Daf hadas. Amud hadas. Új papír, új oldal. Nem érdekel az egyeztetés, mondtam L.-nek, aki egyelőre a főnevekkel szüttyög és igyekszik azokat mondatokba illeszteni. Úgyis kijavítanak, ha rosszul beszélek. Nem érdekel már az igeragozás sem, megértik, amit mondani akarok, és csak ez számít. Sokkal inkább zavar, hogy kevés a szó, amit ismerek, kevesebbet tudok beszélni, mint szeretnék, gőzerővel kellene az új szavakat megjegyeznem, naponta átlag ötvenet. Istenem adj erőt! Frissíteni kellene a szoftvereket bennem. Szófia fölé hajolok, ezen bosszankodom éppen, és megható, hogy megszólal. Ne aggódj, én sem ismerek minden szót, sokat nem tudok, pedig itt éltem le az életemet, ezt mondja. Szófia a legnehezebb asszony az A oldalon, és a bal oldalára teljesen béna, ezért egy emelő szerkezettel vesszük ki az ágyból és ugyanúgy tesszük vissza. Vastag műanyagvásznat terítünk alá, a vállainál és a két combja közt áthúzzuk előre a rávarrt kantárokat, azokat rögzítjük a gép T alakú karjához, azután elektromos, hidraulikus szerkezettel, amit egy távirányítóval hozunk működésbe, megemeljük a testét, arrébb gurítjuk a vasvázat és átfordítjuk a szék felé, majd beleeresztjük, szépen lassan, lefelé. Miközben én tartom a két lábszárát, Szófia pár másodpercig lóg a levegőben az ágy és a kerekesszék között. Úgy gondolom, mindhárman tudjuk, hogy csak egyetlen egyszer követhetnénk el hibát és az végzetes lenne. Úgy gondolom, Szófia mindig megkönnyebbül egy kicsit, amikor nem földet ér, hanem matracot, itt, vagy ott. Bár az arca soha, semmit nem árul el a félelemből. Délután őt hagyjuk utoljára, este, vacsora után őt vesszük elsőre, talán az erő miatt, ami még a targoncához is kell, szóval, délután akkor megyünk, amikor már belemelegedtünk a munkába, este pedig akkor, amikor még nem vagyunk egészen kinyúlva. Szófia Rivkával lakik egy szobában, Rivka sem tud mozogni, de valamennyire mégis jobban, legalább a karjai igen, és nem is olyan testes.

Nagytestű, mondtam a múltkor L.-nek, amikor megmutatta a vipera barátnője fényképét a mobiltelefonjában, csak úgy kicsúszott a számon, te jó ég, milyen nagytestű nő! Sok minden kicsúszik, a számon, aminek nem kellene, és bent marad, amit viszont szükséges volna elmondanom. Többnyire így adódnak a helyzetek az életemben. Késleltetett reakció – időkkel, vagy elkapkodott félszavakkal. Mikor válok, mikor válik elég bölccsé az ember, hogy akkor szólaljon meg, és úgy, ahogy kell?

Érdekes, hogy egy ilyen otthonban majdnem mindenki nagytestű, fura fintor, hogy épp azok válnak mozgásképtelenné, akiket mások is alig tudnak megmozdítani. A negyvenvalahány ember közt mindössze négy magamhoz hasonló méretű idős ember van, vajon hol vannak a sovik? Tovább élnek önellátóan, vagy korábban halnak? A minap ezen is elgondolkodtam. A nővérek sem nagyok, vannak, akik izmosabbak, Apa tömör gyönyörnek nevezte az olyan típust, mint ők, de nem a nagytestű kategóriából való egyik sem. Az erő nem a testméret függvénye. Sem a külső erő, sem a belső. Bár az ulpánra jár egy fiatal orosz nő, ő elég testes, mégis a legpozitívabb szemléletű, a kivételek itt is megvannak. Az A oldal könnyebb. 11-20-ig kórtermek, szobák, csak kétágyasak. Ezért az A oldal metapeleteire marad a konyhai munka minden este. Konyhások ugyanis csak délig vannak. Takarítók is. Ezért ma egy összeszart wc-t is megpucoltam. Nincsenek gyűrűk a kezemen. Leának viszont valami baj van a gyomrával, mert a szag elég bizarr volt, amit el kellett tüntetnem. Pirosra marta a popóját a végtermék, Hala, a nővér azt mondja, a hasmenés valami gyógyszer mellékhatása lehet. Vastagon bekentem krémmel a bőrét, a sudocrem itt egy margarinos doboz méretű műanyagtányérban van kimérve, mindenki éjjeli szekrényén külön-külön. A fiókokban mindenkinek külön kesztyűs doboz, nylon kesztyűkkel. ma egyébként ilyen kakálós nap volt. Ráhel már sírdogált a kudarcoktól, fél óránként ültettük wc-re, mégsem ment semmi. A szkibala nevét persze elfelejtettem ivritül, pedig mondták, többször. Ez is másképpen van, mint. Itt senki nem turkál senki fenekében, nincsenek kúpok, és beöntés sem, csak egy kis flakon van, a vége, mint a bárokban az üvegeken az a kiöntős izé, és a kis cső vékonyabb, mint az irrigátor-pumpáé, a flakonban pedig valami gyógyszeres folyadék leledzik, amit felnyomva a fenékbe, jöhet a pelenka, és benne negyedóra múlva meg ott a végeredmény. Semmi cicó, laca-fasza, gyorsan megy és hatékony. Eszembe jutott a kifejezés közben: hoken.

L. kislányai alvó üzemmódban ülnek az iskolában. Valamelyik nap ezt a képet láttam magam előtt. Főként a nagyobbik lány, aki kilenc éves. Vajon milyen lehet bekerülni egy iskolába, közösségbe, ahol mindenki egészen érthetetlen szövegel? Nagyjából olyan, mintha csecsemő lenne az ember. Két év kell hozzá, de inkább három, hogy összefüggő mondatokban beszéljen, és könnyedén. A kislány helyzete egyszerre könnyebb és mégis sokkal nehezebb, mint az enyém. Kérdeztem, mit szokott csinálni az órán? kérdezik-e? tud-e válaszolni? És ha nem, akkor mégis mit tesz? Semmit. Lehetetlen bármit tenni, feleli, ő csak figyel, és próbálja megérteni, amit mondanak a többiek. Amikor gyorsan beszélnek, sok mindenre én is csak következtetek. Még mindig. Valóban olyan, mintha alvó üzemmódban lenne az ember, be van kapcsolva, de még sincs jelen. Csak befogad, analizál, de egyelőre nincs output. Érdekes újra csecsemőnek lenni… :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.