nacica 2013.11.05. 13:17

Napok

Nem adtam fel őket. Sem az álmaimat, sem az erőmet. 

Ruti. Haja fürtökbe fonva simul a fejére, gömbölyű és szabályos, mint ő maga. Hét éve él itt, erős etióp akcentusa van, de gond nélkül hadarva beszél, akkor is, amikor átkarol. Másnap vele dolgozom. A nehezebbik oldalon. Emeljük a betegeket, fekvésből felülésbe, ülésből ki az ágyba, át a kerekes székbe, a darut csak Rózához hozzuk át Szófiától. Délután háromtól szól az esti műszak, négy órára mindenkinek kint kell ülnie a társalgóban az asztaloknál, ahol már meg van terítve, süti és keksz, kávé és tea. Háromnegyed négykor végzünk. A nehezebb oldalon dolgozó gondozónők délután a betegek között vannak, beszélgetnek velük, kiszolgálják őket. A könnyebb  „A” oldal metapeletei csinálják a konyhai munkát, készítik elő a vacsorát. Járkálok a társalgóban, öntöm a teát, beáztatom a kekszeket Szimának, megetetem Brilliant-ot, az itt dolgozó örmény kolléganő édesanyját, és Manyecskát is. Hadassa szerint Manyecska beszél magyarul, de ezt a husi öregasszony nem árulja el nekem, egyetlen szót mond csak: Igen. Ukrajna határos Magyarországgal, mondom neki, miközben felhúzom rá a nadrágot, de héberül felel, ő nem ukrajnából származik. Többet nem sikerül kihúznom belőle, nem beszél velem, csak semleges dolgokról, és miután megissza a kávét, megfogja a kezem. Tü harósaja gyévocska. Érteni vélem hozzá, amit kell. Hogy annak ellenére, és attól függetlenül.

Amikor nem Ofélia az osztályos nővér, hanem például Hala, a fejkendős arab asszony, akkor délután egyszer-kétszer ki lehet menni cigarettázni a kertbe, persze úgy, hogy közben kivisszük a betegeket is. Avraham kér tőlem egy cigit, megkínálom. Jakut lánya kint ül az anyjával a virágok mellett. Jakut marokkói. A neve azt jelenti drágakő. Nem olyan, mint a Perla, nem gyöngy, hanem inkább kő, gondolom olyasmi, mint az ametiszt. Jakut lánya bólint. Pontosan, mondja mosolyogva. Kérdezi tőlem, hogy argentín vagyok-e. Ebben a hónapban ő a sokadik, már legalább fél tucat ember gondolt engem argentínnak és kérdezett rá a származásomra. Nem értem, pedig, nem hasonlítok az Evitára, külső jegyeimben nem gondolom magam dél-amerikainak, bár igazából nem is tudom, hogyan néznek ki az argentín nők. Ittlétem folyamatosan érkező tanúbizonyságok sorát is jelenti, mennyire keveset tudok a világról még mindig! Este Paulina hozzátartozója is megkérdezi, Argentínából jöttem-e, és két ember egy nap alatt már sok nekem is, nevetve visszakérdezek, árulja már el nekem, hogy miért gondolja ezt mindenki? A rejtély hamar kinyílik, nem marad titok, és a megfejtésből kiderül, hogy a válasz az akcentusomban rejlik, ami egészen olyan, mint az argentínoké. Eljátszom a gondolattal, ha még valaki a származásomat ebbe a földrajzi irányba tippeli, meg fogom hagyni a hitében, még akkor is, ha félő, hogy utána elkezd velem hadarva spanyolul beszélni :)  A magyarok megítélése itt eléggé cinkes. Talán azért, mert errefelé még a legegyszerűbb ember is meglehetősen jól tájékozott történelmi kérdésekben, és az itt élő emberekre jellemző még az is, hogy ha meg is bocsátanak, de nem felejtenek el semmit.

Emlékezni nem bűn, sőt! Jó lenne, ha mindenki jobban emlékezne. A kezdetekre is. Akik voltak, lettek volna itt segítők, azok a magyarok, akik tíz-húsz éve vándoroltak ide ki, megrendítően negatívak. Az egyiküktől szó szerint azt kaptam, hogy ha nekem ennyi eszem van, és beszélek három nyelvet, akkor nem érti, hogy lehetek ennyire hülye, hogy ide jöttem ki éppen! Ne hülyéskedj Zsuzsa, mondtam neki, hová mehettem volna jobb helyre? Cselédnek Angliába? Vagy az államokba? Hallgatott. Miért nem mondod azt egyenesen, kérdeztem tőle, hogy vegyek egy jegyet most azonnal és üljek fel egy Miaimi-ba tartó gépre? Miami sem jó, válaszolta, ott túl sok a mexikói bevándorló. És hozzátette, hogy itt meg az oroszokkal lesz bajom és az etiópokkal… Érezhetően igaz, mégsem esett jól, hogy így beszél. Hat hete vagyok itt, legalább hadd higgyem még, hogy sikerült hazára találnom… Itt legalább itthon vagyok, dünnyögtem magam elé a telefonba. Te tudod. Így búcsúzott el.

Erika, aki kezdetben sokat segített, szintén kimutatta a foga fehérjét. Takarítás közben, október 24-én beszélgetni kezdtünk a magyar politikai helyzetről, ő nézte az összes közvetítést, a lakásában tudja fogni majdnem az összes magyar adót. Miközben a felmosórongyot csavarta ki, akkor kezdte el mondani, hogy Viktor végülis nem rossz ember, ő csak jót akar, és hogy nem érti, a magyaroknak mi bajuk van, három év alatt nem lehet a világot megváltani, de a Fidesz igenis erős, és ez a kormány rendbe hozza majd a magyar gazdaságot. Hogy mit csinál? – kérdeztem, mert komolyan azt hittem, hogy csak viccel. Rendbe teszi az elkúrt dolgokat, mondta, és bólogatva hozzátette, hogy azért vannak, akik ezt látják, tudják, nem véletlenül voltak több százezren a téren, és a békemenetben… Huszonnégy fok volt aznap, de én fagyottan álltam meg a küszöbön. Erika, ezt nem gondolhatod komolyan! Mosolygott. Nézd, mondta, te elfogult vagy, most jöttél onnan, nem látod reálisan a helyzetet! Én innen objektívebben tudom ezt megítélni. Azt hittem, hogy rosszul hallok, tényleg, a hideg valahogy felkúszott a lábam szárán és már egészen a mellkasom csücskét verdeste. Erika, Te itt élsz, 18 éve, fogalmad sincs arról, hogy mi van ott! Az objektivitást hagyjuk, én onnan jöttem, és nem véletlenül éppen most jöttem el! Az érveim azonban mit sem számítottak. Viktor jót tesz a nemzettel, hajtogatta. Egészen addig feszítette a húrt, míg meg nem kérdeztem, akkor miért nem megy vissza Magyarországra, ha ott annyira jó a helyzet? Mondta, hogy már holnap menne, de a tizenhárom éves fia nem beszéli a nyelvet és hallani sem akar róla, hogy innen bárhová elköltözzenek. De ő igenis a Fideszre fog szavazni és amint a gyerek nagykorú lesz, hazamegy. Haza? Hová? Ezt már nem kérdeztem meg. Szedelődzködtem, igyekeztem udvariasan elbúcsúzni. Utánam szólt még, hogy majd meglátom, itt sem kolbászból van a kerítés, itt az élet keményebb, mint bárhol máshol! Látom én ezt már, mondtam neki, épp ezért volna valamiféle bátorításra szükség. Nem felelt semmit. Kiléptem a kapun.

A magyarok, ha sikertelenek, ha úgy érzik kudarcot vallottak, lehetetlenül negatívak tudnak lenni. A balsors utoléri azt, aki emlegeti. Én életre születtem, kettős vér folyik bennem, két nagy álmodó népé. Jákob felett megnyílt az ég, de Emese is a jövőt látta, és egyikük sem esküdött a halálra! Soha nem fogom az álmaimat feladni!

A bejegyzés trackback címe:

https://rimonim.blog.hu/api/trackback/id/tr325616115

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

helkay 2013.11.12. 22:08:02

Azt hiszem, hogy Ön egy elképzelt álomvilágban él!
Tiszta közélet, jól működő demokrácia nem csak Magyarországon nincs, hanem más országokban sem létezik, vagy ritka, mint a fehér holló. A hülye politikával nem kellene annyit foglalkozni, mert Mi kicsik vagyunk hozzá! Egyébként az egyik kutya, a másik eb. Mindamellett szurkolok, hátha kijön még valami jó ebből a késői megvilágosodásból.....

nacica 2013.11.12. 22:17:48

Na, de kedves Uram! (mert férfinek hallom az Ön hangját :) ) - Mit is érne az életem, ha nem egy elképzelt álomvilágban élnék? Épp csak annyira, hogy ki-be járok a kapuin. Egyszer itt, egyszer ott. A valóság gyönyörködtet, amikor pedig nem, akkor beleálmodom magam abba, hogy milyennek is kellene lennie... Vagy talán nem ez viszi előrébb, mindig csak egy picinykét, az egész mindenséget? :)
süti beállítások módosítása