A tejjel is csak úgy van, hogy először megkeseredik az íze, azután válik savanyúvá, darabossá.

- Hallo, mi újság? Hogy vagy? Hogy érzed magad? - kérdezi a telefonban és az elővigyázatosság arra vezet, hogy lassan válaszoljak neki, lassabban a kelleténél. - Köszönöm. Jól leszek, ... jól leszek majd. - felelem jövő időben. - Megköszörüli a torkát. - Nos, tudom, hogy ma szabadnapod van, de ma hárman jelentették be, hogy nem jönnek dolgozni, és azt szeretném kérdezni, hogy te be tudnál-e jönni ma estére? - A hangja ekkor még puha, kedves, bársonyos. Én pedig hirtelen nem tudok válaszolni. Éppen az orvoshoz megyek. Mert Jom Kipur napján, amikor hárman voltunk bent a műszakban négy helyett, reggel hattól este nyolcig, megemeltem magam, és azóta alig tudok járni. Valamit össze is szedtem, szédülök, a szám sarkában van egy seb napok óta, valahányszor eszem, mindig előjön, hányingerem van, ezen kívül szabadnapot kértem, kettőt, mert itt van a fiam, holnap repül haza, és ezt a két napot vele akartam tölteni. Csendben vagyok, azon gondolkodom, mit is tudnék mondani. Becsületből ledolgoztam az elmúlt hetet betegen, de a végén már alig vonszoltam magam. Azon gondolkodom, mit mondjak és hogyan. A kérdésre Irina, a főnököm egyértelmű választ vár, dahuf, azonnal, és csak egyféle választ fogad el, ez a gyanúm. Nyöszörgő hang csúszik ki a számon, remélem nem hallja, és a kezemben összeszorítom a telefont. - Éppen az orvoshoz megyek - mondom neki azután. - Igen? - válaszolja - Értem, jól van. Szóval az a kérdés, hogy be tudnál-e jönni ma estére dolgozni? - mondja el még egyszer. Nem vagyok fogyatékos, először is értettem amit kérdez, kezd felnőni bennem valami elkeseredettség, de udvarias vagyok és általában amúgy is csendes. - Irina, nem vagyok jól... orvoshoz megyek... nem hiszem, hogy be tudnék menni, ismétlem meg halkan. Hallom, hogy sóhajt. - Nagyon nagy bajban vagyunk, mondja azután még mindig puhán, bársonyosan,  nem tudom megoldani a helyzetet másként. Be kellene jönnöd. - A járásom még jobban elnehezül, igazából alig tudom emelni a lábamat, a bal combom teljesen lezsibbadt, a derekamban csípős fájdalom. Most mit mondjak? Mi a fenét mondjak, hogy megértse?  - Irina, tudod, hogy eddig mindent megtettem, dolgoztam, ahogy csak kérted, most nem vagyok jól és éppen az orvos felé tartok... - Igen, hallottam, hogy orvoshoz mész! - szakít ekkor félbe és a hangja hirtelen válik olyanná, mint egy ostor. - Én csak azt kérdeztem, be tudsz-e jönni ma estére? Én csak ennyit akarok most tudni. - Hallgatok újra. Miért esik ilyen nehezemre a beszéd? - Szeretném megvárni, hogy mit mond az orvos, ismétlem meg azután halkan, és az ujjaim elfehérednek a telefonon. Igyekszem neki megmagyarázni. -Tudod, hogy mindig dolgoztam rendesen, bementem, valahányszor hívtál, valahányszor megoldhatatlan volt a helyzet... - Próbálom magyarázni, de valami elszakad a vonal túlsó végén és én alig hiszem el, hogy jól hallok, amikor ezek után ezt a választ kapom. - Na, igen, és akkor mi van? Dolgoztál rendesen, megtetted, amit kell. Még jó! Nem tettél te semmi különöset, semmi jót, hiszen mindazért amit tettél, megkaptad a fizetésedet is! ugye?! - Tessék? Részemről újra csak a csend. Valami elszakad a vonal innenső végén is, és akkor már tudom, hogy nem fogok bemenni aznap dolgozni, orvostól függetlenül sem, de lehetséges, hogy már soha többé. Elég volt. Tudhatja, érezheti. Néhány napja jelentettem be, hogy családi okok miatt nemsokára külföldre kell utaznom. És a magam részéről jó ideje tudom, hogy nemsokára kilépek majd. Mégis meglepnek az utolsó mondatai: - Jó. Szóval akkor ma nem tudsz bejönni. Akkor már csak azt szeretném megtudni, mikor jössz be, hogy lezárjuk a dolgokat? - ??? - Mi van? Igen, képes kirúgni ezért. Hirtelen megértem. Hogy nem számítok. Hogy semmit sem számít, amit eddig tettem le az asztalra, és hogy ha nem tudok tovább húzni, mint a barom, ha nem vagyok azonnal tettre kész és cselekvőképes, akkor ennyi volt, takarodjak. ..Fura, de nem rendít meg. Már nem. Ellenkezőleg. Eluralkodik rajtam valamiféle hidegvérűség. - Az orvos után jelentkezem, mondom neki halkan, és leteszem a telefont.

Dolgoztam. Ledolgoztam egy teljes évet ezen a munkahelyen. Csak a kisöregek miatt maradtam ennyi ideig és mert kitartó akartam lenni. Nem szabad kitartónak akarni lenni. Erősnek. Megmutatni, hogy bírom én, na, ezt nem szabad, felesleges. Egyrészt mert úgysem érdekel senkit, másrészt pedig: ha én nem vagyok magamért, akkor ki van értem?

Hatvan órás heti műszakok. Itt az volt a gyakorlat, hogy mindenki annyit dolgozik, amennyit csak bír, az órabér alacsony, tehát az óraszámot kell növelni, amennyit csak lehet. Itt az a trend, hogy műszakokat kapni megbecsülést jelent, tisztességet, minél több óraszámot kap valaki, annál nagyobb megbecsülést élvez a főnökök részéről, a túlóra jutalom, így lett ez beállítva. Reggel-délután- ez 14 óra. Reggel-éjszaka - ez 16 óra. Az esti műszak csak 5-7 óra, az nem annyira éri meg. Szabadnap nincs. Azt nem adtak, nem adnak, csak akkor ha külön kéri valaki. Van erre egy füzet, szefer vakasot, oda kell beírni a kívánságokat, egy héten maximum csak hármat lehet. Például szerdán csak reggel szeretnél dolgozni, mert a gyereknek az iskolában szülői értekezlet van. Akkor beírod, hogy reggel. Szabadnapot nem lehet kérni csak egyet hetente. Kettőt az éves szabadságod terhére, de azt egy hónappal előre be kell jelenteni. Az éves szabadság 10 nap. Az állami ünnepek és a szombatok automatikusan járnának mindenkinek, na, de ez egy idősek otthona, itt nincs ilyen, ez pikua nefesh, az élet védelme, itt dolgozni kell ünnepnapon is, szombaton is, ahogy beosztanak.

Dolgoztam négy-öt heteket egyfolytában szabadnap nélkül. Nem szocializálódtam erőszakos önvédelemre, fél évig azt sem tudtam, hol van a füzet, a szefer vakasot, nem kértem semmit. Beosztottak minden péntek estére és szombatra, az utóbbi hónapokban pénteken reggel-este hosszú műszakba, pedig tudták, hogy ola hadasha vagyok, vagyis zsidó. Pikua nefesh - mondogattam magamnak és a lányom és egy-két jóbarát hiába mondogatta: te húzod meg a határokat, nem hittem nekik. A Talmud idézete is csak akkor jutott eszembe, amikor beteg lettem: ha te nem vagy magadért, ki van teérted? Most már késő. Most már mindegy. Igazából Jom Kipurkor lett vége. Vagy még augusztusban, Elul hónap elején. Igen, azt hiszem, talán inkább így. Amikor hat hét non-stop munka után kértem volna négy szabadnapot és beírtam a kérést a füzetbe. Irina behívott az irodájába: Mi ez? - kérdezte. - Négy szabadnap, fizetett, az éves szabadságomból. - mondtam neki. Akkor még tudtam mosolyogni. - Ezt nem így csináljuk, ez nem így működik! - felelte. - Igen? De úgy sem működik, hogy hat hete nem volt egy szabadnapom sem! - vágtam rá, mert el voltam keseredve és ha sarokba szorítanak, pimasz leszek, nem tisztelem a tekintélyeket, öreg hiba, de így születtem, nem itt tanultam meg. Lám, elhallgatott, ki is adott nekem a négyből három szabadnapot, amiből ugyan csak egyet fizettek ki, de ezt csak majd a jövő hónapban vettem észre...

Szóval igazából valamikor akkor lett vége. Meg akkor, amikor figyeltem a kollégáimat és elejtettek egy-két megjegyzést. Chaim például azt, hogy gyerekkorában könyvmoly volt, de évek óta nem jut ideje semmit olvasni. Guszun meg azt, hogy néha alhatna-e nálam, mert két műszak közt akkor nem kell hazamennie és az élet úgyis ennyi. Munka, meg aludni. Hát ezen csak úgy elgondolkodik az ember mégis. Hogy tényleg ennyi volna-e?

Azután beosztottak Rosh ha Shana-ra, erev-re, estére, meg másnap egész napra, sőt még harmadnapra is, ami itt szintén ünnep. Pikua nefesh, mondogattam magamnak, meg hogy tisztesség, nyilván pénz is, és nem vagyok egy olyan valaki, aki pár sékelért eladná az anyját, de most, amikor még hiteleim vannak és mindjárt jön a tél, arra gondoltam, minden fillér jó lesz... Megcsináltam az ünnepet. Két-három arabbal dolgoztunk, még az etiópok is szabadságra mentek. Az új év után jött a tíz nap, a félelmetes napok Jom Kipurig. Valamikor ezalatt jött oda hozzám Chala a fejkendős arab vezető ápoló asszony, és csípőből a következőt kérdezte: Na, szia! te ugye egyedül vagy itt? Nincs családod, meg semmi. Akkor te be tudsz jönni jom kipurra dolgozni este -éjszaka és másnap reggel-délután, ugye?... - Hogy mi van? Tessék? Aznap jön a fiam! Még szerencse, hogy ezt el tudtam mondani. Erev jom kipurkor nem fogok dolgozni. Amúgy sem. Legalább ez legyen már, azt a mindenségit, - de ezt persze csak magamban sikerült hozzátennem. Csalódottan elhúzta a száját, hümmögött. Ez itt a lélektani hadviseléshez szépen hozzátartozik. Már nem vettem fel. Válaszra vártam. Be is osztottak Jom Kipur reggel hattól este nyolcig. Utána már hiába kapálóztam, hogy de hiszen én is zsidó vagyok, kezit csókolom, aznap egész nap böjtölök! - senkit nem érdekelt. Arra gondoltam, ha nem hallják amit mondok, hát akkor majd lázadok, reggel bemegyek, délután meg majd nem, beteget jelentek, pancsert csinálok, ahogy az arabok szokták, napi gyakorlatban... De időközben kiderült, hogy ezt még ha akarom sem tehetem meg, négy helyett hárman leszünk műszakban, mert az araboknak is négy napos ünnepük van éppen ekkor és nincs kit beosztani. Nyilvánvaló volt, hogy ketten nem tudják ellátni azt a munkát, amit négyen is csak alig... Muszáj volt a dupla műszakot végigcsinálni. Bele is rokkantam, azóta bicegek, meghúztam a derekamat. Úgy kell nekem. Majd máskor határozottabb leszek. Meg kell tanulnom nemet mondani. Nagyon úgy tűnik.  

Tizedikén a fizetéskor kiderült, hogy szeptemberre kevesebbet kaptam az ünnepekkel együtt, mint az augusztusi fizetésem. Kiderült, hogy az ünnepeket csak szombati pénzzel fizetik, 150%, szó sincs 200 százalékról, 250-ről, mint ahogy az éjszakai műszakpótlék sem 50% itt, hanem mindössze csak 10%, azaz tíz százalék. :O Hát ez van. És tegnap, amikor betegen azt merészeltem mondani, hogy nem tudok bemenni a szabadnapomon helyettesíteni, akkor egészen egyszerűen megfenyegettek, hogy kirúgnak... Hát ajánlólevelet így már biztosan nem tudok kérni... Az egy év után járó pénzemet, ami kötelező lenne, azt pedig vagy kifizetik, vagy nem. A jóindulatukra van bízva. Jóindulat? Ugyan, kérem szépen! Irgalom sem látszik...

A félig alapítványi intézményt, amiben dolgozom, oroszok vezetik. Hiába adományozott Mr. Forgach nem kevés összeget a keren hayesod-nak, a magyar szó itt semmit sem számít. A metapelet munkakörbe három állás tartozik. Nem csupán a betegek gondozása, de a konyhai munka és a takarítás is. Egyetlen órabérért, a minimálbérérét egy dolgozó a délután és éjszakai műszakban három munkakört lát el. Ha a kilenvcen tojást véletlenül feltöröd és nem megfőzöd, mert rosszul írják a papíron, akkor az mindegy, hogy a papíron hogy volt, másnap hajnalban az orosz konyháslány úgy beszél veled, mint egy értelmi fogyatékossal, mint akit a seggéből rántott ki. Ja, igen, mert a konyhán is csakis és kizárólag oroszok dolgoznak. A pénzt és a kaját a ruszkik itt a kezükből véletlenül sem engedik ki. Ennek az országnak a pusztulásához jelentős részben hozzájárult az a másfél-két milliós orosz aliya, ami még most a napokban is zajlik. Ez itt Izrael. De vannak részei, ahol mégsem. Ez itt nem a zsidók országa, nem egy ős-új ország, nem egy valóra váló álom. Nem a szentföld. Hanem egy akármilyen, senkiföldje, ahol disznócsülök hever a pultokban és harákoló vénemberek sercegve köpik a slejmot a szépen gondozott virágokkal beültetett sétányra, a pálmák tövébe. Ez itt Izrael. Kár, nagy kár, hogy nem azok lakják, akiknek kéne. Nem zsidók lakják, hanem oroszok és tolvaj arabok. Ennyi. Rossz helyre jöttem.

Itt ülök most betegen, nemrég hívott Chaim, aki ténylegesen elköszönt tőlem, köszönte, hogy velem dolgozhatott, mert mondta, még soha nem ismert egyetlen olyan embert sem, mint én vagyok és mindenért hálás. Hozzátette, sajnálja, hogy nem lát többet. Innen (is) tudtam meg, hogy valószínűleg kirúgtak. Vigyázzak magamra, meg minden, mondta még Chaim és én azóta is azon gondolkodom, miért nem volt előbb több eszem? Lelépni innen, erről a munkahelyről, messzire menni, ha kórházba nem lehet, akkor inkább egy gyárba, vagy bölcsődébe.... Most ki vagyok szolgáltatva, egészen. Vagy kifizetnek, vagy nem. Jó lenne valaki, aki ért a dolgokhoz, én utálok pereskedni.

Mindegy már. Csak azért írtam meg ezt a történetet, hogy jól nézze meg mindenki, aki dolgozni akar itt, hogy milyen a munkáltatója és maga az intézmény vezetése. Milyen a hangulat, milyen a stílus. És ha nem olyan, amilyennek lennie kéne, azonnal meneküljetek el onnan, nem érdemes várni. Munka van, állás van sokféle. Én oroszoknak soha többet az életben nem dolgozom és az arab kollégákat is messzire elkerülöm. Sajnálom, ha ez rasszizmusként hangzik, nem annak szántam/szánom, biztos tök jó fej emberek, máshol, egy baráti társaságban, egy másik korban - én a mai napig úgy gondolom, nem vagyok halálra ítélve, nem rabszolgának születtem, nem azért tanultam harminc évig, hogy a legalja munkát végezzem és főként nem azért jöttem ide, hogy egyetlen ünnepet, egyetlen szombatot se' tudjak megtartani, még annyira sem, mint a galutban - ez azért, valljuk be! - röhej!

Sok sikert mindenkinek. Magamnak is. Ne alkudjatok meg! SOHA!

Hogy mi van?

????

Az új év alkalmából felraktam magamról a fb-ra egy új profilképet és erre egy régi ismerős azt írja, hogy: "Ne selfie-zz smink nélkül, mert ez így 50 felett nem áll jól nekünk..." és ez meg az. Hm... Nem áll jól nekünk. Ez ok. De ki van 50 felett? Normális dolog az, hogy egy pillanat erejéig úgy érzem, megüt a guta? :D Biztosan. De azután csak röhögök. Illetve bocsánat, ez a szó valóban nem áll jól, inkább úgy írom: vigyorgok magamban. És ez pedig még normálisabb. Megnézem az adatlapját, érthető a komment, megbocsátok. A korom egyébként engem nem érdekel, soha nem is érdekelt, lehetnék éppen ötven fölött is, na és akkor mi van? Mi volna? Mi lesz? Soha nem számított. Most miért húztam így fel magam?  A nyilvánvaló rosszindulat miatt, hogy valaki ilyesmit nyilvános kommentben ír le. Csak azért. Szokásom szerint először nyersen és indulatosan válaszoltam is, de azután töröltem a revanst, a szavak úgyis önmagukért beszélnek, én pedig vagyok, aki vagyok, és olyan, amilyen...

:D :D :D

a külső lényegtelen. Majdnem teljesen az.

Sokkal fontosabb dolgok vannak. Például az, hogy mostanában valóban nem érzem túl jól magam...Ezt legszívesebben persze nem vallanám be, még magamnak sem, de már ez sem számít, nem sminkelünk semmit, lelkileg sem. A lényeg egyszerű: Muszáj mennem. Innen el. Nyavalyás papírokért, fordításokért és egy ígéret miatt, amire nem visz rá a lélek, hogy egyszerűen csak úgy megszegjem, vagy semmisnek tekintsem. Az ígéreteket, ha rajtam múlnak, nekem valamiért muszáj megtartanom... + itt van még az is, hogy ahol most állok helyzetben, pillanatnyilag, onnan a papírok hiányában nem vezetnek messzebbre szóló utak. Persze megtehetném, hogy keresek másik állást, valahol máshol, más szférában, biztosan találnék is, de nem az a hosszú távú cél, nekem meg így ötven felé közeledvén...khmmm... :D ... nem célom rövidebb távokat futni a semmiért. Szóval újratervezés volt, van. Elég nehéz. És megszülettek bennem a döntések: mozdulni kell, innen el. Onnan el, ahová pedig mindig vágytam, ahová hívva vagyok, ahol jól érzem magam in general, és kicsit nem is értettem Istent, meg magamat sem, sőt bűntudatom is volt/van, amiatt, hogy elmegyek, ez még egy régi bűnöm miatt, amikor ítélkeztem ezügyben mások felett és most lám, rajtam teljesedik be a saját ítéletem,...- No, szóval mindezek miatt mostanában egyáltalán nem érzem, nem éreztem jól magam. De ez van. És ez is majd biztosan megváltozik. Ha túl leszek rajta és messzebbről látom a dolgokat. És főként akkor, amikor újra itt lehetek majd.

Most egy csomó minden logisztikai dolog van. Például csomagolni, feladni néhány cuccot, másokat meg másoknál, barátoknál elhelyezni, felbontani lakásbérleti szerződést, lemondani telefont és internetet, felbontani a munkaszerződést, úgy, hogy az elmaradt járandóságokban ki is fizessenek, szépen távozni, nem felégetni a hidakat, amiket vérrel-verítékkel építettem és Isten segítségével, szó szerint...

Csak szépen, lassan, bölcsen, leat-leat, ne kapkodj, ne ess pánikba, minden rendben lesz - ezeket suttogja egy hang, egy másik meg halkan közben olyasmiket mond, hogy de ott aztán nem lesz tonhal, tenger, meg Dávid Király bora, nem lesz Sara, Rivka és mindazok a kisöregek, akiket megszerettem... Nem lesznek Morad és Ruti, Yafit és Liath a nővérek, akik olyanok, mint a testvéreim...és mit csinálok Shmulikkal és Rozival, akiket Pészach napján találtam a kuka mellett, akik ajándékok és akik mindennapi vigasztalás voltak nekem, valami nagyon jó helyet, jó gazdát kellene keresnem, akihez értük jöhetek, akik vigyáznak rájuk addig, amíg én nem itt leszek...

Megszakad a szívem, ami amúgy is rongyos már... Vajon hány veszteség még? Vagy mennyi olyasmi, ami nem is valós talán, de annak érzem és élem meg? Mindegyikért itt van egy szakadás, a szívemben, a lelkemben, mint a kabát hajtókáján. Anya is minden nap hiányzik. A születésnapjára majdnem odaérek, kimegyek a temetőbe, az első majdnem az lesz...

És most örülnöm is kéne, mert lehet. Várnak barátok. Endre azt írta, alig várja, hogy újra lásson. Még István is írt és megkérdezte, mikor érkezem. Anyus azt szeretné, ha nála is laknék...Szilvi örül, Imi lelkendezett. Zsófi tapsolt egy kommentben az üzenőfalon. Bagyika csak azt sajnálja, hogy már nem rögtön vele együtt megyek. Apa sír örömében és főz nekem. Igazán nincs okom panaszra, úgy látszik tényleg sokan szeretnek, nagyon szeretnek és nem csak elviselnek... De mindeközben az én szerelmem szavai járnak az eszemben: Ebben az életben valóban, TÉNYLEG minden, de minden olyan töredékes...

Lehetne minden egyben: tonhal és tenger, Dávid Király bora, gránátalma és mangó, a gyerekek, Apa és a barátok és a szerelem itt, mindannyian, vagy egy ritmusos, ciklikus változásban folyvást, velük is lennék, és ha ők nem is lehetnek itt, de akkor ott, azután megint itt, ahol minden más egyebem megvan, - fél év itt, fél év ott, - annyira szeretném így Istenem! Ebben az életben még. Lehetetlent nem kívánok. A halottaimat nem tudom visszahozni, tudom, de ami megvan, ami lehetséges és élő, abban a teljességre szeretnék törekedni és azt megélni. NEM töredékesen.

És most örülnöm is kellene, amiatt is, hogy megint valamiféleképpen győztem. Legyőztem magamban nagy akadályokat. Például, - és ez csak egy példa - megtanultam egy nyelvet már egészen jól és felélesztettem tetszhalott állapotából egy másikat. Ha kell, akkor gond és gondolkodás nélkül kommunikálok most már egyszerre akár mindkettőn: a kisöregekkel oroszul, a kollégákkal ivritül, ugyanaznap délelőtt-délután és éjszaka, miközben Chaim nem adja fel és csakis angolul karattyol, a fejemben pedig amit írni szeretnék, az magyarul megy, nagy, széles kivetítővásznon... :D Király, de tényleg! hihetetlen nagy érzés és élmény, megtapasztalni, hogy az emberi agy mi mindenre képes!

És győztem másban is, újra. Megint nem feladtam valamit, hanem úgy megyek el, hogy már elfogadtak, befogadtak, megszerettek és el nem küldenének maguktól. Egy újabb hely, ahol szó szerint szellemi erődítmények voltak,amiket le kellett győzni nagyon sok alázattal, tűréssel, szeretettel és tudással. Igen, a munkahelyem. Több, mint egy évet töltöttem itt el. Az első hat hónapban megaláztak minden módon. Volt, aki gyűlölt, volt, aki csak kinevetett, gúnyolódott rajtam és volt aki meg akart lopni. Ma már egyikük sincs. Azok közül, akik csak piszkálódtak, még akadnak, de már ők is csendben vannak. A betegek szeretnek, a kollégák tisztelnek, a nővérek sokszor tőlem kérnek segítséget :) Mindez végtelenül jól esik. Tudom, hogy nem egyedül voltam ebben, Isten végig velem volt, testvérek is imádkoztak értem. Nem egyedül győztem, de győztes vagyok. :) és ez jó. Nagyon sokat változtam én is, biztosan. Keményebb lettem, még keményebb, de talán alázatosabb.

Örülhetek és fájhat a szívem. Egyszerre természetesen. Biztos így az igazi, ... - bár ezt valahogy elég nehéz elfogadni :/ nem is teszem

Istenem, adj erőt a holnaphoz és vezess engem úgy, hogy a Te akaratod legyen meg! A teljesség felé 5775-ben is. Legyél velem, kérlek, mert nélküled nem nem megy, és Nélküled nem is akarom...

és legyen itt, igen! :

Ámen

Rövidre vágott haja már teljesen ősz, kis, fejkendőnek álcázott sapka takarja. Van belőle neki fekete, fehér és lila virágos, és a fehérnek a szegélye apró ezüstszínű strasszokkal kirakva, én azt szeretem a legjobban. Szombatonként azt adom rá, és ha a kolléganők elfelejtik lecserélni a következő két fürdetésnél, hát akkor egész héten az marad rajta. Alíznak rózsaszín és bárányos- mintás kétrészes melegítője is van, és amúgy is pasztellszínű az egész ruhatára, tele finom puha pulóverekkel. Nagy családja van, három lány és két fiú, és ő marokkóból származik. Szeretik a gyerekei, felváltva járnak hozzá, jönnek minden nap, a legkisebb jön a legtöbbet, akinek három lánya van, az egyikük éppen katona. Alíz nagyon vallásos lehetett, ma már nincs mellette az imakönyve, de annál az asztalnál ül, ahol Aisha és a fia minden péntek este kiddusht csinálnak és amikor egyszer valaki összecserélte a tejes és a húsos tányért, akkor inkább nem ette meg az ételt, amit az egyik lánya ajándékba hozott és ott hagyott neki vacsorára. Alíz mindig nagyon örül nekem, és ez kezdetektől fogva így volt, valamiért. Meg is fogalmazta: Nem tudom miért, de mindig annyira jó nekem, ha meglátlak és itt vagy! Valami öröm lesz bennem, nem tudom, miért, nem értem... Én sem tudtam miért és én sem értettem, hiszen soha nem tettem semmi különöset. Elétettem az ételt, megtöltöttem az üvegét vízzel, megmosdattam, pelenkáztam, felöltöztettem, felkeltettem és lefektettem. A kedvessége persze mindig nagyon jól esett és olyankor jól megölelgettem. :) Alíz sokáig képtelen volt megjegyezni a nevem. - Nina, - így szólított. Amikor pedig megtanulta végleg, hogy hívnak, akkor nagyon sokszor elmondta, mennyire szégyelli, hogy nem emlékezett rá, hogy nem jutott eszébe és összekeverte, és kérte, hogy ne haragudjak ezért. Nevettem. Mondtam, hogy ugyan már, a Nina is nagyon jó lesz. Higgyje el! Megszerettem. És tényleg. Alíz egyébként a dédimamára hasonlít. Egy kicsit. Alíz volt az első, aki meg akarta csókolni a kezem és amikor még nem tudtam, miért, - hogy ez egy vallásos szokás, ami nagyon sokat fejez ki, és nem feltétlenül azt, amit elsőre gondolnánk róla, - szóval akkor nagyon zavarba hozott ezekkel a mozdulatokkal. Az én kezemet? na, ne már! ...És most már, hogy értem, miért akarja ezt, most sem hagyom neki. Hiába szép hagyomány. Valahogy nem visz rá a lélek.

Mostanában Alíz, amikor meglát, még az ágyban fekve elmosolyodik. - Nahát, mindig kérem, hogy te gyere, és látod? most itt vagy! - mondogatja. Sokáig nem értettem, mi az, hogy mindig kéri, de egyszer valahogy elszólta magát, és az egyik mondatba belefoglalta, hogy  a Kadosh Baruch Hu...Na, akkor eléggé meghatódtam... Alíz nem nézi a híreket, látszólag egy bezárt világban él, a családjával, a családjával, a gyerekeivel és az unokáival foglalkozik, őket várja, velük van, és sokáig azt gondoltuk, azt gondoltam én is, hogy csak legfeljebb a múltban lébecol. De ez nem egészen így van. Ma, amikor a kolléganő Yafit bevitte lefektetés előtt a fürdőszobába, hogy Alíz megmossa az arcát és a fogát, majd azután mégis én mentem érte, hogy lefektessem, ő a szokásos kedvességgel és nagy örömmel mosolygott rám: - Ó, hát még itt vagy? Úgy kértem, hogy te gyere, de azt hittem már nem vagy itt. Azt hittem, hogy már elmentél... -  Elnevettem magam és megint nem tudtam, hogy mit mondjak erre. - Ez azért van, mert olyan jól imádkozol Alíz, biztosan! - feleltem azután és lehajoltam a kerekes székhez, hogy betoljam őt az ágyához a szobába. Megrázta a fejét és láttam, hogy átvonul az arcán egy felhő, de nem szólt akkor semmit. Odabent azután segítettem neki felállni az éjjeli szekrény mellé, -állva könnyebb pelenkát feladni - , és miközben vetkőztettem, öltöztettem egyszerre csak csendesen megszólalt. - Ma is megöltek ötöt... - mondta halkan, és valami egészen elképesztő elkeseredettséggel nézett rám, mintha válaszokat várna. Yafit akkor lépett be a szobába, Mirjamot hozta lefektetni. - Ma nishma Alíz, ha kol be seder? Mi újság Alíz? Minden rendben van?  - kérdezte szokás szerint. De messze nem az évtizedek óta itt megszokott választ kapta. - Hogy lehetne rendben? ...Öt szép ember... A gyerekeink... -  suttogta az idős asszony és talán csak én láttam a könnyeket. De nem. Szeretném hinni, hogy rajtam kívül látta még valaki. Ha nem így volna mégsem, kérlek, mondjátok el Neki!

Kicsit elfáradtam. Szellemileg is azt hiszem, nem csupán fizikailag. De leginkább úgy. Remek módszert talált nekem a JóIsten, és telepítette is az alkalmazást a szoftveremre: munka és még több munka. Nem én akartam. Így alakult. Az egyik orosz lány, a kolléganőnk, Ljuba négy hónapos terhes /volt, vagy még mindig az, nem tudjuk, de kórházba került vérzés miatt. Morad az arab srác megint karambolozott, Baltás, az azeri kolléganő meg kilépett, vagyis inkább kirúgták, azt mondták neki, hogy jobb, ha elmegy, és ő így is tett. Így alaphangon három ember hiányzik, de közben meg itt van a Ramadan vége, és ma este egy három napos ünnep vette kezdetét az araboknál, így nem dolgozik Manal sem, az már négy ember a héten, hirtelen át kellett szervezni az egész beosztást és össze-vissza plusz műszakokat akasztottak az én nyakamba is. Most már nem csak esténként dolgozom, hanem reggel is, és néha dupla műszakban, ami 14 órára nyúlik. Olyan vagyok, mint az iszap. Közben a háború valami iszonyatos lelki nyomást gyakorol itt mindenkire. Rám is. Igen, tudom, itt nem lőnek, ritkán szólalnak meg a szirénák, de az előző posztokból is látszik, mással nemigen tud foglalkozni az ember, mint ezzel a témával. A folyamatos koncentrált figyelem, még a ki nem mondott, az öntudatlan is, hihetetlenül fárasztó. Márpedig ez van. Számoljuk az elvesztett életeket. Olvassuk a híreket, nézzük a híradókat és másra sem tudunk gondolni, mint a tűzszünetre, légiriadókra, valós és lehetséges veszteségekre.
Ma barátok jöttek hozzám a tízórás műszak után. Elmentem velük Akkóra. Sokkolt, amit ott tapasztaltam. Minden, amit mutatni akartam a barátaimnak, szertefoszlott, eltűnt valahova, mintha sosem lett volna, és ez iszonyattal töltött el. A gyönyörű kisváros, ahol pár héttel ezelőtt a lányommal és más barátaimmal még boldogan sétáltam a nyüzsgés közepette, ma kihalt volt, szinte néptelen, az utcákon csak arabok voltak, csellengtek, a vendéglők, a kereskedők zárva, a piacon légüres terek, a kikötő csendes, a cethal szobra elé egy bódét építettek, ami egészen eltakarja. :(

Valami végleg elveszett belőlem. Steiner Kristóf indexes cikkén jól felidegesítettem magam, igaztalan állításokat tartalmazott az is, azt írta, mindezidáig részvétlenek voltunk a palesztínok szenvedései iránt és hogy a zsidó állam ilyesmit nem engedhet meg magának. Mikor volt részvétlen az állam a szenvedés iránt, amikor ingyen adja az áramot, a vizet, ingyen épít tábori kórházat és viszi hetente a töménytelen mennyiségű humanitárius segélyeket? Mikor volt a zsidó állam részvétlen, amikor odaadott mindent, amit csak lehet, hogy a palesztinok normális életet éljenek? Én nem értem, hogy írhat le valaki ilyeneket? Kristóf állandóan arról ír, hogy Jafón milyen jó fej arabokkal tartja a kapcsolatot... Én pedig egyszerűen csak belefutok az arab tüntetőkbe, akik még július elején a hamasz rakétáinak tömegesen örültek és vonultak ünnepelve az utcán. Értitek? Annak örültek, hogy egy szélsőséges terrorista csoport, ami kormánya a palesztinoknak, lövi az országot, Izraelt, ahol ők is élnek... Ez mi? ...Nekem egész mások a tapasztalataim, az én valóságom egészen más, mint Kristófnak. Igaz, én egyszerű ember vagyok, egyszerű körülmények között, a mindennapokban élek és dolgozom. Nekem a kollégáim az arabok és nem csak a sarki pék. Nem csak vásárolok tőlük, hanem együtt élek velük, ismerem a viselkedésüket, a válaszaikat, az élethez való viszonyukat. Igen, vérlázítónak hangzik, de ismerem. Egy év alatt megismertem mindegyiküket és ha számban nem is reprezentatív minta, amit "vizsgáltam", mindegyikük ugyanazt az eredményt adta. Fenntartást és elválasztást. Ha sarkos kérdésekre került sor, anticionizmust, még akkor is, ha elismerték, Izraelnek köszönhetnek majdnem minden jót.

Valamit véglegesen elveszítettem. Több mindent elveszítettem. Például a hitemet abban, hogy egy arab valaha is a barátom lehet, úgy, hogy tudja, zsidó vagyok és szeretem Izraelt. (Mert abban a pillanatban, ahogy a saját érdekeik úgy kívánták, mindegyikük zokszó és lelkiismeret furdalás nélkül átgázolt (volna) rajtam. Ha a helyzet úgy adódott, megpróbáltak becsapni, meglopni, és nem számított, hogy mit tesznek, számukra ez nem volt bűn, mert nekik én, mint zsidó, eleve alacsonyabb rendű ember voltam. Micsoda furcsa paradoxon, ugye?) És elveszítettem még valamit: a vágyat, a késztetést arra, hogy kimondjam, legyen egy önálló palesztin állam. Egészen egyszerűen azért,mert voltak helyek, ahol jártam régen, és vannak, ahová soha nem jutok most már el anélkül, hogy valaki azt ne mondaná nekem: csak a saját felelősségedre mehetsz, mert nem tudjuk, visszatérsz -e élve... Nem tudok zsidóként elmenni, - Hevronba is csak alig, - de Betlehembe, Jerikóba szinte egyáltalán nem, Gázába meg aztán, - most úgy tűnik, - abszolút soha. Most már lezártak, elérhetetlenné tettek előttem területeket. És mert az elmúlt tíz évben többször jártam Hevronban, sokszor voltam Kelet- Jeruzsálemben, és ma Akkón is, azt láttam pontosan, mit jelenthet, ha egy palesztin állam megalakul. Tönkremegy ott minden. Én nem akarok egy független palesztin államot, mert akkor nem mehetek oda, azokra a területekre még látogatóba sem. És én nem akarom, hogy Jeruzsálem olyan legyen, mint Hevron, vagy mint Akkó a mai napon.  Nem tudom, érti -e ezt valaki vagy sem?! Én nem vagyok szélsőséges. Tőlem mindenki éljen boldogan. én a szabadságot, az életet és a békét szeretem. Csak ez érdekel. És egy megalakuló palesztin állam megfoszt ettől a három dologtól. Kicsit sem félek, még mielőtt bárki félreértené. Valami másról van itt szó. Kristóf azt írta, a falnak két oldala van- hát ez legalább igaz. A fal túloldalán élő arabok és palesztínok kirekesztettek engem, kirekesztették a zsidókat, az izraelieket, és bezárták őket, ha úgy tetszik: ők, a palesztinok, átjöhetnek, ugyan mindenféle biztonsági ellenőrzés mellett, de átjöhetnek és szabadon járkálhatnak itt, de ha innen valaki oda megy, az jobb, ha leveszi a nyakából a csillagot, lemond a dress-code-ról, ami jellemzi és jobban teszi, ha nem szólal meg héberül, mert lehet, hogy nem marad életben... Micsoda különbség ez? ... Nem is hiszem el, hogy ezt senki sem veszi észre! Ki zárt be, kit? Ki rekesztett ki, kicsodát? Ki fosztott meg kit, az alapvető emberi jogaitól?

Üzenném a Tel-Avivi tüntetőknek, akik a tegnapi napon amellett tüntettek, hogy Izrael állítsa le a gázai hadműveleteket, hogy nem tudják, mit beszélnek! Üzenném Kristófnak is, hogy fogalma sincs, miről beszél! Mindaddig, amíg nem tették próbára ezt a love and peace palesztin-zsidó kérdést élesben, és nem mentek át, nem próbáltak meg átmenni Jerikóba, nem utaztak el Hevronba, és nem néztek ott körül, valamint nem hívtak meg vendégségbe egy gázai palesztint, addig csak szappanbuborékokat beszélnek a levegőbe, amivel megtelik ugyan az égbolt és ők abban gyönyörködhetnek is, sőt, másokat is gyönyörködtethetnek, de fogalmuk sincs a valóságról! És felesleges megtéveszteni másokat a saját álmaikkal. Én is tudok szépeket álmodni, és pontosan tudom, milyen jó volna így, meg úgy. De nem keverendő össze az, amit szeretnék, azzal, ami van, mert az vastagon hazugság volna. A kisgyerekekre azt mondja ilyenkor a pszichológus, hogy túlzottan élénk a fantáziája. Később hazugságnak hívják ezt az egészet, önbecsapásnak. Sajnálom nagyon.  Üzenném, megírnám mindezt, az egész történetet jobban, szebben és kifejtve, de most fáradt vagyok, iszonyú fáradt, belefáradtam ebbe az egészbe, így ma csak annyit mondok itt el, amire hosszú idő után végülis eljutottam: én arra is rájöttem ma, hogy én NEM akarok egy független palesztin államot! Én azt szeretném, ha lehetne itt egy zsidó állam, ahol mindenki, aki akar, békében és jólétben együtt élne. Vagy egymás mellett. És azt gondolom, a legtöbb valóban civil, hamaszos ideológiától mentes gondolkodó palesztin is ezt szeretné. Ehhez azonban tényleg nem egy új palesztin állam megalakulása kell, hanem az, hogy odalent és az ország közepén azok a becsomagolt fejű megszállottak letegyék a fegyvert és felhagyjanak a gyűlölettel. Hogy az arab és a palesztin arab ne ölni, hanem élni akarjon. Tanulni, megismerni, megosztani az értékeket, szeretetben és békességben. Élni! Ez kellene. Csakis. És ez, ennek megvalósulása nem a zsidókon múlik. Tényleg nem. Még ha az egész világ zsákot húzott is a fejére és nem ismeri ezt fel és el, még ha mindenki össze-vissza beszél, akkor sem rajtunk múlik... :(

Álmodás. Álmok ébredésekkel. Hinni, hogy van jó, látni is, azután észrevenni a tisztátalant. Irina azt mondja, Chala szája fekete. Pé sáhor. Hosszú ideig nem fogadom el. Figyelek. Anya azt tanította nekem, semmi sem fekete vagy fehér. Keresem a jót, mindenkiben. Nehezen hiszem el a gonoszt. Mindig azt gondolom olyankor, biztos, hogy csak tévedésből van. Chala kicseréli a vizet a krizantém alatt, nővér pedig, de gondja van erre is, és odaül a betegek mellé, megeteti őket. Chala együtt táncol velünk az ünnepeinken és eszik a süteményeinkből, az ételeinkből. Chala azt mondja szeret engem, de kinevet, amikor félreértek valamit és arabul megjegyzéseket tesz, olyankor Manal együtt nevet vele. Nem tudom mit mond, de nem is akarom érteni. Chala mindig utasításokat ad nekem, érthető, ő a főnököm a munkában, a beosztottja vagyok. Múltkor, amikor magához hívott rámnézett egy pillanatra, a szemembe, és láttam rajta, hogy megdöbben. - Miért félsz mindig tőlem? - kérdezte. - Nem félek. - mondtam és elmosolyodtam. Utálom, ha kiabálnak az emberek és Chala sokat kiabál, de ez nem félelem. Azonkívül Chala mindig hadarva beszél, arab és orosz akcentusa egyszerre van a héberben, figyelnem kell nagyon, hogy megértsem őt, azt, hogy mit akar tőlem. De ez sem félelem. Ezt azonban nem mondtam még soha, nem magyaráztam el neki. Tegnap Avraham nem akart reggel lezuhanyozni. Az istennek sem. Kiabált velünk, hogy hideg van és hagyjuk őt békén. Morad, a huszonötéves srác engem küldött Chaláért, hátha ő majd segít Avrahamot a mosakodásra valahogy rábeszélni. - Gyere, kérlek, mondtam Chala-nak, Avraham megint nem akar fürdeni. - Megölöm és szétszórom a kutyáknak! - morogta Chala maga elé, miközben elindult felém. - Kicsodát? Engem? - kérdeztem, mert nem értettem a névmást a mondatban. Várt egy pár pillanatot, mielőtt válaszolt rámnézett és elmosolyodott. - Téged? Dehogy! Akkor ki dolgozna? Ki fejezné be a mai műszakot? - mondta. Beléptünk a szobába, Chala Avraham fölé hajolt, és széles taglejtésekkel üvölteni kezdett vele oroszul. Avraham erre hagyta magát levetkőztetni.

Semmi sem fekete vagy fehér.

Tegnap eltemették a harmincötödik elesett katonát. Fiatalok voltak mind, huszonévesek. Guy Levi 21 éves törzsőrmester például. De a múlt héten temették azt az amerikából érkezett fiút, akinek itt nem volt családja. A barátai a közösségi oldalakon kérték, hogy aki teheti menjen el a temetésre, a fiú ne legyen egyedül. A szertartáson aznap este harmincezer ember vett részt. A polgári lakosság itt élelmiszercsomagokat gyűjt és küld a határ mellett harcoló fiúknak. A miniszterelnök és a kormány tagjai személyesen látogatják meg a gyászoló családokat és mennek délre, utaznak, beszélnek, ölelnek, bátorítanak, vígasztalnak és együtt sírnak.

Az élet mindennél szebb és mindennél keményebb errefelé. Dolgozni kell, sokat. Előbb kelni, mint a madarak és később térni nyugovóra. A szembejövő utakat egymástól elválasztó széles sávban bokrok nőnek, selyemakác és kaktuszok. A tömött füves részeken éjfél előtt sünök gyalogolnak. Magasan fent van már a hold, a csendet csupán az árnyak figyelik, nincs kuvik. Hajnalban a rigók ébrednek legelébb, sárga csőrű, sávozott szárnyú szentjános rigók, azok, akik a Negevben, Kumránban és a Massadán is nagy számban élnek, ők lakják az egész országot, őshonosak itt. Később kelnek a hosszú lábú futómadarak és a fehér gémek, azután a varjak. A varjak a múltkor megtámadtak egy rigót. A fióka anyja az egyik pálmafán rikoltozott, köré sereglett az egész nagy család, de mégis egy emberpár mentette meg a kismadarat, beterelték őt a bokor alá. A varjak kegyetlenek és dögevők. Csak egymás tetemét nem emésztik meg.

Tűzszünet van. Tegnap éjfélkor elfogadták, a Hamasz részéről ma reggel nyolcig tartott, akkor szólaltak meg az első szirénák, és akkor csapódott be az első rakéta Izraelben egy határszéli város mellett. Az interneten egy kőhalmon otthagyott maszatos plüssjáték képe kering. A hírek ártatlan áldozatokról szólnak. Az ártatlan áldozatok házai alatt fegyverraktárak vannak, és a gyerekek ott zöld katonai egyenruhában, vagy anélkül, csak fejszalaggal, de lőni tanulnak és kinyújtott karral kiabálnak. Allahu Akhbar! halál Izraelre és Amerikára! A szüleik alagutakat ástak, vagy negyvenet, a nemzetközi segélyek dollármilliárdjaiból, és az alagutakban bombák és tölténytárak vannak, az öngyilkos merényleteket idén az újévre tervezték.

Az egész világ egy keskeny híd. Kol ha olam kulo, gesher tzar meod. Csak egyetlen szó van, hívás, hogy ne félj! Ne félj egyáltalán! vehayikar, vehayikar lo lefahed, lo lefahed klal...

Az ágyam keretén három plüssmackó ül. Egyet még anyától kaptam, kettőt itt találtam. Nem vonzódom a játékokhoz, de megtartottam őket, jó lesz majd az unokáimnak. A múlt héten az egyik mackó leesett a párkányról, valahogy véletlenül. Nem tettem vissza, nem volt rá időm, sokat dolgoztam, jöttem-mentem, különben is elfér az ágyon, épp elég nagy. Jól alszom itt. A tenger felé nyitva az ablak, éjjelente finom, langyos a levegő. Olyan jól alszom, hogy nem ébredek fel még a légvédelmi szirénára sem. Mély álom, álmodás, ábrándok. De volt egy éjszaka, amikor mégis felébredtem. Valami hirtelen hűvösség lett a szobában, arra riadtam, hogy vacogok, ráz a hideg. Hűvös szél volt, annak tűnt, pár pillanatig tartott, de nem gyújtottam lámpát és nem féltem semmitől, mindezt csak megállapítottam és arra gondoltam, hogy milyen érdekes, mi lehet ez? Nem volt erőm utána járni, nem foglalkoztatott a dolog túl sokáig, nagyon fáradt voltam. Megkerestem a takarót az ágy túloldalán a sötétben, megtaláltam, jól beburkolóztam és visszaaludtam. Másnap reggel a leesett mackó ott ült a fejem felett a szokásos helyén. Hogy lehet? Nem tudom. Talán anya jött, talán egy angyal, anya üzenetével, hogy tévedett, ebben nem volt igaza. Igenis van, ami fekete és van, ami fehér. Csak néha éppen olyan tökéletes az álca, hogy nem venni észre, olyan kimaxolt a megtévesztés. Álmodás, álmok ébredésekkel, kiábrándulás. Ez van most.

Az egész világ egy keskeny híd csupán, az egyetlen hívás, hogy ne félj... 365-ször szerepel a kijelentés, kérés, felszólítás a Bibliában. És itt senki nem fél. Én sem. Csak fáj, sokszor fáj az ébredés...

Nem lehet velük beszélni, és ez most nagyon furcsa. Mindnyájan elhallgattak, még azok is, akik máskor oly beszédesek közöttük, most csak csendesen teszik a dolgukat. Jó, oké, Ramadan van, de mégis.

Chala. Gondterhelt arccal hajol a pult fölé, a kardix-ban keresgél egy dokumentumot. Ma a sötétszürke alapon fekete virágos kendője van rajta, fehér rövid köpeny, tunikaszerű és fekete nadrág, a megszokott crocs papucs a lábán. Ormotlan a papucs, nincs benne semmi nőies, de talán kényelmes lehet, azért hordja. A fején a kendőt tű fogja össze, felül és oldalt. Mindig kíváncsi voltam, milyen lehet a haja, és valamelyik nap véletlenül megláttam, ahogy műszak után a nővérszobában fésülködött. Úgy megörültem neki. Összerezzent, amikor észrevette, hogy bejövök, de elmosolyodott az arckifejezésem láttán. Magyarázkodni kezdett, hogy nem régen vágta le a haját, mert nagyon melege volt miatta. Zavartan elfordult azután és gyorsan visszatette a kendőt. Vöröses haja van, pedig én feketére számítottam. Valószínűleg henna, és biztosan őszül már, mert a hennának van ilyen színe, ha a hajra és a bőrre kerül. Az ősz haj szégyen a muszlim asszonyoknál, egyszer valahol olvastam. Ezek szerint a rövid haj is szégyen. Chala a Szovjetúnióban tanult, akkor még így hívták azt az országot, és orvosnak készült. Ebből adódik, hogy folyékonyan beszél oroszul és a nénikéket az idősek otthonában Maja Radnaja-ként, és Daragaja-ként tiszteli. Egyszer megkérdeztem, hogy milyen nyelven gondolkodik és álmodik? Arabul, oroszul, vagy ivritül? Elcsodálkozott a kérdésen és pár pillanatba beletelt, míg válaszolt: Arabul gondolkodom és oroszul álmodom. Azután csak ült és hallgatott lehajtott fejjel. Mintha maga is meglepődött volna ezen.

Chala balaganiszt! - mondja Ruti - Mindig csak bajt kever. - Magamban kénytelen vagyok igazat adni neki. Chala felcsattanásait nehezen viseljük. És szinte egyedül csak Ruti tudja kezelni. A feszültséget, amit ez a középkorú gyermektelen arab asszony kelt, a vele egykorú, nagycsaládos etióp Ruti mindig viccel üti el. Rendszerint felemeli a hangját ő maga is, és a felcsattanásokból tisztelettel, de valahogy mégiscsak csúfot űz. Csodálom emiatt. És néha úgy látom őt, mint egy állatidomárt. Van valami különleges, kifinomult pedagógiai érzéke, amire nagy szükség van itt, hiszen amúgy is mindegyiknek megvan a maga hisztije, mániája. Chala például órákig eteti a betegeket, még azokat is megtömi, akik alig tudnak nyelni és nem nagyon érdekli, hogy fél órával később sugárban hánynak miatta. Esetleg. Mert nem az a lényeg. Hanem az, hogy ő megtette, amit úgy érezte, hogy kellett. Igen, és azt hiszem, Chalának nem csak az evés, hanem az egész emésztőrendszer a mániája, hiszen a beöntéseket ugyanazzal az elánnal gyakorolja a betegeken, mint az etetést. Input-output. Tekintete fürkész héjaként meredt a lapra, amin név szerint és napra pontosan regisztrálni kell mindenki székletét. Ha valaki neve mellett vízszintes vonalkát lát az előző napon, már azonnal indul is a kúpért és egyéb kegytárgyakért...

Szamechnek meg másfajta mániája van, a tisztálkodás. A huszonöt éves arab srác, aki ápolónak tanult, képes az éjféli pelenkacserét hajnali háromig elhúzni, mert véleménye szerint éjszaka is lavórból le kell mosni mindenki alsó fertályát, függetlenül attól, hogy tiszta-e vagy sem. Kerekes kiskocsira pelenkák és lepedők fel, piros kislavór, töméntelen egyszerhasználatos vágott szivacslap, szobákba be, villanyfény felkapcsol és hajrá. Szamech negyed négykor azt mondja nekem, nem érti, a többiek miért nem teszik ezt meg, miért nem így dolgoznak? Mondom neki: Mert éjszaka van? Szamech, az éjszaka az a betegeknek, az időseknek is éjszaka, talán pihenniük kellene, aludniuk. Esetleg.  - Falra hányt borsó. A srácnak egyébként a szagokkal is van valami baja. Mániája, hogy már a fürdetés alatt kapcsoljuk ki a légkondit és nyissuk ki az ablakokat. Oké, nyár van, de a gondozottjaink mégiscsak száz év kor körül battyognak. Judit a marokkói zsidó asszony nyiltan szembeszáll bárkivel, Szameh-hel is. - Csukd be azt az ablakot és menj ki innen, de azonnal, mit képzelsz te mi van itt? Láger? Mi ez? Koncentrációs tábor?

Néha már magam sem tudom, hogy hol vagyok. :/  A legnagyobb baj, hogy most nem beszélnek. Elhallgattak. Időnként elcsípni egy-egy arckifejezést, dünnyögést, ami semmi jót nem jelent, azt érzi az ember, de beszélni meg aztán, erről az egészről, szinte egyáltalán nem lehet velük. Nem. Az arabokkal, az én arab kollégáimmal, nem lehet beszélni. Ha pedig lehet, véletlenül, akkor meg inkább a csendet kívánja vissza az ember. Szameh-et megkérdeztem, még jó három hete, hogy mi a véleménye. Annyit felelt csak, hogy ez háború. Felhúzta a vállát, rágyújtott egy cigarettára és megismételte, valami olyan arckifejezéssel, mintha egy értelmi fogyatékoshoz beszélne: Ez háború. Már régóta háború van. - Pedig hol volt akkor még a háború? Akkor még semmiféle hadművelet sem volt, akkor még csak ott tartottunk, hogy a fiúk elrablása, és rakétatűz Gázából százával Izraelre....De háborúról akkor még senki nem beszélt volna. Samech meg már akkor tudta. Jassar a segédápoló pedig közölte, hogy ez az állam egy "hara". Ez most volt, tegnap előtt. Azóta nemigen tudom, hogy nézzek rá. Valahogy nincs kedvem ránézni, mert nem tudom mit mondjak, azt sem tudom, hogy mit gondoljak.

Jázmin alig egy hónappal ezelőtt azt kezdte firtatni, hogy én akkor most mi vagyok? Zsidó, vagy keresztény? Jázminnal akkortájt kezdtem végre jóban lenni, kérdeztem tőle, miért fontos ez neki? - De mi vagy? - kérdezgette és meredten nézte a csillagot a nyakamban. - Zsidó vagyok. - Chaim mellettem állt és figyelte a párbeszédet. Ruti is, aki aztán szépen lassan elkezdte magyarázni: Tudod, az úgy van, hogy ha valakinek az anyja zsidó... - Az én anyukám is zsidó, vágott közbe azonnal Jázmin, aki az előtte való napokban mutogatta körbe az eljegyzési albumot, és benne a fejkendős édesanyja és a szigorú tekintetű apja képeit. Ruti és Chaim nevetni kezdtek. - De tényleg, - mondta Jázmin, - apukám muszlim, anyukám meg zsidó. Zsidó volt, higgyétek el! - Azt hiszem senki nem hitt neki. És ma is azon gondolkodom, vajon miért kezdett el akkor és ott erről beszélgetni? Megkérdezném, de rosszul lett, Ramadan hatodik napján elvitte a mentő, és azóta betegállományban van. Súlyos állapotban vitettük a műszak vége előtt a kórházba, hypoglikémiás rohamot kapott, majdnem kómába esett ott a nővérpult mellett, mert egész nap nem evett, nem ivott, ahogy az Ramadankor szokás. Jázmin 27 éves.

Az idősek otthonában állandóan szól a TV, de mostanában az arabok rendszeresen elkapcsolnak zenei csatornára. Mi visszakapcsolunk az Arutz 2-ra, hogy tudjuk, halljuk a híreket. Olyankor néha látni, hogy az arabok furcsa arcokat vágnak és elvonulnak.  Szamech például vállat von és odébb áll. Délelőtt ma többször megálltunk az ebédlő közepén mind a négyen. Az már nem hír nekünk, hogy a hamasz hová lövi a rakétákat, csak Irina az orosz segédápoló zsebében szólal meg minduntalan a sziréna, ő ugyanis telepítette a Red Code alkalmazást az iphone-jára. Irina lánya katona és valahol Raanana mellett állomásozik. Így Irocska aggódva kapkodja kifelé a telefonját a zsebéből és figyeli, arrafelé lőnek-e. Mi nem annyira. Már nem aggódunk. A szirénák miatt nem. De ma férgek bújtak elő mindenféle alagutakból a határ innenső oldalán és naponta meghal jó néhány katona. Mindenkinek van itt családja, barátai és ismerőse, sok. Kicsike ez az ország. Az elesett katonák fényképét, nevét, korát azonnal közli a TV csatorna, mindenki odakapja a fejét, figyeli az arcokat. Az öregek közül sokan sírnak. Metuka például. És Maria. - Tolka gyetyi... oj... tolka gyetyi, hiszen csak gyerekek még,...- mondja és sír, kipirul az arca, egészen megváltoznak a vonásai.

A hírcsatornákat azért is figyeljük, mert elképesztő ismeretekkel gazdagodunk időről időre. Mint például, hogy a palesztin ENSZ iskola alatt találtak fegyverraktárakat a katonák. Tegnap előtt az ENSZ főtitkára bocsánatot kért Jeruzsálemtől. Sűrűn. Ma pedig arról írt alá határozatot, hogy a megtalált rakétákat a helyi hatóságok rendelkezésére bocsátja. Vagyis az ENSZ odaadja a hamasz kezébe azokat a rakétákat, amikkel Izraelt akarta amúgy is lőni... érti ezt valaki? Hogy lesz valaki ENSZ küldöttség tagja? Hogy lesz belőle főtitkár? Mit csinált előtte, mivel foglalkozott? Miért nem tanult meg pélldául rendesen angolul beszélni? Honnan veszi a bátorságot, hogy Izraeltől egyik nap bocsánatot kérjen, másik nap elmarasztalja, harmadik nap pedig az általa működtetett iskolák alatti rakétákat egy terrorista szervezet rendelkezésére bocsássa? HOGYAN?

Az elképesztő ismeretekhez tartoznak azok a hírek is, amiket a nyugati sajtóban biztosan nem közöl senki. Hogy Izrael a humanitárius fegyverszünetek idején gyógyszereket és élelmiszert szállít Gázába. Hogy Izrael felállított a határ mentén egy tábori kórházat, palesztin betegek, sebesültek, menekültek számára. Hogy az elnök, Benjamin Netanyahu megkérte a palesztin civileket, hogy ne maradjanak a hamasz által megszállt városokban, hanem menjenek délre és a háború végén, -  ő megígéri - felépíti ez a kormány a házaikat, mindenki visszatérhet...
Haifán és Názáreth-ben ma tombolni kezdtek az izraeli arabok. Tiltakoznak. Kövekkel dobálnak, törnek és zúznak. Nekik ez az ország "hara". Egy szar. Itt születtek, megkaptak minden jogot, egyenrangú állampolgárok voltak és lesznek, senki nem tesz különbséget. Egy izraeli arab orvos a jeruzsálemi Hadassa kórházban tegnap előtt, amikor a tizenharmadik izraeli katona elesett ennyit volt képes mondani: "Csak tizenhárom? Azt hittem több lesz. Csalódott vagyok."  - Ez az arab férfi itt született, itt tanult, itt orvos... - és azt hiszem az állásából még nem rúgták ki.

Nem tudom mi lesz. De a pokol elszabadult. A sötétség erői nyíltan gyilkolnak, ma is volt légiriadó egészen Tel-Aviv-ig, alagutakat ásnak, mint a férgek, át a határon, hogy aztán majd infiltrálódva öngyilkos merénylők lehessenek, és felrobbantsanak ártatlan civileket, nem csak itt, de Európa-szerte,  a sötétség erőihez csatlakozók pedig világszerte kirakatokat törnek be és gyújtogatnak. A medúza-agyú zombik tombolnak, és az arabok közül az intelligensebbek elhallgattak, de ha megszólalnak is, az ember lánya lehet, hogy inkább a csendet kívánja vissza...

A világ gyűlöl, újra gyűlöl, mintha ez lenne az egyetlen felhajtó ereje, és egyetlen zsidó sem tehet soha semmit, ami számára értékes lenne - így látszik ez ma, egy hatalmas sötét felhő alatt, és kár lenne reménykedni, az Örökkévaló magasra festi most azt a szivárványt, és nem látható az, már csak a kiválasztottaknak...

A hadműveleteknek neve van. Itt mindig.

Tények, röviden összefoglalva: A Gázából folyamatos, már több mint fél éve tartó rakétatámadások után 2014. július 7-én éjszaka Izrael Szilárd Sziklaszirt néven hadműveletre kényszerült a gázai övezetet ellen. Cél: a Hamasz terroristáinak megfékezése, az izraeli polgári lakosság védelme, a béke helyreállítása.

(Az események kronológiai sorrendben.)

2014. tavasz. Hetente, kéthetente, de van, hogy hetente többször is, a gázai övezetből kasszam rakéták csapódnak be Izraeli városok mellett, de többször megszólalnak a légvédelmi szirénák is Ashkelonban, és kisebb falvakban, a lakott települések fölé érkező rakétákat a pajzs hatástalanítja, de a polgári lakosság az éjszakák során óvóhelyre menekül.

Már lassan egy éve itt élek, de én északon. Semmit nem érzékelek a délen zajló terrorizmusból, de barátaim laknak Ashkelonban, és a hírek onnan  folyamatosan jönnek a támadásokról. A fb csoportban ilyenkor csak annyit kérdeznek az üzenőfalon, hogy mindenki rendben van-e? Ebből lehet tudni, hogy légiriadó volt, és a kérdéshez érkező kommentekből. Időnként felkerül egy-egy videó, a rakéták és a kipat habarzel, a vaskupola, ami elkapja őket, együttes tevékenységükben olyanok, mint egy elfuserált tüzijáték. Még szépnek is nevezhető volna. De a sziréna hangját nem szeretem, attól mindig sírnom kell valamiért...

Június 12. Három fiatal izraeli fiút ismeretlen tettesek elrabolnak Cisz-Jordániában, túszul ejtik és még aznap megölik őket.
Keresésük során az elkövetkezendő két hétben az izraeli rendőrség 419 embert vesz őrizetbe ciszjordániában, és közülük 279 hamasz aktivistát tartóztat le. A légi támadások megszaporodnak. A déli országrészre Gázából már naponta 10-15 rakétát küldenek a hamaszos terroristák.

Öt napot Magyarországon voltam, arra a hírre érkeztem vissza, hogy elraboltak három izraeli srácot Hevron mellett. Hevron a legkedvesebb városom, a szívemnek kedves, évente jártam ott 2003 óta, és azok az utak olyanok voltak nekem mindig, mint egy-egy zarándoklat. A Maarat haMachpela-ban Sára és Ábrahám sírja mellett valahogy mindig különleges vígasztalást találtam és a sok út során megismertem az ott élő fiatal közösségeket, akiket telepeseknek hív a világ, pedig csak hazajöttek... Most rájuk gondolok. Figyelem a híreket és nagyon szomorú vagyok. Rossz előérzetem van, ami csak fokozódik attól, hogy az emberrablók nem követelnek váltságdíjat a fiúkért. Nem tudni ki tette ezt az aljas, gyáva dolgot, a Hamasz nem vállalta el, de örömének adott hangot. Elborzaszt a tudat és a hír, hogy a fiúk elrablásának másnapján a palesztín diákoknak az övezetben édességet osztogatnak a hamasz-vezetők, ők pedig jamboree-t tartanak a három zsidó fiú elrablása felett okozott örömükben...

Június 30. Megtalálják a fiúk holttestét.

Az egész ország egy óra leforgása alatt gyászba borul. Sehol nem látni ilyet másutt. A TV csatornák félreteszik a kiírt és meghírdetett műsoraikat és pillanatok alatt megemlékezések szerveződnek, fiatalok ülnek a tereken, zászlókba burkolózva, hangszerekkel a kezükben, énekelnek, imádkoznak és mindenki sír. Gyertyát gyújtok, nér zikaron-t, a 24 órán át égő mécsest.

Július 1. A fiúkat eltemetik. Rendzavarás kezdődik Jeruzsálemben és az ország több részén, palesztínok égetnek, gyújtogatnak, zászlókat, villamos megállókat. Ramadan van ráadásul.

Július 2. Tébolyodott huligánok rombolják Jeruzsálem keleti részét, felgyújtják a közeli erdőket is. Valakik elrabolnak egy arab fiút.

Július 3. Megtalálják az arab fiú holttestét, állítólag zsidó szélsőségesek tették, amit tettek, valakire rá is bizonyítják ezt.

Nehezen hiszem el, hogy egy 16 éves fiút izraeli szélsőségesek csalnak autóba és rabolnak el Kelet-Jeruzsálemben, és autóstól együtt felgyújtják... (?) Valahogy nem fér bele a képbe az ilyen bosszú. A zsidók nem szoktak bosszút állni, vagy ha igen, akkor nem állnak meg egyetlen ember elrablásánál és főként nem ezzel a módszerrel gyilkolnak. De egyvalaki beismeri a tett elkövetését, így nincs mit tenni. Peresz igazságos és kíméletlen büntetést ígér. Nem szabadulok a gondolattól, hogy ez valamiféle politikai játszma része, mégpedig az itteni baloldalé, a feszültség oldására irányuló és konszolidációra törekvő (ld. a szélsőség mindenhol megvan, és mindenhol elítélendő) Fura kísérlet a békesség megteremtésére...

Július 4. További zavargások vannak és kiterjeszkednek most már mindenfelé, Galileában is törnek-zúznak- rombolnak arab-palesztin fiatalok. A déli országrészt a hamasz erősebben lövi most már, napi 20-30 rakétával.

Azon gondolkodom, hogy miért? MIÉRT? Hiszen ők raboltak el gyerekeket, ők öltek, mégis ők támadnak? Hol van a logika ebben?

Július 5. Beer Sheva ellen is támadást intéz a Hamasz Gázából, a negyedmilliós nagyvárosban megszólalnak a szirénák.

Az ashkelon-i fb csoportban Dávid azt írja, nem kell félni, de akinek van lehetősége rá, az a családjával együtt pár napra utazzon északra. Egy kommentben én is felajánlom a segítségemet, van egy üres szobám, 2-3 ember vagy akár egy család hozzám is jöhet. A miértet kutatva és azt illetően felmerül bennem egy lehetséges magyarázat: A támadás és a rendzavarás azért erősödik fel, mert a hamaszt végtelenül felbosszantotta a 279 vezetőjének letartóztatása ciszjordániában, akiket a három fiú elrablása miatt azóta is kihallgatnak és fogva tartanak. Talán őket követelik vissza.

Július 6. Palesztinok zavargása most már mindenfelé általános, a Templom-hegyet lezárják, a szakértők szerint az elmúlt napok a harmadik intifáda kirobbantásának kísérletéről szóltak. A déli országrészre vasárnap már 70 rakéta érkezik, Sderotban kigyullad egy vegyi üzem.

Mindenki a hírekről beszél, igyekszünk élni nyugodtan, nem gondolni arra, hogy megint mi lesz. Dolgozni járunk, az utcákon emberek, talán egy kicsit csendesebbek. Dolgozom én is, az arab kollégák közül még a nem vallásosak is tartják a Ramadant, nehéz elviselni az ingerültségüket. Hajnali négy után nem esznek, nem isznak semmit, este nyolckor, műszakváltáskor már lehet velük beszélni, anélkül, hogy ordítanának. A foci vb összefoglalóit együtt nézzük a műszakban este 8 és tíz között. Közben jelenik meg egy hír, a hamasz gázai vezetői követelik a ciszjordániában letartóztatott 279 palesztin szabadon bocsátását. Nem vigasztal, hogy nem vagyok hülye és nem tölt el büszkeséggel, hogy megfejtettem a jelenlegi konfliktus okát. Nem egy nagy ügy, a terroristák gondolkodásmódja meglehetősen primitív...

Július 7. az izraeli légierő éjszaka 14 ellenséges objektumot bombáz a gázai övezetben, felfedeznek alagutakat, amik a rakétákat és más fegyvereket rejtenek. Csak ezen a hétfői napon 80 rakétát lőnek ki a Gázai-övezetből Izrael városaira és falusi településeire. A Hamasz vállalja a felelősséget a támadásokért.  
Izrael a városok védelmére további "Vaskupola" rendszerek telepítését kezdi el. A hadsereg 1500 tartalékost hív be, főként a rakéta-elhárító rendszerrel és a határvédelemmel kapcsolatos műszaki személyzet megerősítésére.

Átmegyek Haifára állást nézni és visszairatkozom az ulpánra újra. Idegesít, hogy nem mindent értek meg a hírekből és a híradókból. Szeretném a dolgokat jobban érteni. Egyébként dolgozom, eszem, alszom, sétálok a parton. Este beugrom Kingához, megiszunk egy kávét, nézzük a tengert, beszélgetünk. Kinga metapeletként dolgozik itt, nyolc éve él Izraelben egy néni mellett, akit Szonjának hívnak. A tenger csendes, a sétányon futnak, kutyát sétáltatnak az emberek, kiülünk az ablakba, elszívunk egy cigit, fél tízkor cseng a telefon, Kinga ismerőse az, Ashdod-ból, megszólaltak a szirénák, mondja. Igyekszünk megnyugtatni, persze nekünk itt északon könnyű dolgunk van. Este 11-kor indulok haza.

 Július 8. A hétfőn Izrael városaira kilőtt 80 rakéta, a fővárost és Tel Avivot megközelítő fenyegetés után kedden éjjel 1:30 órakor megindult a „Cuk Éjtán” (צוק איתן) magyarul kb. „Szilárd sziklaszirt” nevű hadművelet. Az angol nyelvű tájékoztatásban a hadművelet "Operation Protective Edge".

Éjjel egyre érek a lakásomba, az interneten értesülök a hadműveletről, bekapcsolom a TV-t, hajnal háromig nézem a híreket, hallgatom a stúdió-beszélgetést, próbálom érteni, előre megérezni, hogy mi lesz. Fél háromkor, mielőtt lefeküdnék már nagyon csendes az utca odakint, hallom, ahogy elzúg a városka felett egy repülőgép, tudom, hogy felderítő, berepülő gép, ellenőrzi az északi régiót is, valamiféle hálát érzek és biztonságot, vigyáznak ránk...Kilenckor ébredek fel reggel, csúnyán elaludtam, így jár aki éjszaka a repülők hangját hallgatja. A hírek a hadműveletről szólnak, elemzők vitatkoznak, kijelentik, hogy ez nem háború még, csupán hadművelet és lényege a Hamasz raktárainak megsemmisítése. Egy szőke nő, (nem tudom kicsoda) azon bosszankodik, hogy miért kell teljes munkaidőben híreket közvetíteni, miért nem vetít a csatorna inkább természet-filmeket? A riporter hangja megakad, mint a kezemben a fagylaltos kanál. Visszakérdez: - Természet-filmeket??? - Azután bevágják a tegnapi hamasz-támadás felvételeit, a nőt pedig lekeverik. én eszem még egy kis fagyit, kitakarítok, kimosom a munkaruhám és várom, hogy megszáradjon. Délután háromra megyek dolgozni. Odabent a munkahelyemen az ebédlőben szól a TV, kiültetjük a kisöregeket, jönnek a hozzátartozók, mindenki fél szemmel a híreket nézi. Itt tudom meg, hogy

40 ezer tartalékos katonát hívtak be kora délután. A Gázai-övezet határában csapatösszevonásokra kerül sor. A Hamasz Tel Aviv elleni rakétatámadással fenyeget.

Nehéz úgy beszélgetni, vacsorát és gyógyszert osztani, hogy ne gondolkodjon az ember. Barátaim élnek Tel-Avivban és környékén, Eszter és Zsuzsi, aki kisfiút vár és két hét múlva fog szülni. Ma van az egyik barátnőm Anett esküvője Kfar Saba-n, arra gondolok, arrafelé nem lőnek, még szerencse. Hazaérek nyolc után, bekapcsolom a TV-t, az internetet, a magyar barátaim leveleivel van tele a postafiók, kérdések, amikre megnyugtató választ kellene adnom, de a háttérben a képernyőről meghallom a szöveget és ez az elképzelés, miszerint hogy én nyugtassak meg másokat, egészen reménytelenné válik..

 "Ceva Adom" Kedden este hét óra után megszólaltak a szirénák Tel Avivban. A város felé kilőtt rakétát megsemmísítette az itt telepített Vaskupola egység. A cél állítólag a loddi Ben Gurion repülőtér volt. Légiriadó volt Herzlia, Kfár Smárjáhu, Rison Lecion, Nesz Ciona, Rehovot, Tel Aviv, Jeruzsálem, Bét Semes, Gedéra városokban és más, kisebb településeken. Kfar Saba-n is. A keddi nap folyamán a Gázai-övezetből összesen 120 rakétát lőttek ki izraeli területre.

Elfelejtek írni, ülök csak a monitorok előtt, és chat-en beszélgetek, az elkerülhetetlen, miközben rákeresek a barátnőm nevére. Anett oldalán már fent vannak a képek, kicsit megkönnyebbülök, ezek szerint az esküvő nem maradt el, biccentek, hogy oké. Gyönyörködöm, mennyire szép ez a lány, milyen áldott esküvő lehetett és figyelem a híreket tovább. Kfar Sabán, de máshol sem, hál'Istennek nem sérült meg senki, a Kipat Barzel, a Vaskupola mindegyik rakétát megsemmisítette, hálás vagyok Istennek az övéinek adott eszességért, többféle hálát is érzek, és sokféle gondolat kavarog bennem, a hajnal megint az ablakban talál.

Július 9. szerda reggel 9 órakor újból megszólaltak a légiveszélyt jelző szirénák Tel Avivban és a tengerparti sáv sűrűn lakott városaiban.
Déli 12 óra előtt újabb rakétákat lőttek ki Tel Avivra. A város határában felállított "Vaskupola" valamennyi rakétát megsemmisítette a reggel kilőtt rakéták szilánkjai egy parkoló autóra zuhantak.

Nézem a videófelvételeket és alig hiszem el, hogy azon a parton, ahol a fiaimmal és a lányommal sétálni szoktam, most emberek futnak a házak és az óvóhelyek felé. Gyönyörű part, aranyló homok, pálmafák, türkizkék tenger és égbolt... Megiszom a kávét és délelőtt átmegyek Haifára, megígértem Kingának is, Andinak is, hogy találkozunk, Efraimnak, hogy délután meglátogatom Zichron Yakovban. Kingánál elidőzöm azonban, mindenféle ok miatt és csak három órakor szállok fel a buszra. Ott hallom meg a híreket. Alig fél órával azelőtt a gázai övezetből Haifa déli részét lőtték és Zichron Yakovba két rakéta érkezett. Kicsit reszket a kezem amikor telefonálok Efraimnak. - Jól van, nincsen semmi baj, mondja, csak megfájdult a feje és sajnálja, hogy elmarad hétfőn a kirándulás Jeruzsálembe, ahová a kibbutz vitte volna, nem vállalják a kockázatot. Megbeszéljük, hogy ma már nem megyek le én sem, emiatt is szomorú, én is az vagyok, de késő van már, ebben megállapodunk és amikor leteszem Effy-t, telefonálok Andinak, hogy hozzá viszont mindjárt odaérek. Andiék fent laknak a Kármel hegyen. Éppen főzött, aznap másodszor ebédelek :) Megbeszéljük a dolgainkat, elindulok hazafelé. Nem félek és ettől a megállapítástól kicsit furcsán érzem magam, de valóban így van, hiába kutakodom a lelkemben, semmiféle félelmet nem érzek. Csak mások miatt. Akik odalent vannak. Az ismerősökért és az ismeretlenekért, a barátaimért és a testvéreimért aggódom. Ma szabadnapos voltam, mégis fáradt vagyok. Már tegnap sem láttam rendesen a meccset, és valószínűleg ma sem fogom. Egyébként nagyon fura úgy vb döntőt nézni, hogy közben oda-vissza kapcsolnak a stúdióba, hogy elmondják, hová csapódtak be rakéták. Kicsit nézzük a gólokat és azt, hogy hogyan futkároznak 2x11-en a gyepen emberek, aztán schnitt, és csak azt figyeljük, hogyan repülnek fényes foltok odafent a sötét égbolton, hogyan lesz belőlük egy villanás alatt semmi, és utána azt, hogy hogyan vészelték át a támadást odalent az emberek az óvóhelyeken. Nem félek, de idegesít a nyugtalanság, érteni akarom, hogy mi történik, tudni, hogy miért, és azt is, hogy mi lesz. A változás elkerülhetetlenül rögzült, ma sem fekszem le hajnal előtt. Olvasom a híreket és figyelem a nemzetközi sajtót. Várok valamit talán...

Július 10. csütörtök.

Későn ébredek, kitakarítok, főzök valami lencsefőzeléket, fura dolgokat kíván a szervezetem. Igyekszem összeszedni a papírokat az új munkahelyemre, elkezdtem egy novellát is a múlt héten, de nem tudok írni, csak ülök a gép előtt és a híreket olvasom. Háborúban hallgatnak a múzsák. Hirtelen nem jut eszembe, hogy ki írta, de abszolútnak tűnik ez az igazság. Is. Délután pedig dolgozni megyek. Lent a postaládában megtalálom a levelet, ami a magánnyugdíj pénztártól érkezett, kiszámolták, összerakták az összeget, ami jár majd, egészen szívderítő. A műszak eltelik, este Joli elém jön, adok a kisebesedett lábára krémet, leülünk a kisbolt előtt és megiszunk egy sört, jó két órát beszélgetünk mindenféléről. Amikor hazaérek, ezt a híreket hallom:

Csak a mai nap folyamán több, mint 140 rakétát lőttek ki a Gázai-övezetből Izrael területére.

Estére megvan a pontos szám, 194-et. A vaskupola elkapja ezek nagy részét, mindet, ami lakott terület felé érkezik, a többi szántóföldekre csapódik be. Ez a szerkentyű nagyon komoly. Számítógép vezérlésű, beméri az érkező lövedék méretét, irányát, pontos helyét, magában kiszámolja ezeket és egy ellenrakétát indít, ami a levegőben felrobbantja a robbanófejet. Kipat Barzel. Vaskupola. A világ is megtanulja a nevét. Mindegyik mögött egy fiatal katona áll, egyetlen ember irányítása elég, intelligens szerkezet, csak az a baj, hogy egyetlen lövés 11 ezer dollár, nem kevéssé költséges...És valamit nem értek. Az egész világ hallgat körülöttünk. Azon kívül, hogy a vezetők mindenfelől Izraelt intik önmérsékletre, senki nem szól és nem is tesz az égvilágon semmit. Valahogy, miközben ezen gondolkodom a tavalyi év és Szíria ugrik be. Belső viszály volt, tombolás, ami antihumanitárius eseménnyé eszkalálódott, amikor - ma már tudjuk, hogy egymás ellen, a kormány-erők és a lázadók- bevetették ott a vegyifegyvereket. A világ azonnal ugrott. Szíria partjainál a Földközi-tengeren hadihajók sorakoztak fel, nemzetközi erők, a flottában angolok, franciák, írek, németek éa az USA, de talán még az oroszok is, már nem emlékszem. Arra azonban igen jól, hogy milyen élesen bírálták az egész eseményt és hogyan teremtettek békét. Most ide, senki nem jön. Senki nem ajánlja fel a segítségét. Ötmillió ember óvóhelyekre kényszerül, egy hármas egységből álló terrorszervezet, a hamasz-hezbollah-fatah alkotmányban rögzíti, hogy célja egy nemzet elpusztítása és a tettek mezejére is lép a napi kétszáz kilőtt rakétával, a világ pedig csak áll és néz. Érthetetlen és fájó ez a csend. Lenne hatalom, erő és jog egy összefogással megállítani, megfékezni, akár el is tüntetni az összes terroristát, de nem teszik. Nem tesznek semmit. Miért nem?

Július 11. Péntek.
A „Szilárd sziklaszirt" hadművelet negyedik napján, kora reggel a Gázai-övezetből rakéta-sorozatot lőttek ki az onnan mintegy 140 kilométeres távolságra lévő Haifa városára, és Hedera irányába.  Haifára R-160 tipusú rakétát vagy rakétákat lőttek.  
Libanonból is lövik Izraelt. A lövedéket Metulla határváros közelében találták meg. Áldozatokról nem érkezett jelentés. A 10-es tévécsatorna katonai szakértője szerint egy palesztinokat pártoló csoport lőtte ki a rakétákat, vagyis elszigetelt esetről van szó, nem kell a konfliktus kiterjedésétől tartani. A 2-es tévécsatorna azt jelentette, hogy az izraeli hadsereg ágyútűzzel válaszolt a Libanon felől érkező lövésekre. (MTI)

Elmegyek a postára és vásárolni is délelőtt, a hétvégére való tekintettel. Veszek magamnak egy körömollót is a kedvenc kis csetreszes boltban, ahonnan már sok mindent beszereztem, hamutartókat, edényeket. Mellettem, körülöttem emberek, sokan, többnyire nők és gyerekek, a szombatra készülődnek. Beszélget mindenki, hangok mindenfelől, és nem a háborúról szólnak, hanem a holnapi ebédről. Egy asszony mellettem kulcstartókat nézeget, a másik csomagoló papírt keres és homokozó készletet vásárol. - Ha jó leszel és holnap szép idő lesz, lemegyünk a partra, jó? - kérdezi a kisfiától, a gyerek bólogat mosolyogva. Az óvodákat és a bölcsődéket tegnap bezárták, a szülőket kérték, hogy a gyermekeik felügyeletét valahogy oldják meg, akár úgyis, hogy amelyikük kevesebbet keres, maradjon otthon velük...
Negyedik napja ötmillió izraeli él rakétafenyegetés terrorja alatt. A rakétaelhárító ütegek és kezelőik azonban mindeddig elhárították a veszélyt. A hétfőre virradó éjfél utáni fél kettőkor kezdődött „Szilárd sziklaszirt” hadművelet kezdetétől csütörtök estig több mint 300 rakétát lőttek ki Izraelre. Ez a szám péntek estére ötszázra nő.

Ma este tízig dolgozom. A munkahelyemen elromlott a TV, talán nem is baj, gondoltuk, szegény kisöregeket eléggé megviselik a történtek. Ők már átélték a II. Vh-t és utána az összes izraeli konfliktust, minden támadást, ami ellenünk irányult. Sokan pityeregnek közülük a hírek láttán és olyankor amúgy is átkapcsolunk valami zenés csatornára. De az egyik hozzátartozó este hat felé megcsinálta a TV-t és így még éppen láttuk az államfőt, ahogy  nyilatkozik, mielőtt békés szombatot kívánna. A szárazföldi haderő bevetésre készen áll, de igyekszik a kormány ennek szükségességét megakadályozni, mondja. A kérdés megosztja a társadalmat, az ebédlőben is azonnal vita kerekedik. A "mire várunk még?" és a "felesleges a további feszültség!" hangjai keverednek a szipogással "bölcs döntés!" és "nem kell felesleges áldozat!" kijelentéseivel. Gázába bemenni még a katonák számára is kész életveszély, oda különleges, sikátorokra kiképzett osztagok kellenek. Katonai elemzők magyarázzák el az arabok és a terroristák hadviselési technikáját, rejtőzködési módszereit. Ami katasztrofális. A fegyvereiket iskolák, lakótelepek alá rejtik el, a vezetőik a civil lakosság közepén és mecsetek közelében élnek, az izraeli válaszcsapások idején felküldik a háztetőkre az asszonyokat és a gyerekeket. Egy szárazföldi hadművelet esetén az izraeli katonáknak szűk sikátorokban, ismeretlen és sötét, megvilágítatlan terepen kellene harcolniuk, megküzdve azzal a lélektani teherrel is, hogy egy csapat  síró gyerek és nő mögé rejtőzködve állnak a kitakart arcú fegyveresek, akikkel végezniük kellene... Késő esti hír, hogy a Hamasz megfenyegette a nemzetközi repülőteret, meg is támadta és a légiriadó idejére lezárták azt. Enci éppen akkor ír Budapestről, az államvizsgája után végre, kedden utazna ide haza, a gyerekeihez, fél, hogy lezárják a repülőteret hosszabb időre, aggódik, hogy nem tud felszállni a gépre.. Nem tudom, mit mondjak neki. Azután azt írom, addigra biztosan megoldódik néhány dolog és nem lesz semmi baj, jöjjön csak bátran, fel fog szállni az a gép! De igazából nem tudom, honnan veszem ezt a merészséget...

A hadműveleteknek itt neve van. Mindig. A legutóbbi a Felhőoszlop volt, 2012-ben. Most pedig Szilárd Sziklaszirt.  Nem maradt más, ebben bízunk. Épp olyan, mint a hitünk. Szilárd Sziklaszirt. Akiben hiszünk és aki bennünk él.

* A szövegben az álló betűs részek hiteles hírforrásokból származnak: TimesofIsrael, Haaretz, Jerusalem Post, Arutz Sheva, Hírek Izraelből, ATV, Nápszabadság, Népszava, Vasárnapi hírek. A dőlt betűs szöveg szubjektív élmények megjelenítése. Háború kartávolságban.

Aktuálpolitikával kapcsolatos megjegyzéseimet a fb-on posztolom rendszeresen.

Lásd itt:

https://www.facebook.com/notes/moln%C3%A1r-lamos-krisztina/a-mi-fiaink/10204332886988940

és itt:

https://www.facebook.com/notes/moln%C3%A1r-lamos-krisztina/most-%C3%A9s-itt/10204344723084

 Mindezek mellett megpróbálok élni. Jól. Vagy jobban. Dolgozom minden nap, eszem, beszélgetek, sétálok a parton, olvasok és írni próbálok. Takarítok, mosok és etetem a macskákat. És történnek jó dolgok és rosszak, összetörik a pohár, elárulnak, megtagadnak, mások meg befogadnak, és megértek néha egy-egy új jövő idejű igét, sőt, néha már spontán sikerül azokat az igéket is ragoznom, amiknek csak pár pillanattal azelőtt ismertem meg a jelentését és formáját egy párbeszéd során... Hurrá! az agyam az eddigi csecsemőkorból egy két és fél éves gyerek szintjére lépett! :D ...Másoknak pedig, a régi barátaim közül az agya úgy látszik bölcsőhalált hal velem kapcsolatban... Nem emlékeznek. Rám. Mindegy, tulajdonképpen ez is mindegy.

Egyébként állati büszke vagyok magamra, mert sikerült az eldugult lefolyót kipucolnom a zuhanyozóban és így most már nem önti el a víz az előszobát és a macskák nem vesznek velem együtt részt a fürdőzésben.

Köszönet Jolinak, hogy a Supersal-ban megmutatta a kis flakonos lefolyótisztító granulátumot, ami ugyan csak 13 sékel volt, de annyit is ért, sajna, alkalmazásakor semmi sem történt... Erőt vettem magamon és lemerészkedtem a boltba másnap a negyven fokban, ahol megvettem az alig drágább folyékony lefolyótisztítót. Az eredmény ugyanaz maradt: a víz az előszobában hömpölygött másnap is, mert küszöb az nincs.

Na, lássuk csak nagyanyáink bölcsességét. Először a szódabikarbóna jutott eszembe, de ezt az ötletet elvetettem, mert nem bíztam abban, hogy megtalálom a boltok polcán és amúgy is, valami gyorsabb kellene. Mi lehet a lefolyóban? A hajam? Hát, persze. Meg zsíros üledék, a tusfürdők és a saját nedveim maradéka... Az egészet nagyon nem szerettem volna elképzelni, még kevésbé szerettem volna látni. Mi lehet a legnagyobb koncentrációban a lefolyóban? - ezen tűnődtem mosogatás közben is, aztán egyetlen lendülettel a lefolyónál teremtem, kezemben a mosogatószerrel és a fél flakont beleszuszakoltam, mert arra jutottam, hogy nyilván zsír. Ráengedtem forró vizet, habzott, mint állat, de továbbra is csak visszafelé folyt. Megvártam, míg lefolyik. Hát nem fog ki rajtam, gondoltam és halált megvető bátorsággal felszedtem a lefolyórácsot és nagy lélegzettel rávettem magam, hogy szembenézzek az igazsággal, ami elém tárul. Számítottam mindenféle gusztustalan maradványra, még csótányra is, de nem láttam a habtól az égvilágon semmit. Csak egy szűk kis nyílást, egy hüvelykujjnyi lukat. megfogtam a partvisnyelet és belenyomtam, megütögettem, többször, nagy erővel. Aztán újra vizet engedtem bele és láss csodát: a víz akadálytalanul áramlott lefele! :) Jelentem a palmolive mosogatószer + partvisnyél kombó mindenre alkalmas, minden dugulást megszüntet!

Azon azért azóta is csodálkozom, hogy egy zuhanyozó lefolyónak hogyan lehet mindössze 2 cm átmérőjű csöve :)

hmmm. :) fodrászhoz mindezidáig nem mertem elmenni itt. (mint ahogy nőgyógyászhoz és fogorvoshoz sem) - bizalmi dolog ez kérem szépen, az ember beül egy székbe és nem tudja, hogyan kerül ki onnan. Közben persze kommunikálni kell, elmondani, hogy miért jöttem, mit szeretnék, óhaj-sóhaj, ésatöbbi.

De ma rászántam magam erre a műveletre, mármint a fodrászhoz való elmenésre, a helyzet tarthatatlanná vált ugyanis, a fejemen tavaly szeptember óta ugyanott és ugyanúgy lógott a haj, sőt egyre lejjebb lógott. A 36 fokban ez nem vicces és hiába van a mazgan munka közben, nem segít. Hatalmas mennyiségű hajam van, aki ismer, tudja, az Ö-való a melleim helyett is hajban mérte rám az áldást...és orr méretben... hahhh...  :) Nem haragszom, nyilván ilyen kedve volt, nem ivott elég kávét, vagy csak rosszakat álmodott (véletlenül se higgye senki, hogy tiszteletlen vagyok, de ahogy elnézegetem az embereket, hát egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a Teremtőnek is voltak/vannak jobb és rosszabb napjai, na meg játékos kedve :) ... ) lényeg, hogy én is megkaptam a magamét, nekem is jutott, de cseppet sem vagyok elégedetlen, tényleg nem! Sőt...

Szóval így történt a dolog: Jolival ballagtunk az utcán ma reggel. Tegnap ugyan kértem időpontot egy orosz spinkóhoz, de elég messze volt, melegem volt, és itt minden sarkon van egy fodrász, hát befordultam az első ajtón, ami itt volt közel és amiről már a lányommal megállapítottuk, hogy elég modern. Egy fiatal nő tevékenykedett az üzletben, ami üres volt, hajnali negyed tízkor itt még senki nem járkál fodrászhoz, így szelíden érdeklődtünk árról, időpontról. Most is lehet, mondta a csaj, és ez feledtette velem a drágább árat is, meg amúgy én ilyen előre foglalt időpontokban eléggé egy hűtlen és megbízhatatlan perszóna vagyok, azonnal leültem hát a székbe. Joli elment, hogy majd visszajön értem. A tulaj pedig megérkezett.

Fiatal srác volt, elég szimpatikus és a negyvenedik kb. mióta itt vagyok, aki rákérdezett, hogy argentín vagyok -e, basszus ezt az akcentust! Mindegy. Sóhajtottam egyet és nekiláttam a reménytelennek, kb. negyvenegyedszer elmagyarázni, hogy magyar vagyok, és hogy az mit jelent. Fel voltam készülve egy újabb udvarias hümmögésre, amiből mindig sejteni lehet, hogy az illetőnek lövése sincs, hogy a tőlem származó információkat hová rakja, de ezúttal nem így történt. Még mielőtt mondani kezdtem volna a topográfiai adatokat, a srác szélesen elvigyorodott és közölte velem, hogy a ő a Köves Shlomo feleségének nem tudom, milyen fokozatú rokona, (nem értettem egészen) lényeg, hogy azonnal megtaláltuk a témát, a hangsúlyt és így minden rendben is volt. Gyanút csak akkor fogtam, amikor megtörölte a frissen mosott hajamat és fésülni kezdte. Hosszasan fésülte, elől-hátul, közben kihúzta oldalra, hátrafelé, elégedetten csettintgetett és úgy nézegette, mintha neki köszönhetném, frankón, valami büszkeség villant a szemében, többször is. Ejze széárim! mondogatta, micsoda haj! és elég nehezen tért a lényegre. Ugye csak valami formát szeretnél bele? Nem, feleltem, szeretném rövidebbre, mert nagyon meleg van és már nagyon nehéz. Még akkor is nehéz, ha felkötöm a fejem tetejére... - magyaráztam és hogy a szavaimnak nyomatékot adjak, felemeltem a kezembe az egyik fürtömet és abból nagyjából húsz centit mutattam, hogy vágjon le. Oké, dünnyögte, rendben van. Bólintott is hozzá, majd még egyszer kifésülte a hajam, be is balzsamozta, úgy simogatta és tűnődő arcot vágott közben. Akkor már tudtam, hogy nem leszek kopasz.

Ordított a zene, nem beszélgettünk tovább, amit nem bántam. Vannak napok, amikor nehezemre esik. A beszéd. És fogalmam sincs, hogy ez mitől függ. A srác munkához látott, profi mozdulatokkal nyesegette a hajam itt-ott, közben táncolt néha. Amikor megkérdezte, hol legyen a választék, megmutattam. Többször elhangzott még, hogy ilyen gyönyörű hajat már rég nem látott és hogy ez fantasztikus, meg miegyéb én pedig mosolyogtam, mi egyebet tehettem volna? A csaj főzött nekem egy kávét, a srác táncolt tovább, dudorászva csattogtatta az ollóját, aztán egyszercsak sitty-sutty befejezte és hirtelen vége lett az egész műveletnek. Intett a csajnak, meg nekem, hogy fejet le, és egy tárcsás hajszárítóval azonmód meg is szárította a hajam. Akkor még élt bennem némi remény, hogy majd szárítás után, alatt, közben még vág belőle, de nem. Balzsam, újabb, és permet, nagyon gyönyörű mondták és máris felállhattam a székből fizetni. Jelentem, a hajam ugyanolyan, mint volt. A forma ugyanaz, kb. tíz centivel rövidebb lett. Miközben a kártyámat ellenőrizte a bank, ketten álltak mögém, ő meg a csaj és körbesétálva megállapították ami már eddig is elhangzott. Milyen szép haj!

Kérem szépen, ugyanolyan melegem van! Így jár az ember, ha a szakmájába szerelmes fodrász kezei közé kerül :) Sajnálta, basszus, tényleg sajnálta levágni a hajam! Útközben kissé szomorkodva gondoltam az orosz spinkóra, ő nem lett volna kíméletes, nyakba érő loknikkal mehetnék most hazafelé, de hát ez jár annak is, aki hűtlen. 150 sékelem bánja, vigye kánya, illatos sörényemmel aztán elballagtam a munkahelyem felé...

Eltelt egy hónap, forgószélbe tekert bennünket az úristen és úgy vitt át az időn. Nehezen szabadulok az Igétől, ami meg van írva: "a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok"... - mármint a nyomorúság idején. Folyton ezt érzem, mit csináljunk? Igaz... - A baj csak az, hogy ez a megrövidülés azokra a napokra is vonatkozik, amelyekben pedig örömét leli az ember.

Zsófi május 27-én érkezett tíz napra, vele együtt utaztam vissza Magyarországra, Apa születésnapjára, mindössze hat napra. A fiúk fáklyákat vettek, körberakták a kerti asztalt és megterítettek, úgy vártak. A reptérről a vejem vitt haza. Másnap mentünk Dánszentmiklósra, apához. Egészen boldognak láttam őt, örültem nagyon, hogy végül mégis rászántam magam erre az útra.

A lányommal jó időt töltöttünk itt, olyat, mint a régi időkben, egészen olyat, meghittet, vidámat. Felmentünk Galileába és Jeruzsálembe. Csavarogtunk Akkóban, Haifán, és itt, ahol élek. A fiúkkal jó időt töltöttem Szigetszentmiklóson, sütöttem nekik rántott csirkét, üldögéltünk a kertben, esténként ittunk egy korty pálinkát, hogy el ne hagyjon bennünket az erő. Csavarogtam a városban, bementem a munkahelyemre, nem változott semmi és mégis minden.

Amikor visszajöttem, haza, ide, két nap múlva jöttek az Andiék vendégségbe. Megtelt a lakás élettel, a négy éves kisfiú gondoskodott róla és Andi is. Újabb két nap alatt rájöttem, hogy szükségem van a csendre. :) Aztán kirándulni vittek a munkahelyemen csapatépítő tréningre. Cseppkőbarlang. Megállapítottam, hogy az aggtelekit még nem is láttam, vagy csak nem emlékszem rá. De arra emlékszem, hogy ahogyan néztem a szivárványos párában a fura képződményeket, ott, most, a hegy belsejében, arra gondoltam, az a messzi, az aggteleki, biztosan szebb lehet. Elhessegettem a gondolatot. Miféle hálátlanság ez? Csendesen néztem, figyeltem tovább az Alkotó munkáját és eszembe jutott, Istennek van humora... És hogy ebben a folyamatos teremtésben is, no, meg akkor is, amikor ezt a világot elkészítette, eléggé vicces kedvében volt. Ő nem haragszik rám a gondolataimért. Soha sem haragudott. És nem Ő tehet róla, hogy minden, amit az emberre bízott, félresiklott. Amikor hazamentünk aznap este, jólesett Andi és Imi nyüzsgése, meg a kisgyereké, aki elől a macskák a fotel aljában találtak menedéket. Minden nagyon is jól esett...

Két napja aztán mindenki elment megint. A lakás csendes lett, újra csendes. Munka van, minden nap munka. Délutánonként megyek, hogy erősen leszűkített kompetencia - határaim közt segítsek, boldoggá tegyek embereket. Adok nekik enni és inni, felkeltem és lefektetem, tisztába teszem őket, elmosogatok, kiviszem a szemetet.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy boldog vagyok, hiányoznak a gyerekeim, a középső fiam, aki hazajön a munkahelyéről, belép az ajtón és fáradtan kaját keres, de mosolyogva mutatja, hogy a kollégájától vett egy szuper kerámia-serpenyőt. A kicsi, aki dörmögve játszik a számítógépen, de kérés nélkül is lehalkítja azt, hogy halljam a híreket. A nagy, aki lassan-lassan, de biztosan megtalálja, hogy mire született. Hiányoznak a szüleim, Apa, a kert, a múltam, és hiányzik a szerelem, az a férfi, akit egész életemben a legjobban szerettem és akivel csak úgy véletlenül összefutni, találkozni, most alkalmam sem maradt...

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok boldog, ott élek, ahová mindig elvágyódtam, itt a tenger és minden kékség, megvan mindenem, ami nekem szükséges, étel minden nap, kényelmes, szép lakás, munka, amiből meg tudok élni, és olyan szépségek, amikhez a múltban nem jutottam hozzá sosem, és ott, Magyarországon a jelenben sem jutnék, - tudom, - a nyelv, a zene, a tánc a parton esténként, az öblítő és fűszerillatú reggelek és a macskák, ahogy a déli sziesztájukon most épp elpihennek...

A boldogság és a megelégedettségre való képesség kegyelem és ajándék, ezt is tudom és nekem megadatott általában mindig. Feljebb láttam, messzebbre néztem és mindenben megtaláltam valami kis örömet. Nem szeretnék hálátlan lenni tehát, és nem is nyüszögésből írom ezeket a sorokat, csak mint egy konzekvenciát, tapasztalatot, megértést és tudást, - a saját megszerzett tudásomat, - úgy próbálom összegezni, amit gondolok és érzek. A boldogság csak akkor teljesedik ki, bárhol éljen az ember, bárhogyan, ha van a napokat, perceket valakivel, valakikkel megosztani. Adni jelenlétet, együtt töltött időt, a legnagyobb ajándék. Együtt leülni egy asztalhoz, hangtalan együtt nézni a tengert, figyelni az apró rákokat, hogyan futnak visszafelé a vízbe, hogyan bújnak a homok alá, és odamosolyogni arra a valakire, aki épp ott áll mellettünk, együtt érteni és érezni, hogy ez a világ gyönyörű, az ember pedig a jóra teremtetett, - ez az élet lényege, és nem hiszem, hogy így az életem harmadán-felén túl, eljuthatnék több és magasabb felismerésre!...- A megosztás, a megoszthatóság, csak ez számít!

Beni, Andi és Imi kisfia, kezdetben félt a fekete cicámtól, mert az is félt tőle, és nem teremtett vele kapcsolatot. A macskakölyök, akit a lányom Hesbonnak nevezett el, nehezebben barátkozott, mint testvére, a kis vörös, aki a Kartisz nevet kapta. Egy hét elteltével a cica valahogy végül mégis a kisfiúhoz szelídült. - Na, mi van Malvin? Menjünk aludni? - kérdeztem a macskától egyik este, miközben az állat félve az ölemben kuporgott, és Beni akkor váratlanul hangosan felnevetett. Másnap jött először oda a cicához, félve megsimogatta, majd amikor látta, hogy őfensége csak hálás szemekkel néz és dorombolni kezd, de eszében sincs hogy bántsa, akkor átölelte: - Malvin, Malvin, hát most mit csináljunk? ...- kérdezgette attól kezdve, valahányszor csak hozzábújt.

Ma is hallom a kisgyerek hangját. És tudom, megrövidültek a napok.

Minden amit kérek, már csak az, hadd legyen minél gyakrabban teljesség. És minden, amit mondani tudok, csak az, hogy köszönöm. Már csak a hála maradt. A szavak, azt hiszem, elfogytak. Köszönöm Istenem a családomat, a gyerekeket, a lányomat, a fiaimat, a barátaimat, köszönöm, úgy, ahogy van, ezt az egész életet!