Guszun tehát ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen Názáretbe, de előtte Tamrába, ahol él, és Shefa’Amr –ba, ahol pedig az édesanyja lakik és ahol ő is felnőtt. Reggelre ígérte, hogy jön, negyed tizenegyre meg is érkezett  de ez így van jól errefelé. Ebből is látszik, hogy ide tartozom, itt az időnek más mértékegységei vannak, mások a jellemzői, a tulajdonságai és az időhöz való viszonyulást nem is a pontosság határozza meg… Hála Istennek. No, Názáret kimaradt, de nem csak a késés miatt, hanem mert elidőztünk a két városban egész nap, egy napra még ez is sok volt.

Shefa ’Amr
Hét dombon fekszik, történelmi város, nagy múltja van, a szánhedrin például itt ülésezett egy jelentős és hosszú időszakban, ami ugye már alapból jó ómen , azután éltek itt törökök, ha nem is százötven évig, de jó sokáig, és mindez rajta hagyta a nyomát a városon rendesen. Az első dombon megálltunk, ott megnéztük a tájat és Guszun megszámoltatta velem a többi dombokat, igen, megvan a hét. Ő pedagógusnak született, kár, hogy nem tudja ezt , és ahogy álltam az első domb szélén, már biztos is voltam benne, hogy a látványt soha nem felejtem majd el. A dombok, amiket itt nagyvonalúan hegyeknek neveznek nem kopárak, hanem amit nem épített be város, azon erdős ligetek vannak, többnyire fenyők és más lombos fák, köztük birkák és tevék sétálgatnak legelészve, a kilátás több mint szép, és mindent beleng valami csendes békesség. Ez jellemző a természetre. A városra messze nem. Beérünk, az utcák zsúfoltnak tűnnek és nem csak azért, mert sok ember van, hanem mert szűkek, régiesek, hangulatosak. Elsőként felmentünk a bírák helyére, jellemző, hogy a szánhedrin után a törökök is itt üléseztek, átvették a stílust, így volt a könnyebb, ésszerűbb, gondolom itt volt a díván(y) . Épült a hely emlékére egy magas épület is, be lehet látni a várost róla. A keresztény templom, kneszia nem messze ettől a helytől áll, a mecset mellett közvetlenül, és mindkettő kiemelkedik, a tornyok és a kupolák magasabbak az összes többi épület tetejénél. Egy utcával lejjebb egy kőkerítés tetején megbújik a kőből készült menóra, és mögötte áll a kicsinyke épület, ott a zsinagóga, mutat rá Guszun, de arrafelé nem megyünk. Arra gondolok, milyen jellemző ez. Az is, hogy nem megyünk és az pláne, hogy semmi hivalkodás. A gyülekezet háza megbújik a házak közt, nincsenek tornyok, csipkézett homlokzat, ugyanis nem ez a lényeg, soha nem is ez volt. Guszun férje aki mentős, az itteni mentőállomáson dolgozik. A múltkor azt mondta nekem, nincs semmi baj a zsidókkal, amíg Shefa’Amr-ban csak néhány zsidó család élt, addig nem volt semmi baj, addig békesség volt… Megkérdeztem, hogy most hányan élnek a városban zsidók, azt felelte senki, már mind elmentek. Shefa’Amr-ban csak muszlimok laknak, keresztény arabok és drúzok. A zsinagógát meghagyták azonban, mert Kiryat Atáról szombatonként járnak még ide néhányan imádkozni. Nem kérdeztem meg, hogy azok, akiket elüldöztetek? Pedig a kérdés logikus és kézenfekvő lett volna, de semmi értelmét nem láttam ellenségeskedést kezdeményezni.

Nohát. Sétálunk az utcán, Guszun vesz nekem egy fagyit, a fagyi neve arabul itt „buza” , könnyű lesz megjegyezni. 1910-ben alapították az üzletet, azóta egy család kezében van, állítólag sehol nem lehet ilyen jó fagyit enni, egész Izraelben, kézzel főzik, keverik, és csak természetes anyagokból készül. Kedves kis bolt, bent le is lehet ülni. Közben az utcát odakint ellepik a gyerekek és a fiatalok, akiknek ez volt az utolsó tanítási nap, holnaptól a téli szünet kezdődik. Fiatal fiúk és lányok, többnyire mikulás ruhába öltözötten csengettyűket ráznak a kezükben, hangosak, vidámak. A táskámat a nyitott kocsiban hagytam és Guszun látja, hogy egy idő után kicsit feszengek, nem kell aggódni, mondja, és én megint szégyellhetem magam. Azután elindulunk. Guszun anyukája már otthon van, felé menet megmutatja nekem, hová járt iskolába, és melyik házból vitte haza kislánykorában a sajtot és a tejet. Megállunk a keresztény templomnál is, várja, hogy lefényképezzem a karácsonyfát és a betlehemi jászolt, egy ház udvarának kertjét, ahol Mária-szobor van, belátom, hogy udvariatlanság lenne nem tenni, fényképezek szorgalmasan. Mosolygok a szarvasokon, minden erkélyen és háztetőn szarvasok vannak, este világítanak is, mondja Guszun. Drúzok jönnek-mennek mellettünk buggyos gatyáikban, fejkendős lányok – asszonyok a miniszoknyás tinik mellett, a Burgerencs kertjében a bikán lámpafüzér, egy lány a hátán keresztbe vetett lábbal üldögél, és úgy falatozik. Az autókon színes lufik tömkelege, az ablakokban Santa Claus és délután karnevál van, arra majd visszajövünk.

Guszun anyukája szívélyesen fogad, körülötte az összes unokája, vannak vagy hatan-heten, köztük csak egyetlen kisfiú. A lányok közt a legidősebb sem több tíz évesnél, mustrálnak, figyelnek a szemük sarkából, és amikor kimegyek a kertbe telefonálni utánam somfordálnak, egy óra elteltével pedig már megpróbálnak angolul beszélni velem. Kár, hogy még keveset tudnak. A legszebb közülük Szajzsúd, akinek a neve imát jelent, és akinek a nevét egyedül sikerül megjegyeznem. Ebédre azután Guszun átvisz magához Tamrába. Tamrától már semmi jót nem remélek, Guszun sem szeret ott lakni, csak a férje miatt költözött oda. Tamra sokkal kisvárosiasabb, tényleg, és csak muszlimok lakják, és már első pillantásra is nagyon fura, hogy a nők mennyire öregnek látszanak a kendő miatt. Itt aztán nincs karácsony, mondja Guszun, ha megpróbálna kirakni egy lámpafüzért, már azért is ki tudja, mit csinálnának vele, mindenesetre nem teszi ki magát ilyesminek. Senkivel sincs jóban, de itt a szomszédok egymással sincsenek jó viszonyban, meséli, hogy megtörtént, hogy a felettük és az alattuk levő utcában lakók összevesztek, és ő akkor hazaköltözött, mert ott volt biztonságosabb, a házából a lábát kitenni sem volt veszélytelen, a férjével együtt ők laktak középen. Az utcák, ha nem is koszosak, de nagyon elhanyagoltak. A kertekben nincs sem virág, sem fű, sem fa, sem bokor, csak, ami természetesen, magától nő, az pedig kevés növény ezen az éghajlaton. A városka határában beduinok laknak, messziről látszanak a tevéik és a bádogfalak. De Guszun erre legyint, szerinte nincs semmi baj a beduinokkal, azok is mind muszlimok. Kisütjük a húst és a fasírthoz hasonló kubbit, salátát is csinál, tsik-tsak minden hamar készen van és minden nagyon finom. Kimegyek az emeleti lakás erkélyére, csend van és átható lószag lebeg az utca felett. Guszun nevet. Ennyire érezni, kérdezi, igen, itt a legtöbb családnak vannak lovai. Furának tűnő egyveleg. A városka főutcáján a Pierre Carden és Hugo Boss üzlet mellett az átható lószag és a kakaskukorékolás szinte non-stop hangja…

Ebéd után visszamegyünk Shefa’Amr-be, ahol már elkezdődött a karnevál. Cserkészcsapat dobol, iszonyú magas és testes katolikus pap, valamint a város polgármestere mond beszédet. Lemerült a telefonom, nem tudok fényképezni, de ezt most valamiért nem sajnálom annyira. Hatalmas a hangzavar, az emberek itt egyébként is mind nagyon hangosak, de az autók most dudálva húznak el mellettünk, szólnak a keresztény dalok, de nem a jingle bells, hanem valami klasszikusabb és bájosan összekeveredik a müezzin hangjával, aki épp imára hívja a híveket. Mindenki arabul beszél, senki sem ivritül, a szövegből csak annyit értek, hogy legyenek bár muszlimok, arabok, vagy drúzok, a polgármester boldog ünnepeket kíván mindenkinek. A zsidókat meg sem említi. Kissé keserű a szám íze, cseppet fanyar az ünnep, nyakamban a Dávid csillag, de a zsidók mintha nem is léteznének, mintha nem is Izrael földjén állnék, és Jézusról sem beszél senki. Santa Claus eljön holnap, vagy baba noel, mikor épp melyik kifejezés jut az itt élő emberek eszébe, és mindenkinek ajándékot osztogat. Ennyi.

Hazamegyünk a lakásba. Guszun anyukája főz nekem arab kávét, olyan erős, mint a lórúgás, kettőt is elém tesz, az egyiket forrón, később a másodikat hidegen, miközben a tv-n a mekkai zarándoklatot nézi. Hömpölyög a sok ember mezítláb körbe-körbe, muszáj oldanom a feszültséget, és Guszun fiától, aki itt az egyetlen angolul jól beszélő valaki megkérdezem, mondja már meg nekem, végülis mi van „under that black cover in that huge box”, amiért ennyire sokan odamennek, és keringenek ott? A fiatal srác 16 éves, pontosan érti a humort a kérdésben, elmosolyodik, aztán nevetve magyarázza, hogy pontosan ő sem tudja, mert ez a nagyanyja biznisze, és kérdezi, hogy akarom-e, hogy megkérdezze. Bólintok, pedig pontosan tudom, mi van benne. A dobozban a fekete lepel alatt. Az idős asszony hosszasan magyarázna, de Guszun figyel, mondtam én, hogy a lelke egy pedagógusé , és megkéri a fiát, ne beszéljenek már nekem Mohamedről, inkább Ibrahimról mondják el azt a történetet, hogy ott akarta feláldozni a fiát, és már égett a tűz a gyerek alatt, de  akkor csoda történt és Allah esővel eloltotta azt. Először nem is értem meg hirtelen, hogy Ábrahámról van szó. Azután meg már nincs is kedvem elmondani, hogy én másként tudom az egész sztorit, meg hogy az nem is ott volt,  nem is úgy történt, ésatöbbi. Arra gondolok, hogy már úgyis mindegy. Azután, hogy santa claus ünnepe lett a karácsony, lufik vannak és karnevál, már mindegy is. És hálát adok azért, hogy annyi legalább megmaradt a történetből (ezek szerint), hogy Isten nem akarja, hogy megöljük a fiainkat. Végül ez is több a semminél, sőt, lehet, hogy ez a lényeg… Innen kezdődik minden, a többire meg ráérünk… Megérteni. Este indulunk hazafelé, hallgatagon ülök a kocsiban, és azon is eltűnődöm, hogy állítólag sok amerikai és német lakik a városban, és valóban néhány autó hátsó szélvédőjén még feliratokat is láttam, német és angol nyelvtanítást hirdettek, még meg is kérdeztem hangosan Guszuntól, ugyan mi a fenét keresnek itt a németek? De azután persze rájöttem és a hazafelé vezető úton azon gondolkodom, vajon nem kellene szólni ezeknek a misszionáriusoknak, hogy cserkészcsapat ide vagy oda, de mégis valahogy nagyon elszúrják a dolgokat? Persze a szívem mélyén már abban sem vagyok biztos, hogy nincsenek teljesen tisztába vele… Hihetetlen mértékben lehangolódtam. Guszun mosolyogva kérdezi, elfáradtam-e? Mondom neki, hogy persze, de minden nagyon szép volt, és hogy nagyon köszönöm, ez utóbbit pedig őszintén így is gondolom. Nélküle nem jártam volna itt soha, vagy ha igen, akkor nem láttam volna ennyit. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.