de ilyen beköltözőset nem szeretnék. Természetesen kaptam hideget, meleget. Burkolt szemrehányást a hálátlanságomért, gyengéd fenyegetést, hogy ezzel a mentalitással itt nem sokra fogom vinni, mert ahelyett, hogy minden lehetőséget megragadnék, képes vagyok válogatni, és persze, hogy sajnálják. Nem esett jól. Még akkor sem, ha tudtam és tudom, a vádak és fenyegetések igaztalanok, hamisak, hiszen itt éppen minden arra épül, hogy az ember akarjon többet kihozni magából, és ne hagyja, hogy zsákutcába szorítsák, kétségtelen tény, hogy mindent meg kell ragadni, mint ahogy az orvosok is hónapokig mosogatnak, vagy utcákat söpörnek… Szóval nem tudom, remélem, hogy jól döntöttem. Az idő majd igazolja, hogy helyes volt-e vagy sem, most igaz szívvel, jó érzéssel nem tudtam volna mást cselekedni, ez az egy biztos. Nyugodt vagyok, van békességem és bízom a csodákban is. Elvégre Hanuka van 

Nézem hátulról, mert általában hátat fordít nekem, nem azért, amiért a macskák teszik, hanem épp ellenkezőleg, megvetése jeléül, és még mindig furcsán érint, nem tudom megszokni, sem a hátat - fordítást, sem azt, hogy ilyen kaliberű emberek, de már nem ráz meg, csak értetlen vagyok, és azon csodálkozom, hogy valóban azt hiszik-e tényleg, hogy ez számít bármit is? Hogy mellőznek, megvetnek, azt egyrészt régen megszoktam már, másrészt meg a fejemben egészen más a rend, én úgy tudom, hogy nem ez számít majd, éppúgy a végén nem ez lesz a lényeg, mint ahogy nem ez volt a kezdetekkor sem.
Amúgy olyan, mint egy malacka. Arcra, termetre egészen malacpofa, kerekded, két szélén kicsit elálló furcsa, cakkos, háromszögletűre hajló fülek, nagyok. Kerek szemek, barnák, csücsöri száj, jellegtelen, turcsi orr. Cicik, hasika, gömbölyű popó, összeérő combok, csak a kunkori farok hiányzik. Még sosem láttam embert, aki ennyire malacra hasonlítana. Minden ember valami állatra hasonlít, ezt a lányom fedezte fel, még egészen kiskorában, és amikor mondta először, elkezdtem figyelni, később pedig el kellett ismernem a tézis igazságát. Attól függetlenül, hogy engem például hörcsögnek látott, és napokig nevetgélt ezen…

Szofa kirgiz, megkérdeztem a származását, oroszul beszél az ivrit mellett, amit ha lehet, mellőz, mint ahogy majd’ minden orosz viselkedik itt, ő is úgy, és nekem sajnos, mert szégyen ez, de lassan kezd elegem lenni belőlük. Sokszor gondolok arra, hogy ha Oroszországban akartam volna élni, akkor oda mentem volna… Itt ők, az oroszok zárt közösséget alkotnak nem tudnak és talán nem is akarnak megtanulni rendesen ivritül beszélni, egymás között kizárólag oroszul beszélnek, buszon, utcán, vagy bárhol vannak éppen és van külön boltjuk, hentesük, tele disznóhússal és specialitásokkal, mint kaviár és százféle halak, lekvárok, édességek. Nem is értem, a haredik és a kósersági felügyelet hogy bírja elviselni ezt? Engem végtelenül idegesít, valahogy pimaszságnak érzem, kifejezett szemtelenségnek, hogy nem tekintik, sőt semmibe veszik annak az országnak az írott és íratlan törvényeit, amelyik pedig befogadta őket, támogatásokkal segítette minden lépésüket, a pofátlanság teteje, igen, pont ezt gondolom. Nem tudom, hogy a véleményemmel mennyire vagyok egyedül vagy sem, de nem is ez a lényeg.  A munkahelyemen miattuk is nehéz a helyzetem, és most ez elég fontos szempont nekem. Amikor együtt vannak beosztva az oroszok, akkor lehetetlenség normálisan viszonyulni hozzájuk. Lenézőek, elvárnák, hogy mindenki értse meg őket, és beszéljen oroszul, ha akar bármit is. Nyolc évig tanultam ezt a nyelvet, most életre kelt, nagyjából mindent értek, vagy majdnem, az ivritemnél kicsit még többet is, de nem vagyok hajlandó hozzájuk idomulni. A betegekkel szívesen beszélek oroszul, köztük is van épp elég, de az, egy egészen más kérdés, a betegeim idősek, nem egészségesek, az ő életüket megkönnyítem azzal, hogy az anyanyelvükön szólhatnak hozzám, ezért megteszem.

Szofa utál engem, ebben sikeresen maga mellé állította a Baltás, és szegényke megpróbál állandóan alám tenni valahogy, van, amikor sikerül is neki, mert valljuk be, azért ha ki akarnak tolni az emberrel, erre százféle mód adódik, ha más nem, hát az, hogy odaállítanak mosogatni, de ők készítik el az erre váró edényeket, és mondjuk, egyáltalán nem kaparják ki belőlük a maradékot. Máris kétszer annyi időbe fog telni nekem a munka, amiért aztán, ha nem figyelek oda, majd prüsszöghetnek jogosan. De odafigyelek, mert sokat tanultam Magyarországon már ebből a műfajból és nem hagyok magamon támadási felületet, még akkor sem, ha csorog a víz a hátamon, mert meghajtanak jobban, mint singer a varrógépet…
Szofa szegény nem elég okos amúgy, nagy szerencse amúgy, hogy a rosszindulatú emberek között sokkal több a buta, és bármi mással próbál már áskálódni, ő meg a Baltás, az nem jön be nekik, mert fogalmuk nincs arról, hogy mi az a csoportdinamika. Ha a hátam mögött bármit kavar például, nincs tisztában vele, hogy ezzel így legalább három embert saját maga ellen hangol, azokat, akik már szeretnek, de azokat is, akik még nem döntöttek mellettem és addig csak csendben figyeltek, mert az a stájsz, hogy itt működik a csapat effektus, a közösség megvédi azt, akit támadás ér, és akit védelemre szorulónak lát, vagy pillanatnyilag gyengébbnek. Szofa és a Baltás azzal sem számol, hogy az arabok, akik itt születtek, a viselkedésük miatt kevésbé érzik magukhoz közelieknek az oroszokat, mint engem például, aki egy alig kiejthető nevű országból jöttem, tök egyedül, de máris képes vagyok megtanulni tőlük az alapvető szavakat, amiket aztán nevetgélve igyekszem használni velük. Mert az arab nyelv szép és amúgy is tervem volt már régebben valamelyest megtanulni, hogy legalább értsem 

Így most ott tartunk, hogy Guszun mellett Jasmin, Chala, Ola, Morad és Faiwa is már majdnem barátom, és nagyokat nevetünk, poénkodunk munka közben. Chala állandóan kacsintgat rám, Morad megosztja velem a barátnőivel kapcsolatos kérdéseit (annyi idős, mint a legnagyobb fiam), Jasmin hozott nekem három vadonatúj pólót, cserébe mert kétszer megmasszíroztam a hátát, Ola meg kifejezte abbéli reményét, hogy állandóan velem dolgozhat majd egy műszakban, mert úgy legalább viccesen telnek az órák.
Guszun egyébként december végén, - már kinéztük a napot, hogy mindketten szabadok legyünk aznap, - felvisz engem Sfaranba, hogy megmutassa nekem a falut, ahol él és utána átvisz Názáretbe is, ahogy ígérte, mert nem tágít, hogy látnom kell a fényeket, ahogy ilyenkor ki van a város világítva. Azt mondja nagyon szép.
Ha valaki azt mondja nekem akár egy évvel ezelőtt, hogy elsőként arabokkal fogok itt megismerkedni és barátságot kötögetni, hát valószínűleg elhúztam volna a szám, és nevetve vágtam volna oda, hogy na, ne hülyéskedjen már! Be kell látnom, hogy az élet vicces, és legjobban szereti a rácáfolást a dolgaimra. Az Élet szeretettel győz meg, és győz le engem, folyton folyvást, de nem bánom, még az is jól esik, hogy érzem, ahogy mosolyog rajtam 

A kéztörlő beleesett a felmosóvödörbe, az én hibám, nyilván, legalábbis Márta biztos ezt gondolja, aki rettenetesen sokat takarít, még a volt anyósomhoz képest is túl sokat, pedig az aztán nem semmi vót. :) Elfelhősödött a tekintete. Egyszer megesett, hogy a volt anyósomtól egy csomag ultrát kaptam becsomagolva karácsonyra, nem nagyon szoktam ezzel dicsekedni, mert az emberek általában hülye következtetésekre jutnak egy ilyen történetekből, de hát így volt, és itt ugyan miért ne mondanám el? Nem vagyok túl rendes, (a zseni uralkodik a káoszon J) de koszos soha nem voltam, szeretem, ha a környezetem tiszta, a ruháim illatosak és a lakásban sem terjengenek szagok. A szagokra érzékeny vagyok. Mégis lekoszosoztak, nem egyszer, egészen addig, míg szégyenkezve nem kezdtem mentegetőzni emiatt. Odáig jutottam, hogy már mindig előre mentegetőztem, állandóan magyarázkodtam, még akkor is, amikor pedig olyan fényesre nyaltam a lakást a látogatónak, hogy seggen csúsztak volna a padlón a legyek, ha lettek volna. És addig- addig ment ez a mentegetőzés, míg át nem kezdtem járni másokhoz magam is, és meg nem láttam ott, hogy ők biza’ milyen körülmények között laknak, na, akkor szépen lassan felhagytam az exkuzálódással, de lassan ment, sokkal lassabban, mint ahogy elkezdtem azt gyakorolni. A kisebbrendűségi komplexusokat begyűjteni sokkal könnyebb, mint megszabadulni tőlük, azt gondolom, mindenféle komplexus gyorsabban ragad, mint oldódik, az ember lelke sérülékenyebb, mint ahogyan az általánosan elfogadott.  A gyerekekben mérhetetlen károkat lehet okozni, és utána egy élet sem elég hozzá, hogy rendbe lehessen őket tenni.

Márta elpakolta a wc-papírját. Miután egy hónapig az én gurigáimat használta, most besokalt attól, hogy kétszer egymás után ő rakott ki popótörlésre alkalmatos eszközt, nyilván így volt, mert tegnap óta, mint egy kollégista, úgy jár itt slozira, tiszta ciki ez is. Még szerencse, hogy volt papírzsebkendőm, estére ezt használom most, holnap pedig veszek egy harminchatos csomag klotyópapírt és látványosan kihelyezem a lakás megfelelő szegletébe. Kapjon már észhez. A jézusos kulcstartójával és a bibliájával együtt. Amikor fáradt vagyok, az agyamra megy a kisstílűség, ezek az apró, jelentéktelen dolgok, amik mégis nagy ellentmondások, és mégis több mögöttes tartalmat rejtenek, mint aminek látszanak, egyszerűen a sírba tesznek, hát miért kell az embereknek ilyen nyomorultnak lenniük? Miért nem lehet egymáshoz normálisan viszonyulni, türelmesnek lenni, megértőnek, toleránsnak? Az ember csak azt várhatja vissza, amit maga is ad, ez lenne a megmaradás törvénye, mégsem ez működik. Jó tett helyébe jót várj. Csak vigyél borotvát, mert közben hatszor kinő a szakállad.

A munkahelyemen egyelőre felhagytak a cseszegetésemmel, de ezt is le kéne kopogni valahol a fán. Az a két ember, akinek nem tetszett az arcom, mostanra valahogy megszelídült, ebben közrejátszott nyilvánvalóan a JóIsten, és az is, hogy közben lett elég humorom, meg nagy szám is. Ofélia például kb. három héttel ezelőtt még megpróbált egyszer kiabálni velem, azon, hogy miként mosom fel este az ebédlőt, nem azzal a vödörrel kell, nem azzal a ronggyal, satöbbi, mire nem kullogtam el, hanem visszaordítottam neki, hogy ezt mégis honnan kellett volna tudnom, amikor heteken keresztül mindenki ezt adta a kezembe és egyáltalán mit képzel, hogy itt kiabál velem? Elhallgatott csodálatos módon. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a bolhából csinálok elefántot, vagy, hogy túlérzékeny volnék, azt azért fontos tudni, hogy itt a kiabálás nem úgy van, ahogy máshol a világon, hanem itt valósággal üvöltenek az emberrel. Nagyjából azon a hangerőn, amin már lobog a haja is… Süvöltve ordítanak. Baltás is próbálkozott velem egyszer még, átkiabált az ebédlőn, hogy most éppen miért az asztalokat törlöm, helyette csináljam ezt meg azt, mire visszaordítottam, hogy majd én tudom, hogy mi a munkám, ő ne szóljon bele, nem a főnököm. Akkor még a betegek is kint voltak a társalgóban, megállt a levegő, aztán elégedetten mosolyogtak, néhányan a mamikák közül majdnem tapsolni is kezdtek. Az asszimilációm konkrét része, hogy megtanultam visszaordítani, már nem kell megvédeni engem, nem sunnyogok el, nem borulok sírva senki vállára, hogy jaj, anya, bántottak, megint bántanak engem, hanem kimondom a magam igazát, méghozzá jó hangosan, kicsit sem félreérthetően. Közben persze imádkozom.  Oféliát úgy sikerült megszelídíteni, hogy egyik este megmutattam neki a családi képeimet. Tisztelet övezi itt azokat, akik már felneveltek egy-két gyereket, Ofélia hüledezve nézte, hogy nekem négy gyönyörűm van. Egy másik alkalommal pedig bejött éppen a szobába, amikor Maria-t vetkőztettem és nekem akkor jó kedvem volt, beszédes kedvem, hát elmondtam neki, hogy képzelje el, napról-napra egyre több orosz szó jut eszembe. Mondta, hogy nahát, nem is tudta, hogy beszélek oroszul. Magyarországon mindenkinek kellett tanulni oroszul egy adott időben, feleltem, de képzeld Ofélia, az énekek is eszembe jutnak, tettem hozzá, és azonnal belekezdtem a Pusszig dá, bugyet szonce kezdetű dalba. Vicces volt, ahogy nem tudott ellenállni, és elkezdett énekelni velem. Ezek után a következő napon meghívott kajálni a nővérszobába, ahol heringet ettünk és főtt krumplit, hagymával és salátával. Ez az igazi orosz vacsora, látod, mondta mosolyogva, és elém tolt egy hatalmas tányérral. A Baltást pedig sikerült megnevettetnem. Tegnapelőtt mentem föl az emeletre, mert ott jutott nekem öltözőszekrény csak, és Baltás ott jött szembe velem. Rám nézett, mint aki megkövült, gondolom azt hitte, hogy én is ott dolgozom aznap, mire feltettem a kezem és hangosan elkiáltottam magam, nem én nem vagyok itt, nem itt vagyok! Egészen felszabadultan nevetett, annyira őszinte reakcióm volt ez, hogy áthúzódott a poén kategóriába, pontosan értett mindent, és ez mégsem tett engem kiszolgáltatottá, az őszinteség nyerő dolog, csak sokan félnek tőle, pedig a dolgokat jóra fordíthatja. Nem ártott neki az sem, hogy megtudta, én sem szívlelem a beosztásomat, amikor vele kell dolgoznom. Kvittek vagyunk, egyenrangúak, sőt…

Tényleg folyamatosan imádkozom, bár ezt lehet, hogy kevesen hiszik el, én tudom, Isten nélkül mindez az egész, ami történik és jól alakul, nem menne. Vannak napok, amikor fáradtabb vagyok, kevésbé értem a hadart beszédet, olyankor is imádkozom, és mindig történik valami, egyszerre csak elkezdem érteni a felém áradó szövegeket, még akkor is, amikor a mondatokban rejlő szavakat nem ismerem, tudom, hogy mit akarnak mondani, kérni. Kicsit félelmetes néha, de nagyon jól esik, a természetfeletti kapunyitogatás az agyamban. Soha nem tudok elég hálás lenni érte… A nyelvek tudása nagyon fontos. Kommunikáció nélkül semmi sem működik. Lakótársammal, a mexikói özveggyel is biztos, hogy sokkal jobb kapcsolatban lennénk, ha tudnánk beszélni egymással és nem csak mutogatással… Nem is értem, tényleg, azt, ha valaki csak egyetlen nyelvet beszél, hát hogy lehet úgy nekiindulni a nagyvilágnak? Idegen nyelv tudása nélkül az ember bezárt egység, csak az anyanyelvi környezetben boldogulhat, beszűkült állapot lehet ez, valódi igénytelenség, és anélkül mondom ezt, hogy ítélkeznék, inkább csak sajnálom ezeket az embereket. Hiába a tisztaság, a jószándék, a jóravalóság, egy nyelv az kevés, hacsak nem akar valaki kerítések között maradni. De miért akarna bárki, aki józanul gondolkodik? Ez a világ annyira nagy, olyan sokszínű, az élet pedig olyan rövid megismerni, a nyelvek kulcsok az elvarázsolt kastélyban a szobákhoz, amikből mind egy-egy csodaszép, érdekes titkot rejt! Ha újrakezdhetném, biztos, hogy még több nyelvet megtanulnék, még több népet megismernék, azt hiszem teljes szívvel, hogy a tudás + Isten kombó segít megérteni mi közös bennünk, mi nem, segít jobbá tenni ezt az egész világot! Kiveszem a kéztörlőt a felmosóvödörből, kicsavarom, felakasztom a szárítóra, holnap majd kimosom, Márta megnyugodhat.

A „guszun” ágacskát jelent. Minden névnek van jelentése. Itt is. De talán főleg itt. Munka közben állandóan megéhezem, de egyébként is, már nagyjából 25 éve folyton éhesnek érzem magam, és valamelyik nap a bolt felé menvén éppen arra gondoltam, hogy vajon ez mindig így lesz-e most már? Vagy lesz valaha, még életemben olyan időszak, amikor tartósan jóllakottan találom magam, és egyszer csak rádöbbenek, hogy nahát, már nem korog a gyomrom?… Ezek nagy kérdőjelek.  Az állapotomra érkező válaszok, választalanságok pedig még ennél is nagyobbak. L. állandóan etet. Mindig főz, és nagyon jól főz, valamelyik nap töltött paprikát csinált, még a dédi sem készítette ilyen jól. Ruti pedig egyik műszak alatt leültetett, miután ordított velem egy sort a betegek előtt arról, hogy azonnal menjek enni, de most rögtön, mert nem látom, hogy itt mindenki eszik, én pedig még semmit sem? És ezennel a zsebembe tömött egy tucat háztartási kekszet, mondván, hogy a szendvics után is kell, munka alatt is muszáj, mert ezt nem lehet bírni anélkül. Kell az erő, érted? – süvöltötte az etióp akcentusával, ami még hét év után is megvan neki, és vélhetően meg is fog maradni, mert Jafitnak is van, pedig ő már itt született, de valószínűleg az anyukája, akitől az első nyelvet tanulta, az nem ivritül beszélt vele. Szóval, Ruti süvölt és veszekszik, keményen odamondogat mindenkinek, de ő volt az, aki az első két hétben teljes mellszélességgel kiállt mellettem, és Baltással sem félt közölni, hogy kopjon le rólam, nem látja, hogy dolgozni akarok és tudok is? Na, azért, akkor hagyd békén! – mondta neki, mire a Baltás elhallgatott, és nem csak azért, mert nem jutott eszébe semmi, hanem mert azóta már számomra is kiderült, hogy még nálam is kevesebbet beszél és ért ivritül, ezért is nem szeret dolgozni senkivel együtt, csak az oroszokkal… Ciki, mi? Erre mondják, hogy jaj, de gáz! Mindegy is. A „gáz” szócska azt jelenti durva egyébként. A nagy szemű só például "melah gaz". Guszun szendvicset csinál nekem és félretesz a vacsorából is mindig, mielőtt kiöntené a maradékokat akkor is megkérdezi, hogy nem akarok-e enni, vagy hazavinni belőle. Többnyire nem akarok, de azért a kérdés jól esik.

„Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját!”  Valamelyik nap arra jöttem rá, hogy az itt élő emberek nem feltétlenül ismerik a Szentírást, mégis tudatában vannak vele, szinte szóról szóra, és alkalmazzák az igéket, az életükben van jelen. Itt gyakorlattá váltak a szavak, megelevenedtek. "Isten munkálkodik, de az ő útja rejtve van". Néha sírnivaló, akkora rácsodálkozás ez! Guszun és én valamelyik nap valaki harmadik személlyel párbeszédbe keveredtünk a vallások okán, ki muszlim, ki zsidó, ki keresztény, csak úgy a betegágy mellett történt mindez, Borisz ágya mellett, aki idős orosz bácsi, beszélni már nem beszél, csak néz és figyel. Egyedül a mosolyra reagál, és ha kérdezünk tőle valamit, néha egészen adekvát módon bólint a szemével. Szóval párbeszéd lett, ami itt természetes. Guszun anyukája muszlim, kufijjás, kendős asszony, vérbeli, vallásos, megtartja az ünnepeket is. Guszun is muszlimnak vallja magát, hiszen már az első nap sietett tőlem megtudni a vallásomat és nekem elmondani az övét, ahogy már említettem. Most mégis arra lettem figyelmes, hogy egyszerre csak kihúzza magát, és a non-verbális kommunikációnak ilyesfajta megnyilvánulása előbb tűnt fel nekem, mint ahogy maguk a szavak elhangzottak volna. Guszun azt mondta, én izraeli vagyok.  Egyszerű, jól érthető mondat volt, kellőképpen hangos is. Kijelentés jellegű. Mindenki elhallgatott, mindenki egyszeriben és tökéletesen jól megértette, hogy mi is itt akkor a prioritás. Senki nem kérdezett semmit, a megcsúszásra készülő párbeszéd visszazökkent a helyes irányba, mint a kocsikerék a kátyús úton a jó hajtó alatt. Azt hiszem elmosolyodtam.

L. és a lányok a múlt szombaton felmentek Názáreth-be és csináltak képeket, gyönyörű a környék, ciklámen nő a dombokon, csak úgy, rengeteg a hegy, a kilátó, a városka pedig nagyon rendben van tartva, nyilvánvaló okok miatt. Szépek az utcák, tiszták, műemléket csináltak a templomokból, szent helyeket. Mesélem Guszunnak a konyhában, hogy láttam képeket Názárethről, ő ugyanis ott lakik nem messze a várostól, közvetlenül a mellette levő faluban. Mondta a nevét, de már elfelejtettem. Hallgat figyelmesen, miközben beszélek, finoman javítgatja a hibáimat, múlt időben még nem tudok helyesen ragozni, ha gyorsan igyekszem beszélni, rendszeresen összekeverem az igealakokat egyes szám harmadik személyben, hímnemben és nőnemben, valami azt hiszem rosszul rögzülhetett, vagy talán azért, mert a magyar gondolkodástól idegen a nem szerint való egyeztetés, ezt nem tudom. Guszun azután bólogat mosolyogva. Názáreth tényleg nagyon szép, mondja nekem, karácsonykor majd felviszlek oda, akkor kell látnod, minden tele van fénnyel, az egész város ünnepel!

Rivkát kedvelem a legjobban, azt hiszem, a betegek közül. Nem túl idős, persze nem is fiatal, rendszerint csak csendben üldögél a társalgóban az asztal mellett és figyeli a többieket. Jobb lábát csonkolták, nem tudom, mi a foglalkozása, nem mondta meg, de azt gondolom tanár lehetett, ráadásul reál tárgyakból, olyasmi az arca, a viselkedése, vagy talán valakire emlékeztet. Amikor berakom az ágyba, megint elmondja: - Motek! At ben adam! Fölé hajolok, megcsókolom a homlokát, visszapasszolom a labdát. - Gam at! - Lo kulam anasim tovim – mondja, - nem mindenki jó ember. - At nachon! – felelem, - igaza van. Életem legsúlyosabb tapasztalata volt ez, amit meg kellett tanulnom, és még most sem tudom egészen. Vannak, akik nem jók, tényleg nem, hiába hittem róluk azt, hogy jó emberek, hiába kerestem bennük, voltak, akikbe csak én láttam bele a jóságot, és mindig az volt a legnagyobb fájdalom, ha ők, amikor hátat fordítottam nekik, ellenem tettek. - Nu, - húzza fel a vállát fektében Rivka, - b’jam jes kol miné dagim! – A tengerben mindenféle hal van. Vannak jók, vannak rosszabbak, nagyok és kicsik… Igaza van, most is, mint mindig, mint minden ilyen szlogenben, amit elmondott már többször is. Megint elmosolyodom, miközben betakarom. – At, b’ emet, nachon!

Leoltom a villanyt a szobákban, csak a fürdőben hagyok egy kis fényt, hogy a nővér, amikor körbejár, mégis lásson valamit, ne kelljen villanyt gyújtania. Olyankor, ha este tízig vagyok, akkor fektetés után meg kell terítenem az asztalokat a reggelihez, ki kell készítenem a másnapi ruhákat minden éjjeli szekrényre és a húsz szobából háromban le kell mosnom zuhannyal a kerekes székeket. Boriszt kórházba vitték a délután, mentő jött érte, felment a vérnyomása 250 –re és nem lehetett semmivel csökkenteni. Chala ma a nővér, a kendős muszlim asszony, este tíz előtt imádkozik a sarokban, Mekka felé fordulva, de csak ül a széken mezítláb, nincs alatta szőnyeg, semmi. Onnan tudom, hogy imádkozik, hogy meredten néz maga elé, hangtalanul mormol, mozog a szája és meg sem rezzen, amikor elmegyek mögötte. Amikor befejezi az imát, és én is befejeztem a munkát, kiülünk a kertbe cigizni. Chala Oroszországban tanult nővérnek, folyékonyan beszél ezen a nyelven is, meg arabul és persze ivritül. Angolul nem tanult meg, azt mondja, az nehéz neki. Nincs gyereke, ezt már tudom, valószínűleg nem is lesz már, hiszen nálam idősebb, de nem családtalan, élnek a szülei és vannak testvérei. Kérdezem tőle, hányszor imádkozik egy nap. Mondja, hogy természetesen ötször. Én is tudom, csak nem értettem, mert délután és este már szólt nekem, hogy elmegy pár percre a nővérszobába, de azt, hogy akkor most az imént miért, azt már nem merném, nem is akarom megkérdezni. A kimondatlan kérdés valami metakommunikáció folytán mégis „átmegy”. Chala elmosolyodik. A mai imáimon már túl vagyok, mondja, most csak Boriszért imádkoztam a sarokban, hogy legyen jól, gyógyuljon meg, és legyen meg Isten akarata. Nem teszi hozzá, hogy Allahu akhbar, valószínűleg szükségtelennek érzi. A válaszok, amiket itt kapok, azonnaliak és meglepőek, sokszor megrendít a tény, amire pedig már régen rájöttem. Semmi sem vallás kérdése, ami lényegi. A vallásokat az emberek találták ki, kapaszkodónak hozták őket létre, és pont ellentétes célokra, arra használják, amire egyáltalán nem való, nem rendeltetésének megfelelő, - a háborúkra és a gyűlöletkeltésre. Isten pedig egészen másként gondolkodik. A "chala" szó kalácsot jelent ivritül

Nem mondom el neki. Lehetetlen ezt elárulni. Úgy döntöttem, nem tehetem meg, pedig a délutánban a sok együtt töltött perc úgy ült meg a vállamon, mint hópaplan, a kert végében, a kint felejtett padon. Ahogy a napok teltek, egyre kérgesedett a teteje, jéggé fagyott, hideg lett, súlyos, és dermedt. Nem mondhatom meg, nem beszélhetem el, még csak meg sem gyónhatom. Ezt gondoltam. Azután pár nap múlva mégis elmondtam. Talán nyomasztott a súly. Megírtam levélben. Előre tudtam, hogy kár, és hogy vége lesz. Minden dolog annyit ér, amennyi figyelmet szentelnek neki.  A titkoknak szenteljük a legtöbb figyelmet. Amikor már nem titok, nincs dédelgetve a gondolat, akkor már nem érdekes. A dolgok ilyen értéke pedig emberi mértékegység. Leértékelt áruvá tettem a szerelmet, már tudom védeni magam, Sándor büszke lenne rám. Úgy is mondhatnám, hogy ráleltem a módszerre, hogyan oltsam el a tüzet. Amit kovakőnek gondoltam, arról kiderült, hogy sokkal inkább egy dézsa víz. Fordított gondolkodásom pontosan az életem felén fordult be abba az irányba, ahogy a többi ember gondolkodik. Ahogyan a dolgok működnek. Felvettem a ritmust, még ha későn is. Álmodónak mondtak és láttak engem mások, olyan embernek, aki fél méterrel a föld felett jár, sőt, néha lepkehálóval kell az ég aljáról lehalászni, és az is voltam, egy dreamer, mert az akartam lenni, de az álmodók lelke legmélyén, és csak az ő lelkük legeslegmélyén, ott lakik az a kristálytisztán látó realista lény, aki teljhatalmú úr, mégis joviális, a legtoleránsabb, és csak akkor szólal meg, amikor a szellem saját maga előhívja. Ezt az igazságot sokan elfelejtik, még többen pedig soha nem is tudták.

A kása fő a fazékban. Zivatar zúdul a városra. Nyári az eső, felette kék az ég. Mosolyszünetek. Nem túl rövid ehhez az élet? Hogy mi rövid mihez, az csak viszonyítás kérdése. Mindenkinek más. Manal táncol. Én már nem táncolok vele, de tudom, hogyan mozdulnék. Már nem leszek szerelmes többé. Már nem kell olyan férfi, aki nem szeret, olyan pedig végképp nem, aki mást szeret. Visszatértem a kezdőponthoz: nem küzdök meg olyasmiért, amiért küzdeni felesleges. Vagy van, vagy nincs. Bizonyos dolgoknak maguktól kell jönniük. Balkézről kapott üzenetekben, a fészbúkon vélem kiolvasni Isten vigasztalását: Egyszer eljön az (a férfi), aki miatt megérted, miért nem jött össze eddig senki mással… Hát jó.

A Baltás ma egy olyan pulóverben dolgozott, aminek a mellére az volt írva: Easy to hate. Már napok óta ezen gondolkodtam amúgy is. Hogy gyűlölni milyen könnyű. És hogy pont ő viselte ezt a szöveget, az annyira mulatságos volt, hogy percekig csak mosolyogtam rajta. Igen, gyűlölni könnyebb, mint szeretni, a gyűlölet hamarabb juttat kielégüléshez. Olyan, mint a klitoriális orgazmus, a vaginálissal szemben. Mindenki a valódit, az igazit szeretné a kielégülésből, de sokan beérik a csiklós verzióval, mert az öröm, az élvezet szükség, eredendő és eternális. Túl sokan érik be olcsóbb örömökkel és félmegoldásokkal. Jobb napokon szánalmasnak látom azokat, akik gyűlölni szeretnek. Rosszabbakon végtelenül bosszantanak, elkeserítenek. Hát mi dolgom is lenne olyan valakivel, aki megalkudott önmagával, Istennel és bárkivel, hogy az örömszerzésnek ezt a módját választotta? Semmi.

Tegnap láttam egy fecskét, előttem repült körbe, és azután jöttek még többen is, a társai. Apa azt mondta, eltévedt. Nem hitte el nekem, hogy errefelé költöznek azok a madarak, akik Afrikába tartanak, és itt állnak meg pihenni. Pedig tanultuk is, hogy a vándormadarak nem repülik át a tengereket, hanem körben repülnek inkább, a szárazföld felett, mert ott biztonságosabb. Nem hitték el nekem. A gyerekeim is csak nevettek, amikor kérték, hogy meséljek a munkámról. Erika pedig azt kérdezte, meghalt-e már valaki, amióta a kórházban dolgozom. Amikor azt mondtam, hogy itt nem szoktak meghalni az emberek, az tényleg viccesen hangzott, pedig tényleg nem szoktak, igazat mondtam. Mint abban is, hogy itt fordított az arány. Az idősek, a krónikus betegek nem butulnak el, elmében, szellemben épek maradnak a rokkantak. Magyarországon a legtöbb ilyen idős ember már demens. 40-ból 38 kb. Itt a 40-ból 38 ép, teljesen tiszta tudatú, és csak kettő demens. Itt az emberek testileg megrokkannak, lebénulnak, vagy megvakulnak, de az eszük érintetlen marad. Fura. Krónikus belgyógyászat pedig, nem differenciáltabb, mint otthon.

Értékes, értéktelen, - ez jár a fejemben. At ben adam! – mondja Rivka, mindnyájunknak ezt mondja, akivel megelégedett: Ember vagy! A ben adam szó szerinti fordításban azt jelenti, Emberfia. Nem hiszem, hogy túl sok lelkész tisztában volna azzal a ténnyel, hogy ez a kifejezés a mai napig jelen van a beszélt héber nyelvben, a modern héberben is megmaradt. Nem hiszem azt sem, hogy sokan lennének közülük, akik bele is gondolnak, hogy mit jelent ez a tény. Ben adam. Itt mindenki Emberfia, aki a tökéletességre törekszik, és úgy él, Emberként. Jézus ezt a példázatot ugyanígy használta.  Itt mindenki lehet Jézus. („Akik utánam jönnek még nagyobb dolgokat is fognak tenni, mint én…”) Egyik ember megváltja a másikat. A Megváltás(ok) a pillanatokban történnek. Csak ott történhetnek. Egyik ember a másiknak lehet a megváltója, mindenki lehet Emberfia, míg az igazi, a végső Megváltás el nem érkezik. Amíg a Messiás el nem jön… Engem kitagadott a protestáns egyház és most már azt is értem, hogy miért :) Nem fogadtam el a hazugságaikat, és nem ráztam le a felelősséget, nem ruháztam át egyetlen emberre, és soha nem fogadtam el azt sem, hogy most már bármit megtehetek, mert miatta úgyis megbocsátották minden bűnömet. Megbocsátották ugyan, mert Isten megbocsát, ha megbánom, ami rosszat tettem, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene minden pillanatban Emberfia-ként élnem…Elég nehéz, szinte teher. Nem is viselhető, csak Isten segítségével. De ugyan miért ne segítene, amikor eredetileg ez éppen az Ő ötlete volt? 

Daf hadas. Amud hadas. Új papír, új oldal. Nem érdekel az egyeztetés, mondtam L.-nek, aki egyelőre a főnevekkel szüttyög és igyekszik azokat mondatokba illeszteni. Úgyis kijavítanak, ha rosszul beszélek. Nem érdekel már az igeragozás sem, megértik, amit mondani akarok, és csak ez számít. Sokkal inkább zavar, hogy kevés a szó, amit ismerek, kevesebbet tudok beszélni, mint szeretnék, gőzerővel kellene az új szavakat megjegyeznem, naponta átlag ötvenet. Istenem adj erőt! Frissíteni kellene a szoftvereket bennem. Szófia fölé hajolok, ezen bosszankodom éppen, és megható, hogy megszólal. Ne aggódj, én sem ismerek minden szót, sokat nem tudok, pedig itt éltem le az életemet, ezt mondja. Szófia a legnehezebb asszony az A oldalon, és a bal oldalára teljesen béna, ezért egy emelő szerkezettel vesszük ki az ágyból és ugyanúgy tesszük vissza. Vastag műanyagvásznat terítünk alá, a vállainál és a két combja közt áthúzzuk előre a rávarrt kantárokat, azokat rögzítjük a gép T alakú karjához, azután elektromos, hidraulikus szerkezettel, amit egy távirányítóval hozunk működésbe, megemeljük a testét, arrébb gurítjuk a vasvázat és átfordítjuk a szék felé, majd beleeresztjük, szépen lassan, lefelé. Miközben én tartom a két lábszárát, Szófia pár másodpercig lóg a levegőben az ágy és a kerekesszék között. Úgy gondolom, mindhárman tudjuk, hogy csak egyetlen egyszer követhetnénk el hibát és az végzetes lenne. Úgy gondolom, Szófia mindig megkönnyebbül egy kicsit, amikor nem földet ér, hanem matracot, itt, vagy ott. Bár az arca soha, semmit nem árul el a félelemből. Délután őt hagyjuk utoljára, este, vacsora után őt vesszük elsőre, talán az erő miatt, ami még a targoncához is kell, szóval, délután akkor megyünk, amikor már belemelegedtünk a munkába, este pedig akkor, amikor még nem vagyunk egészen kinyúlva. Szófia Rivkával lakik egy szobában, Rivka sem tud mozogni, de valamennyire mégis jobban, legalább a karjai igen, és nem is olyan testes.

Nagytestű, mondtam a múltkor L.-nek, amikor megmutatta a vipera barátnője fényképét a mobiltelefonjában, csak úgy kicsúszott a számon, te jó ég, milyen nagytestű nő! Sok minden kicsúszik, a számon, aminek nem kellene, és bent marad, amit viszont szükséges volna elmondanom. Többnyire így adódnak a helyzetek az életemben. Késleltetett reakció – időkkel, vagy elkapkodott félszavakkal. Mikor válok, mikor válik elég bölccsé az ember, hogy akkor szólaljon meg, és úgy, ahogy kell?

Érdekes, hogy egy ilyen otthonban majdnem mindenki nagytestű, fura fintor, hogy épp azok válnak mozgásképtelenné, akiket mások is alig tudnak megmozdítani. A negyvenvalahány ember közt mindössze négy magamhoz hasonló méretű idős ember van, vajon hol vannak a sovik? Tovább élnek önellátóan, vagy korábban halnak? A minap ezen is elgondolkodtam. A nővérek sem nagyok, vannak, akik izmosabbak, Apa tömör gyönyörnek nevezte az olyan típust, mint ők, de nem a nagytestű kategóriából való egyik sem. Az erő nem a testméret függvénye. Sem a külső erő, sem a belső. Bár az ulpánra jár egy fiatal orosz nő, ő elég testes, mégis a legpozitívabb szemléletű, a kivételek itt is megvannak. Az A oldal könnyebb. 11-20-ig kórtermek, szobák, csak kétágyasak. Ezért az A oldal metapeleteire marad a konyhai munka minden este. Konyhások ugyanis csak délig vannak. Takarítók is. Ezért ma egy összeszart wc-t is megpucoltam. Nincsenek gyűrűk a kezemen. Leának viszont valami baj van a gyomrával, mert a szag elég bizarr volt, amit el kellett tüntetnem. Pirosra marta a popóját a végtermék, Hala, a nővér azt mondja, a hasmenés valami gyógyszer mellékhatása lehet. Vastagon bekentem krémmel a bőrét, a sudocrem itt egy margarinos doboz méretű műanyagtányérban van kimérve, mindenki éjjeli szekrényén külön-külön. A fiókokban mindenkinek külön kesztyűs doboz, nylon kesztyűkkel. ma egyébként ilyen kakálós nap volt. Ráhel már sírdogált a kudarcoktól, fél óránként ültettük wc-re, mégsem ment semmi. A szkibala nevét persze elfelejtettem ivritül, pedig mondták, többször. Ez is másképpen van, mint. Itt senki nem turkál senki fenekében, nincsenek kúpok, és beöntés sem, csak egy kis flakon van, a vége, mint a bárokban az üvegeken az a kiöntős izé, és a kis cső vékonyabb, mint az irrigátor-pumpáé, a flakonban pedig valami gyógyszeres folyadék leledzik, amit felnyomva a fenékbe, jöhet a pelenka, és benne negyedóra múlva meg ott a végeredmény. Semmi cicó, laca-fasza, gyorsan megy és hatékony. Eszembe jutott a kifejezés közben: hoken.

L. kislányai alvó üzemmódban ülnek az iskolában. Valamelyik nap ezt a képet láttam magam előtt. Főként a nagyobbik lány, aki kilenc éves. Vajon milyen lehet bekerülni egy iskolába, közösségbe, ahol mindenki egészen érthetetlen szövegel? Nagyjából olyan, mintha csecsemő lenne az ember. Két év kell hozzá, de inkább három, hogy összefüggő mondatokban beszéljen, és könnyedén. A kislány helyzete egyszerre könnyebb és mégis sokkal nehezebb, mint az enyém. Kérdeztem, mit szokott csinálni az órán? kérdezik-e? tud-e válaszolni? És ha nem, akkor mégis mit tesz? Semmit. Lehetetlen bármit tenni, feleli, ő csak figyel, és próbálja megérteni, amit mondanak a többiek. Amikor gyorsan beszélnek, sok mindenre én is csak következtetek. Még mindig. Valóban olyan, mintha alvó üzemmódban lenne az ember, be van kapcsolva, de még sincs jelen. Csak befogad, analizál, de egyelőre nincs output. Érdekes újra csecsemőnek lenni… :)

Nem tehettem mást, egyetlen megoldást találtam, mindenkit meg kellett győznöm arról, hogy jó fej vagyok, és hogy egy élmény velem dolgozni :) Egyesével kellett meggyőznöm az embereket, a leendő kollégáimat. Ez elég nehéz, ha valaki nem tud rendesen beszélni, viccet mondani, poénkodni. A próbanapok utáni két – három hetem azzal telt, hogy minden nap bebizonyítottam, nem vagyok hülye, sőt még értelmi fogyatékos sem, és hogy van humorom, valamit hogy úgy tudok dolgozni, mint egy igavonó barom, mások helyett is, ha kell, mosolyogva. A munka közben állandóan megéheztem. Száz kilós testeket emelgetni még akkor is elégeti az összes kalóriát, ha az ember nem gyúr izomra, csak csinálja, öt órán keresztül, amit kell, megállás nélkül a dolgát. Amikor a konyhás oldalon dolgozom, úgy keverem a dajszant (tejberizs, gríz, pempő), ami negyven emberre fő a nagyfazékban, mintha világéletemben evezős lettem volna. A habverőhöz hasonló keverőkanál olyan hosszú, mint a karom, fel kell érni a kondért, az elektromos tűzhely meg legalább száz fokon forral, nu, szauna is letudva egyben. Todá. :) Nem sajnáltatom magam, vicces a munka, ráadásul szeretem. Csak Zsófi kérdezte a képek alapján, hogy lefogytam –e. Le is fogytam, meg is erősödtem. Az elmúlt három hétben meggyőztem, - úgy érzem, - akit csak lehetett, és volt persze, akit nem. A baltással nyilván soha nem leszünk jóban. Nagyon már nem érdekel. Úgy tűnik mindenhol, és mindig akad majd, legalább egy ilyen ember. Egyet viszont megtanultam: A próbanapok nem múltak és nem fogynak el. Az életem minden napja próbanap, hosszú sora a munkának, kevés szünettel, ritka pihenőkkel. Nu, chaim, ze lo piknyik! -  visszhangzik bennem Paula hangja, és jellegzetes orosz akcentusára elmosolyodom.