Guszun azt mondja, szerinte nekem Shefa’Amr-ban kellene élnem, ott minden olcsóbb, és a közelben is lennék. Hozzá közel. Elgondolkodtam ezen. Guszun azt is mondja, hogy szerinte a tarbut sheli, apukám miatt nekem közelebbi a kereszténységhez, mint a zsidósághoz, és hogy ő érzi ezt. Hát nem mondtam meg neki, hogy én ezt mennyire másként gondolom… (Apa keresztény ugyan, de nagy valószínűséggel az ő felmenői közt is voltak zsidók. Anya révén meg hetedíziglen visszamenőleg találtam csatlakozási pontokat, és ahogy már írtam ezt, ezért is tértem be) Nem mondtam meg neki azt sem, hogy a kereszténységet jelenlegi állapotában nem tudom és nem is akarom értelmezni, hogy számomra csak egy vallás, ami zsidó elemeket írt át és fordított ki és hogy számomra ezért távolabb esik ma már, talán még a buddhizmustól is. Nem mondhattam meg azt sem, hogy nem fogok Shefa’Amr-ban élni, mert miután végiggondoltam a dolgot, elég világos következtetésekre jutottam ezzel kapcsolatban. És hogyan fejez ki az ember valami olyasmit, amit leginkább csak érez, és amely gondolatok megbánthatnak másokat? Például azt, hogy megszoktam a rendet, és igényem van a tisztaságra, hogy szeretek gyertyát gyújtani péntek este, és nem szeretek félni amiatt, hogy ha ezt megteszem, akkor esetleg kővel dobálják be az ablakomat, vagy más atrocitás érhet. Hogy minden zsidóüldözés fáj nekem, és hogy nem csak a holocaustot érzem saját tragédiámnak. (noha az én családomból nem hurcoltak el senkit) Hogy a jelenkori üldözéseket sem bírom, legyenek azok bármilyen szelídek. És hogy nem keltett bennem pozitív visszhangot a férje megjegyzése sem, mely szerint: „Amíg a zsidók kevesen vannak, addig nincsen velük baj”… Hogy is fejezhetné ki az ember, hogy nem akar olyan faluban élni, olyan emberek között, akik így gondolkoznak, ahol más zsidók nem laknak, és nem csak azért, mert akkor nem érzi magát biztonságban, hanem nagyon sok más vonatkozás miatt sem. - Az ilyesmit nem mondja meg az ember, hanem csak hallgat, és közelebb húzódik azokhoz, akik valóban az övéi, és mert megszólal benne valami riasztó, hát ezért jobban odafigyel a hangsúlyokra, és óvatosabbá válik.

Sajnálom ezt az óvatosságot egyébként, mert tisztában vagyok azzal, hogy gátja lehet egy folyamatnak, ami pedig kívánatos lenne, és ami már megkezdődött. Nem szeretek gátja lenni jó tendenciáknak, ezért magával az óvatossággal is csínján bánok egyelőre, nagyon igyekszem nyitottnak maradni, és csak csendesen figyelek. Figyelem Guszunt például. Sokat beszélgetünk, és ez segít, hogy megértsem őt. Emlékszem minden szavára, emblematikus kifejezésére, kijelentésére. Amikor a vallásról beszélgettünk odabent a munkahelyemen és ő egyetlen mondattal helyére tette a provokatív kérdést: Izraeli vagyok – mondta, ezt például soha nem felejtem el, írtam is erről itt, lejjebb. Guszun pont az az ember, akikből most hál ’Istennek egyre többet látni, hallani. Akik itt születtek Izraelben, akik arabok, de akik számára nem a vallás az elsődlegesen meghatározó tényező, és akiknek identitását nem is az határozza meg, hogy a szüleik milyen vallásgyakorlatot folytattak. Van itt egy generáció, akikből most sokan úgy gondolkodnak, mint Guszun, de nem tagadható az a tény sem, hogy ezért a gondolkodásért, ha nem is tagadják ki őket a családjukból, sokan kemény árat fizetnek. Vagy ha nem fizetnek, akkor is egyedül maradnak a véleményükkel. Guszun anyja és nővérei mind kufijjás muszlimok, a férje pedig teszi a megjegyzéseket, amiket tesz és nem mindegy, hogy azok némelyike milyen gondolatokat sugall. De Guszun jó fej, és mi ketten sokat beszélgetünk. Megkérdezhetek tőle bármit és ez is nagyon jó. Kérdeztem őt például a palesztín kérdésről. –Ez bonyolult, mondta először, de talán mégsem annyira, tette hozzá azután, elmagyarázom neked, én hogyan látom ezt: A palesztínoknak zöld személyi igazolványuk van, én izraeli vagyok és a családom is, nekünk kék van. - Ránéztem, egy pillanatra azt hittem, hogy viccel. – De ez nem csak ennyi, ugye? – kérdeztem azután. Nevetett. - Nem, persze, hogy nem. Nézd az a helyzet, hogy ezt az egészet én sem igazából értem. Pedig itt élek már negyven éve, ide születtem, és arab az anyanyelvem. De még én sem tudom, hogy kik a palesztínok és azt sem értem, hogy mit akarnak! Ha csak a földre való igényüket nézem, azt sem értem. Amit most Izrael a közelmúltban átadott nekik, mint területet, az sohasem volt a palesztínok földje. Jeruzsálem, Jerikó, Hevron és Ramallah, még Gáza sem. A palesztínok földje éppen az a sáv volt, éppen az a földrajzilag jól meghatározható terület, ahol most mi ketten állunk, te, meg én, és attól egy kicsit lejjebb. Akkó, Haifa, és le, egészen Ashdodig, Ashkelonig minden. Szóval nem értem. A vallásukat sem értem. – folytatta, és akkor kicsit lehalkította a hangját. - A muszlim vallás, tudod, alapvetően a békességet hirdeti. – Kicsit felhúztam a szemöldökömet, azt hiszem, de nem kezdtem bele, hogy dzsihád, meg ilyesmi, hagytam, hogy beszéljen. - Egy muszlimnak, - mondta, - aki igazi muszlim, tartania kell magát ahhoz, hogy Allah könyörületes. Egy muszlim nem ölhet embert, sőt, meg sem ütheti, semmiféle módon nem bántalmazhat senki senkit… - És itt, ezen a ponton elmesélt nekem egy példázatot Mohamed életéből, amikor együtt aludt egy hitetlennel, aki minden reggel a templom mellé piszkított, és akit a tanítványai ezért meg akartak kövezni. Mohamed állítólag akkor megfékezte őket és megmutatta nekik, hogy hogyan kell a rosszat, a tudatlant a jóval, a türelemmel meggyőzni és megtanította a tanítványainak azt is, hogy az ő követőinek csak ezt a módszert szabad alkalmazniuk. - De Guszun, ez mind nagyon szépen hangzik, mondtam akkor neki, de te is tudod, hogy a világban nem ez történik! - Bólintott. - De hidd el, mondta, hogy akik mást hirdetnek, azok nem muszlimok, nem igazi követői a hitnek. - De muszlimoknak mondják magukat!… - Igen, tudom, - felelte, - és ez nagyon szomorú. És az is szomorú, hogy valamiért mindig így történik. Nézd meg a keresztényeket, mit tettek Jézus nevében évszázadokon át! Azok keresztények voltak? Nem! Csak annak vallották magukat! - Milyen egyszerűen hangzik ez így, dünnyögtem magam elé, de mégis milyen bonyolulttá lesz ezáltal minden! - Mert most mondd meg nekem Guszun, ha látok egy arab embert, fejkendőben, vagy anélkül, én akkor azt hogyan tudom eldönteni, hogy bízhatok-e benne, vagy sem? - Kérdően nézett rám. Talán egy kicsit fel is húzta a vállát, az értetlenség az egész tartásában megjelent. – Bízni?  Bízni nem lehet. Senkiben sem. Miért is kéne csak úgy megbízni, első ránézésre, bárkiben? Azt hogy bízhatsz e valakiben, hogy meglásd, hogy valakinek milyen a szíve, azt nem a külső és nem a vallása alapján fogod megtenni, hanem úgy, hogy megismered, beszélgetsz vele. Nem? - Ekkor úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek. – Én is tudom ezt, de mennyivel egyszerűbb lenne, ha… - és próbáltam megmagyarázni neki. - Igen, tudom, vágott közbe, egyszerűbb lenne, de mégsem lehet, csakis egyesével tudod megismerni az embereket, nem sorolhatod őket kategóriákba, sem a vallásuk, sem a világnézetük szerint, sajnos nem megy, nem lehetséges! – De vannak azért békés vallások is, az életről szóló ideológiák, - próbáltam érvelni tovább. – Igen, vannak, mondta, de még ott is csalódás érhet. Szerintem, ha rám hallgatsz, ne tedd! Csakis egyesével bízz meg az emberekben, ismerd meg őket, a szívük szerint és azután higgy el bármit is… - Nehéz. – dünnyögtem újfent magam elé. – Nehéz, igen. De kicsoda ígért olyat, hogy könnyű lesz? - Guszun rám kacsintott és vállon veregetett. Na, gyere, mondta, uzsonna van, meg kell hogy etessük az öregeket!


Nézem Guszunt, ahogy a konyhában áll, keveri a dajsza-t és arra gondolok, milyen végtelenül egyszerű lenne, ha több lenne belőle! Amikor nála voltam, ettük a kubbit, de ő sütött nekem külön schnitzelt, hogy kedvemre tegyen, vagy tudomisén, miért, és amikor megköszöntem neki este a vendégül látást, a városnézést, a sok mindent, akkor egyszerűen csak annyit felelt, ne butáskodjak már, mit köszöngetek? Egy családhoz tartozunk. Nézem Guszunt, igen, és arra is emlékszem, hogy amikor először megláttam, mi jutott eszembe. Hágárt láttam, Hágárt látom, valahányszor ránézek. Azt az asszonyt, aki a pusztában kesereg, vízért könyörög Istennek, és akinek az angyal megmutatja a forrást, hogy Ismaélt meg tudja itatni, és ne haljon szomjan a gyermek. Azt a Hágárt látom, aki a csoda után felemelte a fejét, és aki nem tekintett többé Sára féltékenységére, aki nem feledte ugyan, hogy őt elkergették, de aki feledte a saját haragját és elkeseredettségét, aki tudja, hogy a fiának él egy féltestvére Izsák, és aki büszke rá is, meg annak apjára is, mert mint asszony szerette, tisztelte azt a férfit, akitől a fia született. Ábrahám, igen. Mostanában sokat gondolok újra rá is. Nézem Guszunt, hallgatom őt, és tudom mennyire igaza van. Egy családhoz tartozunk, ő meg én, biztos is. Kár, hogy ezt olyan kevesen ismerik fel. Kár, hogy ezt olyan könnyen elfeledtetik sokakkal mindenféle más, a békességtől idegen szellemi erők. De látom, hogy vannak még, és egyre többen jönnek, - egyre többen lesznek is, hiszem, - akik beszélnek, bizonyságot tesznek erről. Kicsinek mondott emberek, akik a nagy nyilvánosság számára névtelenek, ismeretlenek, de mégis jönnek, láthatóvá lesznek, Guszun pedig csak egy közülük és én hálás vagyok érte, hogy megismerhettem. A hálától pedig, ezt sem szégyellem, mostanában rendszeresen könny szökik a szemembe. A bosszú idejének már régesrég vége, csak még túl kevesen fogták ezt föl. Látom Sárát és Hágárt, ahogy egy asztalnál ül. Eljött, eljön az ideje a békességnek, és áldott legyen mindenki, aki ennek megteremtésében részt vesz! Áldott legyen az Ö-való, aki engedi meglátnunk ezt, aki engedi, hogy megérjük azt a napot!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.