mégsem

Guszun mindenképp azt akarta, hogy odaköltözzek, ahol ő lakik, hol erőszakosabban, hol szelídebben, de folyamatosan mondogatta, hogy mennyire jó lenne nekem ott, minden olcsóbb, meg már lakást is nézett. Shefa- Amr’ valóban nincs messze ide, nagyjából negyed óra autóval, a dombok közt, de mint írtam, több problémám akadt a városkával kapcsolatban és az ott lakókkal is. Valahogy nem tetszett az egész hangulat, és nem mondhattam azt sem, hogy bocs’ de a tenger is nagyon fontos, nekem is fontos, meg ha jönnek a gyerekeim, nekik is, akár, ha csak látogatóba, de akkor is, mert Magyarországon nem csak kenguruk nincsenek, de tenger sincs. Arról nem is beszélve, hogy már tíz évvel ezelőtt bizonyos megérzésektől, sejtésektől vezérelve mindig ide képzeltem magam. A szomszéd kislány például állandóan vitorlás hajókat rajzolt nekem, abban az időben, amikor az identitásomat kerestem éppen, de ezt a párhuzamot kevesen értenék, ezért most nem is fejtem ki itt, miért fontos a hajó, meg Izrael, az elveszett törzsek, ésatöbbi. A lényeg az, hogy Guszun gondolatait igyekeztem finoman el – és elterelni arról, hogy a közelébe költözöm, hiszen tudtam, hogy mindez nem fog megtörténni. Ne élje bele magát, gondoltam, abban ne segítsen, hogy ott keres nekem lakást, ahol ő lakik, mert nem érdemes. Így is történt. Valahogy megértette ezt az állapotot, és mondogatni kezdte, hogy ő akkor is segít, ha máshol, meg, hogy egy család vagyunk, - ezt egyébként többször említette, mint életemben bárki -, és mondta, hogy jön tanúnak, ha bárhol lakást bérelek, szívesen aláírja a szerződésemet. Oké.

Teltek múltak a hetek, dolgozgattunk egymás mellett, utánam ő is beteg lett, akkor nem találkoztunk, egyszer-kétszer felhívott és én is felhívtam az elmúlt másfél hónap alatt, hogy mi a helyzet, de egyébként meglazultak a baráti szálak és még kicsit lelkiismeret furdalásom is volt emiatt… De tegnap aztán sűrűvé váltak a dolgok, mint a húsleves, amit nem szűrnek le. Egy műszakban voltunk délelőtt, Guszun és én. Amikor pár percünk akadt, akkor egymás mellé ültünk, beszélgettünk, megismételte az ajánlatait, én hárítottam újra, sőt azt is elmondtam, hogy itt a környéken szeretnék maradni, meg hogy a kiköltözésre még több mint egy hónapom van amúgy is, úgyhogy nem sürget semmi. Mondta, hogy jól van. Műszak után hazamentünk, ő is, én is, a saját otthonunkba, aztán este váratlanul felhívott. Látott néhány címet nem messze, attól a helytől, ahol lakom, mesélte, és ha akarom, mondta, szívesen felhívja a telefonszámokat. Azt feleltem, hogy rendben van, majd én is megnézem azokat a lakásokat. Kérdezte, mit csinálok másnap, mondtam semmi különöset, pihenek délelőtt, legfeljebb elmegyek valami kaját venni. A férje is felhívott ezután, ő pedig felajánlotta, hogy szívesen odaadja, elküldi majd a könyveit, ami nekem az egészségügyi kurzushoz kell. Megköszöntem. Nagyon szívesen, mondta, nincs mit! Azután egy váratlan kérdés hangzott el. – Van-e csekkfüzetem? – Nem voltam elővigyázatos, kapásból rávágtam, hogy igen. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy hazudni néha nem csupán kegyesség, de lehet akár önvédelem is... Guszun férje ezek után kérdezett valamit, amit nem nagyon értettem, de a lényeget mégis: tudnék-e segíteni kicsit? Megint nem figyeltem, mondtam, hogy persze. Mondott még valamit, megköszönte, majd letette. Lefeküdtem aludni, a tízórás nappalos műszak után jócskán fáradt voltam, nem is ébredtem fel reggel kilencig, akkor is csak a telefonra. Guszun hívott. Magamban azt gondoltam, basszus, elég korán van, nem? Nem vettem fel és visszafeküdtem. De hívott még egyszer és még egyszer. Negyedikre már felvettem a telefonomat. Szabadkoztam és azt hazudtam, hogy bocs’ de a fürdőszobában voltam. Nevetett, jó reggelt kívánt és azt kérdezte, befejeztem-e, amit ott csináltam? Nevettem én is, és mondtam, hogy igen. Utána pedig Guszun megkérdezte tőlem, voltam –e már vásárolni? Mondtam, hogy még nem, dehogy! Ezután hadart valamit, amit bevallom, csak nehezen értettem meg, a telefonos beszélgetések és a szövegértés a középfokú nyelvvizsga része, álmos is voltam, de ezek szerint még ott tartok, talán épphogy átmennék… Oké, mondta, várjak egy percet, a férje majd mindjárt felhív és elmondja akkor angolul, hogy ő mit szeretne. Hívott is a pasi, alig két perc múlva, és közölte velem, hogy Guszun akkor most eljön értem és elvisz Shefa Amr’-ba, megmutatja nekem, hol lehet olcsón vásárolni, majd azután visszahoz ugyanide. – Állj, állj meg, várj egy percet, ez nem olyan egyszerű, - kezdtem el mondani, - nekem most dolgom van, nem érek rá! De, jó lesz, higgyem el, Guszun visszahoz, erősködött, és legalább addig is együtt leszünk, meg, hogy holnap reggel is szívesen látnak Tamrában, ha akarom, eljönnek értem, ismerjem meg még jobban a városokat, hallotta, hogy amúgy is lakást akarok bérelni, ott olcsóbbak az árak, rendesebbek az emberek, satöbbi. Mondtam, hogy nem, nem megyek, ne haragudjon, és folyékonyan hazudtam akkor már, azt hazudtam vannak itt új olék, akiknek megígértem, hogy segítek tájékozódni, és velük kell most foglalkoznom, nem érek rá. Elköszönt, mintha nem is hallotta volna meg, mit beszélek és letette a telefont. Akkor írtam egy sms-t angolul, ugyanerről, hogy sorry, de én most nem tudok sehová menni. Válasz nem érkezett. Tíz perc múlva viszont csengett a telefon, akkor már valóban a fürdőszobában voltam, épp hajat mostam. Guszun volt, hogy ő megérkezett, itt vár lent a kapu előtt. Sziszegve, szitkozódva ruhákat kapkodtam magamra, a hajamat meg törölközőbe tekertem. Lementem a kapu elé. Guszun a kocsiban ült. Beültem mellé és mondtam neki, hogy mi a stájsz, és hogy sajnálom, de nem így megy ez, nekem most dolgom van, és hogy ezt mondtam is a férjének és küldtem is egy sms-t. Sajnálkozva nézett rám, hogy de hát vásárolni akartam menni, mondtam, hogy igen, majd közben valamikor, meg hogy nem olyan sok mindent kell vennem, talán csak egy kis sajtot, meg kenyeret, meg tejet, hiszen hónap vége van. Megértően bólogatott. Bizony, a hónap vége, dünnyögte, és a hátsó ülésről elővett egy nylonzacskót, benne arab süteménnyel, hogy hozta nekem reggelire, de hát akkor jól van, és hogy akkor majd legközelebb. Miután megköszöntem a sütit megkérdezte, hogy na és a csekkfüzetemet lehoztam-e… Hogy mi van??? Nem! Nem hoztam le, de nem is értem az egész kérdést/ kérést, válaszoltam zavartan. Erre megpróbálta nekem elmagyarázni, hogy csak egy kis segítség, kzat ezra, és miegymás, de én csak ültem, mint aki belefagyott a székbe és fogalmam sem volt, hogy mit feleljek. Nyilván látta az arcomon a döbbenetet, ami nagyon hasonlíthat egy bugyuta ábrázathoz ilyenkor, mert mondta, hogy felhívja a férjét akkor most, és hogy ő majd angolul elmagyarázza nekem. Nem szóltam egy szót sem, nem kezdtem el dadogva magyarázni, hogy azannya köcsögit, ember! Hiszen én nem a szavakat nem értem! A helyzet az, hogy az ütő megállt bennem, nem is tudtam volna hirtelen beszélni, csak annyit éreztem, hogy egyetlen pillanat alatt leizzadok és a hónom alatt, meg a hátamon vékony kis csermelyként csordogálni kezd a veríték. Guszun férje aztán, mint egy hülyegyereknek elkezdte magyarázni nekem, hogy ne aggódjak, csak írjam alá a csekkeket, dátum sem kell rá, és ők majd visszaadják nekem a füzetet március végén, meg hogy ez nekik azért nagy segítség, mert a csekket a bank csak áprilisban húzza le a számláról, de addigra ők, nyugodjak meg, visszarakják rá a pénzt. Mert már március végén már lesz nekik pénzük. Így tehát senki sem veszít, és ez csak egy kis segítség, kzat ezra, ami viszont nagyon kéne, megkönnyítené az életüket. Hümmögtem, meg mondtam, hogy értem, értettem is, aztán visszaadtam Guszunnak a telefont, aki még pár mondatot beszélt, utána letette. Várakozásteljesen nézett rám. A tekintetét nem fogom elfelejteni, azt hiszem, sosem. Igyekeztem a megfelelő szavakat megtalálni, hogyan magyarázzam el. Nem nagyon hagyta, jegyzettömböt vett elő és lassan, tagoltan mondta, hogy ne féljek, semmitől se’ féljek, ő most ír nekem egy szerződést, - bakker az A6-os spirálfüzet kitépett lapjára! – és elővette a személyi igazolványát is, hogy ellenőrizzem le benne a számot, majd leírta szó szerint és el is mondta, hogy ő akkor, név, születési dátum, helyi lakos ezen a napon, itt és itt elkéri tőlem a csekkfüzetet, amit majd ekkor és ekkor visszaad, ésatöbbi. Nézett azután rám és mondta, írjuk alá mindketten. Azt hiszem, talán megráztam a fejem, vagy ilyesmi. Figyelj, mondta, tényleg semmitől sem kell félned! Tudod, mi ez? Tudom, mondtam, isur (igazolás). Bólintott. Ez, ha bármi történne, hidd el, elég lesz, ha kell, ezzel a papírral elmehetsz a bíróságra is… Hát basszus, akkor nekem már nagyon melegem volt. Zavartan és nevetgélve annyit kérdeztem, ugyan már, ki akar a bíróságra járni Guszun? Ó, nem, nem mondta, haszve halile, csak a biztonság kedvéért, meg hogy ő nem olyan, haszve halile, ő velem soha nem tenne semmi olyasmit, csak azért mondta, ha bármi történne… Komolyan még én éreztem szarul magam. Jaj, Guszun, hiszen együtt dolgozunk négy hónapja… motyogtam, … és nem is azért, hidd el, de ez nem… Nem megy. Egyszerűen nem megy. A fejemben pedig közben ezerrel száguldoztak a gondolatok. Olyan elektromos kisüléseket produkáltak az idegsejtjeim, amiket még szerintem életemben csak elég kevésszer. Mit mondjak és hogyan? Guszunnak ugyanis kiült az arcára valami egészen mély csalódottság és egyszerre csak közénk telepedett valami mély csend. - Figyelj, ha pénzre van szükséged, én adok, - mondtam neki azután, pár pillanat múlva, - mennyi kell? Megrázta a fejét. - Nem veszem el a pénzedet, hónap vége van, kell neked is, ennivalóra, cigarettára, mondta. - Mennyi kell Guszun? - kérdeztem újra. - Van annyi, hogy adjak és majd fizetés után megadod, de tudod, a csekkfüzetem nekem másra kell, például a lakásbérlethez, amihez előre kérnek tizenkét lapot belőle, ledátumozva. És amúgy sincs rajta a számlámon semmi pénz. - magyaráztam neki. Valószínűleg a remény csillant fel előtte, mert erre a kijelentésemre megint magyarázatba kezdett, hogy az, hogy a számlán nincs pénz, az nem probléma, mert az összeget úgyis csak áprilisban vonják le, ő meg addigra visszafizeti nekem az egészet, most viszont tudna belőle vásárolni, mert van olyan üzlet, ahol tőle elfogadják a csekkeket. - Tudod, nagyon hónap vége van nekünk is, - tette hozzá azután és elmosolyodott. - Néztem rá, figyeltem az arcát. - Szívesen adok pénzt, - mondtam neki újra, annak ellenére, hogy eszembe jutott, két héttel ezelőtt árulta el nekem a nagy titkot, hogy munkahelyet akar változtatni, de ő megrázta a fejét. - Jól van, mondta, ha nem akarod, nem kell, nyugodtan mondj nemet, semmi baj. - Persze. Semmi baj. Csak éppen a hangulatunk nem lesz olyan már soha többé, mint amilyen volt azelőtt, feleltem neki kesernyésen, mosolyogva. - Ó dehogynem! Semmi baj, hidd el, - mondta, de az arcára minden egyes szó írva volt, amit csak gondolt. - Ne haragudj, - válaszoltam, és kiszálltam a kocsiból. Amennyire emlékszem, csendesen csuktam be az ajtót.

A merkaz klita biztonsági őrének bódéja mögött igyekeztem levegőhöz jutni. Hosszú percekig álltam a hátam a falnak döntve és megvártam, amíg leszárad rólam minden nyirkosság. Nem tudom mennyi idő telt el talán negyed óra lehetett, amikor azután elindultam felfelé. Guszun kocsija még ott állt a bejárat előtt. Én két órát ültem mozdulatlanul a monitorral szemben. Nem akartam gondolkodni, nem akartam érezni sem. Haszve halile, igyekeztem suttogni magamnak, miközben eszembe jutottak sok évekkel ezelőtti képek, Jeruzsálem óvárosában az öregember, akit udvariasan előreengedtem, és aki ezt úgy köszönte meg, hogy kihúzta magát, biccentett, és keskeny, szorosan összezárt szájából a fogai közül ezt a mondatot juttatta nekem: Wellcome in Palestine! A siratófaltól jöttem akkor éppen. És eszembe jutott a Via Dolorosán velem szemben futó kiskölyök is, aki hozzám vágott egy csokis, vagy másmilyen, de mindenesetre barna masszával összekent két decis műanyag poharat, aztán jót nevetett rajtam, miközben a fehér ruhámat törölgettem. A nevetése hangját még most is hallom, ha nagyon kell...És felrémlett a templomhegyen agyagkorsóban vizet hordó kuffijás kislány arca, sukrán mondta, miután felajánlottam, hogy segítek neki vinni a nagy kancsót egy darabig, és kőkemény szoborrá változott az arca, amikor egyszerűen hátat fordított. És eszembe jutottak buszok, 1929. Hevron, a müezzin hangja és minden… A Guszun bal vállára a tetovált kígyó alakja és színe is… Mennyire szerettem volna hinni pedig! Hogy haszve halile, Guszun nem! És hogy talán egyre többen vannak, lesznek, akik nem,… Milyen jó lett volna!… Az is bánt, hogy sosem tudom meg, hogy ez mi volt, talán csak odaát. Kísértés, vagy próbatétel? Nemsokára viszont annyit biztos megtudok, hogy bennem egy álom véget ért-e. Ki fog derülni, mennyire bízom majd abban az emberben, aki legközelebb szembejön velem, és arabnak vallja magát. Annyiban Guszunnak mindenféleképpen igaza volt, hogy egyenként, a szívük szerint kell megismerni az embereket. Így is van. Távol álljon tőlem minden általánosítás, hibás következtetés, jussanak eszembe bármiféle képek, események. Sajnálok minden veszteséget. Álmot, barátot, szerelmet. Annyira sajnálom őket, hogy a szívem szakad bele. Rablások, ébresztésekkel egybekötve. Isten hatalmas. De talán egyre jobban érteni vélem Őt. Ezt kapom, és ez a vigasz. Nem bánok semmit. Tanulok róla, tőle. Nagy tisztesség ez nekem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.