Buli van

Mert buli mindig lehet, sem az évszakok, sem a dátumok nem számítanak, a buli csak tőlünk függ ugyanis, mindig csak tőlünk, hogy akarjuk-e. Így lett január 12. Szilveszter az idén, függetlenül bármitől. A Bohémok rendszeresen összejönnek itt, kis kitartó és összetartó csapat, nem ismertem közülük egyetlen embert sem, csupán hallomásból és az internetről. Így utólag be kell vallanom, hogy nem nagyon volt kedvem menni, az akarás mostanában eléggé tartaléklángon működik bennem, de mert megígértem Kingának, hogy elmegyek vele, hát már nem mondhattam nemet.

Vonatozás indul. Míg várok rá, mármint Kingára, igazoltat a biztonsági őr, a személyimet is elkéri, igaza van, már két szál cigarettát is elszívtam, nyilvánvalóan nyugtalannak látszom, és a hónom alatt is táska van. Kinga szerencsére épp megérkezik. A további vizslatásnak vége, barátunk, az őr elfogadja, hogy nem állítottam valótlant, tényleg egy nőnemű lényt vártam, hát elenged, de azért hosszasan néz utánam. Megvesszük a jegyet retúr, megértjük, hogy át kell szállni, azt is, hogy hol és hogyan. Felszállunk a vonatra. Beszélgetünk. Kinga székely, nagyon élvezem a dialektusát, egészen el is merülök benne, arra gondolok, fel kéne venni, olyan ritka, ízes beszéde van, ez tanulhatatlan és utánozhatatlan. Átszállunk, megérkezünk. Oda is érünk a helyszínre, épp egy órával korábban, vagyis hát egészen pontosan időben, de itt mindig minden később kezdődik. Talán sosem fogom tudni megszokni, pedig nagyon jól esik. Hogy lehetetlen elkésni bárhonnan is. Sétálni megyünk. A városból nem sokat látni, már teljesen sötét van, betévedünk egy boltba, ágyakat nézegetünk, bohóckodunk. Egy ideje már mindennél jobban vágyom egy rendes ágyra. Csak az életben egyszer lehetne egy olyan nekem, amin a bútorboltban nagy felirattal hirdetik: „A háta minden reggel megköszöni majd önnek…” Széles, ruganyos matracok, igazi sodronyos, benne mindenféle gerincvédelmi jósággal. Istenem, csak egyszer! Az ágy itt egy félhavi fizetés, nem reménytelen, és részletre is lehet kapni. Itt a részlet sem reménytelen, nem kellenek hozzá kezesek és kereseti kimutatás, elég egy megfelelő bankkártya. Na, talán, nemsokára… A bútorbolt dolgozói, két élemedettebb korú férfi vigyorogva figyeli, ahogy nézegetünk. Zavarba lehet jönni tőlük, időnként összesúgnak, felnevetnek, nem kell hozzá túl sok fantázia, hogy mi jut eszükbe. Kifelé penderülünk. Az utca túlsó sarkán két délceg három méter magas fabáb hordja az ország egyik jelképét, a szőlőfürtöt. Talán a Diótörőből jöttek. Vicces, hogy miért pont ők, de már nem lepődöm meg. Azok után, hogy itt az építkezési darukon nagy felfújt rózsaszín medvék másznak felfelé, és a szökőkutak szélén pingvinek álldogálnak a körforgalomban, nem, azok után én már semmin se’ lepődöm meg. Csak épp elmosolyodom, és muszáj őket lefényképeznem.

A buli megkezdődik nyolc után, az emberek csak lézengenek, retro buli, retro arcokkal, a dj a meseautót játssza például, és Zoltán Erikát, úgyhogy elindulok valami alkoholt keresni, de nem találok sehol. Ezért azután kiállok a teraszra, és éppen azon gondolkozom, hogyan szökjek, szépen, észrevétlenül, senkit sem bántva meg, amikor odajön Dávid és megkérdezi miben segíthet. Valamit innék, mondom neki, és muszáj vigyorognom. Megint átlátszó vagyok biztosan, mint az ablaküveg. - Mit? - Hát az most teljesen mindegy. - Hoz nekem egy nagy pohár whiskey-t ezek után, az legalább Johnnie Walker, üt is, de csak úgy, ahogy kell, finoman és észrevétlenül. Újabb arcok jönnek, fiatalok, egy lány egy férfivel. Álldogálunk egy darabig, beszélgetni nekem itt nincs kivel, én egyelőre senkit sem ismerek, mások meg mind ismerik egymást, úgy tűnik. Továbbra sem adtam fel szökési tervemet, csak elhalasztottam. A fiatal lány odalép hozzám. Jaj, de örülök, mondja, és bemutatkozik. A nevét nem hallom, mert bentről üvölt Szandi kifelé. - Nagyon tetszik hasonlítani a Zsolti anyukájára - mondja a lány. Milyen Zsoltiéra, kérdezem, amire nemes egyszerűséggel és egy kicsit zavarban azt válaszolja, hogy azt nem tudja, mert a vezetéknevére nem emlékszik.  Na, basszus. Én erre elkezdek komolyan gondolkodni, hogy ki lehet a társaságból Zsolti, amikor a DJ-t Turbó-nak hívják, Dávidot meg már ismerem és az egyetlen még jelenlévő férfi Csaba. Úristen! Lehet, hogy ez a lány a dj anyjának néz, merül fel bennem, hiszen más nem lehet Zsolti, de a fenébe is, hát annyira öregnek már csak nem nézek ki! Még délután rendesen ki is festettem magam… Mindenesetre jól megsértődöm, és duzzogva iszogatok tovább egymagamban. Jánoska azonban hamarost megoldja a problémáimat. Bemegyek sütiért, és táncolok egyet. Odabent valahogy összegyűltek a népek, új arcokat is látok. Mire visszaérek, Dávid újra tölt nekem, és én már barátságosan tudok mosolyogni a lányra is. - Nos, hát sajnálom, tényleg, kár, hogy most már sosem tudom meg, milyen Zsolti anyja vagyok szerinted, - mondom neki lazán, és rágyújtok egy cigire. - Várj egy percet, - motyogja, - talán eszembe jut a neve. És amíg tűnődik, én boldogan nyugtázom, hogy most már legalább tegez és nem tetszikezik itt nekem, ez is valami! - Megvan! – mondja, - Igen! Az Eperjessy Zsolti anyukája, azt hittem, az vagy, ne haragudj, de annyira hasonlítotok egymásra! - Na, püff neki! Hirtelen könnybe lábad a szemem, nem tervezem, milyen hülye reakció már ez, hogy meghallom a fiam nevét, és még mielőtt megérteném azt, már majdnem el is sírom magam… Miféle mélységben laknak az ember érzései a tudata alatt, hogy mégis olyan könnyedén veszik át az ész felett a teljes uralmat? - Az Eperjessy Zsoltié? Hát persze, az biztos! Ő az én fiam! De ő most nincs itt,…és…és Te honnan ismered őt egyáltalán? - Mire bevallja a kislány, hogy ötödikben osztálytársak voltak, és nekem is emlékeznem kell az ő szülinapi medencés party-jára, na, ugye, hogy emlékszem, na, hát akkor, ott találkoztunk egyszer, és hát nagyon- nagyon hasonlítunk, ő már akkor mondta, meg is jegyezte az arcomat… Jószagú rezeda! Legalább tíz éve volt! De azonnal beugrik, igen. Megölelem a lányt és hirtelen nagy hálát érzek, meg mindenféle mást is, többnyire kedves és jó érzéseket, meg persze minden emlékeket, meg magányt… Azután hosszasan elidőzöm a gondolatban, hogy mennyire kicsi ez a világ, és hogy ez is csak itt történhet meg velem, ebben az országban. Csak itt történhet meg így. Vanessa három éve jött ki ide, haza, az apjával. - Vani, - dünnyögöm magamban, a fiam mindig így hívta, gyönyörű lány, mindig az volt, de most még szebb is, kész nő, fiatal nő, én pedig fel nem ismertem volna, tiszta ciki!… Az élet elmúlik felettem, nekem pedig jobban kellene emlékeznem az arcokra,… De annyi minden történt! Az este ezután persze jobban telik, meg a további poharak után is, Dávid szól, hogy ne öntsem fel kólával a whiskey-t, kár elrontani, ám én nem tudok sokat inni, és ezzel tisztában vagyok. Semmi kedvem lerészegedni. Táncolok, éjfélre már mindenkit megismerek, és végre úgy táncolok újra, ahogy szeretek, mintha nem is volna ott senki. Két férfi elkéri a telefonszámomat, megint nem vagyok eléggé elővigyázatos, meg is adom nekik. Dáviddal meg mintha csak kamaszok lennénk…

Éjjel egykor Tünde visz haza magához bennünket, Kinga a nappaliban virraszt az ír-magyar dj-vel, beszélgetnek, én pedig alszom az egyik félszobában a matracon. Hajnal ötkor iszunk kávét, ha nem fájna a fülem, biztos sokkal szórakoztatóbb társaság lennék, de így kevésbé ismerem meg a szállásadóinkat, Danit a buszsofőrt, Tündét és a gyerekeket. Kár pedig. Nagyon jó fejnek tűnnek. - Kivisszük Turbót a reptérre, mondja Tünde, és ti is ott szálltok fel majd a vonatra. - ok. Kingával elhatározzuk, hogy megvárjuk, míg a srác becsekkol, sosem lehet tudni, szét is szedik. Az ember belső jóságára az a leginkább jellemző, hogy hogyan értelmezi, ami történik vele, milyen szándékot lát másokban. Turbó állítja, hogy a határőrök csak segíteni akartak neki, azért nézték át a bőröndjét és a cuccait ától cettig… Magukra hagyom őket, amíg várakoznak, kimegyek a bejárat elé, persze megint elszívni egy cigarettát. Míg fújom a füstöt nagyon furcsa hangokat hallok valahonnan a tető felől, mintha hápogna-gágogna valami, valaki, és pár pillanatra azt is hiszem, hogy lassan tényleg kezdek teljesen szétcsúszni. Valahogy talán tényleg haza kéne most már menni, lefeküdni, aludni, ezen tűnődöm, amikor véletlenül felnézek az irányítótorony felé. Vadludak beszélgetnek egymással a tetőn, hatalmas hangerőn :) Halvány dunsztja valakinek, hogy hogyan keveredtek oda? Mulatságosak a ludak, mintha nevetnének, és a nyakukat nyújtogatják éppen felém. Arra gondolok, hogy még egy ilyen ország nincs, ez itt tényleg a világ középső pontja, az én közepem is, itt minden mindennel összefügg, és itt a leglehetetlenebb helyzetek, képek tárulnak az ember elé, amiknek mégis mindig volt, van és lesz is jelentése…A legkisebb fiamat egy időben Nils Holgerssonnak hívták, annyira hasonlított a vékonydongájú szőke rajzfilmfigurára… Istenem, suttogom magamban, annyira szeretném hinni! Vannak még vágyaim, nem túl sok, nem túl nagy. Vannak még terveim, dolgom ebben a világban, és olyan jó lenne mindennek a végére érni, mindent szépen befejezni! Gondolataimnak egy bombariadó vet véget, fél órára lezárják a reptér előtti vasúti pályaudvart. Kingával ülünk egy padon, beszélgetünk, minden van itt, amit még el lehetne mondani, meg lehetne írni, egyvalami nincs bennünk csupán: félelem. És az jut eszembe, milyen jó ez így. Nem számít, hogy küzdelem, meg hogy sehol sem kolbász a kerítés,… én mindig így szerettem volna élni. És ezt az érzést, na, csak ezt az egyet lenne nagyon muszáj valahogy ügyesen megőrizni, soha el nem felejteni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.