Tombol a tenger. Végtelen erővel dobálja partra hol kajla, hol félelmetes hullámait. Tegnap olyan csendes volt még, mintha nem is a tenger volna, tószerű, visszatükröződött benne az ég, ma pedig zavaros, dühödt, könnyekkel terhes, és türkizkék, tört álmokat mesél…

- Itt erősnek kell lenni, mondja Ruti, a kolléganőm, aki etióp. - Ezen a földön nem lehetsz gyenge, ha itt akarsz élni, keménynek kell lenned, erősnek, és nem azért, mert eltaposnak, hanem mert az vagy! Hogy itt vagy, az már azt jelenti. Erős vagy. Tudod a dolgod, hát tedd, és nem számít, hogy mások mit mondanak. Nyisd ki a szád, harcolj és menj előre. Küzdj magadért és küzdj másokért. Gyerünk! Yalla! - mondja újra és újra.
- Ne vedd a szívedre! - mondta ezt is, amikor mások bántottak és ő védett meg. És akkor is ugyanezt mondta, amikor bevallottam neki az elmúlni látszó dolgokat. "Ne vedd a szívedre!"

Azt, hogy „figyelj!” úgy mondja a héber: „tedd a szívedre!” (taszim lev). A „ne vedd a szívedre!”, tehát azt jelenti, ne figyelj rá. Ne figyelj rá, hogy fáj, ne figyelj rá, hogy úgy érzed, hogy vége, ne figyelj arra sem, hogy kicsinek érzed magad, és úgy hiszed, nem tudsz megbirkózni vele, ne figyelj rá!

Elköltöztek.

Mielőtt elmentek volna, még áthívtam őket, és mint két héttel ezelőttig mindig, ameddig nálam, velem voltak, és főztem nekik málnateát. A nagyobbik gyertyát akart gyújtani, még nincsen szombat, nem szabad kicsim, mondtam neki, mire lebiggyesztette a száját, és akkor arra gondoltam, végülis miért ne? Mit árthat? És a kezébe adtam a gyertyát. Áldást nem mondunk, de nézzük a lángot. Közben a kicsi a nagymamával és a nagynénivel beszél. A telefon ki van hangosítva, nem én akartam, ők állították be így, hadd hallja mindenki, együtt vagyunk és egymás előtt nincsenek titkaink. Amíg kicsöng, keresi a képet, hol láthatja majd a mamát, mondom neki, hogy ez sajnos nem skype, sima vonalas telefon, ezen nem lesz kép. - Jajj, de kár! – mondja, de én arra gondolok, hogy talán mégsem baj. Lehet, hogy jobb is így. Mindenképpen könnyebb. Amikor a mama felveszi a telefont és a hatéves kislány meghallja a hangját, hirtelen nem tud megszólalni sem, elönti a könny a szemét. - Mama! – mondja, és hosszú percekig többre nem is futja neki, csak hallgat, szorítja a kis kezében a kihangosított telefont, nézi a képernyőt, amin pedig tényleg nincs kép, és elfehérednek az ujjai… - Mama!... - Elfordulok. Valamit nagyon gyorsan pakolászni kell. – Jaj, hát te vagy az, tényleg Te? Hogy vagy drága életem? – hallom a hátam mögött a jól ismert hangot, Anyusét, és le is hajolok akkor a fésülködő asztal alá, valami leesett oda még tegnap előtt, muszáj azt most már felvenni onnan… Gondolom, hogy mi jön, de nem tudok, nem tudtam rá felkészülni. És még nem is sejtem, hogy mint amire számítottam, még annál is nehezebb lesz. A szívemben megmarad a teljes párbeszéd, és este leírom majd. Most nem lehet. Hamar véget ér a búcsúra szánt idő, túl hamar. Háromra mennem kell dolgozni. A kislányok még rajzolni akartak nekem, de már azt sem lehet, a kicsi mégis papírt keres, egy tollrajzra futja még. A nagyobbiktól pedig megkapom a bárányt és az együtt írt mesét.

A munka alatt gombóc van a gyomromban, a torkomból oda gyűrtem le, ideiglenesen, mert odabent az idősek otthonában beszélnem kell, mosolyognom kell, kedvesnek kell lennem és vidámnak, mintha az élet mégiscsak egy piknik lenne… A gombóc azonban ott van, és hiába tudom, hogy valahogy majd kijön onnan, később, néha mégis a köldököm fölé szorítom az öklöm, mert túlságosan is érzem, nagyon szorít. Guszun meg is kérdezi, valami baj van? Nem érzed jól magad? Fáj a hasad? Az idő lassan telik, néha annyira lassan halad, hogy úgy kell előre rúgdosni. A tíz perc szünetben, amikor lehet, leülök a konyhában, és képeket nézegetek.

Hatkor osztjuk a vacsorát, arra gondolok, most áll oda a teherautó a ház elé, most pakolnak bele, eltűnnek az összecsomagolt dobozok, és mind a bútorok, a szőnyeg is, amit végül nekik adtam, eltűnnek a plüssök, és a kiscipők, a papucsok a polcról, és a csíkos takaró a padlóról. Hétkor fektetünk, Guszunnal gyorsan megy a munka, fél nyolcra már készen is vagyunk, és mielőtt felsöpörném a konyhát, kimegyek a kórház előkertjébe. Innen éppen az ablakukra látni, és látom is, még ég a villany, még ott vannak, MÉG OTT VANNAK! Eszembe jut, hogy talán gyorsan haza kéne futni, megállni a kapu előtt, még egyszer megölelni őket, jó szorosan, végigpuszilgatni az arcukat, mint délután annyiszor, és akkor ők körém fonnák a vékony kis karjukat, összekulcsolnák a derekamon, lábujjhegyre állva, pipiskedve puszit akarnának adni, és én hagynám nekik és simogatnám a hajukat. De tudom, nem lehet,… MÁR NEM LEHET! Z. hív, beszélgetünk, próbáljuk a jövőt látni, É. a háttérben beszél, hallom a hangját, azt is, amit mond, aggódunk hárman, de félni is könnyebb együtt, és Z. férfi, tudja, mit kell, mit lehet tenni. Igyekszünk megnyugodni. Lehúzom a blokkolókártyát, elindulok haza, hűvös van nagyon, jó, hogy délután hoztam a kabátot, az ablak már sötét, pedig most nincsenek lehúzva a redőnyök, mindhárom ablak sötétségbe burkolózik és a konyha is. Felmegyek a lakásba, a folyosó csendes, Márta elment valahová, kezében a rózsafüzérrel, ünnepelni, biztosan. Arra gondolok, jobb is így. Leülök az asztal mellé, megnézem a fészbúkot, telik az idő, megeszem a bastidát, amit hazahoztam, felveszem a köntöst, amit Pulinától az új évre kaptam, beleburkolózom. Pulina az, aki mindig azt mondja, Chaim, ze lo piknyik és eszembe jut, amit aznap erre a kijelentésre mondtam, nem csak, hogy nem piknik Pulina, annál sokkal súlyosabb…Az öregasszony bólintott.

Eszembe jut L. arca, ahogy délelőtt találkoztam vele a lépcsőházban. Furcsa volt, zaklatottnak tűnt. Most megyek kiíratni a lányokat a suliból, mondta és panaszkodott, hogy mennyi lesz majd a januárban kifizetendő utólagos számla. Áram, vízdíj. Eszembe jut, ahogy december elején még azt bizonygatta, mindent a lányok érdekében tesz, az ő szempontjaik a legfontosabbak. Megbeszéltük akkor azt is, mennyivel jobb lesz, ha legalább tavasz végéig itt maradnak, hogy ne kelljen év közben mindkettőnek még az iskolaváltással is megbirkóznia… Két hét alatt mégis sürgőssé vált a költözés, és ő beleugrott az első kiadó lakásba. A lakás bútorozatlan, csak egy gáztűzhely van benne, nem is túl nagy, de a munkahelyéhez közel van, és innen messze, és senki sincs ott, aki az életébe belelátna. Igen, senki nem lesz ott,  aki tudhatná, hogy mit csinál az a boszorkány a lányokkal, a lehúzott redőnyök mögött, igen, a gonosz mostoha, aki büntetésből kiállítja a gyereket a folyosóra, és aki játék mackókat tép szét, ha valamit véletlenül levernek… Eszembe jut, hogy most már véletlenül sem fogok majd összefutni velük. Sem L. -val, sem a kislányokkal, hogy nem fognak tudni átjönni, és hogy senkinek sem fognak tudni szólni, ha baj van. A lányok érdeke a legfontosabb. Visszhangzik a fejemben a mondat és nem értem. Valami ármány, boszorkányság van itt, valami gonosz mágia! Ezt mondta mindig, hogy a lányok a legfontosabbak. Ő, az Apa. És most mégis hagyja azt, ami van, ami történni készül. Elhitte, mert hinni akarta, hinni akarja, hogy megváltozhat, ami rossz, hogy csak úgy magától megváltozhat. Ő akarta így, az ő választása, az ő döntése, az ő felelőssége, ezt mondogatom magamnak, de sírni kezdek mégis, mert tudom, hogy én meg nem tettem meg mindent, nem harcoltam, és ez meg az enyém, az én felelősségem, hogy elfogadtam, nem küzdöttem, nem nyitottam ki a számat, nem hisztériáztam, nem csapkodtam, nem vergődtem bele magam. Nem harcoltam, igen és a csend a boszorkányoknak kedvez, hallgatni bűn, feladni a küzdelmet, a reményt pedig bűnrészessé tesz, akár egy gyilkosságban is.

Nem, tényleg nem üti meg őket, nem kapnak pofont, mert azt mondta neki L., ha ezt megteszi, és ő megtudja, mindennek vége közöttük és végleg. Nem üt. De helyette tesz minden mást. Arrébb löki őket, és hosszú órákra bezárja őket a szobába. Elveszi tőlük a tabletet, nem játszhatnak, nem mehetnek fel az internetre, és nem beszélhetnek a családtagjaikkal, nem írhatnak a mamának. - Kurva anyád! A kurva anyátokat! - ordít rájuk, - takarodjatok a szobátokba, majd én kiverem belőletek ezt a kurva sz... vért! - Mint az ostor, csattan a kislányok hátán az anyjuk családneve, és igen, simán lekurvázza az anyjukat, könnyen megteheti, hiszen a fiatal nő már két éve halott, és nem tud védekezni sem. A gyerekek szívében nő a bosszú, úgy nő, mint a dudva, tudom. Most kicsik még, de nem marad válasz nélkül ez a kegyetlenség. Bőgök keservesen, miközben azt mormolom magam elé, hogy nem értem, nem értem… Hogy változhat ennyit? A világ. Az ember szíve. Egy apa lelke. Két hét alatt!… Valami ármány van itt, igen, gonosz varázslat, mágia! Más nem lehet. Na, de a XXI. Század elején? Igen. Sötétebb és erősebb, minden eddiginél. Legszívesebben üvöltenék… De persze nem teszem.

Kinyitok egy üveg bort, posztolok valamit a fészbúkra, nézem, mit írnak más ismerősök, bekapcsolom a bojlert. Hív a fiam, csetelünk, itt egy órával korábban van, boldog új évet kíván és én is, viszont neki, és kinyitom az ablakot, mert odakintről hallatszik, hogy máris tűzijáték. Kinézek, az arcomon folynak a könnyek, teljesen mindegy, úgysem látja senki meg. Haifa felett és lent a parton, a kikötőben szikrázó, pattogó, csillogó fények festik színesre az eget. Istenem, add hogy… ! – motyogom magam elé, és pontosan tudom, hogy mit kérek, és azt is, hogy örökké emlékezni fogok a pillanatra. De lehet, hogy Isten most nem hallja meg…Ő túl nagy, a világban túl sok baj van, tudom, az én problémáim azokhoz képest, ha súlyosak is, mégis kicsinyek. Ha lesz idő rá, majd megoldja őket. Akkor majd segít. Megszabadítani embereket a gonosztól, Neki semmiség. Ő hatalmas, tudja az időt is. Nem marad el, nem késik. Ugye? Akarom hinni még!

Hív a lányom is telefonon, éjfél van ott, itt már elmúlt éjjel egy óra, jól esik, mindennél jobban, hogy hívott, de fáradt vagyok, a hangom érzem, fénytelen és kemény, pedig szeretném megköszönni is. – Vigyázz magadra! – mondja az én Zsófikám, aki az enyém, és akivel szemben a magam hibáit én is elkövettem. Hogy azután igyekeznem kelljen hosszú évek alatt mindent jóvátenni. Talán nem voltak túl súlyosak, de valószínűleg még mindig nem fejeztem be, hogy kijavítsam őket. A jóvátétel mindig hosszabb időbe telik és mindig sokkal, de sokkal nehezebb, mint elrontani a dolgokat.
Lefekszem. A jövő év tele van reménnyel, új utakkal, tudom. Erre akarok gondolni, erre kell gondolnom.

És nem teszek fogadalmakat, már nem megy. Félek, hogy nem is tudnám betartani őket. Mielőtt elalszom, csak egyetlen képet látok magam előtt, és az jut eszembe, hogy bárcsak,...

Bárcsak mint a folyondár, olyan volnék! Belekapaszkodva mindabba, amit eddig kaptam, talajt, gyökereket, sejtjeimben hordozott kódokat és minden örökséget. Felkúszva a kőfalakra, magasra, a tetőig, az ég felé törnék, és ott erős szárral megtapadhatnék. Ezer ágra osztódva, futva fel, akkor millió virágot bontanék, és így tápláléka lehetnék az embereknek, virágpora a méheknek, amiből mézet gyártanak, és díszére lehetnék a háznak, hogy a járókelők megcsodálják, mindenki, aki arra jár, és bárki, aki látja, elhihesse. Hogy az élet mégiscsak gyönyörű. Csodaszép. Bárcsak. Lenne erre egy kis remény… Hogy ilyen lehetnék. Tombol a tenger. Zord zúgásában, és az éjszaka feketeségében is szépséges, türkizkék, de tört álmokat mesél

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.