Jöttét vártam már, hosszú időn át vártam, hiszen amikor én érkeztem, V. már akkor mondta, hogy ő lesz majd a lakótársam. A hírnek egyik nap örültem, másik nap kevésbé, és ez mindig attól függött, hogy éppen milyen más gondolatok jártak a fejemben. A kis lakás itt a befogadó központban lakályos volt és tiszta, másfél szobás, egy nappali és egy hálószoba volt benne, apró fürdőszoba és egy kényelmes, téglalap alakú konyha, benne vadiúj hűtőszekrény. Igazából már legalább tíz éve nem volt akkora életterem, mint amit itt kaptam, kb. negyven négyzetméter, kényelmes és szép, a szobák ablaka a tengerre néz, a konyhából egy iskola udvarát látni, ahol mindig történik valami, és az utcát, pálmafákkal. A lakásnak efféle minőségének egyik nap örültem, és elterpeszkedtem benne, másik nap kevésbé, és csak lézengtem, hogy minek nekem ekkora tér, és ez is attól függött, hogy éppen milyen más gondolatok jártak a fejemben, a gyerekeim mennyire hiányoztak, mennyire éreztem magányosnak magam. Nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan fogunk elférni, a mexikói özvegy és én, az egy hálószobás lakásban, ahol a nappali teljesen nyitott tér, szeparálni nem lehet, csak a kisszoba zárható. Ki fog kin keresztül járni nap, mint nap, csak ez aggasztott, valakinek kényelmetlenebb lesz, mégpedig annak, akiben nagyobb a szeparációs igény, magamra tippeltem, de aggódtam amiatt is, hogy hogyan fogja más elviselni az én életvitelemet, ami nem egyszerű és nem átlagos. Éjfélig internetezem, írok, sokszor délután is alszom, vagy későn kelek, de van, amikor le sem fekszem, össze-vissza időszakokban zuhanyozom és főzök, akkor, amikor éppen kedvem van, szóval nincs a napjaimban semmiféle rendszer. Ráadásul dohányzom. Aggodalmaimat megosztottam Erikával, és amikor Liorához mentünk, ő elmondta azokat V-nak is útközben: legalább lenne két különbejáratú szoba… Két nap múlva csoda történt. Egyszerre csak munkások jöttek gipszkartonokkal és elkezdték a másfél szobás kecók nappaliját leválasztani az épület első három emeletén, minden lakásban :). Nem valószínű, hogy ez csak az én kérésem és ötletem alapján történt, inkább lehetséges, hogy valaki másnak is eszébe jutott, már sokkal előbb, de talán az én javaslatom is hozzátette a magáét. :) (Később mondták, hogy az ősszel sok szingli bevándorló érkezik majd a világ minden tájáról, fiatalok, akiknek így könnyebb lesz a lakást megosztani) Mindenesetre a gyorsaságnak, amivel mindez megoldódott, én rettentően örültem.

Lakótársam jöttét tehát október 7-én, nyugat felől vártam. Addigra már leköltöztettek engem /illetve leköltöztem magam, amikor a kulcsot megkaptam/ a harmadikról a másodikra, ahol a leválasztás már elkészült, és addigra már tudtam a nevét, Mártának hívják, és a korát is tudtam, nyolc évvel idősebb, mint én. Laci viccelődött, hogy ki jöhet Mexikóból, ráadásul özvegyasszony? És egy olyan képet vázolt elém, amin napokig csak vigyorogni tudtam, igen: asszony jön majd kendőben, poncsóban, bőröndjében szűzmária kép, kistáskájában feszület, amit azonnal a falra szegez, zsebében rózsafüzér… Na, persze. :)  Aznap, amikor Márta megérkezett, nem mentem el az ulpánra, V. mondta, hogy hajnalban száll le a gépe, és reggel még amúgy is jöttek dolgozni a lakásban, hoztak egy szekrényt a nagyobbik szobába, ahová beköltöztem, és a zuhanyrózsát is ki kellett cseréltetnem. Arra is gondoltam, naná, hogy délre Márta biztosan megjön, és itthon akartam lenni, akartam várni őt, hogy tudja, hogy nem lesz egyedül, meg azért is, önző módon, hogy mielőbb megismerjem. V. hozott kekszet, volt itthon gyümölcs, bekészítettem egy kis kosárba neki és igazából kedvem lett volna rajzolni lepedőre, vagy valami nagydarab transzparensre néhány szót, amit kiakasztottam volna a bejárati ajtóra, pl. azt, hogy Wellcome home Martha! – de ehhez anyagokat beszerezni sajnos már nem maradt időm.

Még ingben- glóriában voltam, és a munkások is ott voltak még, amikor megérkezett. Két fia kísérte, ők mentek ki érte a repülőtérre, ők már évek óta itt élnek, helyes srácok, Márta utánuk érkezett, jött, hogy itt éljen velük,  most, hogy a férjét elveszítette… Mit is mondhatnék? Éppen olyan, amilyennek az ember egy mexikói asszonyt elképzel. Alacsony, de nagyon nőies, még az élete felén túl is sugárzó, élettel teli, ragyog a barna bőre, csillog a fekete szeme, amiben persze ott ül a megtört szomorúság, de valahol mélyen bent csücsül most éppen. Ebben a pillanatban felülírja az öröm, hogy itt van végre, a fiaival, akik hozzák a bőröndjeit mosolyogva, és salommal köszönnek és kezet fognak, és a jelenlétük betölti az egész kis lakást. Keverednek a szavak. Coracon, muchos, bien, bueno és garcias, nyelv, amit nem értek, és a fiúk nyelve az enyémmel, Baruch haba, mecujan, nachon, kol jihje b’szeder, amit ő nem ért, kézzel és lábbal megmutogatom hát a konyhát, a lakást, a hűtőszekrényt, átadom az édességeket, megölelem, bekísérem a szobába. Megható pillanatok, mondhatni katartikusak, - könnyek, mosollyal. A fiai segítenek neki kipakolni, azonnal a szekrénybe rakja a ruhákat, két kisméretű, nagyon aprócska farmernadrág is előkerül, azokat a fürdőszoba ablakba akasztja, ebből arra következtetek, hogy vannak unokái, ajándékba hozta nekik és utazás előtt kimosta a holmikat, de azok nem száradtak meg. A sorsközösség, amit érzek azonnali, én is nedvesen hoztam a fél ruhatáramat, két szoknyát otthon is hagytam, amik nem száradtak meg. Miután kipakol, a fiúk elköszönnek tőlem, a nagyobbik mondja, hogy elmennek Mártával a bankba, utána elviszik ebédelni, és be is vásárolnak. Minden jót kívántam, és ők is viszont. Kiléptek a lakásból és máris ijesztő üresség lett utánuk. Értem, hogy Márta miért jött, hogy mit keres itt, mindennél jobban értem. Bekukkantottam a nyitott szobája ajtaján. Berendezkedett. Az ágy mellett üvegek sorakoztak, bennük sárgásvörös szósz, sok üveg, befőttesek és hosszú nyakú borosok, valami, ami nagyon mexikó, valami, ami otthon. A paprika jutott eszembe, amit én bezzeg nem hoztam… Mint sok minden mást, azt is ott felejtettem, a kis faházban, a hideg országban, amit magam mögött hagytam.

Azóta a napjaink Mártával békésen telnek, kicsit ugyan aggasztó néha, hogy nem beszél a spanyolon kívül az égvilágon semmiféle nyelvet, de még angolt sem, de még csak pár szót sem, semmit, én pedig szinte egyedül a spanyolhoz nem konyítok egyetlen kukkot sem, az volt az egyetlen nyelv, amit nem tanultam soha életemben, de valahogy mégis mindig megértjük egymást. Hálás vagyok annak a sok brazil tv- sorozatnak, sokat köszönhetek nekik! Juanita ésatöbbi :) Szóval gagyarásztunk pár napig, és még ma is hadonászunk, ha másként nem megy :) amiből persze sokszor nagyon vicces helyzetek lesznek. Az például, ahogy a bojler működését magyaráztam el neki, azt hiszem simán elment volna egy Mr. Bean, vagy Benny Hill show-ban, még ő is nevetett rajta, mármint a Márta :) De tényleg. Megpróbálkoztam már a franciával, az olasszal is, amit pedig nagyon kevéssé, és végül mindig előkevertem valami orvosi latint, de legtöbbször az sem ment át, úgyhogy tegnap arra jutottam, hogy következetesen ivritül fogok beszélni hozzá, azt úgyis meg kell tanulnia, és az lesz a mi közös nyelvünk. Ennek örül. Van egy spanyol héber füzetkéje, amiben alapvető szavak vannak, mindig elmondja, hogy mit tanultak az ulpánban, és ellenőrizteti velem a kiejtéseket, ami ugye, megható.  És ma már boker tov-val köszönt, amikor reggel felébredtünk. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.