Rimonim
https://rimonim.blog.hu/atom
blfr8@https://blog.hu
©2024 blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/10/14/munkavallaloi_oldalrol
Munkavállalói oldalról
2014-10-14T20:30:02+02:00
2014-10-14T20:30:02+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>A tejjel is csak úgy van, hogy először megkeseredik az íze, azután válik savanyúvá, darabossá.</p>
<p><br />- Hallo, mi újság? Hogy vagy? Hogy érzed magad? - kérdezi a telefonban és az elővigyázatosság arra vezet, hogy lassan válaszoljak neki, lassabban a kelleténél. - Köszönöm. Jól leszek, ... jól leszek majd. - felelem jövő időben. - Megköszörüli a torkát. - Nos, tudom, hogy ma szabadnapod van, de ma hárman jelentették be, hogy nem jönnek dolgozni, és azt szeretném kérdezni, hogy te be tudnál-e jönni ma estére? - A hangja ekkor még puha, kedves, bársonyos. Én pedig hirtelen nem tudok válaszolni. Éppen az orvoshoz megyek. Mert Jom Kipur napján, amikor hárman voltunk bent a műszakban négy helyett, reggel hattól este nyolcig, megemeltem magam, és azóta alig tudok járni. Valamit össze is szedtem, szédülök, a szám sarkában van egy seb napok óta, valahányszor eszem, mindig előjön, hányingerem van, ezen kívül szabadnapot kértem, kettőt, mert itt van a fiam, holnap repül haza, és ezt a két napot vele akartam tölteni. Csendben vagyok, azon gondolkodom, mit is tudnék mondani. Becsületből ledolgoztam az elmúlt hetet betegen, de a végén már alig vonszoltam magam. Azon gondolkodom, mit mondjak és hogyan. A kérdésre Irina, a főnököm egyértelmű választ vár, dahuf, azonnal, és csak egyféle választ fogad el, ez a gyanúm. Nyöszörgő hang csúszik ki a számon, remélem nem hallja, és a kezemben összeszorítom a telefont. - Éppen az orvoshoz megyek - mondom neki azután. - Igen? - válaszolja - Értem, jól van. Szóval az a kérdés, hogy be tudnál-e jönni ma estére dolgozni? - mondja el még egyszer. Nem vagyok fogyatékos, először is értettem amit kérdez, kezd felnőni bennem valami elkeseredettség, de udvarias vagyok és általában amúgy is csendes. - Irina, nem vagyok jól... orvoshoz megyek... nem hiszem, hogy be tudnék menni, ismétlem meg halkan. Hallom, hogy sóhajt. - Nagyon nagy bajban vagyunk, mondja azután még mindig puhán, bársonyosan, nem tudom megoldani a helyzetet másként. Be kellene jönnöd. - A járásom még jobban elnehezül, igazából alig tudom emelni a lábamat, a bal combom teljesen lezsibbadt, a derekamban csípős fájdalom. Most mit mondjak? Mi a fenét mondjak, hogy megértse? - Irina, tudod, hogy eddig mindent megtettem, dolgoztam, ahogy csak kérted, most nem vagyok jól és éppen az orvos felé tartok... - Igen, hallottam, hogy orvoshoz mész! - szakít ekkor félbe és a hangja hirtelen válik olyanná, mint egy ostor. - Én csak azt kérdeztem, be tudsz-e jönni ma estére? Én csak ennyit akarok most tudni. - Hallgatok újra. Miért esik ilyen nehezemre a beszéd? - Szeretném megvárni, hogy mit mond az orvos, ismétlem meg azután halkan, és az ujjaim elfehérednek a telefonon. Igyekszem neki megmagyarázni. -Tudod, hogy mindig dolgoztam rendesen, bementem, valahányszor hívtál, valahányszor megoldhatatlan volt a helyzet... - Próbálom magyarázni, de valami elszakad a vonal túlsó végén és én alig hiszem el, hogy jól hallok, amikor ezek után ezt a választ kapom. - Na, igen, és akkor mi van? Dolgoztál rendesen, megtetted, amit kell. Még jó! Nem tettél te semmi különöset, semmi jót, hiszen mindazért amit tettél, megkaptad a fizetésedet is! ugye?! - Tessék? Részemről újra csak a csend. Valami elszakad a vonal innenső végén is, és akkor már tudom, hogy nem fogok bemenni aznap dolgozni, orvostól függetlenül sem, de lehetséges, hogy már soha többé. Elég volt. Tudhatja, érezheti. Néhány napja jelentettem be, hogy családi okok miatt nemsokára külföldre kell utaznom. És a magam részéről jó ideje tudom, hogy nemsokára kilépek majd. Mégis meglepnek az utolsó mondatai: - Jó. Szóval akkor ma nem tudsz bejönni. Akkor már csak azt szeretném megtudni, mikor jössz be, hogy lezárjuk a dolgokat? - ??? - Mi van? Igen, képes kirúgni ezért. Hirtelen megértem. Hogy nem számítok. Hogy semmit sem számít, amit eddig tettem le az asztalra, és hogy ha nem tudok tovább húzni, mint a barom, ha nem vagyok azonnal tettre kész és cselekvőképes, akkor ennyi volt, takarodjak. ..Fura, de nem rendít meg. Már nem. Ellenkezőleg. Eluralkodik rajtam valamiféle hidegvérűség. - Az orvos után jelentkezem, mondom neki halkan, és leteszem a telefont.</p>
<p><br />Dolgoztam. Ledolgoztam egy teljes évet ezen a munkahelyen. Csak a kisöregek miatt maradtam ennyi ideig és mert kitartó akartam lenni. Nem szabad kitartónak akarni lenni. Erősnek. Megmutatni, hogy bírom én, na, ezt nem szabad, felesleges. Egyrészt mert úgysem érdekel senkit, másrészt pedig: ha én nem vagyok magamért, akkor ki van értem?</p>
<p><br />Hatvan órás heti műszakok. Itt az volt a gyakorlat, hogy mindenki annyit dolgozik, amennyit csak bír, az órabér alacsony, tehát az óraszámot kell növelni, amennyit csak lehet. Itt az a trend, hogy műszakokat kapni megbecsülést jelent, tisztességet, minél több óraszámot kap valaki, annál nagyobb megbecsülést élvez a főnökök részéről, a túlóra jutalom, így lett ez beállítva. Reggel-délután- ez 14 óra. Reggel-éjszaka - ez 16 óra. Az esti műszak csak 5-7 óra, az nem annyira éri meg. Szabadnap nincs. Azt nem adtak, nem adnak, csak akkor ha külön kéri valaki. Van erre egy füzet, szefer vakasot, oda kell beírni a kívánságokat, egy héten maximum csak hármat lehet. Például szerdán csak reggel szeretnél dolgozni, mert a gyereknek az iskolában szülői értekezlet van. Akkor beírod, hogy reggel. Szabadnapot nem lehet kérni csak egyet hetente. Kettőt az éves szabadságod terhére, de azt egy hónappal előre be kell jelenteni. Az éves szabadság 10 nap. Az állami ünnepek és a szombatok automatikusan járnának mindenkinek, na, de ez egy idősek otthona, itt nincs ilyen, ez pikua nefesh, az élet védelme, itt dolgozni kell ünnepnapon is, szombaton is, ahogy beosztanak.</p>
<p><br />Dolgoztam négy-öt heteket egyfolytában szabadnap nélkül. Nem szocializálódtam erőszakos önvédelemre, fél évig azt sem tudtam, hol van a füzet, a szefer vakasot, nem kértem semmit. Beosztottak minden péntek estére és szombatra, az utóbbi hónapokban pénteken reggel-este hosszú műszakba, pedig tudták, hogy ola hadasha vagyok, vagyis zsidó. Pikua nefesh - mondogattam magamnak és a lányom és egy-két jóbarát hiába mondogatta: te húzod meg a határokat, nem hittem nekik. A Talmud idézete is csak akkor jutott eszembe, amikor beteg lettem: ha te nem vagy magadért, ki van teérted? Most már késő. Most már mindegy. Igazából Jom Kipurkor lett vége. Vagy még augusztusban, Elul hónap elején. Igen, azt hiszem, talán inkább így. Amikor hat hét non-stop munka után kértem volna négy szabadnapot és beírtam a kérést a füzetbe. Irina behívott az irodájába: Mi ez? - kérdezte. - Négy szabadnap, fizetett, az éves szabadságomból. - mondtam neki. Akkor még tudtam mosolyogni. - Ezt nem így csináljuk, ez nem így működik! - felelte. - Igen? De úgy sem működik, hogy hat hete nem volt egy szabadnapom sem! - vágtam rá, mert el voltam keseredve és ha sarokba szorítanak, pimasz leszek, nem tisztelem a tekintélyeket, öreg hiba, de így születtem, nem itt tanultam meg. Lám, elhallgatott, ki is adott nekem a négyből három szabadnapot, amiből ugyan csak egyet fizettek ki, de ezt csak majd a jövő hónapban vettem észre...</p>
<p><br />Szóval igazából valamikor akkor lett vége. Meg akkor, amikor figyeltem a kollégáimat és elejtettek egy-két megjegyzést. Chaim például azt, hogy gyerekkorában könyvmoly volt, de évek óta nem jut ideje semmit olvasni. Guszun meg azt, hogy néha alhatna-e nálam, mert két műszak közt akkor nem kell hazamennie és az élet úgyis ennyi. Munka, meg aludni. Hát ezen csak úgy elgondolkodik az ember mégis. Hogy tényleg ennyi volna-e?</p>
<p><br />Azután beosztottak Rosh ha Shana-ra, erev-re, estére, meg másnap egész napra, sőt még harmadnapra is, ami itt szintén ünnep. Pikua nefesh, mondogattam magamnak, meg hogy tisztesség, nyilván pénz is, és nem vagyok egy olyan valaki, aki pár sékelért eladná az anyját, de most, amikor még hiteleim vannak és mindjárt jön a tél, arra gondoltam, minden fillér jó lesz... Megcsináltam az ünnepet. Két-három arabbal dolgoztunk, még az etiópok is szabadságra mentek. Az új év után jött a tíz nap, a félelmetes napok Jom Kipurig. Valamikor ezalatt jött oda hozzám Chala a fejkendős arab vezető ápoló asszony, és csípőből a következőt kérdezte: Na, szia! te ugye egyedül vagy itt? Nincs családod, meg semmi. Akkor te be tudsz jönni jom kipurra dolgozni este -éjszaka és másnap reggel-délután, ugye?... - Hogy mi van? Tessék? Aznap jön a fiam! Még szerencse, hogy ezt el tudtam mondani. Erev jom kipurkor nem fogok dolgozni. Amúgy sem. Legalább ez legyen már, azt a mindenségit, - de ezt persze csak magamban sikerült hozzátennem. Csalódottan elhúzta a száját, hümmögött. Ez itt a lélektani hadviseléshez szépen hozzátartozik. Már nem vettem fel. Válaszra vártam. Be is osztottak Jom Kipur reggel hattól este nyolcig. Utána már hiába kapálóztam, hogy de hiszen én is zsidó vagyok, kezit csókolom, aznap egész nap böjtölök! - senkit nem érdekelt. Arra gondoltam, ha nem hallják amit mondok, hát akkor majd lázadok, reggel bemegyek, délután meg majd nem, beteget jelentek, pancsert csinálok, ahogy az arabok szokták, napi gyakorlatban... De időközben kiderült, hogy ezt még ha akarom sem tehetem meg, négy helyett hárman leszünk műszakban, mert az araboknak is négy napos ünnepük van éppen ekkor és nincs kit beosztani. Nyilvánvaló volt, hogy ketten nem tudják ellátni azt a munkát, amit négyen is csak alig... Muszáj volt a dupla műszakot végigcsinálni. Bele is rokkantam, azóta bicegek, meghúztam a derekamat. Úgy kell nekem. Majd máskor határozottabb leszek. Meg kell tanulnom nemet mondani. Nagyon úgy tűnik. </p>
<p><br />Tizedikén a fizetéskor kiderült, hogy szeptemberre kevesebbet kaptam az ünnepekkel együtt, mint az augusztusi fizetésem. Kiderült, hogy az ünnepeket csak szombati pénzzel fizetik, 150%, szó sincs 200 százalékról, 250-ről, mint ahogy az éjszakai műszakpótlék sem 50% itt, hanem mindössze csak 10%, azaz tíz százalék. :O Hát ez van. És tegnap, amikor betegen azt merészeltem mondani, hogy nem tudok bemenni a szabadnapomon helyettesíteni, akkor egészen egyszerűen megfenyegettek, hogy kirúgnak... Hát ajánlólevelet így már biztosan nem tudok kérni... Az egy év után járó pénzemet, ami kötelező lenne, azt pedig vagy kifizetik, vagy nem. A jóindulatukra van bízva. Jóindulat? Ugyan, kérem szépen! Irgalom sem látszik...</p>
<p>A félig alapítványi intézményt, amiben dolgozom, oroszok vezetik. Hiába adományozott Mr. Forgach nem kevés összeget a keren hayesod-nak, a magyar szó itt semmit sem számít. A metapelet munkakörbe három állás tartozik. Nem csupán a betegek gondozása, de a konyhai munka és a takarítás is. Egyetlen órabérért, a minimálbérérét egy dolgozó a délután és éjszakai műszakban három munkakört lát el. Ha a kilenvcen tojást véletlenül feltöröd és nem megfőzöd, mert rosszul írják a papíron, akkor az mindegy, hogy a papíron hogy volt, másnap hajnalban az orosz konyháslány úgy beszél veled, mint egy értelmi fogyatékossal, mint akit a seggéből rántott ki. Ja, igen, mert a konyhán is csakis és kizárólag oroszok dolgoznak. A pénzt és a kaját a ruszkik itt a kezükből véletlenül sem engedik ki. Ennek az országnak a pusztulásához jelentős részben hozzájárult az a másfél-két milliós orosz aliya, ami még most a napokban is zajlik. Ez itt Izrael. De vannak részei, ahol mégsem. Ez itt nem a zsidók országa, nem egy ős-új ország, nem egy valóra váló álom. Nem a szentföld. Hanem egy akármilyen, senkiföldje, ahol disznócsülök hever a pultokban és harákoló vénemberek sercegve köpik a slejmot a szépen gondozott virágokkal beültetett sétányra, a pálmák tövébe. Ez itt Izrael. Kár, nagy kár, hogy nem azok lakják, akiknek kéne. Nem zsidók lakják, hanem oroszok és tolvaj arabok. Ennyi. Rossz helyre jöttem.</p>
<p><br />Itt ülök most betegen, nemrég hívott Chaim, aki ténylegesen elköszönt tőlem, köszönte, hogy velem dolgozhatott, mert mondta, még soha nem ismert egyetlen olyan embert sem, mint én vagyok és mindenért hálás. Hozzátette, sajnálja, hogy nem lát többet. Innen (is) tudtam meg, hogy valószínűleg kirúgtak. Vigyázzak magamra, meg minden, mondta még Chaim és én azóta is azon gondolkodom, miért nem volt előbb több eszem? Lelépni innen, erről a munkahelyről, messzire menni, ha kórházba nem lehet, akkor inkább egy gyárba, vagy bölcsődébe.... Most ki vagyok szolgáltatva, egészen. Vagy kifizetnek, vagy nem. Jó lenne valaki, aki ért a dolgokhoz, én utálok pereskedni.</p>
<p><br />Mindegy már. Csak azért írtam meg ezt a történetet, hogy jól nézze meg mindenki, aki dolgozni akar itt, hogy milyen a munkáltatója és maga az intézmény vezetése. Milyen a hangulat, milyen a stílus. És ha nem olyan, amilyennek lennie kéne, azonnal meneküljetek el onnan, nem érdemes várni. Munka van, állás van sokféle. Én oroszoknak soha többet az életben nem dolgozom és az arab kollégákat is messzire elkerülöm. Sajnálom, ha ez rasszizmusként hangzik, nem annak szántam/szánom, biztos tök jó fej emberek, máshol, egy baráti társaságban, egy másik korban - én a mai napig úgy gondolom, nem vagyok halálra ítélve, nem rabszolgának születtem, nem azért tanultam harminc évig, hogy a legalja munkát végezzem és főként nem azért jöttem ide, hogy egyetlen ünnepet, egyetlen szombatot se' tudjak megtartani, még annyira sem, mint a galutban - ez azért, valljuk be! - röhej!</p>
<p><br />Sok sikert mindenkinek. Magamnak is. Ne alkudjatok meg! SOHA!</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F10%2F14%2Fmunkavallaloi_oldalrol%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F10%2F14%2Fmunkavallaloi_oldalrol%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F10%2F14%2Fmunkavallaloi_oldalrol%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Munkavállalói oldalról"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/10/14/munkavallaloi_oldalrol#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6793273" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/09/25/cim-nelkul_841273
2014-09-25T23:29:32+02:00
2014-09-25T23:29:32+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Hogy mi van?</p>
<p>????</p>
<p>Az új év alkalmából felraktam magamról a fb-ra egy új profilképet és erre egy régi ismerős azt írja, hogy: "Ne selfie-zz smink nélkül, mert ez így 50 felett nem áll jól nekünk..." és ez meg az. Hm... Nem áll jól nekünk. Ez ok. De ki van 50 felett? Normális dolog az, hogy egy pillanat erejéig úgy érzem, megüt a guta? :D Biztosan. De azután csak röhögök. Illetve bocsánat, ez a szó valóban nem áll jól, inkább úgy írom: vigyorgok magamban. És ez pedig még normálisabb. Megnézem az adatlapját, érthető a komment, megbocsátok. A korom egyébként engem nem érdekel, soha nem is érdekelt, lehetnék éppen ötven fölött is, na és akkor mi van? Mi volna? Mi lesz? Soha nem számított. Most miért húztam így fel magam? A nyilvánvaló rosszindulat miatt, hogy valaki ilyesmit nyilvános kommentben ír le. Csak azért. Szokásom szerint először nyersen és indulatosan válaszoltam is, de azután töröltem a revanst, a szavak úgyis önmagukért beszélnek, én pedig vagyok, aki vagyok, és olyan, amilyen...</p>
<p>:D :D :D</p>
<p>a külső lényegtelen. Majdnem teljesen az.</p>
<p>Sokkal fontosabb dolgok vannak. Például az, hogy mostanában valóban nem érzem túl jól magam...Ezt legszívesebben persze nem vallanám be, még magamnak sem, de már ez sem számít, nem sminkelünk semmit, lelkileg sem. A lényeg egyszerű: Muszáj mennem. Innen el. Nyavalyás papírokért, fordításokért és egy ígéret miatt, amire nem visz rá a lélek, hogy egyszerűen csak úgy megszegjem, vagy semmisnek tekintsem. Az ígéreteket, ha rajtam múlnak, nekem valamiért muszáj megtartanom... + itt van még az is, hogy ahol most állok helyzetben, pillanatnyilag, onnan a papírok hiányában nem vezetnek messzebbre szóló utak. Persze megtehetném, hogy keresek másik állást, valahol máshol, más szférában, biztosan találnék is, de nem az a hosszú távú cél, nekem meg így ötven felé közeledvén...khmmm... :D ... nem célom rövidebb távokat futni a semmiért. Szóval újratervezés volt, van. Elég nehéz. És megszülettek bennem a döntések: mozdulni kell, innen el. Onnan el, ahová pedig mindig vágytam, ahová hívva vagyok, ahol jól érzem magam in general, és kicsit nem is értettem Istent, meg magamat sem, sőt bűntudatom is volt/van, amiatt, hogy elmegyek, ez még egy régi bűnöm miatt, amikor ítélkeztem ezügyben mások felett és most lám, rajtam teljesedik be a saját ítéletem,...- No, szóval mindezek miatt mostanában egyáltalán nem érzem, nem éreztem jól magam. De ez van. És ez is majd biztosan megváltozik. Ha túl leszek rajta és messzebbről látom a dolgokat. És főként akkor, amikor újra itt lehetek majd.</p>
<p>Most egy csomó minden logisztikai dolog van. Például csomagolni, feladni néhány cuccot, másokat meg másoknál, barátoknál elhelyezni, felbontani lakásbérleti szerződést, lemondani telefont és internetet, felbontani a munkaszerződést, úgy, hogy az elmaradt járandóságokban ki is fizessenek, szépen távozni, nem felégetni a hidakat, amiket vérrel-verítékkel építettem és Isten segítségével, szó szerint...</p>
<p>Csak szépen, lassan, bölcsen, leat-leat, ne kapkodj, ne ess pánikba, minden rendben lesz - ezeket suttogja egy hang, egy másik meg halkan közben olyasmiket mond, hogy de ott aztán nem lesz tonhal, tenger, meg Dávid Király bora, nem lesz Sara, Rivka és mindazok a kisöregek, akiket megszerettem... Nem lesznek Morad és Ruti, Yafit és Liath a nővérek, akik olyanok, mint a testvéreim...és mit csinálok Shmulikkal és Rozival, akiket Pészach napján találtam a kuka mellett, akik ajándékok és akik mindennapi vigasztalás voltak nekem, valami nagyon jó helyet, jó gazdát kellene keresnem, akihez értük jöhetek, akik vigyáznak rájuk addig, amíg én nem itt leszek...</p>
<p>Megszakad a szívem, ami amúgy is rongyos már... Vajon hány veszteség még? Vagy mennyi olyasmi, ami nem is valós talán, de annak érzem és élem meg? Mindegyikért itt van egy szakadás, a szívemben, a lelkemben, mint a kabát hajtókáján. Anya is minden nap hiányzik. A születésnapjára majdnem odaérek, kimegyek a temetőbe, az első majdnem az lesz...</p>
<p>És most örülnöm is kéne, mert lehet. Várnak barátok. Endre azt írta, alig várja, hogy újra lásson. Még István is írt és megkérdezte, mikor érkezem. Anyus azt szeretné, ha nála is laknék...Szilvi örül, Imi lelkendezett. Zsófi tapsolt egy kommentben az üzenőfalon. Bagyika csak azt sajnálja, hogy már nem rögtön vele együtt megyek. Apa sír örömében és főz nekem. Igazán nincs okom panaszra, úgy látszik tényleg sokan szeretnek, nagyon szeretnek és nem csak elviselnek... De mindeközben az én szerelmem szavai járnak az eszemben: Ebben az életben valóban, TÉNYLEG minden, de minden olyan töredékes...</p>
<p>Lehetne minden egyben: tonhal és tenger, Dávid Király bora, gránátalma és mangó, a gyerekek, Apa és a barátok és a szerelem itt, mindannyian, vagy egy ritmusos, ciklikus változásban folyvást, velük is lennék, és ha ők nem is lehetnek itt, de akkor ott, azután megint itt, ahol minden más egyebem megvan, - fél év itt, fél év ott, - annyira szeretném így Istenem! Ebben az életben még. Lehetetlent nem kívánok. A halottaimat nem tudom visszahozni, tudom, de ami megvan, ami lehetséges és élő, abban a teljességre szeretnék törekedni és azt megélni. NEM töredékesen.</p>
<p>És most örülnöm is kellene, amiatt is, hogy megint valamiféleképpen győztem. Legyőztem magamban nagy akadályokat. Például, - és ez csak egy példa - megtanultam egy nyelvet már egészen jól és felélesztettem tetszhalott állapotából egy másikat. Ha kell, akkor gond és gondolkodás nélkül kommunikálok most már egyszerre akár mindkettőn: a kisöregekkel oroszul, a kollégákkal ivritül, ugyanaznap délelőtt-délután és éjszaka, miközben Chaim nem adja fel és csakis angolul karattyol, a fejemben pedig amit írni szeretnék, az magyarul megy, nagy, széles kivetítővásznon... :D Király, de tényleg! hihetetlen nagy érzés és élmény, megtapasztalni, hogy az emberi agy mi mindenre képes!</p>
<p>És győztem másban is, újra. Megint nem feladtam valamit, hanem úgy megyek el, hogy már elfogadtak, befogadtak, megszerettek és el nem küldenének maguktól. Egy újabb hely, ahol szó szerint szellemi erődítmények voltak,amiket le kellett győzni nagyon sok alázattal, tűréssel, szeretettel és tudással. Igen, a munkahelyem. Több, mint egy évet töltöttem itt el. Az első hat hónapban megaláztak minden módon. Volt, aki gyűlölt, volt, aki csak kinevetett, gúnyolódott rajtam és volt aki meg akart lopni. Ma már egyikük sincs. Azok közül, akik csak piszkálódtak, még akadnak, de már ők is csendben vannak. A betegek szeretnek, a kollégák tisztelnek, a nővérek sokszor tőlem kérnek segítséget :) Mindez végtelenül jól esik. Tudom, hogy nem egyedül voltam ebben, Isten végig velem volt, testvérek is imádkoztak értem. Nem egyedül győztem, de győztes vagyok. :) és ez jó. Nagyon sokat változtam én is, biztosan. Keményebb lettem, még keményebb, de talán alázatosabb.</p>
<p>Örülhetek és fájhat a szívem. Egyszerre természetesen. Biztos így az igazi, ... - bár ezt valahogy elég nehéz elfogadni :/ nem is teszem</p>
<p>Istenem, adj erőt a holnaphoz és vezess engem úgy, hogy a Te akaratod legyen meg! A teljesség felé 5775-ben is. Legyél velem, kérlek, mert nélküled nem nem megy, és Nélküled nem is akarom...</p>
<p>és legyen itt, igen! :</p>
<p>Ámen</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F09%2F25%2Fcim-nelkul_841273%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F09%2F25%2Fcim-nelkul_841273%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F09%2F25%2Fcim-nelkul_841273%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t="><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/09/25/cim-nelkul_841273#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6732591" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/07/30/aliz_818
Alíz
2014-07-30T08:29:10+02:00
2014-07-30T08:29:10+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p><br />Rövidre vágott haja már teljesen ősz, kis, fejkendőnek álcázott sapka takarja. Van belőle neki fekete, fehér és lila virágos, és a fehérnek a szegélye apró ezüstszínű strasszokkal kirakva, én azt szeretem a legjobban. Szombatonként azt adom rá, és ha a kolléganők elfelejtik lecserélni a következő két fürdetésnél, hát akkor egész héten az marad rajta. Alíznak rózsaszín és bárányos- mintás kétrészes melegítője is van, és amúgy is pasztellszínű az egész ruhatára, tele finom puha pulóverekkel. Nagy családja van, három lány és két fiú, és ő marokkóból származik. Szeretik a gyerekei, felváltva járnak hozzá, jönnek minden nap, a legkisebb jön a legtöbbet, akinek három lánya van, az egyikük éppen katona. Alíz nagyon vallásos lehetett, ma már nincs mellette az imakönyve, de annál az asztalnál ül, ahol Aisha és a fia minden péntek este kiddusht csinálnak és amikor egyszer valaki összecserélte a tejes és a húsos tányért, akkor inkább nem ette meg az ételt, amit az egyik lánya ajándékba hozott és ott hagyott neki vacsorára. Alíz mindig nagyon örül nekem, és ez kezdetektől fogva így volt, valamiért. Meg is fogalmazta: Nem tudom miért, de mindig annyira jó nekem, ha meglátlak és itt vagy! Valami öröm lesz bennem, nem tudom, miért, nem értem... Én sem tudtam miért és én sem értettem, hiszen soha nem tettem semmi különöset. Elétettem az ételt, megtöltöttem az üvegét vízzel, megmosdattam, pelenkáztam, felöltöztettem, felkeltettem és lefektettem. A kedvessége persze mindig nagyon jól esett és olyankor jól megölelgettem. :) Alíz sokáig képtelen volt megjegyezni a nevem. - Nina, - így szólított. Amikor pedig megtanulta végleg, hogy hívnak, akkor nagyon sokszor elmondta, mennyire szégyelli, hogy nem emlékezett rá, hogy nem jutott eszébe és összekeverte, és kérte, hogy ne haragudjak ezért. Nevettem. Mondtam, hogy ugyan már, a Nina is nagyon jó lesz. Higgyje el! Megszerettem. És tényleg. Alíz egyébként a dédimamára hasonlít. Egy kicsit. Alíz volt az első, aki meg akarta csókolni a kezem és amikor még nem tudtam, miért, - hogy ez egy vallásos szokás, ami nagyon sokat fejez ki, és nem feltétlenül azt, amit elsőre gondolnánk róla, - szóval akkor nagyon zavarba hozott ezekkel a mozdulatokkal. Az én kezemet? na, ne már! ...És most már, hogy értem, miért akarja ezt, most sem hagyom neki. Hiába szép hagyomány. Valahogy nem visz rá a lélek.</p>
<p>Mostanában Alíz, amikor meglát, még az ágyban fekve elmosolyodik. - Nahát, mindig kérem, hogy te gyere, és látod? most itt vagy! - mondogatja. Sokáig nem értettem, mi az, hogy mindig kéri, de egyszer valahogy elszólta magát, és az egyik mondatba belefoglalta, hogy a Kadosh Baruch Hu...Na, akkor eléggé meghatódtam... Alíz nem nézi a híreket, látszólag egy bezárt világban él, a családjával, a családjával, a gyerekeivel és az unokáival foglalkozik, őket várja, velük van, és sokáig azt gondoltuk, azt gondoltam én is, hogy csak legfeljebb a múltban lébecol. De ez nem egészen így van. Ma, amikor a kolléganő Yafit bevitte lefektetés előtt a fürdőszobába, hogy Alíz megmossa az arcát és a fogát, majd azután mégis én mentem érte, hogy lefektessem, ő a szokásos kedvességgel és nagy örömmel mosolygott rám: - Ó, hát még itt vagy? Úgy kértem, hogy te gyere, de azt hittem már nem vagy itt. Azt hittem, hogy már elmentél... - Elnevettem magam és megint nem tudtam, hogy mit mondjak erre. - Ez azért van, mert olyan jól imádkozol Alíz, biztosan! - feleltem azután és lehajoltam a kerekes székhez, hogy betoljam őt az ágyához a szobába. Megrázta a fejét és láttam, hogy átvonul az arcán egy felhő, de nem szólt akkor semmit. Odabent azután segítettem neki felállni az éjjeli szekrény mellé, -állva könnyebb pelenkát feladni - , és miközben vetkőztettem, öltöztettem egyszerre csak csendesen megszólalt. - Ma is megöltek ötöt... - mondta halkan, és valami egészen elképesztő elkeseredettséggel nézett rám, mintha válaszokat várna. Yafit akkor lépett be a szobába, Mirjamot hozta lefektetni. - Ma nishma Alíz, ha kol be seder? Mi újság Alíz? Minden rendben van? - kérdezte szokás szerint. De messze nem az évtizedek óta itt megszokott választ kapta. - Hogy lehetne rendben? ...Öt szép ember... A gyerekeink... - suttogta az idős asszony és talán csak én láttam a könnyeket. De nem. Szeretném hinni, hogy rajtam kívül látta még valaki. Ha nem így volna mégsem, kérlek, mondjátok el Neki!</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F30%2Faliz_818%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F30%2Faliz_818%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F30%2Faliz_818%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Alíz"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/07/30/aliz_818#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6558715" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/07/27/kell-e
Kell-e? Vagy mi kell? A háborúról még egyszer, és így, ebben a formában talán utoljára...
2014-07-27T21:31:00+02:00
2014-07-27T21:31:00+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Kicsit elfáradtam. Szellemileg is azt hiszem, nem csupán fizikailag. De leginkább úgy. Remek módszert talált nekem a JóIsten, és telepítette is az alkalmazást a szoftveremre: munka és még több munka. Nem én akartam. Így alakult. Az egyik orosz lány, a kolléganőnk, Ljuba négy hónapos terhes /volt, vagy még mindig az, nem tudjuk, de kórházba került vérzés miatt. Morad az arab srác megint karambolozott, Baltás, az azeri kolléganő meg kilépett, vagyis inkább kirúgták, azt mondták neki, hogy jobb, ha elmegy, és ő így is tett. Így alaphangon három ember hiányzik, de közben meg itt van a Ramadan vége, és ma este egy három napos ünnep vette kezdetét az araboknál, így nem dolgozik Manal sem, az már négy ember a héten, hirtelen át kellett szervezni az egész beosztást és össze-vissza plusz műszakokat akasztottak az én nyakamba is. Most már nem csak esténként dolgozom, hanem reggel is, és néha dupla műszakban, ami 14 órára nyúlik. Olyan vagyok, mint az iszap. Közben a háború valami iszonyatos lelki nyomást gyakorol itt mindenkire. Rám is. Igen, tudom, itt nem lőnek, ritkán szólalnak meg a szirénák, de az előző posztokból is látszik, mással nemigen tud foglalkozni az ember, mint ezzel a témával. A folyamatos koncentrált figyelem, még a ki nem mondott, az öntudatlan is, hihetetlenül fárasztó. Márpedig ez van. Számoljuk az elvesztett életeket. Olvassuk a híreket, nézzük a híradókat és másra sem tudunk gondolni, mint a tűzszünetre, légiriadókra, valós és lehetséges veszteségekre. <br />Ma barátok jöttek hozzám a tízórás műszak után. Elmentem velük Akkóra. Sokkolt, amit ott tapasztaltam. Minden, amit mutatni akartam a barátaimnak, szertefoszlott, eltűnt valahova, mintha sosem lett volna, és ez iszonyattal töltött el. A gyönyörű kisváros, ahol pár héttel ezelőtt a lányommal és más barátaimmal még boldogan sétáltam a nyüzsgés közepette, ma kihalt volt, szinte néptelen, az utcákon csak arabok voltak, csellengtek, a vendéglők, a kereskedők zárva, a piacon légüres terek, a kikötő csendes, a cethal szobra elé egy bódét építettek, ami egészen eltakarja. :(</p>
<p><br />Valami végleg elveszett belőlem. Steiner Kristóf indexes cikkén jól felidegesítettem magam, igaztalan állításokat tartalmazott az is, azt írta, mindezidáig részvétlenek voltunk a palesztínok szenvedései iránt és hogy a zsidó állam ilyesmit nem engedhet meg magának. Mikor volt részvétlen az állam a szenvedés iránt, amikor ingyen adja az áramot, a vizet, ingyen épít tábori kórházat és viszi hetente a töménytelen mennyiségű humanitárius segélyeket? Mikor volt a zsidó állam részvétlen, amikor odaadott mindent, amit csak lehet, hogy a palesztinok normális életet éljenek? Én nem értem, hogy írhat le valaki ilyeneket? Kristóf állandóan arról ír, hogy Jafón milyen jó fej arabokkal tartja a kapcsolatot... Én pedig egyszerűen csak belefutok az arab tüntetőkbe, akik még július elején a hamasz rakétáinak tömegesen örültek és vonultak ünnepelve az utcán. Értitek? Annak örültek, hogy egy szélsőséges terrorista csoport, ami kormánya a palesztinoknak, lövi az országot, Izraelt, ahol ők is élnek... Ez mi? ...Nekem egész mások a tapasztalataim, az én valóságom egészen más, mint Kristófnak. Igaz, én egyszerű ember vagyok, egyszerű körülmények között, a mindennapokban élek és dolgozom. Nekem a kollégáim az arabok és nem csak a sarki pék. Nem csak vásárolok tőlük, hanem együtt élek velük, ismerem a viselkedésüket, a válaszaikat, az élethez való viszonyukat. Igen, vérlázítónak hangzik, de ismerem. Egy év alatt megismertem mindegyiküket és ha számban nem is reprezentatív minta, amit "vizsgáltam", mindegyikük ugyanazt az eredményt adta. Fenntartást és elválasztást. Ha sarkos kérdésekre került sor, anticionizmust, még akkor is, ha elismerték, Izraelnek köszönhetnek majdnem minden jót.</p>
<p><br />Valamit véglegesen elveszítettem. Több mindent elveszítettem. Például a hitemet abban, hogy egy arab valaha is a barátom lehet, úgy, hogy tudja, zsidó vagyok és szeretem Izraelt. (Mert abban a pillanatban, ahogy a saját érdekeik úgy kívánták, mindegyikük zokszó és lelkiismeret furdalás nélkül átgázolt (volna) rajtam. Ha a helyzet úgy adódott, megpróbáltak becsapni, meglopni, és nem számított, hogy mit tesznek, számukra ez nem volt bűn, mert nekik én, mint zsidó, eleve alacsonyabb rendű ember voltam. Micsoda furcsa paradoxon, ugye?) És elveszítettem még valamit: a vágyat, a késztetést arra, hogy kimondjam, legyen egy önálló palesztin állam. Egészen egyszerűen azért,mert voltak helyek, ahol jártam régen, és vannak, ahová soha nem jutok most már el anélkül, hogy valaki azt ne mondaná nekem: csak a saját felelősségedre mehetsz, mert nem tudjuk, visszatérsz -e élve... Nem tudok zsidóként elmenni, - Hevronba is csak alig, - de Betlehembe, Jerikóba szinte egyáltalán nem, Gázába meg aztán, - most úgy tűnik, - abszolút soha. Most már lezártak, elérhetetlenné tettek előttem területeket. És mert az elmúlt tíz évben többször jártam Hevronban, sokszor voltam Kelet- Jeruzsálemben, és ma Akkón is, azt láttam pontosan, mit jelenthet, ha egy palesztin állam megalakul. Tönkremegy ott minden. Én nem akarok egy független palesztin államot, mert akkor nem mehetek oda, azokra a területekre még látogatóba sem. És én nem akarom, hogy Jeruzsálem olyan legyen, mint Hevron, vagy mint Akkó a mai napon. Nem tudom, érti -e ezt valaki vagy sem?! Én nem vagyok szélsőséges. Tőlem mindenki éljen boldogan. én a szabadságot, az életet és a békét szeretem. Csak ez érdekel. És egy megalakuló palesztin állam megfoszt ettől a három dologtól. Kicsit sem félek, még mielőtt bárki félreértené. Valami másról van itt szó. Kristóf azt írta, a falnak két oldala van- hát ez legalább igaz. A fal túloldalán élő arabok és palesztínok kirekesztettek engem, kirekesztették a zsidókat, az izraelieket, és bezárták őket, ha úgy tetszik: ők, a palesztinok, átjöhetnek, ugyan mindenféle biztonsági ellenőrzés mellett, de átjöhetnek és szabadon járkálhatnak itt, de ha innen valaki oda megy, az jobb, ha leveszi a nyakából a csillagot, lemond a dress-code-ról, ami jellemzi és jobban teszi, ha nem szólal meg héberül, mert lehet, hogy nem marad életben... Micsoda különbség ez? ... Nem is hiszem el, hogy ezt senki sem veszi észre! Ki zárt be, kit? Ki rekesztett ki, kicsodát? Ki fosztott meg kit, az alapvető emberi jogaitól?</p>
<p><br />Üzenném a Tel-Avivi tüntetőknek, akik a tegnapi napon amellett tüntettek, hogy Izrael állítsa le a gázai hadműveleteket, hogy nem tudják, mit beszélnek! Üzenném Kristófnak is, hogy fogalma sincs, miről beszél! Mindaddig, amíg nem tették próbára ezt a love and peace palesztin-zsidó kérdést élesben, és nem mentek át, nem próbáltak meg átmenni Jerikóba, nem utaztak el Hevronba, és nem néztek ott körül, valamint nem hívtak meg vendégségbe egy gázai palesztint, addig csak szappanbuborékokat beszélnek a levegőbe, amivel megtelik ugyan az égbolt és ők abban gyönyörködhetnek is, sőt, másokat is gyönyörködtethetnek, de fogalmuk sincs a valóságról! És felesleges megtéveszteni másokat a saját álmaikkal. Én is tudok szépeket álmodni, és pontosan tudom, milyen jó volna így, meg úgy. De nem keverendő össze az, amit szeretnék, azzal, ami van, mert az vastagon hazugság volna. A kisgyerekekre azt mondja ilyenkor a pszichológus, hogy túlzottan élénk a fantáziája. Később hazugságnak hívják ezt az egészet, önbecsapásnak. Sajnálom nagyon. Üzenném, megírnám mindezt, az egész történetet jobban, szebben és kifejtve, de most fáradt vagyok, iszonyú fáradt, belefáradtam ebbe az egészbe, így ma csak annyit mondok itt el, amire hosszú idő után végülis eljutottam: én arra is rájöttem ma, hogy én NEM akarok egy független palesztin államot! Én azt szeretném, ha lehetne itt egy zsidó állam, ahol mindenki, aki akar, békében és jólétben együtt élne. Vagy egymás mellett. És azt gondolom, a legtöbb valóban civil, hamaszos ideológiától mentes gondolkodó palesztin is ezt szeretné. Ehhez azonban tényleg nem egy új palesztin állam megalakulása kell, hanem az, hogy odalent és az ország közepén azok a becsomagolt fejű megszállottak letegyék a fegyvert és felhagyjanak a gyűlölettel. Hogy az arab és a palesztin arab ne ölni, hanem élni akarjon. Tanulni, megismerni, megosztani az értékeket, szeretetben és békességben. Élni! Ez kellene. Csakis. És ez, ennek megvalósulása nem a zsidókon múlik. Tényleg nem. Még ha az egész világ zsákot húzott is a fejére és nem ismeri ezt fel és el, még ha mindenki össze-vissza beszél, akkor sem rajtunk múlik... :(</p>
<p> </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F27%2Fkell-e%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F27%2Fkell-e%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F27%2Fkell-e%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Kell-e? Vagy mi kell? A háborúról még egyszer, és így, ebben a formában talán utoljára..."><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/07/27/kell-e#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6549819" border="0" /></a><br /></p>
palesztina
Izrael
Steiner_Kristóf
Hamasz
Szilárd_Sziklaszirt
Tzuk_Eitan
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/07/26/keskeny_hid
Keskeny híd
2014-07-26T12:18:14+02:00
2014-07-26T12:18:14+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p style="text-align: center;"><object height="344" width="425"><param name="movie" value="https://www.youtube.com/v/gop2_d_Mwyw&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><embed src="https://www.youtube.com/v/gop2_d_Mwyw&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowfullscreen="true" height="344" width="425"></embed></object></p>
<p>Álmodás. Álmok ébredésekkel. Hinni, hogy van jó, látni is, azután észrevenni a tisztátalant. Irina azt mondja, Chala szája fekete. Pé sáhor. Hosszú ideig nem fogadom el. Figyelek. Anya azt tanította nekem, semmi sem fekete vagy fehér. Keresem a jót, mindenkiben. Nehezen hiszem el a gonoszt. Mindig azt gondolom olyankor, biztos, hogy csak tévedésből van. Chala kicseréli a vizet a krizantém alatt, nővér pedig, de gondja van erre is, és odaül a betegek mellé, megeteti őket. Chala együtt táncol velünk az ünnepeinken és eszik a süteményeinkből, az ételeinkből. Chala azt mondja szeret engem, de kinevet, amikor félreértek valamit és arabul megjegyzéseket tesz, olyankor Manal együtt nevet vele. Nem tudom mit mond, de nem is akarom érteni. Chala mindig utasításokat ad nekem, érthető, ő a főnököm a munkában, a beosztottja vagyok. Múltkor, amikor magához hívott rámnézett egy pillanatra, a szemembe, és láttam rajta, hogy megdöbben. - Miért félsz mindig tőlem? - kérdezte. - Nem félek. - mondtam és elmosolyodtam. Utálom, ha kiabálnak az emberek és Chala sokat kiabál, de ez nem félelem. Azonkívül Chala mindig hadarva beszél, arab és orosz akcentusa egyszerre van a héberben, figyelnem kell nagyon, hogy megértsem őt, azt, hogy mit akar tőlem. De ez sem félelem. Ezt azonban nem mondtam még soha, nem magyaráztam el neki. Tegnap Avraham nem akart reggel lezuhanyozni. Az istennek sem. Kiabált velünk, hogy hideg van és hagyjuk őt békén. Morad, a huszonötéves srác engem küldött Chaláért, hátha ő majd segít Avrahamot a mosakodásra valahogy rábeszélni. - Gyere, kérlek, mondtam Chala-nak, Avraham megint nem akar fürdeni. - Megölöm és szétszórom a kutyáknak! - morogta Chala maga elé, miközben elindult felém. - Kicsodát? Engem? - kérdeztem, mert nem értettem a névmást a mondatban. Várt egy pár pillanatot, mielőtt válaszolt rámnézett és elmosolyodott. - Téged? Dehogy! Akkor ki dolgozna? Ki fejezné be a mai műszakot? - mondta. Beléptünk a szobába, Chala Avraham fölé hajolt, és széles taglejtésekkel üvölteni kezdett vele oroszul. Avraham erre hagyta magát levetkőztetni.</p>
<p><br />Semmi sem fekete vagy fehér.</p>
<p><br />Tegnap eltemették a harmincötödik elesett katonát. Fiatalok voltak mind, huszonévesek. Guy Levi 21 éves törzsőrmester például. De a múlt héten temették azt az amerikából érkezett fiút, akinek itt nem volt családja. A barátai a közösségi oldalakon kérték, hogy aki teheti menjen el a temetésre, a fiú ne legyen egyedül. A szertartáson aznap este harmincezer ember vett részt. A polgári lakosság itt élelmiszercsomagokat gyűjt és küld a határ mellett harcoló fiúknak. A miniszterelnök és a kormány tagjai személyesen látogatják meg a gyászoló családokat és mennek délre, utaznak, beszélnek, ölelnek, bátorítanak, vígasztalnak és együtt sírnak.</p>
<p><br />Az élet mindennél szebb és mindennél keményebb errefelé. Dolgozni kell, sokat. Előbb kelni, mint a madarak és később térni nyugovóra. A szembejövő utakat egymástól elválasztó széles sávban bokrok nőnek, selyemakác és kaktuszok. A tömött füves részeken éjfél előtt sünök gyalogolnak. Magasan fent van már a hold, a csendet csupán az árnyak figyelik, nincs kuvik. Hajnalban a rigók ébrednek legelébb, sárga csőrű, sávozott szárnyú szentjános rigók, azok, akik a Negevben, Kumránban és a Massadán is nagy számban élnek, ők lakják az egész országot, őshonosak itt. Később kelnek a hosszú lábú futómadarak és a fehér gémek, azután a varjak. A varjak a múltkor megtámadtak egy rigót. A fióka anyja az egyik pálmafán rikoltozott, köré sereglett az egész nagy család, de mégis egy emberpár mentette meg a kismadarat, beterelték őt a bokor alá. A varjak kegyetlenek és dögevők. Csak egymás tetemét nem emésztik meg.</p>
<p><br />Tűzszünet van. Tegnap éjfélkor elfogadták, a Hamasz részéről ma reggel nyolcig tartott, akkor szólaltak meg az első szirénák, és akkor csapódott be az első rakéta Izraelben egy határszéli város mellett. Az interneten egy kőhalmon otthagyott maszatos plüssjáték képe kering. A hírek ártatlan áldozatokról szólnak. Az ártatlan áldozatok házai alatt fegyverraktárak vannak, és a gyerekek ott zöld katonai egyenruhában, vagy anélkül, csak fejszalaggal, de lőni tanulnak és kinyújtott karral kiabálnak. Allahu Akhbar! halál Izraelre és Amerikára! A szüleik alagutakat ástak, vagy negyvenet, a nemzetközi segélyek dollármilliárdjaiból, és az alagutakban bombák és tölténytárak vannak, az öngyilkos merényleteket idén az újévre tervezték.</p>
<p><br />Az egész világ egy keskeny híd. Kol ha olam kulo, gesher tzar meod. Csak egyetlen szó van, hívás, hogy ne félj! Ne félj egyáltalán! vehayikar, vehayikar lo lefahed, lo lefahed klal...</p>
<p><br />Az ágyam keretén három plüssmackó ül. Egyet még anyától kaptam, kettőt itt találtam. Nem vonzódom a játékokhoz, de megtartottam őket, jó lesz majd az unokáimnak. A múlt héten az egyik mackó leesett a párkányról, valahogy véletlenül. Nem tettem vissza, nem volt rá időm, sokat dolgoztam, jöttem-mentem, különben is elfér az ágyon, épp elég nagy. Jól alszom itt. A tenger felé nyitva az ablak, éjjelente finom, langyos a levegő. Olyan jól alszom, hogy nem ébredek fel még a légvédelmi szirénára sem. Mély álom, álmodás, ábrándok. De volt egy éjszaka, amikor mégis felébredtem. Valami hirtelen hűvösség lett a szobában, arra riadtam, hogy vacogok, ráz a hideg. Hűvös szél volt, annak tűnt, pár pillanatig tartott, de nem gyújtottam lámpát és nem féltem semmitől, mindezt csak megállapítottam és arra gondoltam, hogy milyen érdekes, mi lehet ez? Nem volt erőm utána járni, nem foglalkoztatott a dolog túl sokáig, nagyon fáradt voltam. Megkerestem a takarót az ágy túloldalán a sötétben, megtaláltam, jól beburkolóztam és visszaaludtam. Másnap reggel a leesett mackó ott ült a fejem felett a szokásos helyén. Hogy lehet? Nem tudom. Talán anya jött, talán egy angyal, anya üzenetével, hogy tévedett, ebben nem volt igaza. Igenis van, ami fekete és van, ami fehér. Csak néha éppen olyan tökéletes az álca, hogy nem venni észre, olyan kimaxolt a megtévesztés. Álmodás, álmok ébredésekkel, kiábrándulás. Ez van most.</p>
<p><br />Az egész világ egy keskeny híd csupán, az egyetlen hívás, hogy ne félj... 365-ször szerepel a kijelentés, kérés, felszólítás a Bibliában. És itt senki nem fél. Én sem. Csak fáj, sokszor fáj az ébredés...<br /><br /></p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F26%2Fkeskeny_hid%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F26%2Fkeskeny_hid%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F26%2Fkeskeny_hid%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Keskeny híd"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/07/26/keskeny_hid#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6546265" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/07/22/_palesztinok_arabok_es_zsidok_a_tizennegyedik_nap
"Palesztinok", arabok és zsidók - A tizennegyedik nap
2014-07-22T00:40:40+02:00
2014-07-22T00:40:40+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Nem lehet velük beszélni, és ez most nagyon furcsa. Mindnyájan elhallgattak, még azok is, akik máskor oly beszédesek közöttük, most csak csendesen teszik a dolgukat. Jó, oké, Ramadan van, de mégis.</p>
<p><br />Chala. Gondterhelt arccal hajol a pult fölé, a kardix-ban keresgél egy dokumentumot. Ma a sötétszürke alapon fekete virágos kendője van rajta, fehér rövid köpeny, tunikaszerű és fekete nadrág, a megszokott crocs papucs a lábán. Ormotlan a papucs, nincs benne semmi nőies, de talán kényelmes lehet, azért hordja. A fején a kendőt tű fogja össze, felül és oldalt. Mindig kíváncsi voltam, milyen lehet a haja, és valamelyik nap véletlenül megláttam, ahogy műszak után a nővérszobában fésülködött. Úgy megörültem neki. Összerezzent, amikor észrevette, hogy bejövök, de elmosolyodott az arckifejezésem láttán. Magyarázkodni kezdett, hogy nem régen vágta le a haját, mert nagyon melege volt miatta. Zavartan elfordult azután és gyorsan visszatette a kendőt. Vöröses haja van, pedig én feketére számítottam. Valószínűleg henna, és biztosan őszül már, mert a hennának van ilyen színe, ha a hajra és a bőrre kerül. Az ősz haj szégyen a muszlim asszonyoknál, egyszer valahol olvastam. Ezek szerint a rövid haj is szégyen. Chala a Szovjetúnióban tanult, akkor még így hívták azt az országot, és orvosnak készült. Ebből adódik, hogy folyékonyan beszél oroszul és a nénikéket az idősek otthonában Maja Radnaja-ként, és Daragaja-ként tiszteli. Egyszer megkérdeztem, hogy milyen nyelven gondolkodik és álmodik? Arabul, oroszul, vagy ivritül? Elcsodálkozott a kérdésen és pár pillanatba beletelt, míg válaszolt: Arabul gondolkodom és oroszul álmodom. Azután csak ült és hallgatott lehajtott fejjel. Mintha maga is meglepődött volna ezen.</p>
<p><br />Chala balaganiszt! - mondja Ruti - Mindig csak bajt kever. - Magamban kénytelen vagyok igazat adni neki. Chala felcsattanásait nehezen viseljük. És szinte egyedül csak Ruti tudja kezelni. A feszültséget, amit ez a középkorú gyermektelen arab asszony kelt, a vele egykorú, nagycsaládos etióp Ruti mindig viccel üti el. Rendszerint felemeli a hangját ő maga is, és a felcsattanásokból tisztelettel, de valahogy mégiscsak csúfot űz. Csodálom emiatt. És néha úgy látom őt, mint egy állatidomárt. Van valami különleges, kifinomult pedagógiai érzéke, amire nagy szükség van itt, hiszen amúgy is mindegyiknek megvan a maga hisztije, mániája. Chala például órákig eteti a betegeket, még azokat is megtömi, akik alig tudnak nyelni és nem nagyon érdekli, hogy fél órával később sugárban hánynak miatta. Esetleg. Mert nem az a lényeg. Hanem az, hogy ő megtette, amit úgy érezte, hogy kellett. Igen, és azt hiszem, Chalának nem csak az evés, hanem az egész emésztőrendszer a mániája, hiszen a beöntéseket ugyanazzal az elánnal gyakorolja a betegeken, mint az etetést. Input-output. Tekintete fürkész héjaként meredt a lapra, amin név szerint és napra pontosan regisztrálni kell mindenki székletét. Ha valaki neve mellett vízszintes vonalkát lát az előző napon, már azonnal indul is a kúpért és egyéb kegytárgyakért...</p>
<p><br />Szamechnek meg másfajta mániája van, a tisztálkodás. A huszonöt éves arab srác, aki ápolónak tanult, képes az éjféli pelenkacserét hajnali háromig elhúzni, mert véleménye szerint éjszaka is lavórból le kell mosni mindenki alsó fertályát, függetlenül attól, hogy tiszta-e vagy sem. Kerekes kiskocsira pelenkák és lepedők fel, piros kislavór, töméntelen egyszerhasználatos vágott szivacslap, szobákba be, villanyfény felkapcsol és hajrá. Szamech negyed négykor azt mondja nekem, nem érti, a többiek miért nem teszik ezt meg, miért nem így dolgoznak? Mondom neki: Mert éjszaka van? Szamech, az éjszaka az a betegeknek, az időseknek is éjszaka, talán pihenniük kellene, aludniuk. Esetleg. - Falra hányt borsó. A srácnak egyébként a szagokkal is van valami baja. Mániája, hogy már a fürdetés alatt kapcsoljuk ki a légkondit és nyissuk ki az ablakokat. Oké, nyár van, de a gondozottjaink mégiscsak száz év kor körül battyognak. Judit a marokkói zsidó asszony nyiltan szembeszáll bárkivel, Szameh-hel is. - Csukd be azt az ablakot és menj ki innen, de azonnal, mit képzelsz te mi van itt? Láger? Mi ez? Koncentrációs tábor?</p>
<p><br />Néha már magam sem tudom, hogy hol vagyok. :/ A legnagyobb baj, hogy most nem beszélnek. Elhallgattak. Időnként elcsípni egy-egy arckifejezést, dünnyögést, ami semmi jót nem jelent, azt érzi az ember, de beszélni meg aztán, erről az egészről, szinte egyáltalán nem lehet velük. Nem. Az arabokkal, az én arab kollégáimmal, nem lehet beszélni. Ha pedig lehet, véletlenül, akkor meg inkább a csendet kívánja vissza az ember. Szameh-et megkérdeztem, még jó három hete, hogy mi a véleménye. Annyit felelt csak, hogy ez háború. Felhúzta a vállát, rágyújtott egy cigarettára és megismételte, valami olyan arckifejezéssel, mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélne: Ez háború. Már régóta háború van. - Pedig hol volt akkor még a háború? Akkor még semmiféle hadművelet sem volt, akkor még csak ott tartottunk, hogy a fiúk elrablása, és rakétatűz Gázából százával Izraelre....De háborúról akkor még senki nem beszélt volna. Samech meg már akkor tudta. Jassar a segédápoló pedig közölte, hogy ez az állam egy "hara". Ez most volt, tegnap előtt. Azóta nemigen tudom, hogy nézzek rá. Valahogy nincs kedvem ránézni, mert nem tudom mit mondjak, azt sem tudom, hogy mit gondoljak.</p>
<p>Jázmin alig egy hónappal ezelőtt azt kezdte firtatni, hogy én akkor most mi vagyok? Zsidó, vagy keresztény? Jázminnal akkortájt kezdtem végre jóban lenni, kérdeztem tőle, miért fontos ez neki? - De mi vagy? - kérdezgette és meredten nézte a csillagot a nyakamban. - Zsidó vagyok. - Chaim mellettem állt és figyelte a párbeszédet. Ruti is, aki aztán szépen lassan elkezdte magyarázni: Tudod, az úgy van, hogy ha valakinek az anyja zsidó... - Az én anyukám is zsidó, vágott közbe azonnal Jázmin, aki az előtte való napokban mutogatta körbe az eljegyzési albumot, és benne a fejkendős édesanyja és a szigorú tekintetű apja képeit. Ruti és Chaim nevetni kezdtek. - De tényleg, - mondta Jázmin, - apukám muszlim, anyukám meg zsidó. Zsidó volt, higgyétek el! - Azt hiszem senki nem hitt neki. És ma is azon gondolkodom, vajon miért kezdett el akkor és ott erről beszélgetni? Megkérdezném, de rosszul lett, Ramadan hatodik napján elvitte a mentő, és azóta betegállományban van. Súlyos állapotban vitettük a műszak vége előtt a kórházba, hypoglikémiás rohamot kapott, majdnem kómába esett ott a nővérpult mellett, mert egész nap nem evett, nem ivott, ahogy az Ramadankor szokás. Jázmin 27 éves.</p>
<p><br />Az idősek otthonában állandóan szól a TV, de mostanában az arabok rendszeresen elkapcsolnak zenei csatornára. Mi visszakapcsolunk az Arutz 2-ra, hogy tudjuk, halljuk a híreket. Olyankor néha látni, hogy az arabok furcsa arcokat vágnak és elvonulnak. Szamech például vállat von és odébb áll. Délelőtt ma többször megálltunk az ebédlő közepén mind a négyen. Az már nem hír nekünk, hogy a hamasz hová lövi a rakétákat, csak Irina az orosz segédápoló zsebében szólal meg minduntalan a sziréna, ő ugyanis telepítette a Red Code alkalmazást az iphone-jára. Irina lánya katona és valahol Raanana mellett állomásozik. Így Irocska aggódva kapkodja kifelé a telefonját a zsebéből és figyeli, arrafelé lőnek-e. Mi nem annyira. Már nem aggódunk. A szirénák miatt nem. De ma férgek bújtak elő mindenféle alagutakból a határ innenső oldalán és naponta meghal jó néhány katona. Mindenkinek van itt családja, barátai és ismerőse, sok. Kicsike ez az ország. Az elesett katonák fényképét, nevét, korát azonnal közli a TV csatorna, mindenki odakapja a fejét, figyeli az arcokat. Az öregek közül sokan sírnak. Metuka például. És Maria. - Tolka gyetyi... oj... tolka gyetyi, hiszen csak gyerekek még,...- mondja és sír, kipirul az arca, egészen megváltoznak a vonásai.</p>
<p><br />A hírcsatornákat azért is figyeljük, mert elképesztő ismeretekkel gazdagodunk időről időre. Mint például, hogy a palesztin ENSZ iskola alatt találtak fegyverraktárakat a katonák. Tegnap előtt az ENSZ főtitkára bocsánatot kért Jeruzsálemtől. Sűrűn. Ma pedig arról írt alá határozatot, hogy a megtalált rakétákat a helyi hatóságok rendelkezésére bocsátja. Vagyis az ENSZ odaadja a hamasz kezébe azokat a rakétákat, amikkel Izraelt akarta amúgy is lőni... érti ezt valaki? Hogy lesz valaki ENSZ küldöttség tagja? Hogy lesz belőle főtitkár? Mit csinált előtte, mivel foglalkozott? Miért nem tanult meg pélldául rendesen angolul beszélni? Honnan veszi a bátorságot, hogy Izraeltől egyik nap bocsánatot kérjen, másik nap elmarasztalja, harmadik nap pedig az általa működtetett iskolák alatti rakétákat egy terrorista szervezet rendelkezésére bocsássa? HOGYAN?</p>
<p><br />Az elképesztő ismeretekhez tartoznak azok a hírek is, amiket a nyugati sajtóban biztosan nem közöl senki. Hogy Izrael a humanitárius fegyverszünetek idején gyógyszereket és élelmiszert szállít Gázába. Hogy Izrael felállított a határ mentén egy tábori kórházat, palesztin betegek, sebesültek, menekültek számára. Hogy az elnök, Benjamin Netanyahu megkérte a palesztin civileket, hogy ne maradjanak a hamasz által megszállt városokban, hanem menjenek délre és a háború végén, - ő megígéri - felépíti ez a kormány a házaikat, mindenki visszatérhet... <br />Haifán és Názáreth-ben ma tombolni kezdtek az izraeli arabok. Tiltakoznak. Kövekkel dobálnak, törnek és zúznak. Nekik ez az ország "hara". Egy szar. Itt születtek, megkaptak minden jogot, egyenrangú állampolgárok voltak és lesznek, senki nem tesz különbséget. Egy izraeli arab orvos a jeruzsálemi Hadassa kórházban tegnap előtt, amikor a tizenharmadik izraeli katona elesett ennyit volt képes mondani: "Csak tizenhárom? Azt hittem több lesz. Csalódott vagyok." - Ez az arab férfi itt született, itt tanult, itt orvos... - és azt hiszem az állásából még nem rúgták ki.</p>
<p><br />Nem tudom mi lesz. De a pokol elszabadult. A sötétség erői nyíltan gyilkolnak, ma is volt légiriadó egészen Tel-Aviv-ig, alagutakat ásnak, mint a férgek, át a határon, hogy aztán majd infiltrálódva öngyilkos merénylők lehessenek, és felrobbantsanak ártatlan civileket, nem csak itt, de Európa-szerte, a sötétség erőihez csatlakozók pedig világszerte kirakatokat törnek be és gyújtogatnak. A medúza-agyú zombik tombolnak, és az arabok közül az intelligensebbek elhallgattak, de ha megszólalnak is, az ember lánya lehet, hogy inkább a csendet kívánja vissza...</p>
<p><br />A világ gyűlöl, újra gyűlöl, mintha ez lenne az egyetlen felhajtó ereje, és egyetlen zsidó sem tehet soha semmit, ami számára értékes lenne - így látszik ez ma, egy hatalmas sötét felhő alatt, és kár lenne reménykedni, az Örökkévaló magasra festi most azt a szivárványt, és nem látható az, már csak a kiválasztottaknak... </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F22%2F_palesztinok_arabok_es_zsidok_a_tizennegyedik_nap%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F22%2F_palesztinok_arabok_es_zsidok_a_tizennegyedik_nap%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F22%2F_palesztinok_arabok_es_zsidok_a_tizennegyedik_nap%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t="Palesztinok", arabok és zsidók - A tizennegyedik nap"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/07/22/_palesztinok_arabok_es_zsidok_a_tizennegyedik_nap#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6530877" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/07/13/szilard_sziklaszirt
Szilárd Sziklaszirt
2014-07-13T11:45:14+02:00
2014-07-13T11:45:14+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>A hadműveleteknek neve van. Itt mindig.</p>
<p><br /><strong>Tények, röviden összefoglalva:</strong> A Gázából folyamatos, már több mint fél éve tartó rakétatámadások után 2014. július 7-én éjszaka Izrael Szilárd Sziklaszirt néven hadműveletre kényszerült a gázai övezetet ellen. Cél: a Hamasz terroristáinak megfékezése, az izraeli polgári lakosság védelme, a béke helyreállítása.</p>
<p><br />(Az események kronológiai sorrendben.)</p>
<p><br /><strong>2014. tavasz</strong>. Hetente, kéthetente, de van, hogy hetente többször is, a gázai övezetből kasszam rakéták csapódnak be Izraeli városok mellett, de többször megszólalnak a légvédelmi szirénák is Ashkelonban, és kisebb falvakban, a lakott települések fölé érkező rakétákat a pajzs hatástalanítja, de a polgári lakosság az éjszakák során óvóhelyre menekül.</p>
<p><br /><em>Már lassan egy éve itt élek, de én északon. Semmit nem érzékelek a délen zajló terrorizmusból, de barátaim laknak Ashkelonban, és a hírek onnan folyamatosan jönnek a támadásokról. A fb csoportban ilyenkor csak annyit kérdeznek az üzenőfalon, hogy mindenki rendben van-e? Ebből lehet tudni, hogy légiriadó volt, és a kérdéshez érkező kommentekből. Időnként felkerül egy-egy videó, a rakéták és a kipat habarzel, a vaskupola, ami elkapja őket, együttes tevékenységükben olyanok, mint egy elfuserált tüzijáték. Még szépnek is nevezhető volna. De a sziréna hangját nem szeretem, attól mindig sírnom kell valamiért...</em></p>
<p><br /><strong>Június 12.</strong> Három fiatal izraeli fiút ismeretlen tettesek elrabolnak Cisz-Jordániában, túszul ejtik és még aznap megölik őket.<br />Keresésük során az elkövetkezendő két hétben az izraeli rendőrség 419 embert vesz őrizetbe ciszjordániában, és közülük 279 hamasz aktivistát tartóztat le. A légi támadások megszaporodnak. A déli országrészre Gázából már naponta 10-15 rakétát küldenek a hamaszos terroristák.</p>
<p><br /><em>Öt napot Magyarországon voltam, arra a hírre érkeztem vissza, hogy elraboltak három izraeli srácot Hevron mellett. Hevron a legkedvesebb városom, a szívemnek kedves, évente jártam ott 2003 óta, és azok az utak olyanok voltak nekem mindig, mint egy-egy zarándoklat. A Maarat haMachpela-ban Sára és Ábrahám sírja mellett valahogy mindig különleges vígasztalást találtam és a sok út során megismertem az ott élő fiatal közösségeket, akiket telepeseknek hív a világ, pedig csak hazajöttek... Most rájuk gondolok. Figyelem a híreket és nagyon szomorú vagyok. Rossz előérzetem van, ami csak fokozódik attól, hogy az emberrablók nem követelnek váltságdíjat a fiúkért. Nem tudni ki tette ezt az aljas, gyáva dolgot, a Hamasz nem vállalta el, de örömének adott hangot. Elborzaszt a tudat és a hír, hogy a fiúk elrablásának másnapján a palesztín diákoknak az övezetben édességet osztogatnak a hamasz-vezetők, ők pedig jamboree-t tartanak a három zsidó fiú elrablása felett okozott örömükben...</em></p>
<p><br /><em><strong>Június 30.</strong> </em>Megtalálják a fiúk holttestét.</p>
<p><br /><em>Az egész ország egy óra leforgása alatt gyászba borul. Sehol nem látni ilyet másutt. A TV csatornák félreteszik a kiírt és meghírdetett műsoraikat és pillanatok alatt megemlékezések szerveződnek, fiatalok ülnek a tereken, zászlókba burkolózva, hangszerekkel a kezükben, énekelnek, imádkoznak és mindenki sír. Gyertyát gyújtok, nér zikaron-t, a 24 órán át égő mécsest.</em></p>
<p><br /><strong>Július 1.</strong> A fiúkat eltemetik. Rendzavarás kezdődik Jeruzsálemben és az ország több részén, palesztínok égetnek, gyújtogatnak, zászlókat, villamos megállókat. Ramadan van ráadásul.</p>
<p><br /><strong>Július 2.</strong> Tébolyodott huligánok rombolják Jeruzsálem keleti részét, felgyújtják a közeli erdőket is. Valakik elrabolnak egy arab fiút.</p>
<p><br /><strong>Július 3.</strong> Megtalálják az arab fiú holttestét, állítólag zsidó szélsőségesek tették, amit tettek, valakire rá is bizonyítják ezt.</p>
<p><br /><em>Nehezen hiszem el, hogy egy 16 éves fiút izraeli szélsőségesek csalnak autóba és rabolnak el Kelet-Jeruzsálemben, és autóstól együtt felgyújtják... (?) Valahogy nem fér bele a képbe az ilyen bosszú. A zsidók nem szoktak bosszút állni, vagy ha igen, akkor nem állnak meg egyetlen ember elrablásánál és főként nem ezzel a módszerrel gyilkolnak. De egyvalaki beismeri a tett elkövetését, így nincs mit tenni. Peresz igazságos és kíméletlen büntetést ígér. Nem szabadulok a gondolattól, hogy ez valamiféle politikai játszma része, mégpedig az itteni baloldalé, a feszültség oldására irányuló és konszolidációra törekvő (ld. a szélsőség mindenhol megvan, és mindenhol elítélendő) Fura kísérlet a békesség megteremtésére...</em></p>
<p><br /><em><strong>Július 4.</strong> </em>További zavargások vannak és kiterjeszkednek most már mindenfelé, Galileában is törnek-zúznak- rombolnak arab-palesztin fiatalok. A déli országrészt a hamasz erősebben lövi most már, napi 20-30 rakétával.</p>
<p><br /><em>Azon gondolkodom, hogy miért? MIÉRT? Hiszen ők raboltak el gyerekeket, ők öltek, mégis ők támadnak? Hol van a logika ebben?</em></p>
<p><br /><strong>Július 5.</strong> Beer Sheva ellen is támadást intéz a Hamasz Gázából, a negyedmilliós nagyvárosban megszólalnak a szirénák.</p>
<p><br /><em>Az ashkelon-i fb csoportban Dávid azt írja, nem kell félni, de akinek van lehetősége rá, az a családjával együtt pár napra utazzon északra. Egy kommentben én is felajánlom a segítségemet, van egy üres szobám, 2-3 ember vagy akár egy család hozzám is jöhet. A miértet kutatva és azt illetően felmerül bennem egy lehetséges magyarázat: A támadás és a rendzavarás azért erősödik fel, mert a hamaszt végtelenül felbosszantotta a 279 vezetőjének letartóztatása ciszjordániában, akiket a három fiú elrablása miatt azóta is kihallgatnak és fogva tartanak. Talán őket követelik vissza.</em></p>
<p><br /><em><strong>Július 6.</strong> </em>Palesztinok zavargása most már mindenfelé általános, a Templom-hegyet lezárják, a szakértők szerint az elmúlt napok a harmadik intifáda kirobbantásának kísérletéről szóltak. A déli országrészre vasárnap már 70 rakéta érkezik, Sderotban kigyullad egy vegyi üzem.</p>
<p><br /><em>Mindenki a hírekről beszél, igyekszünk élni nyugodtan, nem gondolni arra, hogy megint mi lesz. Dolgozni járunk, az utcákon emberek, talán egy kicsit csendesebbek. Dolgozom én is, az arab kollégák közül még a nem vallásosak is tartják a Ramadant, nehéz elviselni az ingerültségüket. Hajnali négy után nem esznek, nem isznak semmit, este nyolckor, műszakváltáskor már lehet velük beszélni, anélkül, hogy ordítanának. A foci vb összefoglalóit együtt nézzük a műszakban este 8 és tíz között. Közben jelenik meg egy hír, a hamasz gázai vezetői követelik a ciszjordániában letartóztatott 279 palesztin szabadon bocsátását. Nem vigasztal, hogy nem vagyok hülye és nem tölt el büszkeséggel, hogy megfejtettem a jelenlegi konfliktus okát. Nem egy nagy ügy, a terroristák gondolkodásmódja meglehetősen primitív...</em></p>
<p><br /><em><strong>Július 7</strong>. </em>az izraeli légierő éjszaka 14 ellenséges objektumot bombáz a gázai övezetben, felfedeznek alagutakat, amik a rakétákat és más fegyvereket rejtenek. Csak ezen a hétfői napon 80 rakétát lőnek ki a Gázai-övezetből Izrael városaira és falusi településeire. A Hamasz vállalja a felelősséget a támadásokért. <br />Izrael a városok védelmére további "Vaskupola" rendszerek telepítését kezdi el. A hadsereg 1500 tartalékost hív be, főként a rakéta-elhárító rendszerrel és a határvédelemmel kapcsolatos műszaki személyzet megerősítésére.</p>
<p><br /><em>Átmegyek Haifára állást nézni és visszairatkozom az ulpánra újra. Idegesít, hogy nem mindent értek meg a hírekből és a híradókból. Szeretném a dolgokat jobban érteni. Egyébként dolgozom, eszem, alszom, sétálok a parton. Este beugrom Kingához, megiszunk egy kávét, nézzük a tengert, beszélgetünk. Kinga metapeletként dolgozik itt, nyolc éve él Izraelben egy néni mellett, akit Szonjának hívnak. A tenger csendes, a sétányon futnak, kutyát sétáltatnak az emberek, kiülünk az ablakba, elszívunk egy cigit, fél tízkor cseng a telefon, Kinga ismerőse az, Ashdod-ból, megszólaltak a szirénák, mondja. Igyekszünk megnyugtatni, persze nekünk itt északon könnyű dolgunk van. Este 11-kor indulok haza.</em></p>
<p><br /><strong> Július 8.</strong> A hétfőn Izrael városaira kilőtt 80 rakéta, a fővárost és Tel Avivot megközelítő fenyegetés után kedden éjjel 1:30 órakor megindult a „Cuk Éjtán” (צוק איתן) magyarul kb. „Szilárd sziklaszirt” nevű hadművelet. Az angol nyelvű tájékoztatásban a hadművelet "Operation Protective Edge".</p>
<p><br /><em>Éjjel egyre érek a lakásomba, az interneten értesülök a hadműveletről, bekapcsolom a TV-t, hajnal háromig nézem a híreket, hallgatom a stúdió-beszélgetést, próbálom érteni, előre megérezni, hogy mi lesz. Fél háromkor, mielőtt lefeküdnék már nagyon csendes az utca odakint, hallom, ahogy elzúg a városka felett egy repülőgép, tudom, hogy felderítő, berepülő gép, ellenőrzi az északi régiót is, valamiféle hálát érzek és biztonságot, vigyáznak ránk...Kilenckor ébredek fel reggel, csúnyán elaludtam, így jár aki éjszaka a repülők hangját hallgatja. A hírek a hadműveletről szólnak, elemzők vitatkoznak, kijelentik, hogy ez nem háború még, csupán hadművelet és lényege a Hamasz raktárainak megsemmisítése. Egy szőke nő, (nem tudom kicsoda) azon bosszankodik, hogy miért kell teljes munkaidőben híreket közvetíteni, miért nem vetít a csatorna inkább természet-filmeket? A riporter hangja megakad, mint a kezemben a fagylaltos kanál. Visszakérdez: - Természet-filmeket??? - Azután bevágják a tegnapi hamasz-támadás felvételeit, a nőt pedig lekeverik. én eszem még egy kis fagyit, kitakarítok, kimosom a munkaruhám és várom, hogy megszáradjon. Délután háromra megyek dolgozni. Odabent a munkahelyemen az ebédlőben szól a TV, kiültetjük a kisöregeket, jönnek a hozzátartozók, mindenki fél szemmel a híreket nézi. Itt tudom meg, hogy</em></p>
<p><br />40 ezer tartalékos katonát hívtak be kora délután. A Gázai-övezet határában csapatösszevonásokra kerül sor. A Hamasz Tel Aviv elleni rakétatámadással fenyeget.</p>
<p><br /><em>Nehéz úgy beszélgetni, vacsorát és gyógyszert osztani, hogy ne gondolkodjon az ember. Barátaim élnek Tel-Avivban és környékén, Eszter és Zsuzsi, aki kisfiút vár és két hét múlva fog szülni. Ma van az egyik barátnőm Anett esküvője Kfar Saba-n, arra gondolok, arrafelé nem lőnek, még szerencse. Hazaérek nyolc után, bekapcsolom a TV-t, az internetet, a magyar barátaim leveleivel van tele a postafiók, kérdések, amikre megnyugtató választ kellene adnom, de a háttérben a képernyőről meghallom a szöveget és ez az elképzelés, miszerint hogy én nyugtassak meg másokat, egészen reménytelenné v</em>álik..</p>
<p><br /> "Ceva Adom" Kedden este hét óra után megszólaltak a szirénák Tel Avivban. A város felé kilőtt rakétát megsemmísítette az itt telepített Vaskupola egység. A cél állítólag a loddi Ben Gurion repülőtér volt. Légiriadó volt Herzlia, Kfár Smárjáhu, Rison Lecion, Nesz Ciona, Rehovot, Tel Aviv, Jeruzsálem, Bét Semes, Gedéra városokban és más, kisebb településeken. Kfar Saba-n is. A keddi nap folyamán a Gázai-övezetből összesen 120 rakétát lőttek ki izraeli területre.</p>
<p><br /><em>Elfelejtek írni, ülök csak a monitorok előtt, és chat-en beszélgetek, az elkerülhetetlen, miközben rákeresek a barátnőm nevére. Anett oldalán már fent vannak a képek, kicsit megkönnyebbülök, ezek szerint az esküvő nem maradt el, biccentek, hogy oké. Gyönyörködöm, mennyire szép ez a lány, milyen áldott esküvő lehetett és figyelem a híreket tovább. Kfar Sabán, de máshol sem, hál'Istennek nem sérült meg senki, a Kipat Barzel, a Vaskupola mindegyik rakétát megsemmisítette, hálás vagyok Istennek az övéinek adott eszességért, többféle hálát is érzek, és sokféle gondolat kavarog bennem, a hajnal megint az ablakban talál.</em></p>
<p><br /><strong>Július 9.</strong> szerda reggel 9 órakor újból megszólaltak a légiveszélyt jelző szirénák Tel Avivban és a tengerparti sáv sűrűn lakott városaiban.<br />Déli 12 óra előtt újabb rakétákat lőttek ki Tel Avivra. A város határában felállított "Vaskupola" valamennyi rakétát megsemmisítette a reggel kilőtt rakéták szilánkjai egy parkoló autóra zuhantak.</p>
<p><br /><em>Nézem a videófelvételeket és alig hiszem el, hogy azon a parton, ahol a fiaimmal és a lányommal sétálni szoktam, most emberek futnak a házak és az óvóhelyek felé. Gyönyörű part, aranyló homok, pálmafák, türkizkék tenger és égbolt... Megiszom a kávét és délelőtt átmegyek Haifára, megígértem Kingának is, Andinak is, hogy találkozunk, Efraimnak, hogy délután meglátogatom Zichron Yakovban. Kingánál elidőzöm azonban, mindenféle ok miatt és csak három órakor szállok fel a buszra. Ott hallom meg a híreket. Alig fél órával azelőtt a gázai övezetből Haifa déli részét lőtték és Zichron Yakovba két rakéta érkezett. Kicsit reszket a kezem amikor telefonálok Efraimnak. - Jól van, nincsen semmi baj, mondja, csak megfájdult a feje és sajnálja, hogy elmarad hétfőn a kirándulás Jeruzsálembe, ahová a kibbutz vitte volna, nem vállalják a kockázatot. Megbeszéljük, hogy ma már nem megyek le én sem, emiatt is szomorú, én is az vagyok, de késő van már, ebben megállapodunk és amikor leteszem Effy-t, telefonálok Andinak, hogy hozzá viszont mindjárt odaérek. Andiék fent laknak a Kármel hegyen. Éppen főzött, aznap másodszor ebédelek :) Megbeszéljük a dolgainkat, elindulok hazafelé. Nem félek és ettől a megállapítástól kicsit furcsán érzem magam, de valóban így van, hiába kutakodom a lelkemben, semmiféle félelmet nem érzek. Csak mások miatt. Akik odalent vannak. Az ismerősökért és az ismeretlenekért, a barátaimért és a testvéreimért aggódom. Ma szabadnapos voltam, mégis fáradt vagyok. Már tegnap sem láttam rendesen a meccset, és valószínűleg ma sem fogom. Egyébként nagyon fura úgy vb döntőt nézni, hogy közben oda-vissza kapcsolnak a stúdióba, hogy elmondják, hová csapódtak be rakéták. Kicsit nézzük a gólokat és azt, hogy hogyan futkároznak 2x11-en a gyepen emberek, aztán schnitt, és csak azt figyeljük, hogyan repülnek fényes foltok odafent a sötét égbolton, hogyan lesz belőlük egy villanás alatt semmi, és utána azt, hogy hogyan vészelték át a támadást odalent az emberek az óvóhelyeken. Nem félek, de idegesít a nyugtalanság, érteni akarom, hogy mi történik, tudni, hogy miért, és azt is, hogy mi lesz. A változás elkerülhetetlenül rögzült, ma sem fekszem le hajnal előtt. Olvasom a híreket és figyelem a nemzetközi sajtót. Várok valamit talán...</em></p>
<p><br /><em><strong>Július 10. c</strong>sütörtök.</em></p>
<p><br /><em>Későn ébredek, kitakarítok, főzök valami lencsefőzeléket, fura dolgokat kíván a szervezetem. Igyekszem összeszedni a papírokat az új munkahelyemre, elkezdtem egy novellát is a múlt héten, de nem tudok írni, csak ülök a gép előtt és a híreket olvasom. Háborúban hallgatnak a múzsák. Hirtelen nem jut eszembe, hogy ki írta, de abszolútnak tűnik ez az igazság. Is. Délután pedig dolgozni megyek. Lent a postaládában megtalálom a levelet, ami a magánnyugdíj pénztártól érkezett, kiszámolták, összerakták az összeget, ami jár majd, egészen szívderítő. A műszak eltelik, este Joli elém jön, adok a kisebesedett lábára krémet, leülünk a kisbolt előtt és megiszunk egy sört, jó két órát beszélgetünk mindenféléről. Amikor hazaérek, ezt a híreket hallom:</em></p>
<p><br />Csak a mai nap folyamán több, mint 140 rakétát lőttek ki a Gázai-övezetből Izrael területére.</p>
<p><br /><em>Estére megvan a pontos szám, 194-et. A vaskupola elkapja ezek nagy részét, mindet, ami lakott terület felé érkezik, a többi szántóföldekre csapódik be. Ez a szerkentyű nagyon komoly. Számítógép vezérlésű, beméri az érkező lövedék méretét, irányát, pontos helyét, magában kiszámolja ezeket és egy ellenrakétát indít, ami a levegőben felrobbantja a robbanófejet. Kipat Barzel. Vaskupola. A világ is megtanulja a nevét. Mindegyik mögött egy fiatal katona áll, egyetlen ember irányítása elég, intelligens szerkezet, csak az a baj, hogy egyetlen lövés 11 ezer dollár, nem kevéssé költséges...És valamit nem értek. Az egész világ hallgat körülöttünk. Azon kívül, hogy a vezetők mindenfelől Izraelt intik önmérsékletre, senki nem szól és nem is tesz az égvilágon semmit. Valahogy, miközben ezen gondolkodom a tavalyi év és Szíria ugrik be. Belső viszály volt, tombolás, ami antihumanitárius eseménnyé eszkalálódott, amikor - ma már tudjuk, hogy egymás ellen, a kormány-erők és a lázadók- bevetették ott a vegyifegyvereket. A világ azonnal ugrott. Szíria partjainál a Földközi-tengeren hadihajók sorakoztak fel, nemzetközi erők, a flottában angolok, franciák, írek, németek éa az USA, de talán még az oroszok is, már nem emlékszem. Arra azonban igen jól, hogy milyen élesen bírálták az egész eseményt és hogyan teremtettek békét. Most ide, senki nem jön. Senki nem ajánlja fel a segítségét. Ötmillió ember óvóhelyekre kényszerül, egy hármas egységből álló terrorszervezet, a hamasz-hezbollah-fatah alkotmányban rögzíti, hogy célja egy nemzet elpusztítása és a tettek mezejére is lép a napi kétszáz kilőtt rakétával, a világ pedig csak áll és néz. Érthetetlen és fájó ez a csend. Lenne hatalom, erő és jog egy összefogással megállítani, megfékezni, akár el is tüntetni az összes terroristát, de nem teszik. Nem tesznek semmit. Miért nem?</em></p>
<p><br /><strong>Július 11. Péntek<em>.</em></strong> <br />A „Szilárd sziklaszirt" hadművelet negyedik napján, kora reggel a Gázai-övezetből rakéta-sorozatot lőttek ki az onnan mintegy 140 kilométeres távolságra lévő Haifa városára, és Hedera irányába. Haifára R-160 tipusú rakétát vagy rakétákat lőttek. <br />Libanonból is lövik Izraelt. A lövedéket Metulla határváros közelében találták meg. Áldozatokról nem érkezett jelentés. A 10-es tévécsatorna katonai szakértője szerint egy palesztinokat pártoló csoport lőtte ki a rakétákat, vagyis elszigetelt esetről van szó, nem kell a konfliktus kiterjedésétől tartani. A 2-es tévécsatorna azt jelentette, hogy az izraeli hadsereg ágyútűzzel válaszolt a Libanon felől érkező lövésekre. (MTI)</p>
<p><br /><em>Elmegyek a postára és vásárolni is délelőtt, a hétvégére való tekintettel. Veszek magamnak egy körömollót is a kedvenc kis csetreszes boltban, ahonnan már sok mindent beszereztem, hamutartókat, edényeket. Mellettem, körülöttem emberek, sokan, többnyire nők és gyerekek, a szombatra készülődnek. Beszélget mindenki, hangok mindenfelől, és nem a háborúról szólnak, hanem a holnapi ebédről. Egy asszony mellettem kulcstartókat nézeget, a másik csomagoló papírt keres és homokozó készletet vásárol. - Ha jó leszel és holnap szép idő lesz, lemegyünk a partra, jó? - kérdezi a kisfiától, a gyerek bólogat mosolyogva. Az óvodákat és a bölcsődéket tegnap bezárták, a szülőket kérték, hogy a gyermekeik felügyeletét valahogy oldják meg, akár úgyis, hogy amelyikük kevesebbet keres, maradjon otthon velük...</em><br /><em>Negyedik napja ötmillió izraeli él rakétafenyegetés terrorja alatt. A rakétaelhárító ütegek és kezelőik azonban mindeddig elhárították a veszélyt. A hétfőre virradó éjfél utáni fél kettőkor kezdődött „Szilárd sziklaszirt” hadművelet kezdetétől csütörtök estig több mint 300 rakétát lőttek ki Izraelre. Ez a szám péntek estére ötszázra nő. </em></p>
<p><br /><em>Ma este tízig dolgozom. A munkahelyemen elromlott a TV, talán nem is baj, gondoltuk, szegény kisöregeket eléggé megviselik a történtek. Ők már átélték a II. Vh-t és utána az összes izraeli konfliktust, minden támadást, ami ellenünk irányult. Sokan pityeregnek közülük a hírek láttán és olyankor amúgy is átkapcsolunk valami zenés csatornára. De az egyik hozzátartozó este hat felé megcsinálta a TV-t és így még éppen láttuk az államfőt, ahogy nyilatkozik, mielőtt békés szombatot kívánna. A szárazföldi haderő bevetésre készen áll, de igyekszik a kormány ennek szükségességét megakadályozni, mondja. A kérdés megosztja a társadalmat, az ebédlőben is azonnal vita kerekedik. A "mire várunk még?" és a "felesleges a további feszültség!" hangjai keverednek a szipogással "bölcs döntés!" és "nem kell felesleges áldozat!" kijelentéseivel. Gázába bemenni még a katonák számára is kész életveszély, oda különleges, sikátorokra kiképzett osztagok kellenek. Katonai elemzők magyarázzák el az arabok és a terroristák hadviselési technikáját, rejtőzködési módszereit. Ami katasztrofális. A fegyvereiket iskolák, lakótelepek alá rejtik el, a vezetőik a civil lakosság közepén és mecsetek közelében élnek, az izraeli válaszcsapások idején felküldik a háztetőkre az asszonyokat és a gyerekeket. Egy szárazföldi hadművelet esetén az izraeli katonáknak szűk sikátorokban, ismeretlen és sötét, megvilágítatlan terepen kellene harcolniuk, megküzdve azzal a lélektani teherrel is, hogy egy csapat síró gyerek és nő mögé rejtőzködve állnak a kitakart arcú fegyveresek, akikkel végezniük kellene... Késő esti hír, hogy a Hamasz megfenyegette a nemzetközi repülőteret, meg is támadta és a légiriadó idejére lezárták azt. Enci éppen akkor ír Budapestről, az államvizsgája után végre, kedden utazna ide haza, a gyerekeihez, fél, hogy lezárják a repülőteret hosszabb időre, aggódik, hogy nem tud felszállni a gépre.. Nem tudom, mit mondjak neki. Azután azt írom, addigra biztosan megoldódik néhány dolog és nem lesz semmi baj, jöjjön csak bátran, fel fog szállni az a gép! De igazából nem tudom, honnan veszem ezt a merészséget...</em></p>
<p><br />A hadműveleteknek itt neve van. Mindig. A legutóbbi a Felhőoszlop volt, 2012-ben. Most pedig Szilárd Sziklaszirt. Nem maradt más, ebben bízunk. Épp olyan, mint a hitünk. Szilárd Sziklaszirt. Akiben hiszünk és aki bennünk él. <br /><br />* A szövegben az álló betűs részek hiteles hírforrásokból származnak: TimesofIsrael, Haaretz, Jerusalem Post, Arutz Sheva, Hírek Izraelből, ATV, Nápszabadság, Népszava, Vasárnapi hírek. A dőlt betűs szöveg szubjektív élmények megjelenítése. Háború kartávolságban.<br /><br /></p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F13%2Fszilard_sziklaszirt%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F13%2Fszilard_sziklaszirt%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F13%2Fszilard_sziklaszirt%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Szilárd Sziklaszirt"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/07/13/szilard_sziklaszirt#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6504587" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/07/06/mi_tortent_meg
Mi történt még?
2014-07-06T22:27:58+02:00
2014-07-06T22:27:58+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Aktuálpolitikával kapcsolatos megjegyzéseimet a fb-on posztolom rendszeresen.</p>
<p>Lásd itt:</p>
<p>https://www.facebook.com/notes/moln%C3%A1r-lamos-krisztina/a-mi-fiaink/10204332886988940</p>
<p>és itt:</p>
<p>https://www.facebook.com/notes/moln%C3%A1r-lamos-krisztina/most-%C3%A9s-itt/10204344723084</p>
<p> Mindezek mellett megpróbálok élni. Jól. Vagy jobban. Dolgozom minden nap, eszem, beszélgetek, sétálok a parton, olvasok és írni próbálok. Takarítok, mosok és etetem a macskákat. És történnek jó dolgok és rosszak, összetörik a pohár, elárulnak, megtagadnak, mások meg befogadnak, és megértek néha egy-egy új jövő idejű igét, sőt, néha már spontán sikerül azokat az igéket is ragoznom, amiknek csak pár pillanattal azelőtt ismertem meg a jelentését és formáját egy párbeszéd során... Hurrá! az agyam az eddigi csecsemőkorból egy két és fél éves gyerek szintjére lépett! :D ...Másoknak pedig, a régi barátaim közül az agya úgy látszik bölcsőhalált hal velem kapcsolatban... Nem emlékeznek. Rám. Mindegy, tulajdonképpen ez is mindegy.</p>
<p>Egyébként állati büszke vagyok magamra, mert sikerült az eldugult lefolyót kipucolnom a zuhanyozóban és így most már nem önti el a víz az előszobát és a macskák nem vesznek velem együtt részt a fürdőzésben.</p>
<p>Köszönet Jolinak, hogy a Supersal-ban megmutatta a kis flakonos lefolyótisztító granulátumot, ami ugyan csak 13 sékel volt, de annyit is ért, sajna, alkalmazásakor semmi sem történt... Erőt vettem magamon és lemerészkedtem a boltba másnap a negyven fokban, ahol megvettem az alig drágább folyékony lefolyótisztítót. Az eredmény ugyanaz maradt: a víz az előszobában hömpölygött másnap is, mert küszöb az nincs.</p>
<p>Na, lássuk csak nagyanyáink bölcsességét. Először a szódabikarbóna jutott eszembe, de ezt az ötletet elvetettem, mert nem bíztam abban, hogy megtalálom a boltok polcán és amúgy is, valami gyorsabb kellene. Mi lehet a lefolyóban? A hajam? Hát, persze. Meg zsíros üledék, a tusfürdők és a saját nedveim maradéka... Az egészet nagyon nem szerettem volna elképzelni, még kevésbé szerettem volna látni. Mi lehet a legnagyobb koncentrációban a lefolyóban? - ezen tűnődtem mosogatás közben is, aztán egyetlen lendülettel a lefolyónál teremtem, kezemben a mosogatószerrel és a fél flakont beleszuszakoltam, mert arra jutottam, hogy nyilván zsír. Ráengedtem forró vizet, habzott, mint állat, de továbbra is csak visszafelé folyt. Megvártam, míg lefolyik. Hát nem fog ki rajtam, gondoltam és halált megvető bátorsággal felszedtem a lefolyórácsot és nagy lélegzettel rávettem magam, hogy szembenézzek az igazsággal, ami elém tárul. Számítottam mindenféle gusztustalan maradványra, még csótányra is, de nem láttam a habtól az égvilágon semmit. Csak egy szűk kis nyílást, egy hüvelykujjnyi lukat. megfogtam a partvisnyelet és belenyomtam, megütögettem, többször, nagy erővel. Aztán újra vizet engedtem bele és láss csodát: a víz akadálytalanul áramlott lefele! :) Jelentem a palmolive mosogatószer + partvisnyél kombó mindenre alkalmas, minden dugulást megszüntet!</p>
<p>Azon azért azóta is csodálkozom, hogy egy zuhanyozó lefolyónak hogyan lehet mindössze 2 cm átmérőjű csöve :)</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F06%2Fmi_tortent_meg%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F06%2Fmi_tortent_meg%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F06%2Fmi_tortent_meg%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Mi történt még?"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/07/06/mi_tortent_meg#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6480485" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/07/04/fodrasz_970
Fodrász
2014-07-04T20:58:56+02:00
2014-07-04T20:58:56+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>hmmm. :) fodrászhoz mindezidáig nem mertem elmenni itt. (mint ahogy nőgyógyászhoz és fogorvoshoz sem) - bizalmi dolog ez kérem szépen, az ember beül egy székbe és nem tudja, hogyan kerül ki onnan. Közben persze kommunikálni kell, elmondani, hogy miért jöttem, mit szeretnék, óhaj-sóhaj, ésatöbbi.</p>
<p>De ma rászántam magam erre a műveletre, mármint a fodrászhoz való elmenésre, a helyzet tarthatatlanná vált ugyanis, a fejemen tavaly szeptember óta ugyanott és ugyanúgy lógott a haj, sőt egyre lejjebb lógott. A 36 fokban ez nem vicces és hiába van a mazgan munka közben, nem segít. Hatalmas mennyiségű hajam van, aki ismer, tudja, az Ö-való a melleim helyett is hajban mérte rám az áldást...és orr méretben... hahhh... :) Nem haragszom, nyilván ilyen kedve volt, nem ivott elég kávét, vagy csak rosszakat álmodott (véletlenül se higgye senki, hogy tiszteletlen vagyok, de ahogy elnézegetem az embereket, hát egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a Teremtőnek is voltak/vannak jobb és rosszabb napjai, na meg játékos kedve :) ... ) lényeg, hogy én is megkaptam a magamét, nekem is jutott, de cseppet sem vagyok elégedetlen, tényleg nem! Sőt...</p>
<p>Szóval így történt a dolog: Jolival ballagtunk az utcán ma reggel. Tegnap ugyan kértem időpontot egy orosz spinkóhoz, de elég messze volt, melegem volt, és itt minden sarkon van egy fodrász, hát befordultam az első ajtón, ami itt volt közel és amiről már a lányommal megállapítottuk, hogy elég modern. Egy fiatal nő tevékenykedett az üzletben, ami üres volt, hajnali negyed tízkor itt még senki nem járkál fodrászhoz, így szelíden érdeklődtünk árról, időpontról. Most is lehet, mondta a csaj, és ez feledtette velem a drágább árat is, meg amúgy én ilyen előre foglalt időpontokban eléggé egy hűtlen és megbízhatatlan perszóna vagyok, azonnal leültem hát a székbe. Joli elment, hogy majd visszajön értem. A tulaj pedig megérkezett.</p>
<p>Fiatal srác volt, elég szimpatikus és a negyvenedik kb. mióta itt vagyok, aki rákérdezett, hogy argentín vagyok -e, basszus ezt az akcentust! Mindegy. Sóhajtottam egyet és nekiláttam a reménytelennek, kb. negyvenegyedszer elmagyarázni, hogy magyar vagyok, és hogy az mit jelent. Fel voltam készülve egy újabb udvarias hümmögésre, amiből mindig sejteni lehet, hogy az illetőnek lövése sincs, hogy a tőlem származó információkat hová rakja, de ezúttal nem így történt. Még mielőtt mondani kezdtem volna a topográfiai adatokat, a srác szélesen elvigyorodott és közölte velem, hogy a ő a Köves Shlomo feleségének nem tudom, milyen fokozatú rokona, (nem értettem egészen) lényeg, hogy azonnal megtaláltuk a témát, a hangsúlyt és így minden rendben is volt. Gyanút csak akkor fogtam, amikor megtörölte a frissen mosott hajamat és fésülni kezdte. Hosszasan fésülte, elől-hátul, közben kihúzta oldalra, hátrafelé, elégedetten csettintgetett és úgy nézegette, mintha neki köszönhetném, frankón, valami büszkeség villant a szemében, többször is. Ejze széárim! mondogatta, micsoda haj! és elég nehezen tért a lényegre. Ugye csak valami formát szeretnél bele? Nem, feleltem, szeretném rövidebbre, mert nagyon meleg van és már nagyon nehéz. Még akkor is nehéz, ha felkötöm a fejem tetejére... - magyaráztam és hogy a szavaimnak nyomatékot adjak, felemeltem a kezembe az egyik fürtömet és abból nagyjából húsz centit mutattam, hogy vágjon le. Oké, dünnyögte, rendben van. Bólintott is hozzá, majd még egyszer kifésülte a hajam, be is balzsamozta, úgy simogatta és tűnődő arcot vágott közben. Akkor már tudtam, hogy nem leszek kopasz.</p>
<p>Ordított a zene, nem beszélgettünk tovább, amit nem bántam. Vannak napok, amikor nehezemre esik. A beszéd. És fogalmam sincs, hogy ez mitől függ. A srác munkához látott, profi mozdulatokkal nyesegette a hajam itt-ott, közben táncolt néha. Amikor megkérdezte, hol legyen a választék, megmutattam. Többször elhangzott még, hogy ilyen gyönyörű hajat már rég nem látott és hogy ez fantasztikus, meg miegyéb én pedig mosolyogtam, mi egyebet tehettem volna? A csaj főzött nekem egy kávét, a srác táncolt tovább, dudorászva csattogtatta az ollóját, aztán egyszercsak sitty-sutty befejezte és hirtelen vége lett az egész műveletnek. Intett a csajnak, meg nekem, hogy fejet le, és egy tárcsás hajszárítóval azonmód meg is szárította a hajam. Akkor még élt bennem némi remény, hogy majd szárítás után, alatt, közben még vág belőle, de nem. Balzsam, újabb, és permet, nagyon gyönyörű mondták és máris felállhattam a székből fizetni. Jelentem, a hajam ugyanolyan, mint volt. A forma ugyanaz, kb. tíz centivel rövidebb lett. Miközben a kártyámat ellenőrizte a bank, ketten álltak mögém, ő meg a csaj és körbesétálva megállapították ami már eddig is elhangzott. Milyen szép haj!</p>
<p>Kérem szépen, ugyanolyan melegem van! Így jár az ember, ha a szakmájába szerelmes fodrász kezei közé kerül :) Sajnálta, basszus, tényleg sajnálta levágni a hajam! Útközben kissé szomorkodva gondoltam az orosz spinkóra, ő nem lett volna kíméletes, nyakba érő loknikkal mehetnék most hazafelé, de hát ez jár annak is, aki hűtlen. 150 sékelem bánja, vigye kánya, illatos sörényemmel aztán elballagtam a munkahelyem felé...</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F04%2Ffodrasz_970%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F04%2Ffodrasz_970%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F07%2F04%2Ffodrasz_970%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Fodrász"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/07/04/fodrasz_970#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6474077" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/06/26/megosztottan
Megosztottan
2014-06-26T13:13:24+02:00
2014-06-26T13:13:24+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Eltelt egy hónap, forgószélbe tekert bennünket az úristen és úgy vitt át az időn. Nehezen szabadulok az Igétől, ami meg van írva: "a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok"... - mármint a nyomorúság idején. Folyton ezt érzem, mit csináljunk? Igaz... - A baj csak az, hogy ez a megrövidülés azokra a napokra is vonatkozik, amelyekben pedig örömét leli az ember.</p>
<p><br />Zsófi május 27-én érkezett tíz napra, vele együtt utaztam vissza Magyarországra, Apa születésnapjára, mindössze hat napra. A fiúk fáklyákat vettek, körberakták a kerti asztalt és megterítettek, úgy vártak. A reptérről a vejem vitt haza. Másnap mentünk Dánszentmiklósra, apához. Egészen boldognak láttam őt, örültem nagyon, hogy végül mégis rászántam magam erre az útra.</p>
<p><br />A lányommal jó időt töltöttünk itt, olyat, mint a régi időkben, egészen olyat, meghittet, vidámat. Felmentünk Galileába és Jeruzsálembe. Csavarogtunk Akkóban, Haifán, és itt, ahol élek. A fiúkkal jó időt töltöttem Szigetszentmiklóson, sütöttem nekik rántott csirkét, üldögéltünk a kertben, esténként ittunk egy korty pálinkát, hogy el ne hagyjon bennünket az erő. Csavarogtam a városban, bementem a munkahelyemre, nem változott semmi és mégis minden.</p>
<p><br />Amikor visszajöttem, haza, ide, két nap múlva jöttek az Andiék vendégségbe. Megtelt a lakás élettel, a négy éves kisfiú gondoskodott róla és Andi is. Újabb két nap alatt rájöttem, hogy szükségem van a csendre. :) Aztán kirándulni vittek a munkahelyemen csapatépítő tréningre. Cseppkőbarlang. Megállapítottam, hogy az aggtelekit még nem is láttam, vagy csak nem emlékszem rá. De arra emlékszem, hogy ahogyan néztem a szivárványos párában a fura képződményeket, ott, most, a hegy belsejében, arra gondoltam, az a messzi, az aggteleki, biztosan szebb lehet. Elhessegettem a gondolatot. Miféle hálátlanság ez? Csendesen néztem, figyeltem tovább az Alkotó munkáját és eszembe jutott, Istennek van humora... És hogy ebben a folyamatos teremtésben is, no, meg akkor is, amikor ezt a világot elkészítette, eléggé vicces kedvében volt. Ő nem haragszik rám a gondolataimért. Soha sem haragudott. És nem Ő tehet róla, hogy minden, amit az emberre bízott, félresiklott. Amikor hazamentünk aznap este, jólesett Andi és Imi nyüzsgése, meg a kisgyereké, aki elől a macskák a fotel aljában találtak menedéket. Minden nagyon is jól esett...</p>
<p><br />Két napja aztán mindenki elment megint. A lakás csendes lett, újra csendes. Munka van, minden nap munka. Délutánonként megyek, hogy erősen leszűkített kompetencia - határaim közt segítsek, boldoggá tegyek embereket. Adok nekik enni és inni, felkeltem és lefektetem, tisztába teszem őket, elmosogatok, kiviszem a szemetet.</p>
<p><br />Hazudnék, ha azt mondanám, hogy boldog vagyok, hiányoznak a gyerekeim, a középső fiam, aki hazajön a munkahelyéről, belép az ajtón és fáradtan kaját keres, de mosolyogva mutatja, hogy a kollégájától vett egy szuper kerámia-serpenyőt. A kicsi, aki dörmögve játszik a számítógépen, de kérés nélkül is lehalkítja azt, hogy halljam a híreket. A nagy, aki lassan-lassan, de biztosan megtalálja, hogy mire született. Hiányoznak a szüleim, Apa, a kert, a múltam, és hiányzik a szerelem, az a férfi, akit egész életemben a legjobban szerettem és akivel csak úgy véletlenül összefutni, találkozni, most alkalmam sem maradt...</p>
<p><br />Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok boldog, ott élek, ahová mindig elvágyódtam, itt a tenger és minden kékség, megvan mindenem, ami nekem szükséges, étel minden nap, kényelmes, szép lakás, munka, amiből meg tudok élni, és olyan szépségek, amikhez a múltban nem jutottam hozzá sosem, és ott, Magyarországon a jelenben sem jutnék, - tudom, - a nyelv, a zene, a tánc a parton esténként, az öblítő és fűszerillatú reggelek és a macskák, ahogy a déli sziesztájukon most épp elpihennek...</p>
<p><br />A boldogság és a megelégedettségre való képesség kegyelem és ajándék, ezt is tudom és nekem megadatott általában mindig. Feljebb láttam, messzebbre néztem és mindenben megtaláltam valami kis örömet. Nem szeretnék hálátlan lenni tehát, és nem is nyüszögésből írom ezeket a sorokat, csak mint egy konzekvenciát, tapasztalatot, megértést és tudást, - a saját megszerzett tudásomat, - úgy próbálom összegezni, amit gondolok és érzek. A boldogság csak akkor teljesedik ki, bárhol éljen az ember, bárhogyan, ha van a napokat, perceket valakivel, valakikkel megosztani. Adni jelenlétet, együtt töltött időt, a legnagyobb ajándék. Együtt leülni egy asztalhoz, hangtalan együtt nézni a tengert, figyelni az apró rákokat, hogyan futnak visszafelé a vízbe, hogyan bújnak a homok alá, és odamosolyogni arra a valakire, aki épp ott áll mellettünk, együtt érteni és érezni, hogy ez a világ gyönyörű, az ember pedig a jóra teremtetett, - ez az élet lényege, és nem hiszem, hogy így az életem harmadán-felén túl, eljuthatnék több és magasabb felismerésre!...- A megosztás, a megoszthatóság, csak ez számít!</p>
<p>Beni, Andi és Imi kisfia, kezdetben félt a fekete cicámtól, mert az is félt tőle, és nem teremtett vele kapcsolatot. A macskakölyök, akit a lányom Hesbonnak nevezett el, nehezebben barátkozott, mint testvére, a kis vörös, aki a Kartisz nevet kapta. Egy hét elteltével a cica valahogy végül mégis a kisfiúhoz szelídült. - Na, mi van Malvin? Menjünk aludni? - kérdeztem a macskától egyik este, miközben az állat félve az ölemben kuporgott, és Beni akkor váratlanul hangosan felnevetett. Másnap jött először oda a cicához, félve megsimogatta, majd amikor látta, hogy őfensége csak hálás szemekkel néz és dorombolni kezd, de eszében sincs hogy bántsa, akkor átölelte: - Malvin, Malvin, hát most mit csináljunk? ...- kérdezgette attól kezdve, valahányszor csak hozzábújt.</p>
<p>Ma is hallom a kisgyerek hangját. És tudom, megrövidültek a napok.</p>
<p><br />Minden amit kérek, már csak az, hadd legyen minél gyakrabban teljesség. És minden, amit mondani tudok, csak az, hogy köszönöm. Már csak a hála maradt. A szavak, azt hiszem, elfogytak. Köszönöm Istenem a családomat, a gyerekeket, a lányomat, a fiaimat, a barátaimat, köszönöm, úgy, ahogy van, ezt az egész életet!</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F06%2F26%2Fmegosztottan%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F06%2F26%2Fmegosztottan%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F06%2F26%2Fmegosztottan%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Megosztottan"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/06/26/megosztottan#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6421529" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/06/26/cim-nelkul_82257
2014-06-26T13:11:48+02:00
2014-06-26T13:11:48+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
</html>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F06%2F26%2Fcim-nelkul_82257%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F06%2F26%2Fcim-nelkul_82257%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F06%2F26%2Fcim-nelkul_82257%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t="><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/06/26/cim-nelkul_82257#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6418663" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/05/17/manal-sztori_ujratoltve
Manal-sztori újratöltve
2014-05-17T23:06:01+02:00
2014-05-17T23:06:01+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Végül nem hagytak békén. Nem teheted, mondogatták, nem lehet, hogy hallgass, erről a főnöknek tudnia kell! - Jó, de miért éppen tőlem? - ezt gondoltam magamban, és megvártam egy hétvégét a maga szombatjával, számítva arra, hogy majd valami feltámad bennem, ha más nem, akkor egy ötlet, vagy halk és szelíd hang, ami majd valamit suttog bennem, de nem történt ilyesmi, sőt, ellenkezőleg. A nyugtalanság nőtt bennem csak és furamódra ilyesmi gondolatok adódtak, hogy a szeretet mindent eltűr, nem rója fel a gonoszt, satöbbi... El is határoztam, hogy oké, akkor én nem teszek semmit, már egyébként is vége van az egésznek, nem más, mint egy lezárt, kellemetlen történet, ennyi. De azután szombat este mosogattam a műszakban Rutival, aki szintén kérdőre vont. Mikor mész Irinához? Tétován néztem rá. Szerinted is kéne? Miért, szerinted nem? És mondd, mégis, én hogy dolgozzak így? Hogy dolgozzunk így? Holnap vagy holnapután majd a mi zsebünkből vesz ki valamit? Ha nem teszünk semmit, bármikor újra megtörténhet! Nem válaszoltam. Jó, hát akkor ha Te nem mégy, akkor holnap én megyek be Irinához és elmesélem neki az egész történetet! Ruti felháborodott, mégis szelíd arccal állt meg a mosogató mellett. Kezében a rongy mozdulatlanul lógott, ő pedig csak nézett rám és válaszra várt. Nem kell, nem kell, majd én beszélek vele, mondtam, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy helyesen cselekszem. Próbáltam Apát hívni, nem vette fel a telefont aznap este.</p>
<p>Másnap intéznivalóm volt, jó sok, nem tudtam beilleszteni sehová azt a napirendi pontot, hogy bemenjek a főnökömhöz és elmondjam neki, hogyan próbáltak meglopni... Fél három után indultam otthonról, a főnök már ilyenkor nem szokott bent lenni, és a nyugtalanság nőtt bennem, mégiscsak el kellett volna ezt rendeznem. Még a Czeichner Vili bácsi is eszembe jutott. Szegény öreg. Amikor elmesélte nekem, hogy a kopasz fejét kezdte ütni az egyik beteghordó, amikor nem sikerült elég gyorsan átülnie a kerekes székbe, a halála előtt történt ez nem sokkal... Nem tudta a beteghordót megnevezni, én csak sejtettem ki volt, de akkor nem tettem semmit. Később megírtam a kisregényben, az Exitben. Az jutott eszembe, hogy Manal-t is megírtam itt a blogon, és hogy egyszer rendesen is megírom majd őt és az egész történetet valahol, ezt már elhatároztam. de eszembe jutott a magyar munkahelyi vezetőm arckifejezése, amikor a kisregényből értesült a történtekről. Addigra az illető beteghordót már kirúgták, Erika mégis teljesen feldúltan nézett akkor rám: - Mi az, hogy van igazságszolgáltatás, és hogy már úgysincs itt! Kriszta! Mi az, hogy nem szóltál? Erről tudnom kellett volna! Ki tudja, hány embert bántott addig, míg ki nem rúgtam egészen más miatt! vedd tudomásul, hogy így bűnrészes lettél! - Tiltakoztam. - Miért gondolod, hogy nem vagy az? - kérdezte Erika. - A hallgatásoddal lehetővé tetted, hogy maradjon és ki tudja, még hányan hallgattak és hány idős ember sírt éjszakánként! Igenis Te is bűnös vagy! ...Hát, jó. Ez is eszembe jutott, miközben ballagtam munkába és úgy döntöttem, ahogy Gedeon annak idején. Kigyapjúztam az egészet. Arra jutottam, ha Irina még bent lesz valami csoda folytán, akkor nem hagyok gondolkodási időt magamnak, beszélni fogok vele. - Istenem, dünnyögtem magam elé, ha Te is azt akarod, hogy szóljak, akkor tedd ezt valahogy lehetővé...</p>
<p>Beértem a munkahelyemre és nem lepődtem meg, hogy Irina éppen ott ül a nővérpulton. Szemmel láthatóan fáradt volt, de kedves hangulatban beszélgetett a nővérrel. Köszönés után megkérdeztem tőle, mikor lenne egy kis ideje rám. Hosszú? - kérdezte. - Nem hosszú, csak nem könnyű - feleltem, mire azonnal leszállt a pultról és elindult az iroda felé. - Akkor gyere. Mielőtt leültem, becsuktam az ajtót. Nem tudom már, nem emlékszem nagyon, miket mondtam, de valami olyasmit biztosan, hogy részemről ez már egy lezárt történet és hogy nem akarok semmiféle balagant, viszont mindenki úgy gondolja, sőt én is, hogy azért erről neki tudnia kell. Szegény türelmesen várt, hogy végre elkezdjem. Amikor pedig belekezdtem, akkor elég röviden sikerült ismertetnem a sztorit, ő közben többször lehajtotta a fejét, hogy nekem a beszédet könnyebbé tegye. Végül aztán bólintott. Rendben, köszönöm, hogy elmondtad. Ki fogom vizsgálni a dolgot. Még egyszer megkérdezte tőlem, kik voltak aznap este velem műszakban és ki tud a történetről, azután felállt én is felkeltem és elindultunk az irodából kifelé. Nem kell félned, fordult vissza a lift ajtajából még egyszer és rám mosolygott. De azt javaslom, vigyázz jobban a telefonodra, és a táskádban tartsd. Vagy a legjobb, ha bezárod a szekrényedbe. A liftajtó becsukódott én meg megkönnyebbültem.</p>
<p>Rita és Ruti örültek. Manal pedig két nap múlva jelentkezett nálam. :) Félrevont, hogy senki ne hallja. - Te elmondtad Irinának, hogy mi történt a telefonoddal? - Igen. Miért? - Én is ezt kérdezem, válaszolta. Miért mondtad el neki? - Kedvem lett volna az arcába vágni, hogy azért te szerencsétlen, mert nem vagyok annyira hülye, mint amennyire annak látszom, de ezt mégsem tettem. - Figyelj, te semmit sem tudsz rólam, mondtam neki ehelyett, nekem elég sok nehéz dolog volt már és van az életemben, az egyik ez volt közülük, Irinával beszélgettem sok mindenről, és többek közt ezt is elmeséltem... - De, hát én... én megtaláltam a telefonodat - motyogta. - Igen, és ezt köszönöm is. - És tudod, miért találtam meg? - ... Kérdőn néztem rá. - Mert te jó ember vagy... - At isa tova... - Ránéztem, fanyarul elmosolyodtam. - Igen? Hát, ha így is van, mégis van elég bajom - mondtam neki és otthagytam. Kezdődött a műszak. Állt a pult mellett, ahová félrevont, és csak nézett utánam.</p>
<p>Azóta olyan fura, olyan kiszámíthatatlanul viselkedik, mint Guszun, a csekkfüzet történet után. Néha kedves, majdnem olyan alázatos, mint egy kiskutya, máskor meg nem szól hozzám. Fogalma sincs, hogy mihez kezdjen velem... azt hiszem. Guszun egyébként február óta hol a férje miatt, hol a saját maga jogán betegállományban volt és a múlt héten kilépett. Ma pedig azt hallottam, tegnap éjszakás volt Manal és reggel, amikor hazafelé indult, azt mondta a többieknek, hogy ez volt az utolsó munkanapja...</p>
<p>Így végződnek a lopás-csalás sztorik abban az országban, ahol a volt miniszterelnök is hat év letöltendőt kap megvesztegetésért. Kicsiben és nagyban ugyanaz. Minden. </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F17%2Fmanal-sztori_ujratoltve%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F17%2Fmanal-sztori_ujratoltve%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F17%2Fmanal-sztori_ujratoltve%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Manal-sztori újratöltve"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/05/17/manal-sztori_ujratoltve#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6178549" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/05/10/emlekezes_685
Emlékezés
2014-05-10T22:51:21+02:00
2014-05-10T22:51:21+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Aznap, amikor ez a telefonos sztori megesett épp Jom ha Atzmaut előestéje volt. Terveztem erről írni és most igyekszem bepótolni, mert az a helyzet, hogy ez fontosabb task, mint az egész "hogyan kíséreljük meglopni a kollégánkat Manal-módra"... Úgyhogy akkor most, íme:</p>
<p>Engem itt (és nem csak itt, hanem már Magyarországon is) mindig elbűvöltek a bibliai ünnepek. Amióta csak megismertem őket, szeretem. A zsidó ünnepek a túlélésről szólnak, az emberség győzelméről, az életről, Isten erejéről, hát hogyisne bűvölnének el! A mai napig szeretem mindet! Az Újév hármasát - világ megteremtése-Engesztelés napja-Sátoros ünnep, - a nyolcnapos Hanukát, a Purimot, az egyhetes Pészachot, a Sávuot-ot, -kegyelem és áldás, hogy ismerhetem ezeket az ünnepeket és megtarthatom őket!</p>
<p>De az újkori, (nem bibliai), az állam kialakulása utáni ünnepek méltóságát itt éreztem meg igazán.</p>
<p>Izrael újkori ünnepeihez tartozik a Pészach után következő ünnepsorozat is, ami a Jom ha Shoa, Jom ha Zikaron és Jom ha Atzmaut hármasságát foglalja magában. Nagyjából egy hét alatt zajlik ez. Jom ha Shoa, az ugye, egyértelmű. A holocaust áldozataira emlékezünk ezen a napon minden évben. Két nap múlva jön el Jom ha Zikaron, ekkor az Izraelért életüket veszített áldozatokról emlékezünk meg, és mindkét ünnepen megszólal az a bizonyos légvédelmi sziréna, amitől az egész országban egy percre megáll az élet. Iszonyúan megható, elmondhatatlanul fájdalmas és mély pillanatok ezek. Az erejét talán az adja, hogy mindenki együtt van ebben a pillanatban. Egy a gyász, egy a tisztelet, egy a fájdalom, és megérzi, megérti ezt az ember akkor is, ha személyesen nem érintett ebben, és részese lesz, mert annyira erős ez az egység, hogy kiterjeszkedik valahogyan...Az emberiség tragédiái ezek. Valami olyan fájdalom és veszteség, ami eternális. Jom ha Zikaron után közvetlenül következik azonban Jom ha Atzmaut, és ahogy eljön az este, a gyász örömbe fordul, a városokban kigyúlnak a fények, az emlékmécsesek helyében villódznak a színes lámpafüzérek, tűzijáték van és karnevál, mindenki csillagszórókkal járkál az utcán, a parkokban, köztereken pedig másnap reggeltől sül az "al ha és", a barbecue itteni megfelelője, családok és baráti társaságok ülnek a parton, a füvön, a leterített pokrócokon és szól a zene, mindenféle zene, mindenhonnan... Ez végtelenül felemelő! Ezt látnia, éreznie kéne mindenkinek, legalább egyszer! ... Háború helyett béke. Halál helyett élet. Komolyan. Lassan már tényleg úgy gondolom, ezen a földön csak egyetlen nép él, amelyik tudja ennek a két kijelentésnek igazságát, ismeri ennek örök érvényességét, és csak egyetlen nép él, ez a nép az, aki szívből képes megünnepelni ezt! </p>
<p>...Háború helyett békét! Halál helyett életet!...</p>
<p>Isten azt mondta: Ehje aser ehje. Pongyola fordításban ez úgy ismert: Vagyok, aki vagyok. Pedig eredetileg ezt jelenti: leszek, aki leszek. Az ige ugyanis ebben a formájában jövő idejű. Az örök létezést fejezi ki. (Isten tehát azt mondta önmagáról: a Létezés vagyok = Az élet) - ... Akkor hát ünnepeljünk! :) Ünnepeljük, hogy élünk és tartsuk mindennél fontosabbnak magát az Életet. ez az igaz istentisztelet. szeretettel.</p>
<p>A munkahelyemen orosz származású a szociális munkás, Fíra. Gömbölyded kis asszony, lelkes, minden héten többször tart kézműves foglalkozást, gyógytornát és mindenféle játékot az időseknek, a termet az ünnepekre saját maga díszíti. valahányszor megjelenik, összetoljuk az asztalokat, hogy mindenki aki még képes ilyesmire, körbeülhesse azt. Fíra mindig hoz magával cd-t, amiről zene szól, régi jiddis dallamok, izraeli népzene vagy orosz dalok, az én lelkemben meg nem tudom mi lakik, de volt egy alkalom még télen, amikor majdnem sikerült elsírnom magam, ahogy láttam a kisöregek arcát felderülni. A zenék akusztikusak, nem hangzik alattuk a szöveg, csak a dallam van meg és aki akarja dudorászhatja...Akkor épp szólt egy valami, ami nagyon ismerősnek tűnt, és egyszercsak beugrott szövegestől: priháááágyííííla na berek katyúsa, na viszokij bereg na krutoj... Nem tudom, mi történt velem. Isten tudja. Olyan régen volt már, hogy ötödikben ezt énekeltük kórusban! és abban az időben nem tartozott hozzá semmiféle eszme, ideológia, nekünk nem, akkor egyszerűen csak boldogan énekeltük, mert jó volt énekelni, szépen hangzott... És fogalmam sincs, miért futottak össze a könnyek a szememben... Talán mert mások megpróbálták ezt is csúffá tenni. Talán mert ezt is el akarták törölni bennem, meg akarták másítani, valami rossznak, hazugnak bélyegezték és bélyegzik most is, ott, ahol születtem. Nem tudom. Lehet, hogy ezért. Aki ismeri ezt a blogot és az életemet, az tudja, mit gondolok az oroszokról és hogyan látom őket. Tudja azt is, hogy nem feltétlenül és nem mindig pozitív a viszonyulásom. A történelmi tényeket tekintve sem, és a jelen tapasztalataimat illetően sem. Nem vagyok orosz-barát, nem vagyok kommunista, nem szívesen csatlakozom pártokhoz. De ami igaz, ami szép, ami jó és felemelő, az nem söpörhető le és el, ez ellen határozott tiltakozás van bennem, volt és remélem, hogy lesz is mindenkor, azt a leborult szivarvégit neki! Hát nem lehet a történelem egyes részeit elhazudni!Nem lehet letagadni, semmissé tenni! Az nem más volna, mint gyengéden végrehajtott gyilkosság...</p>
<p>Így hát azután nagyon örültem, amikor tegnap előtt Fíra megjelent egy transzparenssel a kezében, amiből seperc alatt készített egy üzenőtáblát, és ezzel egyidőben közölte velem, hogy másnapra minden orosz származású kisöregnek készítsek ki a székére fehér ruhát, mert ünnepelni fogunk! Megünnepeljük a második világháborús veteránjainkat, akik még köztünk élnek. Tartunk nekik egy megemlékezést külön is, magunk között, mert megérdemlik, hiszen az életükkel sokak életét mentették meg... Megtartottuk a megemlékezést, nagyon megható volt. Baltás libabőrös karral álldogálva nézte és olvasta a transzparenst és alig hittem a szememnek, ott könnyezett! Akiket ápolunk, - ezt én is most tudtam meg! - azok közt van, aki Sztálingrádnál harcolt, van, aki Berlinnél. A fasizmus, a nácik, a pusztítás ellen. És itt élnek még közöttünk. Naponta kelthetjük fel őket, fürdethetjük és tehetjük eléjük az ételt. Ez is kegyelem. És Ők az én eleven emlékművem. Nem oszlopok, hideg fehér márvány, és főként nem városokba bemasírozó idegen megszálló katonák és áldozataik emlékére emelt akármilyen kőhalom. Nem egy torz, meggyötört angyal, hanem emberek. Hús és vér emberek, bennük a lélek, emlékek, küzdelmek, gondolatok és érzések. Élő emberek. És én az életre esküszöm...</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F10%2Femlekezes_685%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F10%2Femlekezes_685%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F10%2Femlekezes_685%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Emlékezés"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/05/10/emlekezes_685#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/5556028" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/05/06/cim-nelkul_907263
2014-05-06T11:25:47+02:00
2014-05-06T11:25:47+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Igazából ciki és kényelmetlen, kellemetlen volt megírni is... de muszáj volt, valahogy kényszerűség... és most már mindegy</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F06%2Fcim-nelkul_907263%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F06%2Fcim-nelkul_907263%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F06%2Fcim-nelkul_907263%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t="><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/05/06/cim-nelkul_907263#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6125468" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/05/05/furasagok_743
Furaságok
2014-05-05T00:30:50+02:00
2014-05-05T00:30:50+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Nem tudom, miért csinálta. Tényleg. Miért csinálta? Talán ez bánt leginkább. De tényleg. Legyünk őszinték! Bánt egyáltalán? Vagy igazából már csak tudomásul veszem, mint a legtöbb dolgot, ami mostanában velem történik? Ami megtörténik velem. Azt hiszem, inkább az utóbbi. Csodálkozom olykor-olykor, de azt is csak rövid ideig: Ez is van? Így is van? Nahát!</p>
<p>És ennyi.</p>
<p><br />Manal. Szőkére festett haja alatt nem tudni, mit gondol, a fejében mi járhat. Formás teste van, mindig táncol, rendszerint nagyon hangosan beszél, többnyire nevet, és bohóckodik az öregeknek. Meglehetősen zajosan ünnepelte a születésnapját idén márciusban, vett egy háromemeletes tortát, behozta a munkahelyünkre és szétosztotta, egyszóval nagy ünnepet rendezett. Mindenkinek azt mondta, amikor kérdezték, hogy mennyi idős, hogy 23. Persze sejtettük, hogy több, azután Morad az arab fiú valahonnan meg is tudakolta, 38. Tök nem számít a kor, nem is azért jegyzem itt meg. Csak úgy.</p>
<p><br />Amit tudni róla: beteg az édesapja, (egyszer elsírta magát előttem az egyik betegszobában) hét fiútestvére van (ezt egy kolléganő mondta és amikor tőle rákérdeztem, nevetve bólintott, aztán megrántotta a vállát: ha férjhez akarnál menni, tudok néhányat közülük) és van egy fia (akiről soha nem beszél, csak egyszer meghallottam, hogy telefonon hívja).</p>
<p><br />Amit tapasztaltam vele: rendszerint és kezdettől fogva kicsit hülyének nézett, (elkunyerálta a délelőttös műszakjaimat, leginkább azokat, amik ünnepekre estek, és fente a fogát az éjszakai műszakomra is mindig, többször elmondta, hogy ha nem bírom az éjszakázást, - és ez nem baj, tette hozzá, sokan vannak ezzel így, - hát akkor ő szívesen átvállalja), persze ezek a legtöbbet fizető műszakok... de ő az, aki több esetben, sőt, talán mindig félretett nekem ennivalót és valami egészen elképesztő módon láthatóan ellágyult arccal figyelte, amikor észrevette, hogy a konyhában eszem. B'téavon mami! - mondta ilyenkor mindig és mosolygott. Meghívott a szülinapi bulijára, arra is, amit a kórházon kívül rendezett. Mindig keményen dolgozott, soha nem hagyta, hogy egyedül emelgessem a legnehezebb betegeket. Amikor arról volt szó, hogy esetleg felkerülök az emeletre, akkor ő volt, aki ezt nem engedte (lehet, persze, hogy ebben közrejátszott az is, hogy aki helyettem került volna le, azt ő nem szívleli..., de a lényeg az, hogy akkor ez nekem elég jól esett)</p>
<p><br />Szóval... Nem tudom, hogy ami ma történt, azt miért csinálta?<br />???</p>
<p><br />Együtt dolgoztunk ma párban, ő és én. A konyhában voltunk és a betegek közt. Vacsoráztatás után rendet kell tenni és utána kezdjük a fektetést. Viszonylag korán, háromnegyed hétkor végeztünk. Mielőtt fektetni kezdünk hétkor, én rendszerint elszívok egy cigit a kertben, ő telefonálni szokott, vagy pisilni megy. Kimentem, leültem, elszívtam egy cigit, közben megnéztem az üzeneteimet a telefonomon, majd visszatettem azt a zsebembe és bementem. Rutinosan dolgozunk mi ketten, haladtunk szobáról szobára, együtt. Éli bácsit lefektettem, ő éppen akkor tolta befelé Joszelét, még hallottam, hogy pittyeg egyet a telefon a zsebemben, valaki írt, gondoltam, maajd megnézem, talán a gyerekek. A 18-as szobában éppen Zsenyát fektettem le, de még a székben ült, amikor Manal jött befelé Mihaelával. Valamit mondtam Zsenyának, aki mosolygott, Manal hátrafordult, nem érthette, oroszul beszéltem, de ő is elmosolyodott és vállon veregette Zsenyát, miközben az én oldalamat is meglökte, nem túl széles a szoba két kerekesszéknek egymás mellett. Csípőtájon ért hozzám és fura érzésem volt tőle, valami nem stimmelt abban, ahogy hozzám ütődött, annyira azért nem szűk a hely, hogy ne tudott volna kikerülni, és amúgy is, volt valami fura az egész helyzetben. Pár pillanatra hátat fordítottunk egymásnak, kicseréltük a pelenkákat, aztán betakargattuk őket, az öregeket, majd leoltottuk a villanyt és kimentünk a szobából. Ő ment ki előbb. Már nem sok szoba volt hátra, négy, kevesebb, mint a fele. Kint az étkezőben megfogtam Manyuska székét, azon az oldalon, ahol ma dolgoztunk, ő a legnehezebb beteg, és az övé volt a következő szoba. Kicsit meglepődtem, amikor észrevettem, hogy Manal átment a folyosó túlsó végére, de arra gondoltam haladni akar, vagy csengettek onnan, hogy már lefeküdnének, volt már ilyen. Manyecskát betoltam a szobába és gügyögtem neki oroszul, mint egy kisgyereknek. Éppen vetkőztetni kezdtem, amikor véletlenül a saját derekamhoz ütődött a könyököm és valahogy olyan furcsa hiányérzetem lett. Benyúltam a zsebembe és a cigit találtam ott az öngyújtóval. Benyúltam a másik zsebembe is, de tudtam, hogy oda csak a szemüvegemet raktam... Te úristen, hol van a telefonom?<br />???<br />Otthagytam Mányust a szoba közepén a tolószékben, Sara, a szobatársa ott volt mellette, Mányus vak és nem mozog, tudtam, hogy nem lesz baj. Kirontottam a folyosóra és először visszamentem Zsenyáék szobájába. Ott jártunk közvetlenül előtte és emlékeztem arra a furcsa lökdösődésre, arra gondoltam kiesett a zsebemből, miközben, vagy amikor pelenkáztam és az ágy fölé hajoltam. De nem volt ott. Sem Zsenya ágyában, sem a padlón. Végigfutottam a folyosón, benéztem az előtte levő szobába is, aztán végigvizslattam az ebédlőt, nem volt sehol. Egyenesen Manalhoz mentem ezután, és elmondtam neki, mi történt. Nem találom a telefonomat, kértem, hogy segítsen. Elővette az övét, mondjam a számomat, közben rám mosolygott, mindjárt meglesz, ha kicsöng, mondta. Tárcsázott, illetve beütögette a számokat, én pedig kértem, hogy jöjjön velem, visszafelé a folyosón és amíg kicseng ne tegye le, akkor tényleg megtaláljuk hamar! De ezt valahogy mintha nem hallotta volna. Elindult visszafelé a szobába, mondta, hogy én menjek csak, ő csörgeti... Aztán egy fél perc múlva utánam szólt, ez nem megy, nem cseng ki a telefon, ki van kapcsolva... Visszakiabáltam, hogy az lehetetlen! Az előbb beszéltem róla, és fullra fel van töltve az akku! Visszamentem, hogy a szemébe nézzek. Tudtam, addig is, igazából már a lökdösődés óta tudtam, éreztem, csak nem hittem el... - Figyelj, ez egy új telefon, 18 havi részletre vettem....- mondtam neki halkan. Emlékszem, visszakérdezett, mennyi volt és én azt is megmondtam neki. Ő meg csak állt előttem és én olvastam az arcán, olvastam a gondolataiban. Kicsit félelmetes volt ez. Azután hátat fordítottam neki és elindultam kifelé a szobából, és valami történt a fejemben, mert fél perc alatt rájöttem, mit kell tennem. Nem magamtól volt ez. Valami érzés volt, de erős: Most azonnal el kell mondanom ezt mindenkinek, akinek lehet, aki még itt van! Persze nem azt, amit gondolok, sőt tudok, ami történt igazából, hanem csak a tényeket...És kérnem kell mindenkit, segítsenek.</p>
<p>Először a nővérhez mentem, Jázminhoz. Éppen telefonált szokás szerint. Én szokásomtól eltérően hangosan és érthetően elmondtam neki, hogy elveszett a telefonom éppen, nem találom, most veszett el, igen, itt a házban, a folyosón vagy valamelyik szobában és meg kell lennie. Tárcsázta ő is a számomat és megállapította ő is, hogy a telefonom ki van kapcsolva. Ismét csak hangosan és érthetően elmondtam, hogy az lehetetlen, az előbb beszéltem róla. Erre nem szólt semmit, talán kicsit megvonta a vállát és nézett rám egykedvűen. Az asztalra csaptam a nyitott tenyeremmel, aztán hátat fordítottam és otthagytam. Szerencsémre Ráhel lánya éppen jött ki a 15-ös szobából. Ő zsidó. Szeret engem. Tisztel is, az egész családja, pészachra kaptam tőle kis ajándékot is, a hátam mögött pedig hallottam, ahogy dícsér... Elmondtam neki is mindent, kértem, hogy segítsen, azonnal mondta, hogy hívjuk fel a szolgáltatómat, együtt mentünk vissza a nővérpulthoz. Telefonálni kezdett a hot mobile-nak. Közben megjött Rita, aki Moraddal dolgozott ma párban, és mert valaki éppen csengetett, felháborodottan kérdezte nem halljuk-e a csengőt, de aztán vette a lapot, hogy mi történik és kivette Ráhel lányának a kezéből a telefont. Rita elég nagyszájú és eszes. Hangosan ordítva a telefonba és a levegőbe mondta el, hogy mi történt, de nem hagyta, hogy letiltsák a telefonban a sim kártyát. Hanem letette. Ráhel lánya javasolta, hogy hívjuk fel a rendőrséget is. Ezzel Rita is egyetértett, ha nem találnánk meg a telefont.De még előbb keressük egy kicsit, hátha meglesz. Oké, mondta, és akkor most el is megyünk megkeressük. Hol volt meg utoljára? Elindultunk a 18-as szobába. Azután a folyosón lelassította a lépteit. - Figyelj csak, ha az előbb beszéltél róla, most pedig ki van kapcsolva, pedig fel volt töltve, akkor nem csak kiesett a zsebedből! - mondta és rám nézett. Bólintottam. Elhúzta a száját, megcsóválta a fejét. Beértünk a szobába, felemelte Zsenyán a takarót, kipakolta a kerekesszéket, miközben egyfolytában csóválta a fejét, aztán lehalkított hangon csak annyit mondott: - Figyelj csak ide, tudod mit mondok neked? Meg fogja találni! ...Mindjárt meg fogja találni, de legkésőbb holnap...- Bólintottam. Ebben bíztam én is...</p>
<p>Morad jött a folyosón, mögötte Manal. - Itt maradok, addig keressük, míg meg nem lesz, ne aggódj! - mondta Manal, és elindult a konyha felé... Jól van, gondoltam, alakul ez. Rita bement a fürdőszobába, Morad pedig éppen azt kérdezgette milyen volt a telefon, mennyiért vettem, satöbbi, és még javában beszélgettünk, amikor Manal kiabálni kezdett: Krisztina, Krisztina! Rita kihajolt a fürdő ajtaján. Az arca sok mindent elárult. Leginkább győzelmet. Talán még kacsintott is. Azután együtt rohantunk hárman a konyha felé. Ő, Morad, meg én. Manal ott állt a konyha ajtajában, kezén kesztyű, és előtte a nagy szemetes kuka, a kezében pedig a telefonom a tokjában. A sötétkék tokon a humusz maszatja és salátadarabok... - Ez az? - kérdezte valamiféle szemrehányó tekintettel, én meg nyúltam volna érte, de ő ragaszkodott hozzá, hogy lemossa a tokot, aztán megvizsgálta a telefont, hogy működik-e. Bekapcsolta, megállapította, hogy igen, de a hangja is le van halkítva és aztán miközben végre a kezembe adta a telefont, mosolyogva és harsányan közölte velem, hogy azért reméli kap valami ajándékot, hogy megtalálta nekem...</p>
<p><br />Mit csináltam? Hálálkodtam, persze. Sőt. Megkérdeztem, mit szeretne. Azután pedig még többször, újra és újra biztosítottam róla, mennyire hálás vagyok. Ritát meg pár pillanat múlva félrehívtam, és mondtam neki, hogy mi történt, azt csak mi ketten tudjuk. Szerinte beszélnem kellene a főnővérrel, ezt válaszolta. Megismételtem neki a mondatot. Hogy IGAZÁBÓL mi történt, azt csak mi ketten tudjuk, és persze ő...aki tette. Ráhel lánya pedig sejti. Mondjuk mindenki sejti, akinek van egy csepp esze, de.... Bebizonyítani ezt sohasem lehetne...</p>
<p>És hogy mi van? Semmi sincsen. Vagy a semminél azért talán egy kicsivel több, de nem sokkal. Leginkább azon vagyok egészen meglepődve, hogy mennyire nem lettem felzaklatva. Sírni sem tudtam volna. Akkor sem, és most sem tudnék. Fel sem háborodtam. Talán egy kis csodálkozást érzek. Ezt így? Velem? Hát oké. Legyen. Egy ősrégi játéknak érzem. Ami talán egy kicsit túl sablonos is...De ha játszani kell, hát akkor játsszuk el...</p>
<p>És őszintén szólva hálás vagyok. Igen. Kifejezett hálát érzek azért, hogy Európában születtem, nevelkedtem, hogy van rengeteg olvasmányélményem. Hogy elmúltam negyven és hogy meglepődés és megrendülés helyett, megőrizve a hidegvéremet, most épp tudtam, hogy mit kell tennem. Mert az van, hogy inkább nézzen szerencsétlen hülyének, hagyom neki, hagyom bárkinek, ha így megúszom a veszteséget, ha megmarad, ami az enyém, többek közt az életem is, ha úgy adódik... Nem számít. A győzelem - félelmetesen bonyolult és mégis egyszerű dolog... A csekkfüzet óta hidegebb a fejem, tudom hol vagyok. Manalt pedig nem irigylem. Sem az álmaiért, sem azokért a dolgokért, amivel el kell majd számolnia... Én megbocsátok. Neki is, mint ahogy Guszunnak is megbocsátottam. Tanultam ma is. Sokkal, de sokkal óvatosabbnak kell lennem. Elővigyázatosnak. Figyelmesnek.</p>
<p>A világ durva, kiismerhetetlen hely, ahol az emberek legtöbbször mindenféle logikát nélkülözve össze-vissza cselekszenek. És tesznek egymás ellen és önmaguk ellen is.</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F05%2Ffurasagok_743%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F05%2Ffurasagok_743%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F05%2F05%2Ffurasagok_743%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Furaságok"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/05/05/furasagok_743#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6118749" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/04/27/jom_hasoa
Jom haSoa
2014-04-27T22:26:23+02:00
2014-04-27T22:26:23+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Pár mécses csupán. Hat. A kisasztalon, az üzenőfal alatt. Fekete terítőn, mellette két szál szegfűre hasonlító virág. Már mindenki odakint ül az ebédlőben, amikor jön a szociális munkás és név szerint kéri, hogy kit toljunk oda az asztalhoz. Alice, Lídia, Éli, Paulina, Rivka, Sarah. Nem figyelünk rá, csak utólag vesszük észre, hogy ők is épp hatan vannak.</p>
<p>Alice mögött állok, kezem a kerekes szék fogantyúján. A szociális munkás egy fóliázott lapot tart maga előtt. Pár mondatban emlékszik, nem sok amit mond, de néha a kevesebb több. Mindenki mélyen hallgat, ahogy felolvassa az imát. Jizkor. Emlékezés. Nagyjából értem csak a szavakat, pedig szépen, lassan, tagoltan beszél. "Legyen nekik békesség odafent, találjanak végre megnyugvást"... A szöveg valahogy így ér véget. Csendes az ámen, amit mondunk rá. Utána nyújtja a gyertyákat az idősek felé. Egyesével, aki akarja közülük, gyújtsa meg őket. Sarah az első. Az egyedüli, aki áll, aki még képes rá, a járókeretre támaszkodik. Lídia a következő. Lídia sírni akkor kezd, amikor a lángok megremegnek, a mécsesek már mind égnek. Nagy darab asszony. Orosz származású, vaskos, erős. Rendhagyó a kadis, amit mond, felsorolja a neveket. Nővérek, fivérek, unokatestvérek. Egyik tenyerem a hátán, akkor veszem észre, amikor a kezem a szociális munkás kezéhez ér. Alice pár pillanat múlva kéri, hogy vigyem vissza őt az asztalhoz. Kezem újra a szék fogantyúján. A kocsi nehezen gördül. Tolom őt magam előtt. A jizkor-gyertyák huszonnégy órán át égnek. Vajon elég lesz-e? Már csak hatan maradtak. Hatmillió lélekért.</p>
<p>Este 7-kor bezárt minden üzlet. Az utca néptelen, autók nem járnak. Mintha ünnep volna, de most nem szólnak dallamok, nem hallatszik edények zörrenése, nevetés, beszélgetés. Csak a tenger és a szél suttogja véget nem érő üzenetét. Az élet... az ÉLET... és méltóságteljes a csend, mélység, amiben meghallani egymás lélegzetét...</p>
<p>Másnap délelőtt Juditnál vagyok és éppen a teraszon teregetek, amikor megszólal a sziréna. Szemben, alattam az utcán látom, ahogy megállnak az autók, kiszállnak belőlük az emberek, és megállnak mellettük, egyenes háttal állnak az autóik mellett, és állnak a buszmegállókban, az Állatkert előtt is a kisgyerekek a szüleikkel mindannyian vigyáz állásban, lehajtott fejjel. Semmi nem mozdul. Iszonyatos a csend. Csak a sziréna zúg, elnyújtott sikítás, és nincs benne semmi hisztéria. Mindent betöltő sírás, sikoltás ez. Az ég felé, az égből, a földnek. Erős. Annyira hangos, hogy nem is hallani semmi mást. Egy percig tart, nem tovább, de egy örökkévalóságnak tűnik. Állok vigyázban én is, kezemből kicsúszik a ruha, minden, amit tartottam addig, csendben lehull a székre, a földre, lehull bennem és rólam...</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F27%2Fjom_hasoa%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F27%2Fjom_hasoa%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F27%2Fjom_hasoa%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Jom haSoa"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/04/27/jom_hasoa#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6093433" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/04/26/lecke_volt_szombati
Metapelet
2014-04-26T10:14:58+02:00
2014-04-26T10:14:58+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Szolídan szédültem tegnap este már,<br />az elmúlt két-három hét után, amikor bebizonyosodott, hogy többet bírok, mint amit gondoltam, hogy bírni fogok, és mindig így van ez. Munka munkát követett, és én tettem a dolgom, jöttem -mentem, miközben arra gondoltam nap mint nap, persze, hogy ó, tejóég, de jó lenne csak egy fizetésből, egy állásból kényelmesen megélni végre, és nem rohangálni...</p>
<p><br />Így teltek a napjaim áprilisban:</p>
<p>Reggel fél hatkor kelés, macskák megetetése, kávé nekem, fogmosás, miegyéb és indulás Francis-hoz nyolc órára. Feri bácsi már a legelső alkalommal, hogy megismerkedtünk, a telefonban közölte velem, ő erdélyből származik, nem bírja a pontatlanságot... 8-ra tehát pontban oda kellett érnem, ha jött a busz, ha nem, és volt, hogy legyalogoltam inkább az utat, nehogy elkéssek, ez egy jó félórás séta volt. 8-tól 10-ig azután megreggeliztettem őt, felöltöztettem, beadtam a gyógyszereit, megmértem a vérnyomását, elmosogattam, levittem a szemetet. 10 órára átmentem Judithoz, aki az én gondozottam, és akivel állandó konfliktusom csupán csak az volt az elmúlt két hétben, hogy miért nem megyek korábban és miért nem maradok tovább. Rendszerint fél kettőig voltam nála minden nap 10-től, olyankor kitakaríttatott velem, megcsináltam neki az egész napi ennivalóját, segítettem a fürdésben, kigyógyszereltem, hoztam neki vizet, levittem a mosókonyhába a szennyest, kimostam és megszárítottam, ez volt a napi rutin, de emellé mindig kitalált valamit. Pészach előtt rendbe tettük például a konyhaszekrényeket, pészach után pedig a ruhás szekrényt, vagy hogy menjek el a gyógyszertárba, mondta, kísérjem el ide vagy oda. Járni alig tud szegény, alig tudnak mindketten, Feri bácsi 90, Judit 80 éves. Kettő óra előtt azután végre hazaértem, ittam egy kávét, megetettem a cicákat, átöltöztem és mentem dolgozni az idősek otthonába 3-ra. Ott este 8-ig vagy 10-ig vagyok, vagyunk, a negyven emberrel négyen, hogy kiszolgáljuk őket. Valamikor éjfél előtt minden nap hazaértem, és akkor megetettem a macskákat, lezuhanyoztam, lógtam egy kicsit az interneten, majd lefeküdtem. Másnap pedig minden kezdődött elölről...</p>
<p><br />Bevásárolni, takarítani, olvasni és írni alig maradt időm. Az idő jött és elmúlt. A tenger tőlem ötven méterre sincs, de az elmúlt hónapban csak ablakból láttam, illetve hazudok, egyik este hazasétáltam a parton mezítláb, csak hogy végre érezzem... Az idő közben nyáriasra fordult végre ugyanis. Amit nem nagyon vettem észre, csak abból, hogy már nem kell a kardigán sem, és többször van melegem, munka közben leizzadok rendesen. <br />Mindez, amit leírtam, persze nem a magam fényezése, nem is siránkozás, csak a tények. Dolgozom, élek. Mint ahogy mindenki más. Szorgalmasan, és fáradtan vagyok. A szombat maradt az egyetlen, ami könnyebbség, olyankor kialszom magam, jut időm csak úgy üldögélni, elmerengeni ezen-azon. Mint most is. Szeretem a szombatot.</p>
<p><br />Sokat tanulok naponta. Nyelvet, türelmet. Türelmet magam és mások felé, és belenyugvást. Ez az én életem. Nővér voltam, 18 éves koromtól az emberek közt éltem azért, hogy a fájdalmaikat enyhítsem, hogy segítsek a gyógyulásban. Most metapelet vagyok az emberek közt, hogy segítsek nekik a napi boldogulásban, egyszerűen abban, hogy élni tudjanak. Hogy tovább éljenek, és ha lehet, boldogan. Ez a feladatom. Ehhez csendesnek kell lenni, de határozottnak, olykor gyorsnak, de van, amikor egészen lassúnak, és néha bolondozni is kell, mókásnak maradni, vígasztalni. Mindig tudni kell, mikor milyennek lenni a legjobb, a leghelyesebb, a legközelebbi a szívhez. Ráhangolódni egy másik, addig teljesen idegennek hitt ember lelkére, úgy hatni rá, hogy közben eggyé lenni vele, érteni még azt is, amit nem mond ki, megtenni még azt is, amire nem is gondol, amit már kérni sem tud. </p>
<p><br />Valamelyik nap, éppen a buszra szálltam fel, kialvatlanul és fáradtan, és az jutott eszembe, hogy magamban lázadozzak. Nekem is van életem, hé, álljunk már meg egy szóra, nekem is kell levegő, egy kicsi szünet, hadd tegyem végre azt, amit akarok, amit én szeretnék! Elhatároztam, hogy lemondom ezt a másodállást, kitalálok valamit, de lemondom valahogy és a mondat egyre csak visszhangzott bennem: Nekem is van életem! Azután odaértem Feri bácsihoz, később átmentem Judithoz, este pedig vártak Róza, Sarah, Sol, Perla, Paulina és a többiek... És rájöttem, hogy hamisak a hangok. Ők nem munka, nem rohangálás, és nem fizetségért. Ők az én életem. Ők rajtam keresztül kapnak levegőt és én velük együtt lélegzem. Nincs más, amit tehetnék. Hogy lenne, azt el kell felejtenem, a hamis hangokat nem szabad meghallanom. Ha élni akarok, ha élek, akkor ez az én utam. Mi más lenne? Az ő boldogságuk és az ő jólétük az én boldogságom forrása. Az örömöm az ő örömükből fakad...Mindig így volt ez. Így van ez, bárhová megyek,bárkivel. A szerelmeimmel, a gyerekeimmel, a betegeimmel, az idősekkel.</p>
<p><br />Kialudtam magam. Tisztábban látok. Csak ennyi kellett. Szeretem a szombatot.</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F26%2Flecke_volt_szombati%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F26%2Flecke_volt_szombati%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F26%2Flecke_volt_szombati%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Metapelet"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/04/26/lecke_volt_szombati#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6087556" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/04/14/kivonulas_845
Kivonulás
2014-04-14T16:12:37+02:00
2014-04-14T16:12:37+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>Hetek óta tart a készülődés.</p>
<p>A lomtalanítással kezdődött, boldog, boldogtalan kidobálta a már tönkrement vagy csak megunt holmiját, az utcán a kukák mellett, vagy azok tetején, a járdák szélén hevertek az edények, ruhák, bútorok és képek, kinek mi nem kellett... Folytatódott aztán a takarítással, nyírták a bokrokat, kaparták a gyepet, öntötték a lépcsőházakban mindenütt az illatos vizet, ami az egyre gyengédebb szél mellé keveredett és felhőkben lepte el az utcát. A földszinten itt két kedves fiatal pár lakik, tegnap kifestették a lépcsőházat is, persze csak a rájuk eső részt, de mégis, és most minden hófehér. Az egyik pár férfitagja dj, hobbija a karaoke, a pincében szokott üvöltözni nem éppen x-faktoros hangján, csütörtök esténként, éjszakánként, az őrületbe kergetett vele mindenkit, - most néhány hete halkabban zenél. A lányok yorkija rózsaszín csattal rohangál a fején. A bolt ma háromkor bezár, ki sem nyit két napig, este pedig leáll a tömegközlekedés. Előre hallom a csendet. A házak ablakából már levesillat száll, az asszonyok készülődnek. Pészach lesz. Az elkerülés éjszakája. A megmenekülésé. A kivonulás ünnepe.</p>
<p>Lél pészach... És itt az éjszaka a lényeg, az első, a legfontosabb, az utolsó csapás ideje. Megelőzte sok figyelmeztetés az egyiptomiaknak, éppen kilenc, és a tizedik volt a legrettenetesebb, az elsőszülöttek halála. Csak az menekült meg, akinek ajtaján a félfán ott volt a bárány vére, az ártatlan és tiszta áldozaté, a jel, amit csak a nagyok értettek és értenek, a papok, és Aki elrendelte. Az emberek pedig nem kérdeztek, nem kérdeznek olyankor, amikor nem kell kérdezni. Mindig kérdeznek pedig. Csak épp nem kérdőjeleznek meg. Az Egyiptomban élő zsidók nem kérdőjelezték meg ezt az utolsó jelet sem, amit az ajtófélfára és a szemöldökfára kellett festeniük. Miért pont vér? Miért pont egy bárány vére? Ha volt is, aki kérdezett, az is csak utána, közben talán, miközben családonként egy bárányt vagy egy kecskét feláldozott és elkészítette mellé a keserű füveket. Azután bemártotta a kiontott vérbe az izsópot, és kinyújtott kézzel felkente a vért az ajtó széleire, tetejére. Előbb megtette a zsidó ember, amit kellett, engedelmeskedett, és ez mentette meg őt. Kellett hozzá hit? Nem biztos. Cselekedet kellett. Csak cselekedet kellett, mely vagy a hitből fakadt, vagy engedelmességből, hogy miből, az senkit nem érdekelt, az Istent sem érdekelte. A zsidók állandóan vitatkoznak, kérdeznek, mindenre magyarázatot várnak és keresnek, mindent meg is magyaráznak, mondják azok leginkább, akiknek ez valamiért ellenszenves ez a vonás. És ez így is van. Csak azt felejti el általában mindenki, aki ezt felrója nekünk, ennek a népnek, hogy vannak bizonyos dolgok, amikről ha vitázunk is, hogy meg kell tennünk, vagy meg kéne tennünk, azt soha nem kérdőjelezzük meg. Tíz mondatot semmiképpen sem kérdőjelezünk meg. Annak a tíznek engedelmeskedünk, vagy legalábbis nagyon igyekszünk. A kérdéseink mellett ott a cselekedet. És hogy a cselekedet engedelmességből vagy hitből fakad, az senkit sem érdekel. Istent sem érdekli. Hitből cselekedni nyilván könnyebb. De hit nélkül is lehet engedelmesnek lenni... az igyekezet, az alázat ugye, és...</p>
<p>*</p>
<p>Más</p>
<p>Ma voltam Juditnál, egyre többet tudok meg róla, mesél, állandóan beszél hál Istennek, nekem csak meg kell értenem. Két éve műtötték tüdőrákkal, 30 kezelést kapott utána, most egyre több a fájdalma. Rendeltek neki cigarettát, gyógyhatásút, orvosit, - sod! - mondja, - titok! - és nagyon drága. Nem meri elszívni, két slukk, naponta kétszer, ennyi lenne az orvosi adag, de a zöld, enyhén tölcsér formájúra sodort cigaretta, ami először meg sem gyullad rendesen, utána pedig alig lehet eloltani, megrémiszti. Sírdogál a fájdalomtól. Nem tudok mit tenni, sírok vele. Bekötöm a lábán a sebet, három hete elesett, nem gyógyul, az is nagyon fáj neki.</p>
<p>Kaptam egy másik kisöreget is helyettesítésnek, most, hogy itt vannak az ünnepek. Francis, mondták az irodában, ez a neve, csak franciául, magyarul, románul és jiddisül beszél. Ma reggel, Judit előtt mentem hozzá. Nincs túl sok dolog a bácsival, ezt is mondták, fel kell kelteni az ágyból, felöltöztetni, megreggeliztetni. És hálásak, amiért találtak valakit mellé, aki magyarul beszél, nehéz ezt itt megoldani. A bácsika apró, az ágyban fekszik, amikor megérkezem, kék szeme élénken fürkész, hatékonyabban mint egy röntgenkészülék. Köszönünk egymásnak, megfogom a kezét, ahogy bemutatkozom. - Hát maga mit keres itt? Hogy kerül maga ide? Megvonom a vállam, most mit válaszoljak erre? főként egy mondatos székely beszédmódban? Hogy szólíthatom, kérdezem inkább, amire azt feleli, hívjam Feri bácsinak. Nehezen lélegzik, a lába buci, az éjszakát és a nappalt is oxigén mellett tölti. Most volt 90 éves. Elkészítem a reggelijét. Van itt egy kipa valahol, mondja, megtalálom. Tegye föl a fejemre, amíg eszem, kéri. És míg eszeget, beszélgetünk. Szabó volt, a divatszakmában dolgozott, 19 évesen kapott mesterlevelet. Borsec vizet töltsek neki, mondja, csak azt issza itt. 8 éve érkezett Párizsból, akkor lett özvegy, 1961 óta éltek Párizsban, ő és a felesége, és jövőre lettek volna 78 éves házasok. Gyors fejszámolás után elmosolyodom. - De Feri bácsi, az nem lehetséges! Rám néz a kék szemével, átható a tekintete megint. - Dehogynem! - mondja, én a feleségemet 13 éves koromban ismertem meg, ő volt akkor alig 10. nekem nem volt senkim rajta kívül, és neki sem énrajtam kívül senki. És akkor vettem el feleségül, amikor visszajöttem Mauthausenből. Nem voltam még huszonegy, ő meg tizenkilenc. Ülök vele szemben a széken, szégyenemben zavartan nyújtom neki a zsebkendőt, megtörli a szemét. Ülök, nézem, ahogy eszeget, nézem a képeket a falon, egy lány és a férje, két unoka, nyolc dédunoka. - Gyönyörű családja van Feri bácsi, milyen csodaszép gyerekek! - Rám néz, bólint. Megtanultam már csendben, magamban sírni. - Csak ez a víz a jó! Kóstolja meg! Borszéki víz, csak ezt lehet itt meginni! - mondja pár perc múlva és önt nekem, reszketeg kézzel a műanyag pohárba.</p>
<p>*</p>
<p>Több mint ötezer éve félelmetes ez az éjszaka. Az Örökkévaló harca volt, a szabadság Istenének harca egy népért, az Ő népéért, akit sanyargattak, szolgaként kezeltek a más isteneknek hódoló emberek. 10 csapásból álló harc. A mágusok, az ő isteneikkel csak a második csapásig tudták ugyanazokat a csodákat megtenni. A vizeket vérré lehetett változtatni, és a békákat elő lehetett szólítani, hogy ellepjék a földet. De a mágusoknak és az ő isteneiknek hatalma azután korlátozottá vált, és csak az Örökkévaló volt képes a porból teremteni! Csak Ő volt képes engedni a sáskáknak a pusztítást, a betegségnek a térnyerést, az ő akarata, engedélye kellett mindehhez. Az Ő kezében van a sötétség és a világosság, Ő az élet és a halál Ura! Több mint ötezer éve félelmetes ez az éjszaka. Nem kell elképzelnem. Már azt hiszem, tudom.</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F14%2Fkivonulas_845%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F14%2Fkivonulas_845%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F14%2Fkivonulas_845%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Kivonulás"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/04/14/kivonulas_845#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6029195" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/04/11/uj_298
Új,
2014-04-11T23:34:20+02:00
2014-04-11T23:34:20+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>sok minden új. A választások után a régi-új magyar kormány, a metró, a szobor, a kordonbontás ott, az évszak itt és ott, a munkahely, a hangulat, az állatok az utcán.</p>
<p>Magam alá fordultam egy kicsit április hatodika után, a nevezetes nap után, amikor is a munkám végeztével elutaztam délnek, hogy leadjam a voksomat, oda is értem, kevéssel öt óra előtt, de még épp időben. Sosem jártam még követségen, egyetlen országban sem, és nem volt benne semmi érdekes. Mondjuk, nem is azért mentem, hogy bármi érdekességre leljek, ezt csak úgy megjegyzem itt, mert azt hiszem mégiscsak vártam volna valamit. Mindenki kedvesen köszönt, magyarul beszéltek hozzám és körülöttem, és kissé furának éreztem, hogy nem érzek semmit...Valahogy azt gondoltam, kellene éreznem. Otthonosságot, meghittséget, hogy na, most egy olyan pár négyzetméteren állok, ami a szülőhazámnak egy kiterjesztett területe, hogy ott vagyok, ahol az anyanyelvemen szólnak hozzám és ha bajba jutnék, na, akkor itt lenne a hátország, ami segíthet nekem, és hogy milyen jó ez, de nem. Nem éreztem semmit az égvilágon. Ez egy pillanatra megrémített, de tényleg, nem értem rá nagyon ezzel foglalkozni, vagyis inkább már egyszerűen tudomásul vettem, mint olyan valamit, amivel kár hosszasan törődni. Talán amióta itt élek, sokkal tárgyszerűbb is lettem. :)</p>
<p>K. Gáboron és rajtam kívül senki nem volt a teremben, csak a három ügyintéző, aki azonnal megtalálta a neveinket a jegyzékben, kezünkbe nyomta a két papírt és máris lehetett vésni az ikszeket. Ahová akartuk és ahová akkor még hittük, hogy értelme van. Két percnél nem volt több az egész művelet. Utána ittunk egy sört. Vagyis Gábor sört ivott én meg kávét. Beszélgettünk hosszasan, latolgattuk az esélyeket. Azután pedig hazamentem. És éjjel kettőig néztem a híreket, ami a legrémesebb álmaimat is felülírta. Ha nem hamisították meg a szavazatokat, akkor ez előszörre és másodszorra is katasztrófának tűnik, még most is, a matematikát segítségül hívva és némiképp megvigasztalódva a ténnyel, hogy a szavazóképes lakosságnak csupán 60%-a voksolt úgy, ahogy... Mert miféle ország az, ahol három és félmillió ember úgy gondolkodik, ahogy a fidesz és a jobbik? Ahol a mostanra már hárommillió mélyszegénységben élő honfitársuk mellett az emberek három és félmillióan stadionokat akarnak étel, hajlék, menedék biztosítása helyett, oktatás és egészségügyi reform helyett, ahol eltűrik, hogy szóba kerüljön kémiai kasztrálás és halálbüntetés, ahol szó nélkül tűrik azt is, hogy meghamisítják a történelmet és ahol szobrokat a megszállásnak emelnek, de Károlyit és akik igazán tettek valamit, azokat arrébb viszik, József Attilát pedig egyszerűen leültetik a Duna lépcsőjére... Ahol a tudományt már valóban smafunak tekintik és az erkölcs pedig már valóban csak maszlag, hiszen álszent módon gyakorolják... Ahol a kultúra visszaszorul a provinciális szintre, mert lényegtelennek tekintendő és csupán a kormányközeli fűzfapoéták pénzelésében jelent az elitnek bármit is, akik persze cserébe ezért bőszen nyalják a politikusok valagát... Agyrém. Rémálom lett a valóság, ott ahol születtem, abban a kicsiny medencében, bölcsőben, ami Nobel-díjas tudósoknak, feltalálóknak, művészeknek és költőknek adta otthonát évszázadokon át...</p>
<p>Hol a haza?</p>
<p>Másnap korán keltem, dolgozni mentem. Mielőtt a legnagyobb fiam elutazott, jelentkeztem egy ügynökséghez, ami házi gondozónőket közvetít ki, és miután a fiam elutazott, elvállaltam egy nénit, akit az ügynökség ajánlott. A néni 80 éves és tiltakozna a nénizés ellen, Juditnak hívják. Járókerettel jár, de önellátó, csak kevés segítséget igényel, főzés, kevés háztartási munka, gyógyszerelés, fürdés utáni sebkötözés. Napi négy óra. Nem sok, nem kevés. A munkára azért volt szükségem, mert egyfelől a beit avotban nem tudok annyi órát kapni, hogy abból megéljek rendesen (itt paraszolvencia nincs!, egyáltalán semmiféle plusz jövedelem nincs, csakis a minimálbér van, szigorúan a minimál órabér, ami azt jelenti, hogy alapjövedelem nuku, = amennyi órát ledolgozol, annyi pénzt kapsz és slussz-passz..) másfelől pedig nem árt, ha az ember teljes munkaidőben dolgozik, kevesebb idő jut emészteni magát.</p>
<p>Judit egy apartman-házban él, idősek otthonában, amit leginkább az Arany alkony nevű intézményhez lehetne hasonlítani, na, de szorozzuk meg az arany alkonyt nagyjából négyszázzal, a színvonalat tekintve. Modern épület, üvegfalú lift, ebédlő, társalgók, kicsi kávéház, megosztott terekkel, szegletekkel, az alagsorban minimarket, a másik oldalon uszoda, edzőterem és fodrász, elő és hátsókert, virágokkal, angol muskátlikkal, egyebekkel. Az apartman másfél szobás, nem nagy, a nappaliban van a főzősarok, egy hálószoba, amiből a zuhanyozó nyílik és terasz, ami egy parkra néz, és egy iskolára, no meg az állatkertre. A teraszról egy tóban a szökőkút és a hattyúk látszanak, ahogy békésen úszkálnak....Két körforgalom is van, nagyon vidámak, majdnem giccsesek, volna néhány sznob ismerősöm, aki ezeket giccsnek nevezné, de igazából, ha azok is, a városkát vidámmá teszik, és az élő embereknek ez a lényeg :)</p>
<p>Nagyjából a második napon szakadt meg a szívem... Akkor megláttam ugyanis egy bácsikát szunyókálni a hátsó teraszon, egy karosszékben. Olyan békésen aludt, hogy akaratlanul vágott át rajtam a gondolat: mindenkinek ilyen kellene hogy legyen az élete vége, a megérdemelt pihenése a ledolgozott évek után! ...de...ilyen a magyar időseknek soha az életben nem jut. :( és nem azért, mert gazdagság, jólét, miegymás,egyáltalán nem. Hanem mert eszébe sem jut senkinek, hogy így kéne, hogy talán így is lehetne... Az igényesség sokszor egyáltalán nem pénzkérdés. Az igényesség sokkal inkább akarat és a szándék kérdése. A logó mindenről árulkodik. A beit Ildan a szívből született hely. Ahol még a recepciót is úgy nevezték el: a szív nyelve...</p>
<p>Szóval: amióta dolgozom két helyen, azóta korábban kelek. Így történhetett meg, hogy más élőlényekkel is találkoztam, nem csak a macskákkal, akiket a fiam macskartellnek nevezett el, merthogy annyian vannak. Az egyik reggelen egy nyúl rágicsált békésen az előkertben, barna vadnyúl. Semmiképp sincs köze semmiféle húsvéthoz és elég nehéz elképzelni, hogyan került ide? Ez egy tengerparti hely... de úgy látszik, part ide, part oda, ez a nyulaknak is természetes élőhelye...</p>
<p>A beit avotban pedig, a fő munkahelyemen, a terasz felső sarkában kikeltek a fecskék :) A szüleik talán már elutaztak északra, mert nem láttam ma őket. Kicsit aggódom emiatt, mert mindezidáig ott üldögéltek mindketten, őrizték a fészket, és időnként mókás zuhanórepülésben, elnyújtott csiviteléssel, nagyon félelmetes mivoltukban riogatták a macskákat, hogy nehogy a gyerekeikhez közelebb kerüljenek De ma csak a két kis fióka billegtette kifelé a fejét és a gömbölyded pocakját.... Remélem visszajönnek. Értük, vagy hozzájuk. Legkésőbb ősszel vagy télen, de talán még a napokban, hogy velük együtt keljenek útnak...</p>
<p>Fáradt vagyok. Minden egyes napon és minden órában kérdőjelek nőnek a gondolataimban, a szívemben, eső után gombák az erdőben a fakérgen. Alig tudok valamit. De azt tudom, hogy szeretek élni itt. Ez az otthonom. Ahol a szív mindenben ott van, és nem csak egy jelkép, egy minta, egy szimbólum... És nem hiányzik a mosolytalan Budapest, a mosolytalan arcok a buszokon, villamosokon, az undok sofőrök és az ellenőrök, a dohányboltos nő gúnyos vigyora, a miniszterelnök hátizsákjának látványa a múzeumban,... de nem hiányoznak a hegyek, a rétek, a gémeskutak, a Duna sem, mert azok meg itt vannak nekem, az emlékezetemben... Csak a gyerekeim hiányoznak, a virágok a kertben, a cseresznyefa és a málnabokrok, az én kertem. Anya sírja. A könyvek a polcomon, a hajnali pára a füvön és a kutyám zömök teste, ahogy a lábamnak rohan, hogy üdvözöljön...</p>
<p>A haza bennem van. A szüleimben és a gyerekeimben. És ha valaha visszamegyek oda, ahol születtem, az csak azért lesz, hogy egy mécsest gyújtsak egy fél négyzetméternyi kőfal párkányán, hogy lássam őket, és hogy elvigyem amit tanultam, hogy jobbá tegyem, jóvá tegyem a stadionok hiábavalóságát, hogy teremtsek valamit, valami szépet, ami azoknak is járna, akik egyazon nyelven álmodnak velem...Adja az Isten, hogy így legyen, hogy így lehessen</p>
<p> </p>
<p> </p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F11%2Fuj_298%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F11%2Fuj_298%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F04%2F11%2Fuj_298%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Új,"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/04/11/uj_298#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/6018214" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu
https://rimonim.blog.hu/2014/03/31/ket_honap_230
Két hónap
2014-03-31T22:22:23+02:00
2014-03-31T22:22:23+02:00
nacica
https://blog.hu/user/788889
<p>úgy szállt el az életemből, ahogy csak azoknak, akik testen kívül töltik azt. Február 10-én jött a „kicsi”, március 10-ig maradt, március 20-án pedig jött a nagy, 9 napra.</p>
<p>A kicsi segített költözni, a nagy segített megcsinálni a számítógépemet, miközben pihent, éves szabadságát töltve itt. Közben persze történt egy-két misztikus dolog, nem véletlen szent ez a föld :) és az elmúlt hetek kiforgattak, vagy inkább visszaforgattak önmagamba, hiszen mint a pulóvert, amit levetettek és a fotel karfáján hagytak, úgy voltam már itt, az azt megelőző időkben. (L. és a kislányok miatt).</p>
<p>Vegyük sorra a dolgokat.</p>
<ol>
<li>Eilat</li>
</ol>
<p>A kicsi megérkezésének másnapján utaztunk le oda, nem titkolt célzattal, hogy állást találjunk mindkettőnknek a szállodaiparban. (meghirdették ezt a munkát az interneten hivatalosan is decemberben, úgy, hogy külföldi munkavállalók is jöhetnek...) A kicsi, a fiam, mint külföldi munkavállaló én, mint ola hadasha szerettem volna elhelyezkedni. Zsuzsáék fogadtak és olyan rendesek voltak velünk, mint egy igazi család, kulcsot is kaptunk, Colby is várt minket minden nap, amikor bóklászásunkból hazatértünk. Az első nap rögtön le is mentünk az Isrotel Royal beach nevű szállodájába, ahol leledzik a központi munkaügy. Kezembe nyomtak egy papírt, minden várakozás nélkül. Kitöltöttem. Négy nyelven beszélek, ilyen és ilyen végzettségem van, írtam az adatlapra. Kb. 10 percen belül behívott az irodába egy középkorú nő, rendben mondta, felvesz szobalánynak, mikor akarok kezdeni? Elhebegtem, hogy talán a jövő héten és belekezdtem, hogy de a fiamat… Újabb 3 perc alatt kiderült, hogy őt turista vízummal semmiképp, de menjünk el a belügybe, és ha kap munkavállalásit, akkor minden további nélkül. Aláírtam a papírokat. Negyedóra nem telt bele és a kezemben volt a belépőkártya, amihez fényképet készítettek és ujjlenyomatot vettek, majd lekísértek az alagsorba, ahol méretet vettek rólam és a kezembe nyomtak egy ingyenes munkahelyi buszra szóló bérletet, valamint egy utalványt munkacipőről. Fél óra alatt alkalmazott lettem a cégnél, megismertem a közvetlen főnökömet és az általam takarítandó helyet is megmutatták: Riviera hotel, kicsi, családias hangulatú apartman-szálló. Az órabérem harminc sékel, a munkaidő 7-15-ig naponta, benne két félórás szünettel, az étel csekély térítési díjért a másik hotelben elérhető, ehhez is kaptam kártyát. Ezt a munkatempót és stílust tanítani kellene, a HR- profizmus csúcsa, komolyan! Megkapó, lenyűgöző, hogy gondolkozni, illetve átgondolni sem volt időm a dolgokat, az egyedül az én bajom… Mindenkinek ilyen munkavállalási procedúrát kívánok! De a tanulság: mindenki csak akkor menjen állásinterjúra, ha biztos abban, hogy ott szeretne dolgozni, ahová jelentkezik…</p>
<p>(én szerettem volna ott dolgozni, és ehhez csak egyetlen feltételt szabtam: a gyereket is vegyék fel! hadd maradjon velem az országban!)</p>
<p>Az utunk ezután a Belügyminisztériumba vezetett természetesen. Zsuzsa jött velünk. Február 11. volt, dél elmúlt, a nap erősen tűzött, európai fejnek még erősebben, a parti bodegák digitális kijelzője szerint 30 fok volt celsius-ban mérve, se több, se kevesebb…</p>
<p>A belügyminisztérium előtt feketék tömege ácsorgott. Huszonéves fiatalok tömege, többnyire férfiak, szudániak és talán etiópok. Fél óra múlva nyílt az ajtó, beözönlöttünk rajta. Egy kövér, bársonykapedlis fehérbőrű férfi majdnem fellökött, a gyerekemet odébb taszajtotta, elsodródott mellőlem, de azután megtaláltuk egymást. Sorszámot Zsuzsa tépett szerencsére, mire a helyfoglalós játékot lejátszottuk, addig ugyanis az kiment a fejemből. Az ügyintéző kedves volt, mondta, hogy minden rendben lesz, de töltsünk ki egy formanyomtatványt, hogy mit szeretnénk, írjunk rá egy telefonszámot is, és dobjuk be a levélszekrénybe, aztán majd értesítenek, hogy mikor jöjjünk interjúra. Mikor értesítenek? Kb.? azt nem tudja. Mikor lesz az interjú? azt sem tudja. De lehetősége van-e egyáltalán megkapni a fiamnak a munkavállalási vízumot? ezt végképp nem tudja – felelte.</p>
<p>Kezünkben a papírral elballagtunk haza. Mármint Zsuzsáékhoz. Az agyam, mint megfáradt processzor kattogott egész délután és este. Dávid hívott Askelonból. Mégis mit kerestek ti lent Eilaton? – kérdezte. Munkát. A fiamnak is. Lent ültünk a játszótéren, Dávid kiabált velem, meg vagy te őrülve, mondta, el akarod ásni magad? Miért nem engem kérsz, hogy segítsek? Nehéz lett volna elmagyaráznom, hogy a januári csók után miért nem számítok önzetlen segítségre, de tudom, a hiba bennem van és az én készülékeimben, így csak hallgattam. Ígért sok mindent. Meginogtam. Nem kellett persze hozzá sok, amúgy is kilengtem, mint az órainga: ha a gyerek nem kap vízumot, miért is költöznék Eilatra? – ezen járt az eszem már kora délután óta, és nem jutottam magammal dűlőre. Akkor és ott késő éjszaka igazán sajnáltam, hogy az imádkozásról leszoktam, sután fohászkodtam válaszért csupán…</p>
<p>Másnap elmentünk lakást nézni, amit előtte az interneten vizslattunk, a yad2 oldalán. Nem találtunk lakást, semmilyet 2000-2300 alatt. 2300 ért volt egy két hálószobás, Zsuzsáéktól nem messze, azt néztük meg, de a tulaj enyhén szólva hülyének nézett minket, mindenféle bérleti szerződés nélkül akarta volna kiadni a bérleményt, azzal, hogy előre perkáljunk le még aznap 400 sékelt és ő meg majd beköltözéskor, valamint minden hónap elsején személyesen jön a pénzért. Na, persze. Azután találtunk egy másikat, 25 négyzetméterest, 1900-ért a gettó részen, a szoc.reál házak egyikének harmadik emeletén, amiben volt egy nappali és egy hálófülke, és ajtó nélkül, egymásból nyíltak a szobák. De végülis nem ez volt a baj, a legnagyobb, hanem az, hogy a lelkem mélyén én már tudtam, valószínűleg nem maradok… Nem tudom, fogalmam sincs, miért fogadtam el a kulcsot mégis, valószínűnek tartom, hogy nagyon szerettem volna már végre valamit, valami biztonságot, kapaszkodót, letelepedés-érzetet – hogy tudjam, végre otthon vagyok. 280 sékelem bánja ezt a játékot, a srác ennyit kért, amikor négy nap múlva telefonon lemondtam a lakást…</p>
<p>Visszautaztunk a kicsivel északra, pénteken, és aznap délután már dolgozni mentem, azzal a gondolattal akkor még, hogy kedden kezdenem kellene a szállodában… Eilat ide 650 km, hét órás út. Volt időm gondolkodni a vonaton is, és aznap este is, amikor halál fáradtan ledolgoztam a délutános műszakot. Sarah néni azzal fogadott, hogy „Istenem Te drága!” és ivritül úgy folytatta, hogy hol voltam négy napot, ő már attól félt, hogy soha nem lát többet, azt hitte kiléptem és már nem dolgozom ott!... Az idős emberek őszinték, és nem szégyellik az érzéseiket. Egész este mindenki mosolygott, simogatták a kezemet, a hátamat, még a Crazysarah is közölte milyen kraszíííívaja, haróóóósaja zsenscsina! vagyok én :) – soha azelőtt nem használt ilyen szavakat, de tényleg. J Vasárnap egyszerűen rájöttem, hogy képtelen vagyok leköltözni Eilatra, ide köt minden! Az életem, az emlékeim, … Ami persze röhejes, tudva, hogy csak hat hónapja érkeztem és ismerve az előzményeket (Baltás és a sorozatos megalázások, kudarcnak tűnő események) – furán ragaszkodom, néha betegesen röghöz kötött - kötődő vagyok :)</p>
<p>Másnap sétálni mentünk és ráakadtunk a lakásra. Kitáblázva ott ült az egyik nem kevésbé szoc.reál ház harmadik emeletén és csak minket várt. Felhívtam az ingatlanost, 1900-et mondott, és azt, hogy három perc múlva ott van, megmutatja a lakást, ha akarom. Akartam. Frissen felújított, ám kissé régi típusú, de nagyon tiszta, és van benne két hálószoba, egy zuhanyozó, egy tűzhely, egy ágy és két TV. Nem alkudtam, mert még úgy látszik nem asszimilálódtam annyira :) Másnap úgy döntöttem elmegyek a bankba, és ha vannak lehetőségeim berendezni is a lakást, akkor kiveszem. Így is lett.</p>
<p>2. útkereséseink a kicsi ittmaradására</p>
<p>miután odalent nem kapott munkavállalási vízumot és többször beszéltünk Dáviddal, meg az itteni barátainkkal, úgy döntöttünk, hogy a költözés után bemegyünk az itteni belügyminisztériumba és kérünk neki letelepedési engedélyt. ez jól indult, de úgy végződött, mint még soha talán semmi az eddigi életemben, sápadtan jöttünk ki az épületből, tántorogva, és a dolog megalázó voltáról elég ha csak annyit mondok most el, hogy az ügyintéző hölgy a szemünk láttára tépte darabokra a már félig kitöltött nyomtatványt... - de erről most tényleg nem szeretnék több szót ejteni. még mindig fáj és még mindig nem tudom, mitévő legyek. legyünk. több út van. mindegyiken elindulunk, a többit pedig Istenre bízzuk... Nincs más. Csak Ő van.</p>
<p>3. munka és újra munka</p>
<p>nem az a lény vagyok, aki feladja. pontosabban ha van ok, amiért érdemes valamit tovább csinálni, akkor tűrök sok mindent, amit más nem tűrne, és amit én sem. maradtam a beit avot-ban és nem csupán abbéli félelmemben, hogy nem találok más munkát hamarost és semmi tartalékom nincsen arra, hogy kényelmesen keresgéljek (itt is úgy élek, mint ott, mert az ottani hiteleim agyonnyomnak egyelőre, a múlt és a múltbéli rossz döntések, a szükségszerűségekből fakadó döntéseim a hátamra kapaszkodtak és amíg onnan le nem gyűröm őket, addig nekem itt is nehéz, arról nem beszélve, hogy itt sincs kolbászból a kerítés, még csak pulykakolbászból sincs! - ez sokaknak nagy tévedése!) - szóval nem azért maradtam, mert félek, mazochista vagyok, nincs emberi tartásom, ésatöbbi, hanem a kisöregek miatt és mert tudom, hogy mire vagyok képes!</p>
<p>Malacot kirúgták, Baltásnak is áll a zászló, Guszun pedig nem dolgozott három hétig, mert a férje infarktust kapott és elég nehezen gyógyul belőle. - ennyi a hírek, ami sok következtetésre okot ad, de én nem következtetek, még tévednék, és az súlyos hiba lenne!</p>
<p>Tény, hogy mostanában az etióp kolléganőkkel dolgozom, igyekszem megvetni a lábam, egyensúlyt szerezni, a betegeim, a kisöregek szeretete felém úgy pányváz ki, hogy el nem eshetek. Ezt hiszem, mert nekem is ez a lényeg. Hogy szeressem, szerethessem őket.</p>
<p>Ez van. Röviden.</p>
<p>Élek.Küszködve, sírva, boldogan, hiányban, bőségben, ragaszkodásban, elengedésben. És tanulok. Sokat.</p>
<p><a title="Megosztom Facebookon!" href="https://www.facebook.com/sharer.php?api_key=120587281320910&locale=hu_HU&method=stream.share&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F03%2F31%2Fket_honap_230%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dfacebook%26utm_campaign%3Dblhshare"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_facebook.png" alt="Megosztom Facebookon!"></a>
<a title="Megosztom Twitteren!" href="https://twitter.com/home?status=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F03%2F31%2Fket_honap_230%3Futm_source%3Dbloghu_rss"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_twitter.png" alt="Megosztom Twitteren!"></a>
<a title="Megosztom Tumblren!" href="https://www.tumblr.com/share?v=3&u=https%3A%2F%2Frimonim.blog.hu%2F2014%2F03%2F31%2Fket_honap_230%3Futm_source%3Dbloghu_rss%26utm_medium%3Dtumblr%26utm_campaign%3Dblhshare&t=Két hónap"><img src="https://m.blog.hu/assets/frontend/img/rss/icon_tumblr.png" alt="Megosztom Tumblren!"></a>
<a href="https://rimonim.blog.hu/2014/03/31/ket_honap_230#comments"><img class="item_ctp" src="https://rimonim.blog.hu/rss/image/post/id/5888241" border="0" /></a><br /></p>
0
Rimonim
https://rimonim.blog.hu