"Szélnek nevezzük a légkört alkotó levegő közel vízszintes irányú áramlását, amelyet helyi nyomáskülönbségek hoznak létre. A szél mindig fúj,sebességét méter per szekundumban mérik, vagy Beaufort-skálán."

A szél ezek szerint most is fúj, csak nem érezhető. Hamszin, mondták. Eltűnt Haifa és Akko sem látszott, finom párába burkolt porlepel ücsörgött felettünk kétszer huszonnégy órán át, de mára a nap legalább már látszik, mert tegnap még az sem. Soha nem láttam eddig ilyesmit, nem is éreztem, fura megtapasztalás volt ez a kékes derengés, ami leginkább ködre hasonlít, de mégis más, bánt, karcolja a nyálkahártyát, fülledt, nehéz benne a lélegzet. Amúgy is köhögök. És fáj a hátam. Az elmúlt hónap kimerített, ezek szerint, bár nem vettem észre, miközben. 

Kiköltöztem a merkaz klitából :) otthagytam Mártát, a csicsegő etióp asszonyokat és a kedves biztonsági őröket, a falakat, amik védelmet nyújtottak az elmúlt fél évben nekem, és a befogadás minden melegségét, olykor hűvösét. Otthagytam a töprengést, a tétovázást és hiszem, hogy a kezdeti küzdelmeket is lassan elfelejtem. Döntöttem. A maradás mellett, a további küzdelem mellett, hogy felveszem a kesztyűt és bevállalom, hogy itt minden nap más, minden is más, a dolgok pedig történnek, váratlanul, sokszor tőlem függetlenül, nem épp az akaratom szerint, de mégis mindig olyan módon, hogy abban nyugalmat találok a végén. Döntöttem a misztérium mellett, a hideg ésszerű érvek helyett - a misztika ugyanoda visz, csak sokkal kalandosabb, Istenre utaltabb, kizárólag csak a saját erőm helyett, magam helyett, akiben nem bízom már annyira... :)

Közben az örömök mellett pedig a fájdalom. Majdnem megírtam tegnap éjjel itt, de nem akartam megijeszteni senkit, a sírós sikoltozásommal, amikor újra majdnem perbe fogtam Őt, aki bizonyos dolgokat nem enged meg és hagyja, hogy akadályok kerüljenek az utamba. Majdnem leírtam, hogy ne már, hogy elég legyen, hogy nem bírom tovább, hogy legyen már észnél, hogy gondolhatja, hogy ennyi terhet vigyek, hogy nem hiheti, hogy elég erős vagyok ehhez, és hogy ne okozzon már több fájdalmat, segítsen már, az Istenért! Az Isten... hát azután rájöttem, hogy nem írhatok ilyet, neki nem, nem tehetem, sem azt, hogy kiabálok vele, sem azt, hogy felelősségre vonom,és ha mindent tud amúgy is, akkor mi értelme lenne?

Itt van a fiam. de el kell mennie... Nem akar visszamenni és nekem is sokkal nehezebb lesz, ha elmegy, az értetlenség bennem egyre nő és valamiféle tiltakozás is csak növekszik, majd meglátjuk, hogy mi lesz. A laptopszerelő igyekezett vígasztalni, nem észérvekkel, az hiábavaló lett volna, és nincsenek is erre ésszerű magyarázatok, hogy miért van most ez, próbált olyasmi okokat kitalálni, amik egy kicsit elrugaszkodottabbak és alapjuk a mindennek-oka-van több ezer éves tapasztalata, - talán ha most itt maradhatna, valami baj érné és a kérésem nem az exact és best timing, - ezt mondogatta, hajlok rá, hogy elfogadjam, azt már rég tudom, hogy az ígéreteket nem lehet Tőle számon kérni, és a beteljesülést nem lehet siettetni - Magyarul azt, hogy ha nem teljesedik be egy ígéret, akkor az nem jelenti azt, hogy nem is fog sosem... Csakhogy az ember hajlamos ezt gondolni, és mert én is ember vagyok, ilyenkor kétségbeesem... Le kell erről szokni!

Állandóan csendre intem magam, fejezd már be, mondom a lelkemnek, ne aggódj mindig és ne szorongj, ne hergeld magad fölöslegesen, néha rá is mordulok, hogy végre fogja már be, de a lelkem, ami én vagyok legbelül és nem az az isteni részecske, ami egyébként átkarolja és szerelmes bele, az csak vacog ilyenkor és nem lát mást, mint hogy holnap már minden másképpen lesz, jövő héten már nem lesz így és itt, ahogy boldog voltam pedig, nem fog a szőrös lábával heverni az ágyán, meztelen talppal átkelni a szobán, nem fog elém jönni este a munkahelyemre, nem mosogat el, nem örül a tenger színének reggelente, nem fogja megfőzni élete első pörköltjét, nem fog felhívni, hogy hol van a hagyma, nem tölti le a supernatural újabb évadját a laptopomra, nem kéri, hogy vegyek neki dohányt, nem visz a cicáknak ennivalót, nem ül csodálkozó szemekkel a matroniton és nem suttogja - Anya én olyan jól érzem magam itt!... A lelkem, ami én vagyok és nem az az isteni részecske, ami egyébként átkarolja és szerelmes bele, és ami bátor bennem, hanem az a kicsi és egyszerű, az most egyelőre csak vacog és kizárólag a veszteségeit látja...

Jövő héten talán már nem is lesz itt. A fiam.... És azt, hogy ez miért ennyire nagy baj, nem értik hivatalnokok, nem értik törvényhozók és rabbik, nem értik egyszerű emberek, sem közeli hozzátartozók, nem érti senki, értetlenül állnak vagy éppen ülnek előttem, előttünk, és hidegen tépnek szét papírokat, formanyomtatványokat, hivatkozva rendre és időre, a fene nagy hűvös értetlenségükben, mert nem is tudják miről beszélek,... Azt, hogy miről beszélek most itt, azt egyedül csak az anyák érthetik, néhányan közülük esetleg, és talán Isten... Igen, talán Ő, akit most arra kérek, fordítsa felém az arcát, figyeljen picit ide! én nem vádaskodom, nem pereskedek, nem lázadozom, nem kiabálok, csendben kérek, nagyon-nagyon halkan, egészen csendben... :(((

P.S: és akkor reggel, vagyis inkább másnap délelőtt telefonon hív Kati és mondja, hogy van még megoldás, talált valamit és kér, hogy ne adjam fel, sorolja, mit lehet tenni és hogyan lenne jó, - én pedig hálás vagyok, vagy inkább valami más, amire nincsenek is szavak, hatszor köszönöm meg, azt amit talán nem is lehet, az olyasfajta törődést, amit csak anyától kaptam és most kapok tőle, aki pedig alig ismer... <3 Nem, tényleg nem adom fel, kapaszkodom a reménységbe és nekimegyek a dolgoknak, akár a hullámoknak, tudok úszni, ezt sem szabad elfelejtenem, és milyen jó, hogy van, vannak ilyen emberek, akik erre emlékeztetnek! - tihje hazaka! - ahogy ezt mondták, mondják, - az leszek!

szeretem ezt az országot. A telefonom végül elkészült, öt nap alatt, egy fillérembe sem került, megcsinálták garanciális javításban. Hívtak szeretettel és mondták, hogy örömmel. (b'keéf) Köszönik, hogy náluk javíttattam.

De ez már a múlt héten volt. Azóta történt egy, s más, például az, hogy lementem egyet sétálni a parton Haifán. Olyan képeket sikerült készítenem, mint még életemben soha. Mármint olyan szépeket. Aznap, vagy előtte való nap, már nem tudom, de hívott a fiam, hogy megtalálta a bizonyítványom fordítását (hat hónapja hetekig kerestem otthon!) valamint megtalálta az útlevelét is (hat hónapja minden nap kereste). Jó nap volt ez a február negyedike.

Azután felfordult minden. Megrendeltem a gyereknek a repülőjegyet, Zsófi segített. Ő jön, ez öröm. Hogy nem biztos, hogy maradhat végleg, hogy nem tudom, meddig maradhat, ez nem. Hogy a másik fiam nem jön, az sem. Ráadásul beteg lett éppen most. Meg egyáltalán. Az öröm vajon soha nem lehet teljes? Bonyolult számomra ez a világ. Miután Baltással rendeztem a viszonyaimat (úgy, hogy én kértem bocsánatot) hetekig béke volt, aztán az elmúlt napokban, pontosabban tegnap kitört a háború megint. Az emberi aljasság határtalan és javíthatatlan, ezt be kell látnom. Van, akivel nem lehet, - ha az ember megfeszül akkor sem, - semmit kezdeni. Az önuralmam már sosem látott szintre emelkedett, de ez szomorúsággal párosul, mélyen vagyok elveszett és vajon ez a cél? Nem lehet. Valamelyik nap arra ébredtem, hogy egy fekete folt van a párnámon. Szemfesték. Nem vettem észre, hogy sírtam éjszaka, pedig csak attól lehet. Erika azt mondta tegnap a telefonban: Gyere haza... - Egészen halkan mondta, olyan volt, mintha anya hangja volna. Ezt Apa mondta neked? - kérdeztem. - Nem, felelte, ezt én mondom. Átgondoltam. Könnyű volt. Baltás miatt és mert a jövő annyira bizonytalan, már én is gondoltam erre. Hogy haza. De nem mehetek. Mire mennék? A havi százhúszas bruttó fizetésemre? Az éhezésre? A kedvetlenségre? Az otthoni elutasításra és kirekesztésre? Hogy ott sem lehettem semmi, ami akartam volna lenni? Hogyan? Hogyan legyen? A fiúkkal mi legyen? Messze vannak a gyerekeim. Mit ér egy anya háromezer kilométer távolságra? De mit ér egy anya, ha biztonságot már akkor sem tud teremteni, ha otthon van? Mit ér minden? Megjelent egy írásom az ÉS-ben. Ez hatalmas öröm. Két novellával pályáztam az irodalmi jelenben. Ez is öröm. Tudok írni még. Van mit. Van hogyan. A születésnapján felköszöntöttem Gy-t. megköszönte, pedig már nem is számítottam rá. Kedves volt. Még mindig őt szeretem. De vajon látom-e még valaha? Ki tudja. Jött Andi, hozott nekem cigit és amit kértem, nem fogadott el egy fillért sem érte. Ő most megfogta az Isten lábát, Isten pedig látja, mennyire örülök ennek és nem a pénz miatt, hanem mert végre, valaki. Ennek számomra is bizonyságnak kell lenni. Az is. Minden lehetséges. ráadásul egyik napról a másikra! Úgy örülök a szerencséjének! Később aztán, másnap vagy harmadnap segítségemre jött egy eddig csak telefonon ismerős asszony és a férje. Segítségemül jönnek régi barátok és újak. Talán van remény. Csak már látnám. Meghalt a kutyám. A kis faház alá ásta be magát, oda, ahol utoljára laktam, mély alagutat ásott, ott halt meg. Velem akart lenni. tőlem várt védelmet. Talán azt hitte, ott közelebb lesz hozzám, valahogy elér. Nem tudom ezt másként értékelni. Nagyon fáj. A mexikói özvegy már nem beszél velem. Úgy élünk itt együtt mint két idegen, vagy még valahogy másként, ami annál is rosszabb. Ofélia pedig az ukrán -orosz nővér, mikor beszélgetni akartam vele és kérdeztem, hallotta-e mi van, mi volt Kijevben, rám nézett, mintha kísértetet látna, aztán dühödten megvonta a vállát: ma jehpat li! (mit érdekel engem) Lehet, hogy már leírtam ezt másutt, de ez azért van, mert soha nem fogom tudni elfelejteni. azt az arcot és azt a tekintetet. Ítélet nélkül mondom, én soha nem leszek képes a hazámhoz így viszonyulni...Tudom már magamról. Ezt is. Szörnyű. Regisztráltam és itt fogok szavazni. A Beit Avot kertjében kinyíltak a tulipánok. A fecskék fészket raktak az eresz alatt. Hiányzik Magyarország. De nem úgy hiányzik, ahogy most van. Az hiányzik, ami volt, és az, ami lehetett volna, és nem tudom, hová lett minden, jóvá lehet -e még tenni? Márta nevetgél. Ó boldog mexikóiak! Nincs súlya a múltnak, elviselhető a jelen, nem nyomaszt senkit semmi. Márta bulizni hív embereket, hajnal kettőig hallgatom a spanyolt, a coracon-t és egyebeket, de rám szól, hogy én vigyem le a szemetet. Bárcsak nekem is ilyen problémáim lennének! Néha irigykedem, néha értetlenül nézem. És már nem bánt a kicsinyesség, csak azon tűnődöm: Hol rontom el mindig? Többet kéne takarítani, üzeni Márta, én pedig hetek óta nem jártam a konyhában, müzlit eszem, a szobámban csinálom meg a szendvicseket. Ott van a kávésbögre a mosogatóban mindig. Mondom a tolmácsnak, már csak két hétig lakom itt, talán az asszony ki fogja ezt bírni. A tolmács elszégyelli magát. Becsukom az ajtót. Márta a lámpákat rendre égve hagyja, a hatszázas villanyszámlát biztos, hogy nem én fogom kifizetni. Megtűrt ember vagyok, kerülgetnek, itt is, ott is, mindenhol. Akit szeretnék, annak nem kellek, aki szeretne, az nem érti, hogy elvtelen és őszinte kapcsolatokba miért nem kapcsolódom be és megsértődik. Én nem akartam megbántani soha senkit.

Szombaton lesétáltunk a tengerpartra. Zsuzsa és a férje, András meg én. A tenger kék volt, sötét, indigó és felette halványkék az ég. A nap úgy fénylett, hogy átmelengette az ember lelkét. Mondtam Zsuzsának a vitorlásokat nézve: látod, már ezért a látványért megérte megszületni! Komolyan is gondoltam. Így igaz. A tengerért megérte, csak olyan sok minden más is van még...

De most nem gondolok másra, nem akarok a sok minden máson gondolkodni. Jön a fiam. Fecsegnek a fecskék. Vettem két párnát. Itt a kifliket hatos csomagolásban árulják. És ma az jutott eszembe, végre lesz értelme megvenni őket, nem fognak rám száradni...

A telefonom, mint azt már többen tudják a fészbúkról egyik percről a másikra megadta magát. Az usb portnál ment tönkre valami, lényeg, hogy nem lehetett tölteni sem, és a laptophoz sem csatlakozott szegény. Fura egy helyzet volt, mert se le nem esett, se el nem ázott, az égvilágon semmi nem történt vele, fél3-kor még működött, utána dolgozni mentem, a zsebemben volt a tokjában és amikor hazamentem, akkor már nem működött. Közben tört ki a botrány L.-nál, a volt sógora ugyanis átposztolta neki azt a január eleji szöveget, amit itt írtam a blogon a költözésükről, a banya meg nyilván elolvasta és kérdőre vonta L-t, L. meg utána engem és az anyukáját vont felelősségre. Először persze azért, hogy én miért írtam meg ezt egyáltalán, és ha meg már megírtam, akkor miért nem szóltam neki, azután az anyukáját, hogy ő miért nem szólt, ha tudta mindezt, és megígérte, hogy jobban oda fog a lányokra figyelni, de aztán megint történt valami agymosás-zsarolás-hisztéria, mert egy nap múlva (nem telt el 24 óra) enyhén szólva megváltoztak a dolgok és L. véleménye is, és az lett az egészből, hogy L. közölte velem meg az anyukájával, hogy az egész hazugság, mert a boszorkány nem is boszorkány, se nem gonosz mostoha és mindent csak mi találtunk ki,mert mi vagyunk a gonoszok és nem szeretjük azt a nőt... - No komment. Na, és ekkor ment tönkre a három hónapos többszázezres mobilom hirtelen a csodával határos módon, a fészbúkról meg egyszerű emberi erővel le lettünk tiltva, Anyus meg én... - Csóri L. Bolond ez. Hát nincs nekem jobb dolgom, azt hiszi, minthogy ilyen történeteket találjak ki? Én? Akinek semmi érdeke nem fűződik semmihez, ami vele kapcsolatos, aki érdek nélkül segítettem neki álláshoz jutni, aki nem vártam tőle viszonzást soha, semmiben, aki még csak köszönetet sem vártam semmiért? Szerettem a lányait, óóóó, bocsánatot kérek...Ez van. (de nem ígérem meg azért, hogy többé nem teszek ilyet, ha nem baj)...Bolond. Kicsikét félreismert és én sajnálom szerencsétlent. És egyben vele együtt sajnálom az összes ilyen kapcsolatban élő embert is, de ez a sajnálat is kimerül most már abban, azt hiszem, hogy levonjak bizonyos konzekvenciákat és kész. Íme itt vannak sorban, amikre rájöttem:

1. Vannak olyan kapcsolódások, amik manipuláltak.

2. Akár manipuláltak, akár spontán alakulnak ki, azok a kapcsolatok, amelyek úgy záródnak össze, hogy mindenki mást kizárnak, - vagy mert ki kell zárniuk, vagy mert maguk döntenek úgy, hogy kizárják a külvilágot (= mi ketten vagyunk, de az egész világ ellenünk van, ezért vagy azért) - minden esetben a világtörténelemben és a világirodalomban egyaránt tragédiával végződtek

3. Az ilyen kapcsolatban önként és tudatosan, vagy véletlenül belesodródva élő emberek önmaguktól és a sorsuktól menthetetlenné válnak egy idő után, abba beleavatkozni még a legtisztább segítő szándékkal sem lehet. Az ilyen kapcsolatban élő emberek közt az áldozat szerepében levő lélek csak saját felismerése alapján szabadul(hat) ki, azt viszont olyan sok minden gátolja, hogy ennek megtörténte szinte esélytelen nagyobb trauma nélkül

4. Nem tudni, hogy a külvilág kizárása ok, vagy következmény, ez sok esetben nem derül ki, valószínűleg mindkettő, és a dolog körbeér.

5. Az ember közösségi lény, a szeretet közösségi fogalom és bár két ember tekinthető egy egésznek, önmagában egy pár még nem alkot közösséget.

Hát ennyi. Szomorú lecke, ez kétségtelen. Nehezen érthető és sok fájdalmat okoz még annak is, aki nézi, hát még annak, aki úgy tanulja, hogy benne részt vevő, vagy azt elszenvedő alanya a dolognak...

Tegnap azután visszavittem a telefont a boltba ahol vettem, ott megadták a garanciális szervíz címét, és átcaplattam Haifára és igyekeztem úgy felfogni a dolgot, hogy semmi baj, legalább gyakorlom a nyelvet, miközben elmondom mi nem működik és hogyan, és mi legyen most. Meg úgy is fogtam fel, hogy az egyetlen szabadnapomon a héten ez, végülis, nem is olyan rossz időtöltés, legalább várost nézek :) Most mit tehet az ember mást? Igyekszik örülni annak, aminek lehet. Például nagyon örültem, hogy nem esik az eső. Verőfény volt, a metroniton nem jött az ellenőr, és amúgy meg olyan helyen volt a samsung szervíz, ahol még soha nem jártam, végre átmentem az alagúton, ami ki van vájva a Kármel hegy belsejében és olyan helyen kötöttem ki, hogy a lélegzetem is elállt, Haifa azon részén, ami ugyan messze van a tengertől, de gyönyörű szép. Több szirt között mély árkok vannak, a hegyoldalakban házak, a Plázát meg Grand Canyon-nak hívják, hát nem véletlenül :) Simán megtaláltam a buszt, a boltot, és minden gond nélkül leadtam a telefont, átvettem az elismervényt, megértettem, hogy 7 nap múlva lesz kész, ha nem az én hibám, akkor ingyen van, ha az én hibám, akkor kb. 200 sékel, erre egy kicsit forgattam a szemem, mire mondta a lány, hogy azért ne aggódjak, hakol jihje b'szeder... Ugyan a telefonról eltűnnek majd a számok, meg az sms, meg minden, ami eddig rajta volt, de szuper lesz, és hogy ami baja van, az azért nem olyan nagy gond... Hát oké. Én nem aggódom, az aggódásról itt leszoktam már :) nagyrészt...

Aztán mit volt mit tenni, szert tettem egy másik telefonra, ami most addig jó lesz, amíg készül az én élettársam ( a Galaxy4-nek ugyanis ez a cég által meghatározott reklámneve: Life Companion :) csak hogy vicces legyen) de kedves, komoly készülék ez a másik is, az LG Nexus 5, tekintélyes, egy globus forog rajta körbe-körbe, - az a wallpaper-je - és a világűrben, a csillagok között megvilágítja a bolygót a nap. Este sötétben tekereg a föld, reggeltől látszanak rajta a földrészek, igazán nagyon helyes és ráadásul időnként egészen futurisztikus hangokat hallat, például, amikor üzenet érkezik :) Amúgy tehát jól elvagyok vele. Hálás is vagyok. A világ egyetlen országában nem tudtam volna ezt ilyen gyorsan elintézni szerintem, gyorsan és egyszerűen, úgyhogy egészen jókedvűen tértem haza, mehetnek a fenébe az átkok, meg a boszorkányok, sőt imádkozni is tudok, arra száll vissza úgyis minden átok, aki küldte :)) - ez a törvény és mint afféle örök és az Örökkévalótól származó, így megváltoztathatatlan :))

Ma rendet tettem a szekrényekben és a fiúknak február elején megint feladok egy csomagot. Ez önmagában is nagy örömmel töltött el, megint küldök nekik majd jó sok halvát, sütit, mogyorókrémet a két kabát és a pulóverek mellé. Miközben lementem mosni, arra is rájöttem, hogy még az életben nem volt ennyi szép ruhám, tele van a szekrényem, pedig csak három bőrönddel érkeztem és ráadásul egyetlen ruhát sem vettem pénzért, mindet az adományokból turiztam magamnak! Lassan ott tartok, hogy színek szerint rakhatom őket össze, ruhatáram van, mint Barbinak, soha nem volt ennyi és ilyen, pedig Anya tényleg mestere volt az öltözésnek/öltöztetésnek, de még akkor sem! ugyanígy az adományokból lett nekem ágytakaróm, nem is egy, meg van már négy függönyöm, gyönyörűszépek! és ágynemű is, olyan amerikai rózsás, virágos, amilyet mindig szerettem volna, meg vannak már párnák és még egy szőnyeg is! Igazán hálás vagyok, de tényleg! mindig van mit ennem és ha a fizetésem szerény is, de nem kell dolgoznom havi 180 óránál többet és nem kell egyelőre éjszakáznom sem. Itt van a tenger is, és egy olyan országban élek, ahol a hegyen keresztül átfúrt alagutakból kibukkanva olyan helyekre érkezem, amik leginkább mesebeli tájakra emlékeztetnek, amiket még sosem láttam, és vajon még hány ilyen lehet itt?

Éjszaka arra ébredtem, hogy szakad az eső. Nyitott ablaknál alszom újra pár hete, ami szintén nagyon finom, és amikor hűvösebb van, az ablak rácsára ideülnek a verebek a szobából kiáradó levegőben megmelegedni. Vicces, ahogyan ülnek, csipognak itt és néznek befelé, gondolom nem értik, hogy milyen fura szerzet az ember, aki egy vastag dunyha alatt kucorodva alszik... :) Sajnos nem jönnek be, azt még jobban értékelném, de annyira nem bátrak én pedig nem vagyok annyira szentferenc sajnos, már, vagy még, vagy egyáltalán. :) A macskáknál nem szeretem jobban a madarakat, de itt megkedveltem őket rendesen. Sokan vannak, hangosak, sokfélék és színesek :)

A mai délelőttöt semmittevéssel töltöttem, amely időtöltést pihenésnek neveztem el. Magas szintre fejlesztettem már ezt, abban a pár órában, amikor délelőtt itthon vagyok és semmi dolgom nincs, illetve ugyan volna (tanulmányi könyvek elmaradt lefordítása, nyelvtanulás), de azokhoz nincs kedvem, csak fáradt agyam. Többféle tevékenység adódik ilyenkor, tv nézés (szigorúan ivritül, amiről azt gondolom segít), olvasás, alvás, főzés, írás. Miután mára megint lehűlt a levegő (15 fok van) a nyitott ablaknál ruhában + fürdőköpenyben üldögélek és blogokat olvasok. Az imént főztem valami régi hazai ízt, csirkemájat resztelten, rizzsel összefőzve, és meg is ettem az egészet. Ittam hozzá egy pohár vörösbort. A Biblia egyik kedvenc idézete számomra: "gyenge gyomrodra való tekintettel naponta élj egy kevés borral is" - nohát, ezt gyakorlom. Soha nem iszom egy pohár bornál többet és azt rendszerint este szoktam, de most a májra valahogy nagyon kellett (más innivaló nem is volt itthon).

Mi történt még? Felhívtam tegnap egy metapelet helyettesítést, 10 napra kellett volna lemenni Rishon Lezionba egy 95 éves nénihez, és reggel arra keltem, hogy telefonon hívnak ezügyben vissza, de a beszélgetés során rájöttem megint, hogy nem akarom ezt igazán és nem fogok lemenni, mert 1. messze van 2. a saját terveim ütemezése szerint az elkövetkezendő két hetet még ledolgozom ezen a borzadályos helyen, amit a munkahelyemnek hívnak. Utána kell döntenem, de ahhoz viszont mindenképpen szükséges lemennem Eilatra, ezért beszéltem is Áldáskával, aki már többször elmondta, hogy segít, olyan sokszor, hogy nem is tudom, hogy legyek hálás érte, nagyon sok erőt ad! Mindig bátorít. lehetetlen, hogy ne találnék állást lent, mondogatja, a négy nyelvvel, amit beszélek és ha minden kötél szakad, hát metapelet ott is lehetek, ott is van idősek otthona. De persze a cél most a "valami más" munka megszerzése, ami végre a fejemben levő értékeket is hasznosítja és nem csak fizikai erőt igényel...A cél az is, hogy a fiaim tudjanak itt munkavállalóként dolgozni és együtt lehessünk, legalább egy darabig! A munkahelyemet mindenképp megváltoztatom februárban, és egyelőre sok mindenben gondolkozom, itt is, ott is, lent Eilaton.

Tegnap nagyon kiborultam megint odabent, de botrány nem lett, mert csak halkan káromkodtam. Egyre nehezebben bírom, hogy lányom lehetne fiatal félművelt arabok és bunkó oroszok üvöltözve beszélnek velem, de erről már sokat írtam, túl sokat is. Az időseket nagyon szeretem, meg is fogom siratni őket, rettenetesen hiányoznak majd, ezt előre tudom, de nem maradhatok ebben a helyzetben, a hátam sem bírja, ez kőkeményen fizikai munka, de erről is írtam már épp eleget. Szóval most tervezés van, ha tetszik, újratervezés, amit tulajdonképpen nem bánok, illetve vannak napok, amikor fárasztónak találom, hogy változtatnom kell, mert egyik felem nagyon vágyik arra, hogy beágyazódjak már végre valahová, de más napokon meg örömmel tölt el, hogy vannak más lehetőségek még, amiket megnézhetek, kipróbálhatok, és vonz, meg fel is frissít a gondolat, hogy a jövő kalandokkal is lehet teljes, amik ki tudja, mit hozhatnak az életembe... Új emberek, új helyek, új gondolatok, élmények. Semmi más nem kell hozzá, csak bátorság. (hit, remény) - Most jó nagy dózist kérek! :)

mégsem

Guszun mindenképp azt akarta, hogy odaköltözzek, ahol ő lakik, hol erőszakosabban, hol szelídebben, de folyamatosan mondogatta, hogy mennyire jó lenne nekem ott, minden olcsóbb, meg már lakást is nézett. Shefa- Amr’ valóban nincs messze ide, nagyjából negyed óra autóval, a dombok közt, de mint írtam, több problémám akadt a városkával kapcsolatban és az ott lakókkal is. Valahogy nem tetszett az egész hangulat, és nem mondhattam azt sem, hogy bocs’ de a tenger is nagyon fontos, nekem is fontos, meg ha jönnek a gyerekeim, nekik is, akár, ha csak látogatóba, de akkor is, mert Magyarországon nem csak kenguruk nincsenek, de tenger sincs. Arról nem is beszélve, hogy már tíz évvel ezelőtt bizonyos megérzésektől, sejtésektől vezérelve mindig ide képzeltem magam. A szomszéd kislány például állandóan vitorlás hajókat rajzolt nekem, abban az időben, amikor az identitásomat kerestem éppen, de ezt a párhuzamot kevesen értenék, ezért most nem is fejtem ki itt, miért fontos a hajó, meg Izrael, az elveszett törzsek, ésatöbbi. A lényeg az, hogy Guszun gondolatait igyekeztem finoman el – és elterelni arról, hogy a közelébe költözöm, hiszen tudtam, hogy mindez nem fog megtörténni. Ne élje bele magát, gondoltam, abban ne segítsen, hogy ott keres nekem lakást, ahol ő lakik, mert nem érdemes. Így is történt. Valahogy megértette ezt az állapotot, és mondogatni kezdte, hogy ő akkor is segít, ha máshol, meg, hogy egy család vagyunk, - ezt egyébként többször említette, mint életemben bárki -, és mondta, hogy jön tanúnak, ha bárhol lakást bérelek, szívesen aláírja a szerződésemet. Oké.

Teltek múltak a hetek, dolgozgattunk egymás mellett, utánam ő is beteg lett, akkor nem találkoztunk, egyszer-kétszer felhívott és én is felhívtam az elmúlt másfél hónap alatt, hogy mi a helyzet, de egyébként meglazultak a baráti szálak és még kicsit lelkiismeret furdalásom is volt emiatt… De tegnap aztán sűrűvé váltak a dolgok, mint a húsleves, amit nem szűrnek le. Egy műszakban voltunk délelőtt, Guszun és én. Amikor pár percünk akadt, akkor egymás mellé ültünk, beszélgettünk, megismételte az ajánlatait, én hárítottam újra, sőt azt is elmondtam, hogy itt a környéken szeretnék maradni, meg hogy a kiköltözésre még több mint egy hónapom van amúgy is, úgyhogy nem sürget semmi. Mondta, hogy jól van. Műszak után hazamentünk, ő is, én is, a saját otthonunkba, aztán este váratlanul felhívott. Látott néhány címet nem messze, attól a helytől, ahol lakom, mesélte, és ha akarom, mondta, szívesen felhívja a telefonszámokat. Azt feleltem, hogy rendben van, majd én is megnézem azokat a lakásokat. Kérdezte, mit csinálok másnap, mondtam semmi különöset, pihenek délelőtt, legfeljebb elmegyek valami kaját venni. A férje is felhívott ezután, ő pedig felajánlotta, hogy szívesen odaadja, elküldi majd a könyveit, ami nekem az egészségügyi kurzushoz kell. Megköszöntem. Nagyon szívesen, mondta, nincs mit! Azután egy váratlan kérdés hangzott el. – Van-e csekkfüzetem? – Nem voltam elővigyázatos, kapásból rávágtam, hogy igen. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy hazudni néha nem csupán kegyesség, de lehet akár önvédelem is... Guszun férje ezek után kérdezett valamit, amit nem nagyon értettem, de a lényeget mégis: tudnék-e segíteni kicsit? Megint nem figyeltem, mondtam, hogy persze. Mondott még valamit, megköszönte, majd letette. Lefeküdtem aludni, a tízórás nappalos műszak után jócskán fáradt voltam, nem is ébredtem fel reggel kilencig, akkor is csak a telefonra. Guszun hívott. Magamban azt gondoltam, basszus, elég korán van, nem? Nem vettem fel és visszafeküdtem. De hívott még egyszer és még egyszer. Negyedikre már felvettem a telefonomat. Szabadkoztam és azt hazudtam, hogy bocs’ de a fürdőszobában voltam. Nevetett, jó reggelt kívánt és azt kérdezte, befejeztem-e, amit ott csináltam? Nevettem én is, és mondtam, hogy igen. Utána pedig Guszun megkérdezte tőlem, voltam –e már vásárolni? Mondtam, hogy még nem, dehogy! Ezután hadart valamit, amit bevallom, csak nehezen értettem meg, a telefonos beszélgetések és a szövegértés a középfokú nyelvvizsga része, álmos is voltam, de ezek szerint még ott tartok, talán épphogy átmennék… Oké, mondta, várjak egy percet, a férje majd mindjárt felhív és elmondja akkor angolul, hogy ő mit szeretne. Hívott is a pasi, alig két perc múlva, és közölte velem, hogy Guszun akkor most eljön értem és elvisz Shefa Amr’-ba, megmutatja nekem, hol lehet olcsón vásárolni, majd azután visszahoz ugyanide. – Állj, állj meg, várj egy percet, ez nem olyan egyszerű, - kezdtem el mondani, - nekem most dolgom van, nem érek rá! De, jó lesz, higgyem el, Guszun visszahoz, erősködött, és legalább addig is együtt leszünk, meg, hogy holnap reggel is szívesen látnak Tamrában, ha akarom, eljönnek értem, ismerjem meg még jobban a városokat, hallotta, hogy amúgy is lakást akarok bérelni, ott olcsóbbak az árak, rendesebbek az emberek, satöbbi. Mondtam, hogy nem, nem megyek, ne haragudjon, és folyékonyan hazudtam akkor már, azt hazudtam vannak itt új olék, akiknek megígértem, hogy segítek tájékozódni, és velük kell most foglalkoznom, nem érek rá. Elköszönt, mintha nem is hallotta volna meg, mit beszélek és letette a telefont. Akkor írtam egy sms-t angolul, ugyanerről, hogy sorry, de én most nem tudok sehová menni. Válasz nem érkezett. Tíz perc múlva viszont csengett a telefon, akkor már valóban a fürdőszobában voltam, épp hajat mostam. Guszun volt, hogy ő megérkezett, itt vár lent a kapu előtt. Sziszegve, szitkozódva ruhákat kapkodtam magamra, a hajamat meg törölközőbe tekertem. Lementem a kapu elé. Guszun a kocsiban ült. Beültem mellé és mondtam neki, hogy mi a stájsz, és hogy sajnálom, de nem így megy ez, nekem most dolgom van, és hogy ezt mondtam is a férjének és küldtem is egy sms-t. Sajnálkozva nézett rám, hogy de hát vásárolni akartam menni, mondtam, hogy igen, majd közben valamikor, meg hogy nem olyan sok mindent kell vennem, talán csak egy kis sajtot, meg kenyeret, meg tejet, hiszen hónap vége van. Megértően bólogatott. Bizony, a hónap vége, dünnyögte, és a hátsó ülésről elővett egy nylonzacskót, benne arab süteménnyel, hogy hozta nekem reggelire, de hát akkor jól van, és hogy akkor majd legközelebb. Miután megköszöntem a sütit megkérdezte, hogy na és a csekkfüzetemet lehoztam-e… Hogy mi van??? Nem! Nem hoztam le, de nem is értem az egész kérdést/ kérést, válaszoltam zavartan. Erre megpróbálta nekem elmagyarázni, hogy csak egy kis segítség, kzat ezra, és miegymás, de én csak ültem, mint aki belefagyott a székbe és fogalmam sem volt, hogy mit feleljek. Nyilván látta az arcomon a döbbenetet, ami nagyon hasonlíthat egy bugyuta ábrázathoz ilyenkor, mert mondta, hogy felhívja a férjét akkor most, és hogy ő majd angolul elmagyarázza nekem. Nem szóltam egy szót sem, nem kezdtem el dadogva magyarázni, hogy azannya köcsögit, ember! Hiszen én nem a szavakat nem értem! A helyzet az, hogy az ütő megállt bennem, nem is tudtam volna hirtelen beszélni, csak annyit éreztem, hogy egyetlen pillanat alatt leizzadok és a hónom alatt, meg a hátamon vékony kis csermelyként csordogálni kezd a veríték. Guszun férje aztán, mint egy hülyegyereknek elkezdte magyarázni nekem, hogy ne aggódjak, csak írjam alá a csekkeket, dátum sem kell rá, és ők majd visszaadják nekem a füzetet március végén, meg hogy ez nekik azért nagy segítség, mert a csekket a bank csak áprilisban húzza le a számláról, de addigra ők, nyugodjak meg, visszarakják rá a pénzt. Mert már március végén már lesz nekik pénzük. Így tehát senki sem veszít, és ez csak egy kis segítség, kzat ezra, ami viszont nagyon kéne, megkönnyítené az életüket. Hümmögtem, meg mondtam, hogy értem, értettem is, aztán visszaadtam Guszunnak a telefont, aki még pár mondatot beszélt, utána letette. Várakozásteljesen nézett rám. A tekintetét nem fogom elfelejteni, azt hiszem, sosem. Igyekeztem a megfelelő szavakat megtalálni, hogyan magyarázzam el. Nem nagyon hagyta, jegyzettömböt vett elő és lassan, tagoltan mondta, hogy ne féljek, semmitől se’ féljek, ő most ír nekem egy szerződést, - bakker az A6-os spirálfüzet kitépett lapjára! – és elővette a személyi igazolványát is, hogy ellenőrizzem le benne a számot, majd leírta szó szerint és el is mondta, hogy ő akkor, név, születési dátum, helyi lakos ezen a napon, itt és itt elkéri tőlem a csekkfüzetet, amit majd ekkor és ekkor visszaad, ésatöbbi. Nézett azután rám és mondta, írjuk alá mindketten. Azt hiszem, talán megráztam a fejem, vagy ilyesmi. Figyelj, mondta, tényleg semmitől sem kell félned! Tudod, mi ez? Tudom, mondtam, isur (igazolás). Bólintott. Ez, ha bármi történne, hidd el, elég lesz, ha kell, ezzel a papírral elmehetsz a bíróságra is… Hát basszus, akkor nekem már nagyon melegem volt. Zavartan és nevetgélve annyit kérdeztem, ugyan már, ki akar a bíróságra járni Guszun? Ó, nem, nem mondta, haszve halile, csak a biztonság kedvéért, meg hogy ő nem olyan, haszve halile, ő velem soha nem tenne semmi olyasmit, csak azért mondta, ha bármi történne… Komolyan még én éreztem szarul magam. Jaj, Guszun, hiszen együtt dolgozunk négy hónapja… motyogtam, … és nem is azért, hidd el, de ez nem… Nem megy. Egyszerűen nem megy. A fejemben pedig közben ezerrel száguldoztak a gondolatok. Olyan elektromos kisüléseket produkáltak az idegsejtjeim, amiket még szerintem életemben csak elég kevésszer. Mit mondjak és hogyan? Guszunnak ugyanis kiült az arcára valami egészen mély csalódottság és egyszerre csak közénk telepedett valami mély csend. - Figyelj, ha pénzre van szükséged, én adok, - mondtam neki azután, pár pillanat múlva, - mennyi kell? Megrázta a fejét. - Nem veszem el a pénzedet, hónap vége van, kell neked is, ennivalóra, cigarettára, mondta. - Mennyi kell Guszun? - kérdeztem újra. - Van annyi, hogy adjak és majd fizetés után megadod, de tudod, a csekkfüzetem nekem másra kell, például a lakásbérlethez, amihez előre kérnek tizenkét lapot belőle, ledátumozva. És amúgy sincs rajta a számlámon semmi pénz. - magyaráztam neki. Valószínűleg a remény csillant fel előtte, mert erre a kijelentésemre megint magyarázatba kezdett, hogy az, hogy a számlán nincs pénz, az nem probléma, mert az összeget úgyis csak áprilisban vonják le, ő meg addigra visszafizeti nekem az egészet, most viszont tudna belőle vásárolni, mert van olyan üzlet, ahol tőle elfogadják a csekkeket. - Tudod, nagyon hónap vége van nekünk is, - tette hozzá azután és elmosolyodott. - Néztem rá, figyeltem az arcát. - Szívesen adok pénzt, - mondtam neki újra, annak ellenére, hogy eszembe jutott, két héttel ezelőtt árulta el nekem a nagy titkot, hogy munkahelyet akar változtatni, de ő megrázta a fejét. - Jól van, mondta, ha nem akarod, nem kell, nyugodtan mondj nemet, semmi baj. - Persze. Semmi baj. Csak éppen a hangulatunk nem lesz olyan már soha többé, mint amilyen volt azelőtt, feleltem neki kesernyésen, mosolyogva. - Ó dehogynem! Semmi baj, hidd el, - mondta, de az arcára minden egyes szó írva volt, amit csak gondolt. - Ne haragudj, - válaszoltam, és kiszálltam a kocsiból. Amennyire emlékszem, csendesen csuktam be az ajtót.

A merkaz klita biztonsági őrének bódéja mögött igyekeztem levegőhöz jutni. Hosszú percekig álltam a hátam a falnak döntve és megvártam, amíg leszárad rólam minden nyirkosság. Nem tudom mennyi idő telt el talán negyed óra lehetett, amikor azután elindultam felfelé. Guszun kocsija még ott állt a bejárat előtt. Én két órát ültem mozdulatlanul a monitorral szemben. Nem akartam gondolkodni, nem akartam érezni sem. Haszve halile, igyekeztem suttogni magamnak, miközben eszembe jutottak sok évekkel ezelőtti képek, Jeruzsálem óvárosában az öregember, akit udvariasan előreengedtem, és aki ezt úgy köszönte meg, hogy kihúzta magát, biccentett, és keskeny, szorosan összezárt szájából a fogai közül ezt a mondatot juttatta nekem: Wellcome in Palestine! A siratófaltól jöttem akkor éppen. És eszembe jutott a Via Dolorosán velem szemben futó kiskölyök is, aki hozzám vágott egy csokis, vagy másmilyen, de mindenesetre barna masszával összekent két decis műanyag poharat, aztán jót nevetett rajtam, miközben a fehér ruhámat törölgettem. A nevetése hangját még most is hallom, ha nagyon kell...És felrémlett a templomhegyen agyagkorsóban vizet hordó kuffijás kislány arca, sukrán mondta, miután felajánlottam, hogy segítek neki vinni a nagy kancsót egy darabig, és kőkemény szoborrá változott az arca, amikor egyszerűen hátat fordított. És eszembe jutottak buszok, 1929. Hevron, a müezzin hangja és minden… A Guszun bal vállára a tetovált kígyó alakja és színe is… Mennyire szerettem volna hinni pedig! Hogy haszve halile, Guszun nem! És hogy talán egyre többen vannak, lesznek, akik nem,… Milyen jó lett volna!… Az is bánt, hogy sosem tudom meg, hogy ez mi volt, talán csak odaát. Kísértés, vagy próbatétel? Nemsokára viszont annyit biztos megtudok, hogy bennem egy álom véget ért-e. Ki fog derülni, mennyire bízom majd abban az emberben, aki legközelebb szembejön velem, és arabnak vallja magát. Annyiban Guszunnak mindenféleképpen igaza volt, hogy egyenként, a szívük szerint kell megismerni az embereket. Így is van. Távol álljon tőlem minden általánosítás, hibás következtetés, jussanak eszembe bármiféle képek, események. Sajnálok minden veszteséget. Álmot, barátot, szerelmet. Annyira sajnálom őket, hogy a szívem szakad bele. Rablások, ébresztésekkel egybekötve. Isten hatalmas. De talán egyre jobban érteni vélem Őt. Ezt kapom, és ez a vigasz. Nem bánok semmit. Tanulok róla, tőle. Nagy tisztesség ez nekem.

Buli van

Mert buli mindig lehet, sem az évszakok, sem a dátumok nem számítanak, a buli csak tőlünk függ ugyanis, mindig csak tőlünk, hogy akarjuk-e. Így lett január 12. Szilveszter az idén, függetlenül bármitől. A Bohémok rendszeresen összejönnek itt, kis kitartó és összetartó csapat, nem ismertem közülük egyetlen embert sem, csupán hallomásból és az internetről. Így utólag be kell vallanom, hogy nem nagyon volt kedvem menni, az akarás mostanában eléggé tartaléklángon működik bennem, de mert megígértem Kingának, hogy elmegyek vele, hát már nem mondhattam nemet.

Vonatozás indul. Míg várok rá, mármint Kingára, igazoltat a biztonsági őr, a személyimet is elkéri, igaza van, már két szál cigarettát is elszívtam, nyilvánvalóan nyugtalannak látszom, és a hónom alatt is táska van. Kinga szerencsére épp megérkezik. A további vizslatásnak vége, barátunk, az őr elfogadja, hogy nem állítottam valótlant, tényleg egy nőnemű lényt vártam, hát elenged, de azért hosszasan néz utánam. Megvesszük a jegyet retúr, megértjük, hogy át kell szállni, azt is, hogy hol és hogyan. Felszállunk a vonatra. Beszélgetünk. Kinga székely, nagyon élvezem a dialektusát, egészen el is merülök benne, arra gondolok, fel kéne venni, olyan ritka, ízes beszéde van, ez tanulhatatlan és utánozhatatlan. Átszállunk, megérkezünk. Oda is érünk a helyszínre, épp egy órával korábban, vagyis hát egészen pontosan időben, de itt mindig minden később kezdődik. Talán sosem fogom tudni megszokni, pedig nagyon jól esik. Hogy lehetetlen elkésni bárhonnan is. Sétálni megyünk. A városból nem sokat látni, már teljesen sötét van, betévedünk egy boltba, ágyakat nézegetünk, bohóckodunk. Egy ideje már mindennél jobban vágyom egy rendes ágyra. Csak az életben egyszer lehetne egy olyan nekem, amin a bútorboltban nagy felirattal hirdetik: „A háta minden reggel megköszöni majd önnek…” Széles, ruganyos matracok, igazi sodronyos, benne mindenféle gerincvédelmi jósággal. Istenem, csak egyszer! Az ágy itt egy félhavi fizetés, nem reménytelen, és részletre is lehet kapni. Itt a részlet sem reménytelen, nem kellenek hozzá kezesek és kereseti kimutatás, elég egy megfelelő bankkártya. Na, talán, nemsokára… A bútorbolt dolgozói, két élemedettebb korú férfi vigyorogva figyeli, ahogy nézegetünk. Zavarba lehet jönni tőlük, időnként összesúgnak, felnevetnek, nem kell hozzá túl sok fantázia, hogy mi jut eszükbe. Kifelé penderülünk. Az utca túlsó sarkán két délceg három méter magas fabáb hordja az ország egyik jelképét, a szőlőfürtöt. Talán a Diótörőből jöttek. Vicces, hogy miért pont ők, de már nem lepődöm meg. Azok után, hogy itt az építkezési darukon nagy felfújt rózsaszín medvék másznak felfelé, és a szökőkutak szélén pingvinek álldogálnak a körforgalomban, nem, azok után én már semmin se’ lepődöm meg. Csak épp elmosolyodom, és muszáj őket lefényképeznem.

A buli megkezdődik nyolc után, az emberek csak lézengenek, retro buli, retro arcokkal, a dj a meseautót játssza például, és Zoltán Erikát, úgyhogy elindulok valami alkoholt keresni, de nem találok sehol. Ezért azután kiállok a teraszra, és éppen azon gondolkozom, hogyan szökjek, szépen, észrevétlenül, senkit sem bántva meg, amikor odajön Dávid és megkérdezi miben segíthet. Valamit innék, mondom neki, és muszáj vigyorognom. Megint átlátszó vagyok biztosan, mint az ablaküveg. - Mit? - Hát az most teljesen mindegy. - Hoz nekem egy nagy pohár whiskey-t ezek után, az legalább Johnnie Walker, üt is, de csak úgy, ahogy kell, finoman és észrevétlenül. Újabb arcok jönnek, fiatalok, egy lány egy férfivel. Álldogálunk egy darabig, beszélgetni nekem itt nincs kivel, én egyelőre senkit sem ismerek, mások meg mind ismerik egymást, úgy tűnik. Továbbra sem adtam fel szökési tervemet, csak elhalasztottam. A fiatal lány odalép hozzám. Jaj, de örülök, mondja, és bemutatkozik. A nevét nem hallom, mert bentről üvölt Szandi kifelé. - Nagyon tetszik hasonlítani a Zsolti anyukájára - mondja a lány. Milyen Zsoltiéra, kérdezem, amire nemes egyszerűséggel és egy kicsit zavarban azt válaszolja, hogy azt nem tudja, mert a vezetéknevére nem emlékszik.  Na, basszus. Én erre elkezdek komolyan gondolkodni, hogy ki lehet a társaságból Zsolti, amikor a DJ-t Turbó-nak hívják, Dávidot meg már ismerem és az egyetlen még jelenlévő férfi Csaba. Úristen! Lehet, hogy ez a lány a dj anyjának néz, merül fel bennem, hiszen más nem lehet Zsolti, de a fenébe is, hát annyira öregnek már csak nem nézek ki! Még délután rendesen ki is festettem magam… Mindenesetre jól megsértődöm, és duzzogva iszogatok tovább egymagamban. Jánoska azonban hamarost megoldja a problémáimat. Bemegyek sütiért, és táncolok egyet. Odabent valahogy összegyűltek a népek, új arcokat is látok. Mire visszaérek, Dávid újra tölt nekem, és én már barátságosan tudok mosolyogni a lányra is. - Nos, hát sajnálom, tényleg, kár, hogy most már sosem tudom meg, milyen Zsolti anyja vagyok szerinted, - mondom neki lazán, és rágyújtok egy cigire. - Várj egy percet, - motyogja, - talán eszembe jut a neve. És amíg tűnődik, én boldogan nyugtázom, hogy most már legalább tegez és nem tetszikezik itt nekem, ez is valami! - Megvan! – mondja, - Igen! Az Eperjessy Zsolti anyukája, azt hittem, az vagy, ne haragudj, de annyira hasonlítotok egymásra! - Na, püff neki! Hirtelen könnybe lábad a szemem, nem tervezem, milyen hülye reakció már ez, hogy meghallom a fiam nevét, és még mielőtt megérteném azt, már majdnem el is sírom magam… Miféle mélységben laknak az ember érzései a tudata alatt, hogy mégis olyan könnyedén veszik át az ész felett a teljes uralmat? - Az Eperjessy Zsoltié? Hát persze, az biztos! Ő az én fiam! De ő most nincs itt,…és…és Te honnan ismered őt egyáltalán? - Mire bevallja a kislány, hogy ötödikben osztálytársak voltak, és nekem is emlékeznem kell az ő szülinapi medencés party-jára, na, ugye, hogy emlékszem, na, hát akkor, ott találkoztunk egyszer, és hát nagyon- nagyon hasonlítunk, ő már akkor mondta, meg is jegyezte az arcomat… Jószagú rezeda! Legalább tíz éve volt! De azonnal beugrik, igen. Megölelem a lányt és hirtelen nagy hálát érzek, meg mindenféle mást is, többnyire kedves és jó érzéseket, meg persze minden emlékeket, meg magányt… Azután hosszasan elidőzöm a gondolatban, hogy mennyire kicsi ez a világ, és hogy ez is csak itt történhet meg velem, ebben az országban. Csak itt történhet meg így. Vanessa három éve jött ki ide, haza, az apjával. - Vani, - dünnyögöm magamban, a fiam mindig így hívta, gyönyörű lány, mindig az volt, de most még szebb is, kész nő, fiatal nő, én pedig fel nem ismertem volna, tiszta ciki!… Az élet elmúlik felettem, nekem pedig jobban kellene emlékeznem az arcokra,… De annyi minden történt! Az este ezután persze jobban telik, meg a további poharak után is, Dávid szól, hogy ne öntsem fel kólával a whiskey-t, kár elrontani, ám én nem tudok sokat inni, és ezzel tisztában vagyok. Semmi kedvem lerészegedni. Táncolok, éjfélre már mindenkit megismerek, és végre úgy táncolok újra, ahogy szeretek, mintha nem is volna ott senki. Két férfi elkéri a telefonszámomat, megint nem vagyok eléggé elővigyázatos, meg is adom nekik. Dáviddal meg mintha csak kamaszok lennénk…

Éjjel egykor Tünde visz haza magához bennünket, Kinga a nappaliban virraszt az ír-magyar dj-vel, beszélgetnek, én pedig alszom az egyik félszobában a matracon. Hajnal ötkor iszunk kávét, ha nem fájna a fülem, biztos sokkal szórakoztatóbb társaság lennék, de így kevésbé ismerem meg a szállásadóinkat, Danit a buszsofőrt, Tündét és a gyerekeket. Kár pedig. Nagyon jó fejnek tűnnek. - Kivisszük Turbót a reptérre, mondja Tünde, és ti is ott szálltok fel majd a vonatra. - ok. Kingával elhatározzuk, hogy megvárjuk, míg a srác becsekkol, sosem lehet tudni, szét is szedik. Az ember belső jóságára az a leginkább jellemző, hogy hogyan értelmezi, ami történik vele, milyen szándékot lát másokban. Turbó állítja, hogy a határőrök csak segíteni akartak neki, azért nézték át a bőröndjét és a cuccait ától cettig… Magukra hagyom őket, amíg várakoznak, kimegyek a bejárat elé, persze megint elszívni egy cigarettát. Míg fújom a füstöt nagyon furcsa hangokat hallok valahonnan a tető felől, mintha hápogna-gágogna valami, valaki, és pár pillanatra azt is hiszem, hogy lassan tényleg kezdek teljesen szétcsúszni. Valahogy talán tényleg haza kéne most már menni, lefeküdni, aludni, ezen tűnődöm, amikor véletlenül felnézek az irányítótorony felé. Vadludak beszélgetnek egymással a tetőn, hatalmas hangerőn :) Halvány dunsztja valakinek, hogy hogyan keveredtek oda? Mulatságosak a ludak, mintha nevetnének, és a nyakukat nyújtogatják éppen felém. Arra gondolok, hogy még egy ilyen ország nincs, ez itt tényleg a világ középső pontja, az én közepem is, itt minden mindennel összefügg, és itt a leglehetetlenebb helyzetek, képek tárulnak az ember elé, amiknek mégis mindig volt, van és lesz is jelentése…A legkisebb fiamat egy időben Nils Holgerssonnak hívták, annyira hasonlított a vékonydongájú szőke rajzfilmfigurára… Istenem, suttogom magamban, annyira szeretném hinni! Vannak még vágyaim, nem túl sok, nem túl nagy. Vannak még terveim, dolgom ebben a világban, és olyan jó lenne mindennek a végére érni, mindent szépen befejezni! Gondolataimnak egy bombariadó vet véget, fél órára lezárják a reptér előtti vasúti pályaudvart. Kingával ülünk egy padon, beszélgetünk, minden van itt, amit még el lehetne mondani, meg lehetne írni, egyvalami nincs bennünk csupán: félelem. És az jut eszembe, milyen jó ez így. Nem számít, hogy küzdelem, meg hogy sehol sem kolbász a kerítés,… én mindig így szerettem volna élni. És ezt az érzést, na, csak ezt az egyet lenne nagyon muszáj valahogy ügyesen megőrizni, soha el nem felejteni!

Nem tudom értelmezni az emberek viselkedését. Mégpedig azért nem, mert ellentmondásosak. Így is, meg úgy is viszonyulnak hozzám, egy-egy személy néha teljesen ellenkező előjellel és így reménytelenné válik felderíteni, hogy igazából ki mit gondol rólam, de az is, hogy mit gondolnak ők a világról? Baltás például, miután egyik nap hoz nekem lekvárt, és edényeket akar nekem adományozni, a másik nap újra kezdi az aljaskodást és teljesen váratlanul rámripakodik, hogy miért nem töröltem már le az asztalokat, amikor az az én dolgom volna? Csak járkálok itt fel és alá, beszélgetek, ahelyett, hogy dolgoznék. Akkor fejeztük be épp a fektetést az A oldalon Haim-mal, még ott volt a kezemben a szaros pelenka, majdnem a fejéhez vágtam, és persze nem álltam meg szó nélkül. Mostanában már nem állom meg szó nélkül, de az ordítozást nem szeretem magam sem, csendesen szoktam odamondogatni. Most azonban fáradt voltam, vagy mifene, és üvölteni kezdtem, azt amúgy is nagyon tudok, és mert senki nem volt már a társalgóban, hát nem is fogtam vissza magam. – Törődj te a magad dolgával, nem látod, hogy éppen mit csinálok? Kidobom ezt a pelenkát és jövök vissza az asztalokhoz. – Hiba volt, hogy ekkor nem hallgatott el, Baltás tovább folytatta: - Nem most kellene ezt megcsinálnod, ezt már fektetés előtt kellett volna, de te csak jössz-mész itt és beszélgetsz a betegekkel, ahelyett, hogy dolgoznál! – Hogy mi van? Na, fejezd ezt be, egész nap meg sem álltam, jó lenne, ha most már befognád a szádat! – Ekkor jött oda Hala az arab nővér. – Na, most idejöttök hozzám mindketten! – Először Baltás ment oda, engem elengedett, hogy kidobjam végre a kezemben szorongatott csomagot. Nem tudom, Baltásnak mit mondott, de mire visszaértem már csak annyit hallottam, hogy Baltás kivonul dühöngve a teraszra, miközben azt motyogja, hogy „idióta” – Idióta a k… anyád, az! - mondtam magam elé, és erre nem vagyok büszke, de időnként nagyon jó, hogy az ember anyanyelvét itt senki nem érti, és a káromkodás is nagyon jó, meg lehet könnyebbülni tőle. – Krisztina, gyere ide! – mondta Hala és én odamentem. – Tudod, hogy mindig ő kezdi!...- mondtam neki. - Igen, tudom, felelte, de legyen ez egy utolsó alkalom, hogy így rendezitek le a problémát! – Felderengett bennem, hogy mire kér, és arra gondoltam, ok, legközelebb a Baltást jól pofán verem. Biztos elmosolyodtam, mert Hala is mosolyogni kezdett. – Egész pontosan arra gondoltam, hogy idejöttök hozzám, ha bármelyikőtöknek a másikkal valami baja van, én vagyok itt mindenért felelős, nekem kell megoldanom ezeket a problémákat is és majd én meg is oldom. – Ezt neki mondd meg, - feleltem, - nekem semmi bajom nincs, én dolgozom, és ha békén hagynak engem, akkor egy szót sem szólok. – Igen, tudom, ez így van, és neki már megmondtam. Csak azt akarom, hogy te is tudd, nem szeretnék itt többet ilyesmit. – Rendben, - mondtam, - igazad van, értettem. – Akkor ok! – Ennyiben is maradtunk.

Rendben, értettem – gondoltam magamban, és hazafelé azt is, amit már napok óta rágicsálok, a mondat a fészbúkon keringett: Ahol egyszer sas voltál, oda ne menj vissza verébnek! – Tudom, hogy már nem bírom ezt soká, állást kell változtatnom, és ezért vagy elmegyek végre egy kórházi osztályra dolgozni, vagy egész mást szeretnék csinálni, de ezt tovább nem! Elég volt a bunkó primitív emberekből, akik közt nekem sem marad más, mint hogy akarva, akaratlanul hozzájuk lealacsonyodom, mert olyan helyzetekbe kényszerülök, amiket nem tudok megoldani máshogy, csak az ő eszközeikkel, - már rémesen unom ezt! Magamat is utálom ezekben a helyzetekben. Végre szeretnék normális emberek között, normális munkát végezni, amit megbecsülnek, amiért tanultam, annyi éven át! Betegen is dolgoztam, egész múlt héten, nyomorultul éreztem magam, de bementem, mert kell a pénz, és mert az a rögeszmém, hogy nem szúrok ki másokkal, ne miattam boruljon a beosztás. Mindig mindenkire tekintettel vagyok, csak magamra nem, nincs bennem semmiféle egészséges önzés, hát mostantól ez is másképpen lesz!

Ráadásul állandóan álmodom. Egyik éjszaka betegen azt álmodtam, hogy éppen telefonon beszélek a férfivel, akibe végre szerelmes vagyok, egy új férfi volt, az arcát nem is láttam, csak jól emlékszem az érzésre álmomból, tudtam, hogy boldog vagyok. Feküdtem az ágyon épp elaludni készültem, amikor hívott és boldogan beszélgettünk arról, hogy másnap találkozunk, amikor álmomban egyszer csak látom, hogy bejön valaki a lakásba. Fekete köntösben csuklyával a fején érkezik valaki, és már jön is befelé a szobába, ahol én éppen vagyok, és tudom, hogy egy gyilkos, aki meg fog engem ölni. A kezemben még ott a telefon, éppen beszélek a szerelmemmel, és közben sikítani akarok, de nem jön ki hang a torkomon… Erre riadtam fel. A saját rekedt sikításomra. Másik nap meg azt álmodtam, hogy anyával megyek valahová ünnepelni, mert történt végre valami jó, és megyünk fel egy lifttel az emeletre, de sietnünk kell, és ezért a nagyanyámat otthagytuk az egyik folyosón. A liftből látjuk, hogy a dédi, aki az utolsó években már alzheimer kóros volt szegény, nem tudja, hogy hol van, és csak úgy elindul, átesik a korláton és lezuhan. Én pedig el akartam takarni anya szemét, hogy ne lássa. De persze meglátta, és mindketten zokogni kezdtünk, aztán lementünk a lifttel a földszintre, ahol már ott voltak a halottkémek és a nagyanyám lepedővel letakarva, vérbefagyva. Életemben nem láttam még annyi vért! A harmadik álmomban pedig gyereket szültem megint, gyönyörű kisfiú volt, szoptattam boldogan és mutogattam mindenkinek, hogy az én fiam, de egyszerre csak eltűnt én pedig keresni kezdtem. Nem találtam meg. Nem értem az álmaimat, valaki biztos lenne, aki megfejtse őket, de az az igazság, hogy az álmaimból is elegem van! Pedig aludni nagyon-nagyon szeretek, szerettem eddig, éppen az álmok miatt. De ez most sok. Változtatnom kell. Mégpedig okosan.

Miután az egészségügyi tevékenység Izraelben is regisztrációhoz kötött, nem tudtam azonnal kórházban elhelyezkedni dolgozni, ahogy szerettem volna, hanem „csak” idősek otthonában találtam állást. Az idézőjel azért szükséges, hiszen az idősek otthona, (Beit Avot) alap egészségügyi ellátást éppen úgy nyújt, mint egy kórház light osztálya, és nagyjából egy magyar krónikus belgyógyászati osztálynak felel meg az intézmény, nem pedig egy napközi otthon, ahogy a nevéből Magyarországon következtetnének sokan. Ahol dolgozom, ott van pl. vérvétel, vizeletvizsgálat, de nincs helyben labor, a mintákat elküldjük valamelyik kórházba. A nővér vérnyomást és cukrot mér, gyógyszerel, de nem készít pl. EKG-t, az itt nincs. A Beit Rita (Beit Avot Siudi a Keren Hayesod alapítvány támogatásával működik + állami támogatással, + önköltséges rendszerben/= a hozzátartozók térítési díjat is fizetnek az ellátásért- egy beteg ellátása nagyon komoly pénzbe kerül, 12 ezer sékel/hó. Tudni kell, hogy ez még itt sem olcsó ellátás, a minimálbér itt 4 ezer sékel, egy átlag értelmiségi 8-10 ezer sékelt keres, tehát én úgy értelmeztem, hogy a 12 ezret nem a család fizeti ki, hanem az összeadva annyi, a TB, az adományok és az egyéni hozzájárulás együttesen, bár ebben nem vagyok biztos, lehet, hogy tévedek és csak a családnak kell fizetni annyit... Ezt az információt is csak onnan tudom, hogy az egyik nénike kifakadt egyszer. – Ennyi pénzért, 12 ezer sékelért már adhatnának rendes ételt is! - )

A Beit Rita egy nyolcvankét ágyas szeretetkórház, ami kétszintes. A földszinten negyvenegy ágy van és konyha, az emeleten csak negyvenegy ágy, és tálaló. Én a földszinten dolgozom. A bejárati ajtó a földszinten egy tágas térbe nyílik, bal oldalt a társalgó van tíz asztallal, jobb oldalt a nővérpult. A két folyosó a társalgó mögött fut jobbra és bekanyarodik balra egy éles szögben, L alakot képez. Az A. oldalon vannak a szobák 1-10- ig, kétágyasak, illetve egy szoba van, ami három ágyas. A B. oldalon vannak a szobák 11-20- ig. Az A. oldalon vannak a súlyosabb betegek, a B. oldalon a kicsit könnyebben mozdíthatóak, de a 41 betegből mindössze egy néni van, aki fennjáró, ő járókerettel közlekedik. Fent az emeleten ugyanilyen az elosztás, de az emeletre csak a földszintről lifttel lehet feljutni, külön bejárata nincsen. A gondozottak mind mozgásukban jelentősen korlátozott emberek, (ezt jelenti a „siudi” szó = tolókocsiban ülnek, teljes ellátást igényelnek) olyan idősek, akik betegek is többnyire (pl. parkinson kór, vagy post agyi katasztrófákból eredő hemiplég állapotokban vannak, van két PEG-es betegünk is, sztómás egyelőre nincs).
Társalgó és folyosók:  

Az intézmény működési struktúrája: Egy igazgató van, ő nő, egy könyvelő, aki egyben a bérszámfejtést is csinálja, ő is nő, és egy gyógyszerésze, ő férfi. A nyolcvankét beteget két orvos látja el, és két fizioterapeuta, valamint két szociális munkás, egy dietetikus, két főnővér, nyolc nővér és huszonnégy metapelet/segédnővér, egy műszakis ember, ő férfi, Roger, aki megjavítja az elromlott dolgokat, vagy szerelőt hív és két takarítónő dolgozik itt.  A takarítónők végzik a mosodai munkát is. Segédnővérből azért van ennyi, mert itt három műszakos rend van, senki nem dolgozik hét és fél, nyolc óránál többet. A nővérek műszakjai a régi magyar rendszernek felelnek meg, 6-14-ig, 14-22-ig, 22-06-ig. A segédnővérek/metapeletek egy órával kevesebbet dolgoznak, nyilván az erős fizikai igénybevétel miatt, az ő műszakjaik 6.30-13.30-ig, 15-20 óráig szólnak, illetve a nappalos műszakba beosztott négy segédnővér közül egy mindig nyújtott műszakot csinál, a reggelesek közül valaki 6- 16-ig, a délutánosok közül 15-22-ig bent marad. Éjszaka csak egy segédnővér van a nővér mellé beosztva, nappal négy, a két folyosóra, folyosónként kettő, tehát egy segédnővérre tíz beteg jut, a negyven betegre négy segédnővér és egy nővér, tehát öt fő közvetlen kiszolgáló személyzet. Így is kevesen vagyunk.

A konyhán négyen vannak, Maxim a konyhafőnök, harmincéves orosz srác és három nő, aki kb. kukta, szeletel és előkészíti az alapanyagokat. A konyhán csak délelőtt dolgoznak, délután senki sincs ott, délután a konyhai munkát is a metapeletek/segédnővérek látják el, azok, akik a B. oldalon, tehát a könnyebbik részen dolgoznak. Bár az ételek jelentős részét délelőtt előkészítik, de nekünk kell befejezni. Például a kása jellegű meleg ételeket megfőzni, megmelegíteni a püréket, szendvicset kenni, tálalni, edényeket fel és lepakolni az asztalokról… Az ételekre visszatérve. A panasszal élő nénikének nincs igaza, vagy legalábbis alaptalanul elégedetlennek tűnik. A betegeink naponta öt étkezést kapnak, Reggelit, ebédet és vacsorát, tízórait és uzsonnát, ebből kétszer meleg ételt, ebédre és vacsorára. Az ételeket tálcákon szolgáljuk fel, három osztatú tányérokon + kis tálkákban. A reggelihez mindig van tonhal, friss zöldségből készült saláta, sajtkrém és tojás, kis tálkában joghurt és kenyér, amennyi csak szükséges, + tejbegríz lekvárral, vagy kakaóval. Ez egy nagyon bőséges reggeli, nem kontinentális. Jár hozzá friss kávé, vagy tea is. Az ebéd mindig húsféle, körettel, zöldséggel és leves, ehhez a desszert vagy puding, vagy gyümölcs, mostanában pl. sült alma. A vacsora rendszerint valamilyen lepény, ami meleg, van belőle gombás, sajtos, vagy burekasz, ami juhtúrós, de sokszor van tészta, spagetti, és mellé mindig van friss zöldség-saláta, és kása édességnek. Csak az ebéd húsos, a reggeli és a vacsora tejes, a húsos ételekhez piros edényeket használunk, piros tálcát, a tejesekhez kéket. A tízórai mindig gyümölcs, szépen felvagdalva, vagy pürésítve azoknak, akik pépeset esznek. Az uzsonna mindig sütemény és keksz, tejeskávéval vagy teával, ki mit szeret. A dietetikus általam még fel nem ismert rendszerességgel, de hetente legalább kétszer ebédkor és reggelikor megjelenik, körbejár, ellenőrzi az ételek minőségét, megnézi, hogy ki mit eszik, minden asztalhoz odamegy és megkérdezi, hogy a betegek milyen változtatásokat szeretnének, mit kívánnak, mit ennének szívesen. Utána a konyhafőnökkel külön egyezteti a másnapi és a jövő heti étrendet, amit ő határoz meg.

A munka megosztása: A nővér itt szinte semmit nem csinál, csak ül a pultban, felügyel és adminisztrál, illetve gyógyszerel, reggel, délben és este gyógyszert oszt az étkezési időben, reggel és délután vérnyomást mér mindenkinek és cukorszintet, akinek kell, valamint szemcseppet csöpögtet. Hajnalban vért vesz, nagyon ritkán katétert cserél és a kötözést is ő látja el. Infúziót kevés beteg kap és csak alkalomszerűen, bőr alá és ez mindig este nyolc után, a fektetés után történik. Ezeket a dolgokat a nővér  írásban is regisztrálja, és az orvossal vizitel minden műszakban egyszer, kivéve éjszaka, ennyi az összes dolga, valamint, hogy felügyelje a segédnővéreket. Felügyeli is, este körbejár, megnézi, hogy ki hogyan fekszik az ágyban, elegendő krémet használtunk-e, tiszta-e az ágynemű, mindenki tisztába lett-e téve. Minden tényleges munkát a betegek körül a segédnővér/metapelet csinál, a pelenkázáshoz, fürdetéshez a nővér oda sem megy. A betegek itt nem maradnak az ágyban, reggel nyolcra mindenkit ki kell ültetni a társalgóba az asztalokhoz. A fürdetés itt reggel van, egyik nap az A folyosón, másik nap a B folyosón, a reggeles négy metapelet megosztva fürdet, erre van külön beosztás, így mindenki fejenként gyakorlatilag öt beteget zuhanyoztat le, de ez sokszor kétemberes munka, mert a legtöbb beteget egyedül az ágyból sem tudjuk kiemelni. Ágyban mosdatás nincs, mindenkit ki kell vinni lezuhanyozni, még a két 150 kilós beteget is, hozzájuk van egy külön emelő szerkezet, a manof, elektromos árammal működik, a beteg alá egy hevedert teszünk, űrhajós anyagból van, szakíthatatlan, kb. háromszög alakú, és négy ponton rögzítve ezzel emeljük fel a testet. Szóval kétnaponta mindenki lezuhanyozik, teljes öltözet tiszta ruhát kap, aki az adott napon nem zuhanyozik, az is fehérneműt vált, + persze pelenkát. Fürdetés reggel fél héttől nyolcig van, annyi idő kell is, sokszor alig elég. Ezután mindenkit kiviszünk a kerekes székével együtt a társalgóba, ahol az éjszakás már megterített, a konyhás pedig, ha van, segít tálalni és kiosztani a reggelit. Megreggeliztetjük a betegeket, és ők azután ebédig ott is maradnak a társalgóban.

A szociális munkás hetente háromszor jön délelőtt, és hetente kétszer délután, ilyenkor csoportos foglalkozásokat csinál az abba bevonható betegekkel, kézműves dolgok, gyógytorna labdadobálással, zenehallgatás, beszélgetés, ez kb. másfél óra. Ebédig még marad idő, ilyenkor az arra képes betegeket egyenként meg kell járatni egy szerkezet segítségével, ezt is a metapelet csinálja, egyikük támasztja a beteget, aki kapaszkodik, a másik pedig mögötte viszi a kerekes széket. Valamint a másik kettő metapelet WC-re kísér, beszélget, itat, kitolja a teraszra jó idő esetén azokat, akik ki akarnak menni. Délelőttös műszakban szoktuk rendbe tenni a szobákat és az ágyakat, minden nap három szobában ágyat is mosunk, és tiszta ágyneműt cserélünk, akkor is, ha nem kell, két hét alatt minden szoba sorra kerül legalább egyszer. Az ágyakat ilyenkor úgy mossuk le, mint a halottak után szokás volt nálunk, bő vízzel, vegyszerekkel, kefével, és ilyenkor kimossuk a szekrényeket, éjjeli szekrényeket is. Ahol nincs ágymosás, a többi tizenhét szobában feltöltjük a fürdőszobát tiszta törölközőkkel, szivacsokkal, wc-papírral, kenőcsökkel, és a mosodából visszajött tiszta ruhákat minden betegnek berakjuk a saját szekrényébe. A reggeles metapeletek közül kettő a szobák rendjével foglalkozik, a másik kettő addig a betegekkel van.

Ebéd 12-kor van pontban, 12.45-ig tart csak ebbe az időbe bele kell férnie a tálalásnak és az asztalok leszedésének is, úgy, hogy a negyven beteg közül nyolcat meg kell etetni, mert nyolc olyan van, aki vagy mert demens, vagy mert teljesen béna, etetésre is szorul. A két pegest még az ebéd előtt ágyba tesszük. A fennmaradó harminc beteg szerencsére egyedül eszik, nekik csak pártedlit kell osztani, vizet tölteni, vagy adni nekik, amit éppen kívánnak, kérnek 12.45-13.30-ig mindenkit ágyba kell tenni, pelenkát cserélni, betakarni. 13.30-kor három metapelet hazamegy, egy ott marad, letörli az asztalokat, megterít az uzsonnához, előkészíti a süteményt, megfőzi a tíz kancsóba a teát és a kávét, és ha csönget valaki, (és mindig csönget ), akkor bemegy a beteghez a szobába és kiszolgálja. A nővér ilyenkor már csak a váltást várja és átadja az osztályt.

Háromkor megjönnek a délutános segédnővérek, az egy metapelet, aki négyig van segít nekik a felkeltésben, az A és a B oldalról három-három könnyebben mozgatható beteget felkelt és kiültet a társalgóba. Pelenkacsere, öltöztetés. A délutános műszak úgy néz ki, hogy amikor már mind a negyven beteg újra felkelt és kint ül, (és ennek négy órára, max. negyed ötre meg kell lenni!) akkor segít enni azoknak, akik nem tudnak, beszélget a betegekkel, akit kell kivisz wc-re, és mint délelőtt, a szerkezettel megsétáltat mindenkit. Délután bent van a fizioterápiás dokik közül is egy, az ilyenkor mindenfélét csinál, melegítő párnákat osztogat, tornáztat, felügyeli a sétát, stb. Hatkor van vacsora. A délutáni négy segédnővér közül kettő csinálja a konyhai munkákat, kettő pedig a betegekkel van, ez is mindig le vanírva, hogy ki, hová van beosztva. A konyhások megfőzik a kását, vagy a tejlevest tésztával, megmelegítik a kajákat, pépesítik a kaják egy részét azoknak, akik csak pépeset esznek, aztán tálalnak, és ételt osztanak. Vacsora után leszedik az asztalokat és el is mosogatnak minden edényt. Fektetés 18.45- de inkább hét órától van háromnegyed nyolcig, ilyenkor kötelező a pelenkacsere, krémmel vastagon bekenés, és hálóruhára átöltöztetés. Az idő nagyon szűk, de nem volt még olyan, hogy nyolcra ne végeztünk volna… Nyolckor a négy segédnővérből három hazamegy, egy ott marad tízig és rohangászik azokhoz, akik csöngetnek, esetleg felmossa a padlót a társalgóban, ha az nagyon mocskos lett (és többnyire nagyon mocskos, igen). Feltölti a kancsókat vízzel, a szalvétatartókat szalvétával, és kiviszi a kukákból a pelenkákat és a szennyes zsákokból a szennyeseket az erre a célra megfelelő konténerekbe.
Hát ennyi.

Egy-két érdekesség: A lepedőt, a harántlepedőt és a betegek ruháit, ha széklettel szennyeződnek, nekünk kell kimosni a fürdőszobában, legalábbis leáztatni róla a nagyját, és hagyni megszáradni. Mert ha a mosodába úgy küldjük le, hogy rászáradva ott hagyjuk rajta a székletet, akkor levonnak a fizetésünkből bizonyos összeget, és ez nem vicc, kikeresik műszak szerint, hogy kitől ment le a koszos ágynemű vagy ruha és keményen levonják a száz sékeleket… Szóval itt nem szokás a lepedőkbe törölgetni a betegek fenekét, egyáltalán.
A munkaidő alatt nincs szünet, egyetlen cigarettára lehet kikéredzkedni a nővértől, ami nem lehet öt percnél több. A délelőttös műszakban van egyedül egy negyedórás szünet, amikor kávét lehet inni, vagy reggelizni lehet annak, aki reggel munka közben egyáltalán bír enni. A munkaidőt rendszeresen úgy dolgozzuk le, hogy nem is tudunk leülni, egyetlen egyszer sem, rohangálunk egyik betegtől a másikig, csináljuk, amit kell. A telefon használata tilos, azt felvenni nem lehet, elővenni a zsebből sem, hogy sms-t írjunk rajta, fészbúkozzunk, vagy bármi, azonnal szólnak érte.
A munkavégzés itt elképzelhetetlen összefogás nélkül, csakis párban tudunk dolgozni. Mégis van marakodás és itt is vannak klikkek. Szegény Irina, a főnővér! Szerencsére azért kellőképpen polarizált a dolog, lehet tudni, hogy ki-kivel osztható be dolgozni. Metapeletként oroszok és arabok dolgoznak, mindössze három zsidó (közép-kelet-európai alkalmazott van velem együtt) Az arabok munkamorálja érdekes, szeretik az ilyen jellegű munkát, de ha bármi úgy adódik a személyes életükben, akkor egyszerűen nem jönnek be dolgozni. Ilyenkor kötelező betelefonálni legalább a műszakkezdés előtt két órával, ezt többnyire meg is teszik, és akkor a nővér keres helyettest és berángat akárkit, akit elér. Az oroszok hajtanak, mint az állat, bármennyit képesek dolgozni, szóval a helyzet nem reménytelen, őket simán be lehet hívni, még úgy is, hogy ott maradnak, ha kell a saját műszakjukból a következőre. Az oroszok kegyetlenek és másokkal szemben kirekesztők.
Az éjszakai műszak itt jutalom, akkor sem sokkal kevesebb a munka, mert éjfélkor és hajnal háromkor kötelező pelenkázás van és forgatás (minden beteg megfordítása és kipárnázása), ötkor pedig már el kell kezdeni újra pelenkázni és öltöztetni a nem fürdetős oldalon, de az éjszakai műszak azért sokkal nyugodtabb persze és 150%-on fizetik, ünnepnapokon 200%-on. Ezért az oroszok és az arabok is egyaránt ölni tudnának, rendszerint mindenkinek hetente egy éjszaka jut, nekem három hónap után adtak egyet.
Egyszóval és összefoglalva: a munka itt sokkal keményebb, több, a fizetés pedig minimálbér az itteni szerinti, itt megélni belőle nem nagyon lehet, éppen hogy csak, a felét elviszi a lakásbérlet. Jó, nem éhezik senki, el lehet lenni ennyi pénzből, de hogy megtakarítson az ember, vagy hazaküldjön jelentősebb összegeket, az szinte reménytelen. Még nem tudom, hogy mi lesz, várom a regisztrációs számomat, és azt is, hogy a nyelvben elérjem azt a szintet, hogy nővérként dolgozhassak, mert az már egy kicsit jobb kategória anyagilag is, presztízsben is. De ha ez nem sikerül valamiért, akkor szakmát kell változtatnom, mert fizikailag ez a fajta segédnővéri munka nem is nekem való, meg hát ugye nem is azért tanultam annyit, hogy ezt csináljam. Mindenesetre tapasztalatnak az elmúlt három hónap kiváló időszak volt. Sok nagyszerű és sok érdekes embert ismertem meg, nagyon sokat láttam az itteni helyzetből, amit másként soha nem lett volna alkalmam látni, megismerni…

Guszun azt mondja, szerinte nekem Shefa’Amr-ban kellene élnem, ott minden olcsóbb, és a közelben is lennék. Hozzá közel. Elgondolkodtam ezen. Guszun azt is mondja, hogy szerinte a tarbut sheli, apukám miatt nekem közelebbi a kereszténységhez, mint a zsidósághoz, és hogy ő érzi ezt. Hát nem mondtam meg neki, hogy én ezt mennyire másként gondolom… (Apa keresztény ugyan, de nagy valószínűséggel az ő felmenői közt is voltak zsidók. Anya révén meg hetedíziglen visszamenőleg találtam csatlakozási pontokat, és ahogy már írtam ezt, ezért is tértem be) Nem mondtam meg neki azt sem, hogy a kereszténységet jelenlegi állapotában nem tudom és nem is akarom értelmezni, hogy számomra csak egy vallás, ami zsidó elemeket írt át és fordított ki és hogy számomra ezért távolabb esik ma már, talán még a buddhizmustól is. Nem mondhattam meg azt sem, hogy nem fogok Shefa’Amr-ban élni, mert miután végiggondoltam a dolgot, elég világos következtetésekre jutottam ezzel kapcsolatban. És hogyan fejez ki az ember valami olyasmit, amit leginkább csak érez, és amely gondolatok megbánthatnak másokat? Például azt, hogy megszoktam a rendet, és igényem van a tisztaságra, hogy szeretek gyertyát gyújtani péntek este, és nem szeretek félni amiatt, hogy ha ezt megteszem, akkor esetleg kővel dobálják be az ablakomat, vagy más atrocitás érhet. Hogy minden zsidóüldözés fáj nekem, és hogy nem csak a holocaustot érzem saját tragédiámnak. (noha az én családomból nem hurcoltak el senkit) Hogy a jelenkori üldözéseket sem bírom, legyenek azok bármilyen szelídek. És hogy nem keltett bennem pozitív visszhangot a férje megjegyzése sem, mely szerint: „Amíg a zsidók kevesen vannak, addig nincsen velük baj”… Hogy is fejezhetné ki az ember, hogy nem akar olyan faluban élni, olyan emberek között, akik így gondolkoznak, ahol más zsidók nem laknak, és nem csak azért, mert akkor nem érzi magát biztonságban, hanem nagyon sok más vonatkozás miatt sem. - Az ilyesmit nem mondja meg az ember, hanem csak hallgat, és közelebb húzódik azokhoz, akik valóban az övéi, és mert megszólal benne valami riasztó, hát ezért jobban odafigyel a hangsúlyokra, és óvatosabbá válik.

Sajnálom ezt az óvatosságot egyébként, mert tisztában vagyok azzal, hogy gátja lehet egy folyamatnak, ami pedig kívánatos lenne, és ami már megkezdődött. Nem szeretek gátja lenni jó tendenciáknak, ezért magával az óvatossággal is csínján bánok egyelőre, nagyon igyekszem nyitottnak maradni, és csak csendesen figyelek. Figyelem Guszunt például. Sokat beszélgetünk, és ez segít, hogy megértsem őt. Emlékszem minden szavára, emblematikus kifejezésére, kijelentésére. Amikor a vallásról beszélgettünk odabent a munkahelyemen és ő egyetlen mondattal helyére tette a provokatív kérdést: Izraeli vagyok – mondta, ezt például soha nem felejtem el, írtam is erről itt, lejjebb. Guszun pont az az ember, akikből most hál ’Istennek egyre többet látni, hallani. Akik itt születtek Izraelben, akik arabok, de akik számára nem a vallás az elsődlegesen meghatározó tényező, és akiknek identitását nem is az határozza meg, hogy a szüleik milyen vallásgyakorlatot folytattak. Van itt egy generáció, akikből most sokan úgy gondolkodnak, mint Guszun, de nem tagadható az a tény sem, hogy ezért a gondolkodásért, ha nem is tagadják ki őket a családjukból, sokan kemény árat fizetnek. Vagy ha nem fizetnek, akkor is egyedül maradnak a véleményükkel. Guszun anyja és nővérei mind kufijjás muszlimok, a férje pedig teszi a megjegyzéseket, amiket tesz és nem mindegy, hogy azok némelyike milyen gondolatokat sugall. De Guszun jó fej, és mi ketten sokat beszélgetünk. Megkérdezhetek tőle bármit és ez is nagyon jó. Kérdeztem őt például a palesztín kérdésről. –Ez bonyolult, mondta először, de talán mégsem annyira, tette hozzá azután, elmagyarázom neked, én hogyan látom ezt: A palesztínoknak zöld személyi igazolványuk van, én izraeli vagyok és a családom is, nekünk kék van. - Ránéztem, egy pillanatra azt hittem, hogy viccel. – De ez nem csak ennyi, ugye? – kérdeztem azután. Nevetett. - Nem, persze, hogy nem. Nézd az a helyzet, hogy ezt az egészet én sem igazából értem. Pedig itt élek már negyven éve, ide születtem, és arab az anyanyelvem. De még én sem tudom, hogy kik a palesztínok és azt sem értem, hogy mit akarnak! Ha csak a földre való igényüket nézem, azt sem értem. Amit most Izrael a közelmúltban átadott nekik, mint területet, az sohasem volt a palesztínok földje. Jeruzsálem, Jerikó, Hevron és Ramallah, még Gáza sem. A palesztínok földje éppen az a sáv volt, éppen az a földrajzilag jól meghatározható terület, ahol most mi ketten állunk, te, meg én, és attól egy kicsit lejjebb. Akkó, Haifa, és le, egészen Ashdodig, Ashkelonig minden. Szóval nem értem. A vallásukat sem értem. – folytatta, és akkor kicsit lehalkította a hangját. - A muszlim vallás, tudod, alapvetően a békességet hirdeti. – Kicsit felhúztam a szemöldökömet, azt hiszem, de nem kezdtem bele, hogy dzsihád, meg ilyesmi, hagytam, hogy beszéljen. - Egy muszlimnak, - mondta, - aki igazi muszlim, tartania kell magát ahhoz, hogy Allah könyörületes. Egy muszlim nem ölhet embert, sőt, meg sem ütheti, semmiféle módon nem bántalmazhat senki senkit… - És itt, ezen a ponton elmesélt nekem egy példázatot Mohamed életéből, amikor együtt aludt egy hitetlennel, aki minden reggel a templom mellé piszkított, és akit a tanítványai ezért meg akartak kövezni. Mohamed állítólag akkor megfékezte őket és megmutatta nekik, hogy hogyan kell a rosszat, a tudatlant a jóval, a türelemmel meggyőzni és megtanította a tanítványainak azt is, hogy az ő követőinek csak ezt a módszert szabad alkalmazniuk. - De Guszun, ez mind nagyon szépen hangzik, mondtam akkor neki, de te is tudod, hogy a világban nem ez történik! - Bólintott. - De hidd el, mondta, hogy akik mást hirdetnek, azok nem muszlimok, nem igazi követői a hitnek. - De muszlimoknak mondják magukat!… - Igen, tudom, - felelte, - és ez nagyon szomorú. És az is szomorú, hogy valamiért mindig így történik. Nézd meg a keresztényeket, mit tettek Jézus nevében évszázadokon át! Azok keresztények voltak? Nem! Csak annak vallották magukat! - Milyen egyszerűen hangzik ez így, dünnyögtem magam elé, de mégis milyen bonyolulttá lesz ezáltal minden! - Mert most mondd meg nekem Guszun, ha látok egy arab embert, fejkendőben, vagy anélkül, én akkor azt hogyan tudom eldönteni, hogy bízhatok-e benne, vagy sem? - Kérdően nézett rám. Talán egy kicsit fel is húzta a vállát, az értetlenség az egész tartásában megjelent. – Bízni?  Bízni nem lehet. Senkiben sem. Miért is kéne csak úgy megbízni, első ránézésre, bárkiben? Azt hogy bízhatsz e valakiben, hogy meglásd, hogy valakinek milyen a szíve, azt nem a külső és nem a vallása alapján fogod megtenni, hanem úgy, hogy megismered, beszélgetsz vele. Nem? - Ekkor úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. – Én is tudom ezt, de mennyivel egyszerűbb lenne, ha… - és próbáltam megmagyarázni neki. - Igen, tudom, vágott közbe, egyszerűbb lenne, de mégsem lehet, csakis egyesével tudod megismerni az embereket, nem sorolhatod őket kategóriákba, sem a vallásuk, sem a világnézetük szerint, sajnos nem megy, nem lehetséges! – De vannak azért békés vallások is, az életről szóló ideológiák, - próbáltam érvelni tovább. – Igen, vannak, mondta, de még ott is csalódás érhet. Szerintem, ha rám hallgatsz, ne tedd! Csakis egyesével bízz meg az emberekben, ismerd meg őket, a szívük szerint és azután higgy el bármit is… - Nehéz. – dünnyögtem újfent magam elé. – Nehéz, igen. De kicsoda ígért olyat, hogy könnyű lesz? - Guszun rám kacsintott és vállon veregetett. Na, gyere, mondta, uzsonna van, meg kell hogy etessük az öregeket!


Nézem Guszunt, ahogy a konyhában áll, keveri a dajsza-t és arra gondolok, milyen végtelenül egyszerű lenne, ha több lenne belőle! Amikor nála voltam, ettük a kubbit, de ő sütött nekem külön schnitzelt, hogy kedvemre tegyen, vagy tudomisén, miért, és amikor megköszöntem neki este a vendégül látást, a városnézést, a sok mindent, akkor egyszerűen csak annyit felelt, ne butáskodjak már, mit köszöngetek? Egy családhoz tartozunk. Nézem Guszunt, igen, és arra is emlékszem, hogy amikor először megláttam, mi jutott eszembe. Hágárt láttam, Hágárt látom, valahányszor ránézek. Azt az asszonyt, aki a pusztában kesereg, vízért könyörög Istennek, és akinek az angyal megmutatja a forrást, hogy Ismaélt meg tudja itatni, és ne haljon szomjan a gyermek. Azt a Hágárt látom, aki a csoda után felemelte a fejét, és aki nem tekintett többé Sára féltékenységére, aki nem feledte ugyan, hogy őt elkergették, de aki feledte a saját haragját és elkeseredettségét, aki tudja, hogy a fiának él egy féltestvére Izsák, és aki büszke rá is, meg annak apjára is, mert mint asszony szerette, tisztelte azt a férfit, akitől a fia született. Ábrahám, igen. Mostanában sokat gondolok újra rá is. Nézem Guszunt, hallgatom őt, és tudom mennyire igaza van. Egy családhoz tartozunk, ő meg én, biztos is. Kár, hogy ezt olyan kevesen ismerik fel. Kár, hogy ezt olyan könnyen elfeledtetik sokakkal mindenféle más, a békességtől idegen szellemi erők. De látom, hogy vannak még, és egyre többen jönnek, - egyre többen lesznek is, hiszem, - akik beszélnek, bizonyságot tesznek erről. Kicsinek mondott emberek, akik a nagy nyilvánosság számára névtelenek, ismeretlenek, de mégis jönnek, láthatóvá lesznek, Guszun pedig csak egy közülük és én hálás vagyok érte, hogy megismerhettem. A hálától pedig, ezt sem szégyellem, mostanában rendszeresen könny szökik a szemembe. A bosszú idejének már régesrég vége, csak még túl kevesen fogták ezt föl. Látom Sárát és Hágárt, ahogy egy asztalnál ül. Eljött, eljön az ideje a békességnek, és áldott legyen mindenki, aki ennek megteremtésében részt vesz! Áldott legyen az Ö-való, aki engedi meglátnunk ezt, aki engedi, hogy megérjük azt a napot!

Továbbra is csak erős idegzetűeknek!

Belebetegedtem, úgy, ahogy azt kell, ahogy lenni szokott, megtörtént már velem többször életemben, nem olyan sokszor, de épp elégszer. Érzelmi törések, töréspontok, rásegítenek a vírusoknak, amit legyőzni hittél, az is előkerül, lidércek, démonok. Nem éri meg, mondják, felejtsd el, hát persze, hogy nem éri meg, csak a test és lélek együtt épp nem ennek az elvnek alapján mérlegel, hogy mi éri meg és mi nem. Elköltöztek, másnap érzetem, hogy eluralkodik rajtam a vírus, ami már leterítette az összes kolléganőmet, fájni kezdett a gyomrom, a fejem, belázasodtam, a torkom begyulladt, az összes nyirokmirigyeim fellázadtak, és ha mindez nem lenne elég, hát meg is jött, a testem úgy döntött, akkor most és éppen ebben a pillanatban kisöpör mindent, ami felesleges. Alul a vér dőlt belőlem, felül a takony, ember nem érezheti magát elesettebbnek, illetve dehogynem, ne káromoljuk az Istent, lehetett volna és lehetne rosszabb, tudom!

Három hónap után megkaptam az első éjszakai műszakom, akkor voltam a legbetegebb, de nem passzolhattam. Az éjszakai műszakok itt egyrészt ajándék számba mennek, jutalomból kapja őket az ember, mert ha nem is nyugodt a műszak, a munka mégis sokkal kevesebb, másrészt pedig 150% - on fizetik, ráadásul az enyém péntekre esett, az 200%. Voltak, akik a szemem kikaparták volna ezért, például Manal, aki háromszor mondta el, hogy gondoljam meg jól, az éjszaka nehéz, ha úgy érzem, hogy nem szeretném, ő szívesen cserél velem, vagy akár meg is csinálja helyettem… Azt elhiszem, gondoltam magamban, meg hogy na, persze, és eszem ágában sem volt. Hát nem! Bementem, majdnem beledöglöttem, de végighúztam. Szombaton délutános műszakban voltam, még szerencse, hogy nagyrészt a konyhában, mert az orrom még nem jött rendbe és nem szívesen beszélgettem volna a betegekkel úgy, hogy közben a fejükre csöpögtetem, amim van… Vasárnap szerencsére hofesh jött, szinte az egész napot végigaludtam.

L. péntek este megváltoztatta a profilképét és a borítóképét is a fb-on. Feltöltött néhány gyönyörűséges képet a munkahelyéről is, mielőtt elindultam volna műszakba, lájkolgattam, aztán írtam neki egy privát üzenetet, hogy jók ezek a képcserék, de nem tudom miért szebb egy hajótörött krétai csónak, mint a lányai a bahai kertben?! Persze mindezt viccesen írtam meg, annak ellenére, hogy nem tekintettem viccnek, sőt, az egész olyan prófétikus valahogy, és mert minden szimbolika, a hajótörött csónak is fájdalmasan jellemzőnek tűnt akkor nekem. Efelé halad, milyen jól érzi ezt! A tudata még nem beszél, de a tudatalattija nem marad néma, még akkor sem, ha ő nem hallja, üvölt benne a lélek: elcseszem! Két perc nem telt el, és felhívott telefonon, hogy képzelem a lájkokat és mi ez a levél? Hirtelen nem is értettem, miről beszél, aztán meghallottam a boszorkány hangját a háttérben, ő meg dadogni kezdett… Hát, öőőőő, izé… mindenki látja, amit írsz, most miért kellett ez? – Tessék? – kérdeztem. – Hogyhogy mindenki látja? Én privát üzenetet írtam neked, a képeket meg eddig is lájkolgattam, amit feltöltöttél, most ezzel mi a baj? – A háttérben továbbra is ott beszélt a női hang. – De most itt ülök, töltöm fel a képeket és mindenki látja, meg van osztva a gép… A. is itt van mellettem, együtt nézzük a képernyőt… - magyarázta. Elkapott a gépszíj, nem vagyok hülye, pontosan tudtam már az első mondatnál is, hogy mi a stájsz. – Na, figyelj ide, - mondtam neki, - barátok közt ez tudod, úgy szokás, hogy lájkolnak és kommentelnek, sőt, írnak egymásnak üzeneteket, ésatöbbi, javíts ki, ha tévednék, de tudod, mit, igazából ez a te bajod, az egész a te felelősséged, én megteszem, amit kell, mindenesetre és mindenek előtt most mennem kell dolgozni. Na, szevasz! – ordítottam a maradék hangommal és letettem a telefont. Azzal az egy lendülettel töröltem őt a fészbúkról is, amit lehet, hogy később már megbántam persze, de ha őszinte vagyok magamhoz, akkor be kell vallanom, hogy jobb így, meg hát egyedüli lépésként ez volt logikus. Ha nincs közünk egymáshoz kommentben, üzenetben, ha nincs jogom a véleményhez, kapcsolattartáshoz már ilyen szinten sem, akkor minek is legyünk ismerősök?

Ennyi lett a vége. Szép történet, ugye? Egyetlen pozitívuma, hogy rapid. Gyors lefutású volt. Mélyen karcolt, mint a megélezett kés hegye, alaposan megvágott, de legalább gyors volt. Most hideg víz alá tartom a szívemet, elszorítom a felette való ereket, aztán majd megragasztom. Továbbra is boldog új évet mindenkinek. Valami szebbet.