Jöttét vártam már, hosszú időn át vártam, hiszen amikor én érkeztem, V. már akkor mondta, hogy ő lesz majd a lakótársam. A hírnek egyik nap örültem, másik nap kevésbé, és ez mindig attól függött, hogy éppen milyen más gondolatok jártak a fejemben. A kis lakás itt a befogadó központban lakályos volt és tiszta, másfél szobás, egy nappali és egy hálószoba volt benne, apró fürdőszoba és egy kényelmes, téglalap alakú konyha, benne vadiúj hűtőszekrény. Igazából már legalább tíz éve nem volt akkora életterem, mint amit itt kaptam, kb. negyven négyzetméter, kényelmes és szép, a szobák ablaka a tengerre néz, a konyhából egy iskola udvarát látni, ahol mindig történik valami, és az utcát, pálmafákkal. A lakásnak efféle minőségének egyik nap örültem, és elterpeszkedtem benne, másik nap kevésbé, és csak lézengtem, hogy minek nekem ekkora tér, és ez is attól függött, hogy éppen milyen más gondolatok jártak a fejemben, a gyerekeim mennyire hiányoztak, mennyire éreztem magányosnak magam. Nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan fogunk elférni, a mexikói özvegy és én, az egy hálószobás lakásban, ahol a nappali teljesen nyitott tér, szeparálni nem lehet, csak a kisszoba zárható. Ki fog kin keresztül járni nap, mint nap, csak ez aggasztott, valakinek kényelmetlenebb lesz, mégpedig annak, akiben nagyobb a szeparációs igény, magamra tippeltem, de aggódtam amiatt is, hogy hogyan fogja más elviselni az én életvitelemet, ami nem egyszerű és nem átlagos. Éjfélig internetezem, írok, sokszor délután is alszom, vagy későn kelek, de van, amikor le sem fekszem, össze-vissza időszakokban zuhanyozom és főzök, akkor, amikor éppen kedvem van, szóval nincs a napjaimban semmiféle rendszer. Ráadásul dohányzom. Aggodalmaimat megosztottam Erikával, és amikor Liorához mentünk, ő elmondta azokat V-nak is útközben: legalább lenne két különbejáratú szoba… Két nap múlva csoda történt. Egyszerre csak munkások jöttek gipszkartonokkal és elkezdték a másfél szobás kecók nappaliját leválasztani az épület első három emeletén, minden lakásban :). Nem valószínű, hogy ez csak az én kérésem és ötletem alapján történt, inkább lehetséges, hogy valaki másnak is eszébe jutott, már sokkal előbb, de talán az én javaslatom is hozzátette a magáét. :) (Később mondták, hogy az ősszel sok szingli bevándorló érkezik majd a világ minden tájáról, fiatalok, akiknek így könnyebb lesz a lakást megosztani) Mindenesetre a gyorsaságnak, amivel mindez megoldódott, én rettentően örültem.

Lakótársam jöttét tehát október 7-én, nyugat felől vártam. Addigra már leköltöztettek engem /illetve leköltöztem magam, amikor a kulcsot megkaptam/ a harmadikról a másodikra, ahol a leválasztás már elkészült, és addigra már tudtam a nevét, Mártának hívják, és a korát is tudtam, nyolc évvel idősebb, mint én. Laci viccelődött, hogy ki jöhet Mexikóból, ráadásul özvegyasszony? És egy olyan képet vázolt elém, amin napokig csak vigyorogni tudtam, igen: asszony jön majd kendőben, poncsóban, bőröndjében szűzmária kép, kistáskájában feszület, amit azonnal a falra szegez, zsebében rózsafüzér… Na, persze. :)  Aznap, amikor Márta megérkezett, nem mentem el az ulpánra, V. mondta, hogy hajnalban száll le a gépe, és reggel még amúgy is jöttek dolgozni a lakásban, hoztak egy szekrényt a nagyobbik szobába, ahová beköltöztem, és a zuhanyrózsát is ki kellett cseréltetnem. Arra is gondoltam, naná, hogy délre Márta biztosan megjön, és itthon akartam lenni, akartam várni őt, hogy tudja, hogy nem lesz egyedül, meg azért is, önző módon, hogy mielőbb megismerjem. V. hozott kekszet, volt itthon gyümölcs, bekészítettem egy kis kosárba neki és igazából kedvem lett volna rajzolni lepedőre, vagy valami nagydarab transzparensre néhány szót, amit kiakasztottam volna a bejárati ajtóra, pl. azt, hogy Wellcome home Martha! – de ehhez anyagokat beszerezni sajnos már nem maradt időm.

Még ingben- glóriában voltam, és a munkások is ott voltak még, amikor megérkezett. Két fia kísérte, ők mentek ki érte a repülőtérre, ők már évek óta itt élnek, helyes srácok, Márta utánuk érkezett, jött, hogy itt éljen velük,  most, hogy a férjét elveszítette… Mit is mondhatnék? Éppen olyan, amilyennek az ember egy mexikói asszonyt elképzel. Alacsony, de nagyon nőies, még az élete felén túl is sugárzó, élettel teli, ragyog a barna bőre, csillog a fekete szeme, amiben persze ott ül a megtört szomorúság, de valahol mélyen bent csücsül most éppen. Ebben a pillanatban felülírja az öröm, hogy itt van végre, a fiaival, akik hozzák a bőröndjeit mosolyogva, és salommal köszönnek és kezet fognak, és a jelenlétük betölti az egész kis lakást. Keverednek a szavak. Coracon, muchos, bien, bueno és garcias, nyelv, amit nem értek, és a fiúk nyelve az enyémmel, Baruch haba, mecujan, nachon, kol jihje b’szeder, amit ő nem ért, kézzel és lábbal megmutogatom hát a konyhát, a lakást, a hűtőszekrényt, átadom az édességeket, megölelem, bekísérem a szobába. Megható pillanatok, mondhatni katartikusak, - könnyek, mosollyal. A fiai segítenek neki kipakolni, azonnal a szekrénybe rakja a ruhákat, két kisméretű, nagyon aprócska farmernadrág is előkerül, azokat a fürdőszoba ablakba akasztja, ebből arra következtetek, hogy vannak unokái, ajándékba hozta nekik és utazás előtt kimosta a holmikat, de azok nem száradtak meg. A sorsközösség, amit érzek azonnali, én is nedvesen hoztam a fél ruhatáramat, két szoknyát otthon is hagytam, amik nem száradtak meg. Miután kipakol, a fiúk elköszönnek tőlem, a nagyobbik mondja, hogy elmennek Mártával a bankba, utána elviszik ebédelni, és be is vásárolnak. Minden jót kívántam, és ők is viszont. Kiléptek a lakásból és máris ijesztő üresség lett utánuk. Értem, hogy Márta miért jött, hogy mit keres itt, mindennél jobban értem. Bekukkantottam a nyitott szobája ajtaján. Berendezkedett. Az ágy mellett üvegek sorakoztak, bennük sárgásvörös szósz, sok üveg, befőttesek és hosszú nyakú borosok, valami, ami nagyon mexikó, valami, ami otthon. A paprika jutott eszembe, amit én bezzeg nem hoztam… Mint sok minden mást, azt is ott felejtettem, a kis faházban, a hideg országban, amit magam mögött hagytam.

Azóta a napjaink Mártával békésen telnek, kicsit ugyan aggasztó néha, hogy nem beszél a spanyolon kívül az égvilágon semmiféle nyelvet, de még angolt sem, de még csak pár szót sem, semmit, én pedig szinte egyedül a spanyolhoz nem konyítok egyetlen kukkot sem, az volt az egyetlen nyelv, amit nem tanultam soha életemben, de valahogy mégis mindig megértjük egymást. Hálás vagyok annak a sok brazil tv- sorozatnak, sokat köszönhetek nekik! Juanita ésatöbbi :) Szóval gagyarásztunk pár napig, és még ma is hadonászunk, ha másként nem megy :) amiből persze sokszor nagyon vicces helyzetek lesznek. Az például, ahogy a bojler működését magyaráztam el neki, azt hiszem simán elment volna egy Mr. Bean, vagy Benny Hill show-ban, még ő is nevetett rajta, mármint a Márta :) De tényleg. Megpróbálkoztam már a franciával, az olasszal is, amit pedig nagyon kevéssé, és végül mindig előkevertem valami orvosi latint, de legtöbbször az sem ment át, úgyhogy tegnap arra jutottam, hogy következetesen ivritül fogok beszélni hozzá, azt úgyis meg kell tanulnia, és az lesz a mi közös nyelvünk. Ennek örül. Van egy spanyol héber füzetkéje, amiben alapvető szavak vannak, mindig elmondja, hogy mit tanultak az ulpánban, és ellenőrizteti velem a kiejtéseket, ami ugye, megható.  És ma már boker tov-val köszönt, amikor reggel felébredtünk. :)

Az ulpán neve Aba Hushi, mondta Liora, és én ezen nevetni kezdtem. Erika rám pillantott. Semmi, semmi, mondtam, csak vicces név, nem? Akkor leesett neki, és ő is elnevette magát. Masszívan virultunk vagy pár percig, rajtunk kívül senki nem értette, hogy min. Az Aba apát jelent, a husi meg hát magyarul,… :) pedig Hushi egy férfi neve volt, polgármester volt Haifán 1969-ig, a kép róla kint van az iskola előcsarnokában, mégis valahányszor kimondom, vagy csak rá gondolok, azóta is elvigyorodom magamban. Az ulpánban legalább nyolc csoport van, legalábbis annyi osztálytermet számoltam meg. Az enyém a hármasban van, kita alef, de már november közepén vizsgázni fogunk, és utána kita bét leszünk. Ennél sokkal jobb eredményre számítottam, és el voltam keseredve egy kicsit, de be kellett látnom, hogy itt a helyem. Én a jövő időt még éppen csak hogy tanulni kezdtem, nem vagyok benne elég magabiztos, az ragozással több esetben bizonytalan vagyok, hogy helyesen mondom-e az igealakokat jövő időben. Többnyire helyesen persze, mert ez a nyelv nagyon logikus, na de sokkal automatikusabban kellene mennie éppen ezért… Nem állhatok meg minden mondat közepén, és nem kérdezhetem meg azt sem állandóan a párbeszéd közben, hogy ech omrim et ze o zot. Hogy mondjuk ezt vagy azt? A szókincsem sem elég, sajnos. Még szerencse, hogy van az Isbéthy szótáram, ami magyar-ivrit és egy csomó újkeletű szó is van benne, kicsi és magammal hordható. Vannak tehát órák, amiket unok, de van, amiken kifejezetten új dolgokat tanulok. Ez van. A csoportom amúgy vegyes, három amerikai van benne, egy ukrán lány és a többiek oroszok. Meg én. Az ukrán lányt Ilonának hívják, és én nagyon megörültem a neve hallatán, egyik óra után odamentem hozzá, hogy tudja-e, hogy van-e rokona, aki magyar volt, de hülyén nézett rám, és ha van is/volt is letagadta egyszerűen. Pedig nem Iljana, hanem Ilona. Én azt hittem, azt hiszem ez magyar név… Na, mindegy.

V. megint kiverte nálam a biztosítékot. Jött kedden két magyar férfi, ismerem is őket, tudtam, hogy jönnek, eredetileg én is velük jöttem volna most elsején, illetve ez a dátum is szóba került Judit és köztem, onnan tudtam, hogy jönnek. Vártam, hogy mikor érkeznek meg, valamikor délután meg is kérdeztem V-től, mondta, hogy nem tudja pontosan, de én viszont biztos, hogy tévedek, mert nem két magyar jön, hanem három. Ki lehet a harmadik, ezen gondolkoztam, miután nem tudta megmondani, de örültem alapból, és arra gondoltam, jön még valaki, aki biztosan később csatlakozott. Este nyolc óra lehetett, amikor egy elgyötört férfi jelent meg az iroda ajtajában V.-vel, mi ott interneteztünk a kanadai házaspárral. V. mosolyogva mondta nekem, hogy akkor az első ismerősöm megérkezett, és bemutatta a férfit, aki egy kukkot sem tudott magyarul, mondjuk más nyelven sem. Mondtam V-nek, hogy őt nem ismerem, de egyébként sem magyar az illető. Nem? – kérdezte, de hát Bukarestből jött. Ja, hát akkor nagyszerű, mondom, akkor ő tényleg nem magyar, hanem román. V- kicsit zavarodott arcot vágott és megkérdezte, hogy akkor nem tudok fordítani? Hát sajnos nem. V. kiment, a férfi ment utána a nagydarab bőröndjeit pedig ott hagyta az iroda melletti raktárban, miután a lift nem jó, csak a kézipoggyászt vitte magával. V. nemsokára visszatért egyedül, és megállt mellettem, felnéztem rá. Semmi, mondja, csak vár még rá egy kis papírmunka, és a pasi mindjárt visszajön, de addig kérdezne valamit. Mondom, tessék. Azt mondja, ő ezt nem érti, akkor a románok meg a magyarok nem ugyanaz? Éreztem, ahogy a vérnyomásom megemelkedik, de csak egy egészen kicsit. Igazából nem tudtam, hogy mosolyogjak-e, vagy igyekezzem másképp leplezni, amit gondolok, mit is mondjak és hogyan, hogy ne bántsam meg. Csak két szomszédos ország, kezdtem bele a magyarázatba, és a történelmünk nem volt éppen konfliktusoktól mentes, nem annyira nagyon vagyunk jóban, de ez még az első világháború után alakult így, sokféle problémánk van a nacionalizmusaink miatt, biztos emlékszel a Trianoni békeszerződésre történelemből… Hát nem emlékezett, és ez kiült az arcára. Majd, mint aki menteni akarja, ami még menthető felrántotta a vállát. –Na, mindegy is, annyira nem érdekes, itt ebben az országban már nem számítanak ezek a dolgok, mondta, itt mindenki volt valamilyen, jött valahonnan, egy nemzetből, meg egy másikból, már nem jelent semmit, itt mindenki zsidó. Igen, valami igaz van, abban, amit mondasz, dünnyögtem magam elé, és ezen a kijelentésén azért hosszasan elgondolkodtam… Összességében nyugalmat jelentett az, amit mondott ebben a mondatban. A békesség megteremtésének lehetőségét jelentette. Igazi „kulcsos” mondat.

Az irodában a földszinten, ahol egyedül van internet hozzáférés, egy kanadai házaspárral együtt szoktunk üldögélni esténként. Fiatalok. A lány nemrég árulta el, hogy az apja magyar, lehet, hogy nem is árulta volna el, ha ki nem derül, mégpedig úgy, hogy skype-ognak állandóan, akárcsak én, és van, amikor együtt sikerül kapcsolatot teremteni a családtagjainkkal, olyankor egyszerre szövegelünk. Az egyik ilyen alkalommal én a fiammal beszéltem, ő pedig épp az apukájával, és persze mindenki hall minden szót, a férfi pedig egyszerre csak megszólal: Nahát, van ott valaki magyar? (ezt még angolul mondja), majd viccesen hozzáteszi: jaj, istenem, Istenem! Felnevettem. Beszélgetni kezdtünk azután, nagyon jó fej apukája van, ráadásul iszonyatosan emlékeztet, amitől rögtön lettek mindenféle érzéseim, jók és fájók, és ez már csak így marad. Sándor volt az egyetlen, aki alapból nem akart bántani, soha nem akart lehúzni engem, és hogy ez mégsem így alakult, az szemmel láthatóan bántotta őt, egyikünk sem tehetett róla, végül mégis ő okozta a legkisebb kárt, és egy csomó mindent tanultam tőle, többek között életben maradtam, és ez bizony nagy dolog… Átkozott éhség! Nohát, … mindegy is. Hol tartottam? Ott, hogy a kanadaiak jó fejek. Jó fejek, de azért ők sincsenek, nem lehetnek a top-on ami az edukációt illeti, mert a román-magyar sztorit hallgatva nekik is csak tátva maradt a szájuk. Amikor pedig másnap vagy harmadnap jött egy török olé és bemutatkozott, szegény kanadai srác csak ráncolta a homlokát: Törökország, az merre is van? Persze lehet, hogy csak viccelt, ezt nem tudtam akkor sem eldönteni. De éppen ezért inkább már nem is mondtam erre semmit. Ha eddig nem tudta, hát akkor lehet, hogy már mindegy is, nem? Vagy majd ha akarja, megnézi google-ban, térképeken. Vagy tudomisén. Végül is meg lehet halni úgy is, hogy az ember nincs tisztában azzal, kik és hol és mennyien laknak még rajta kívül ezen a földtekén. Még ha ez számomra elég nehezen is érthető… Bárhogy is volt, őszintén mondom, azért én nagyon örülök annak, hogy ott születtem mélyen bent, Európa közepén, egy kicsi országban, hiszen egy kisebb nemzet nem engedheti meg magának az efféle luxust. Az életben maradásához szükséges a kisebb nemzeteknek, hogy tudjanak másokról, és ez soha nem válik a hátrányukra. A tudás hasznos. Minden körülmények között kamatoztatható. A tudásnál nincs hasznosabb, de soha nem lenne felhasználható gyűlöletre, gyűlöletkeltésre. Ebben kellene csak valamiféle egyensúlyt teremteni. Apai nagyanyám mondta mindig kislánykoromban: Tanulj! Csak az a tiéd, amit megettél, és amit megtanultál. Csak azt nem vehetik el tőled, minden mást igen. Pedig a rékasi mama csak egyszerű parasztasszony volt. De jóindulattal teli és az életre esküvő. Furcsa dolgok ezek. Azt hiszem, bármi volt is, én nem cserélnék senkivel. Az egész életemben csak egyetlen dolgot változtatnék: ide kellett volna születnem :)

hazafelé, amikor V. elrohant, vettem magamnak egy schwarmát és bevásároltam gyümölcsöket, meg tejet, aztán az egész cuccal leültem az egyik kisebb parkban a fa alá. Megebédeltem ott, közben elolvastam a nővéreknek szóló tájékoztatót, és gyorsan rájöttem, hogy legalább annyi minden kell a rendes kórházi munkához itt, mint Angliában, sőt, még egy különbözeti vizsga is kell majd, és hol van az még! … Egyelőre jön a levelezés a hivatalokkal, a bizonyítványfordítások, a mindenféle fénymásolatok. No, és leginkább a nyelvtanulás ezerrel, azonnal, úgy, hogy már tegnap is késő lett volna elkezdeni. Biztos voltam benne, hogy másnap, amikor megyek beiratkozni, akkor szintfelmérőt kell írnom majd, minden normális helyen így történik, azért itthon még fél éjszaka átnéztem az igeragozásokat, a múlt és a jövő időt. Elég későn feküdtem le, valamikor egy óra után, hatkor pedig kelnem kellett. Semmi gond ezzel, hozzá vagyok szokva az extrém kevés alvásokhoz, és az elmúlt két hétben szép kisimultra pihentem magam, de arra nem számítottam, hogy hajnalban még meg is fog jönni, és hogy arra ébredek majd, hogy a hasam szétszakad, szédelgek, mint a nyári légy. És bosszankodtam, gondolhattam volna erre. Egész előző nap akkor azért fájt olyan marhára a fejem, nem a szeles idő miatt. A naptárra néztem, tényleg hülye vagyok, pont időben történik minden, csak éppen én nem számoltam ki a napokat. Még szerencse, hogy a testem magától működik, és nem rajtam múlik, hogy mikor mi történik benne. Már rég megállt volna a szívem, simán lehetséges, ha nekem kellene üzemeltetni, és azt hiszem a hormonjaim is csak össze-vissza választódnának ki-be, ha nekem kellene rájuk figyelni. Én csak mások funkcióit vagyok képes rögzíteni és kontroll alatt tartani, a magamét soha. :) Tiszteletem ezúton is az összes mirigyeimnek! :) Illetve persze tiszteletem a kreátornak, aki ilyen végtelenül pontos szerkezetet volt képes kigondolni és összerakni egybe. Az emberi test tökéletes. Hihetetlenül szép és működésében elképesztően pontos szabályrendszer érvényesül...

Kivánszorogtam a fürdőszobába és megpróbáltam magamhoz térni, azután elindultam. A matronit tele volt utasokkal, mindenki ment a dolgára. Más itt a hangulat, elég nehezen megfogalmazható, hogy miért és mennyiben más. Az emberek nem kedvetlenek, sokan magukba mélyedve is mosolyognak, zenét hallgatnak, újságot olvasnak, és ha tömeg van is, senki sem morgolódik, az egymáshoz paszírozódás itt természetes, el kell, hogy férjünk. Nincsenek szagok. Tiszta a kárpit, az embereken látszik, hogy nemrég mosakodtak, sokaknak menet közben szárad a haja, és a samponillat a parfümökkel, dezodorokkal keveredik. Hét elején és végén fiatal katonák szállnak fel batár hátizsákokkal, mennek laktanyába vissza, vagy a családjukhoz haza, a cuccokat a lábuk mellé és közé veszik, nem marad a hátukon, nem zavarnak vele másokat. Rádió szól, a sofőr hallgatja többnyire, de mindenki más is, mert elég hangos, az időjárás jelentést értem egészen, a politikát is nagyjából, ami itt sokkal inkább kül, – mint belpolitika, a hírek a világról szól. Szeretek utazni, Magyarországon is szerettem, jó látni, hogy sokan vagyunk, elképzelni, sokszor hallani, mások hogyan élnek. Itt sokszor beszélnek mobiltelefonon utazás közben és senkit nem zavar, nem is zavartatják magukat az emberek, nem szégyellősek, a diszkréciót itt másként értelmezik. - Nem, most még nem megyek haza, elmegyek, veszek halat, utána meg átviszem X.-nek, muszáj ma megfőznöm mindent, tudod, hogy hétvégén megyünk Anyáékhoz, nem lesz semmi időm. Sietek, ne aggódj,… én is szeretlek - mondja például mellettem a fiatal nő, nagyon is hangosan, mert ezt a nyelvet nem lehet halkan beszélni. Igen, ez is ott van a kritikai észrevételek sorában sok helyütt. Hogy vannak népek, akik hangosak, túl hangosak és harsányak, kevesen értik azonban, hogy vannak nyelvek, amelyeken nem lehet suttogva beszélni, egyszerűen képtelenség! Az olasz, az ivrit, az arab is ilyen, de az angolt sem lehet suttogva beszélni, csak a britek annyira szemérmesek, hogy az nehezebben tűnik fel. A britek ugyanis inkább nem beszélnek. J Az amerikaiak között viszont kiderül ez is. Szeretek utazni, és itt ez olyan, mint egy nyelvóra. ügyet intézni szituációs gyakorlat, utazni meg egy óra a nyelvi laborban, szövegértés, ésatöbbi. :)

Kilencre értem be az ulpánra. Szépen elmondtam, hogy ki vagyok és honnan jöttem, előkotortam a tegnapi papírt és elmeséltem, hogy mit szeretnék és miért. Ahogy gondoltam elém is tettek egy öt oldalas szintfelmérő tesztet. A hasam majd szétszakadt, a derekamban zsibbadás, ami lesugárzik mindkét combomba, és enyhén, de folyamatosan szédülök. Amikor leülök a kis fénymásoló szobában, ahová kb. 10 percenként jön be valaki fénymásolni, megint eszembe jut az enyhén ezoterikus, vagy épp buddhista gondolat: Akkor, amikor ezt az életet választottam, vajon hová tettem az eszem? Látom magam lélekként, ahogy Isten előtt álldogálok, születésre várva, Ő meg sorolja a sorsokat. Na, ki kéri ezt meg azt a nehezített pályát ebből, meg abból? Látom magam, ahogy egyfolytában fent van a kezem, jelentkezem. :) De vajon miért akartam ezt? Hogy semmi ne menjen simán, könnyedén? Kiderül egyszer majd… Megírtam az öt oldalas tesztet két óra alatt. Volt benne szövegértés, két olvasmány, egy az almáról, almafáról, egy a női divatról, mindegyik után fél tucat kérdéssel. És volt benne két oldal nyelvtani rész, többes számok, igeidők, összetett szerkezetek, névmásokhoz való egyeztetés, igeragozás. Volt egy írjunk fogalmazást feladat is, az utolsó oldalon, lehetett választani: A legjobb barátom volt az egyik cím, a másik pedig egy idézet: „..és rájött, hogy nincs más út, az ő számára sem…”. legszívesebben mindkettőt megírtam volna ebből a feladatból  :) Amikor kész lettem visszavittem a lapokat a felvételi irodába, ahol azonnal kiértékelte két tanár, persze tele voltak helyesírási hibákkal. Nem írtam ivritül kb. két éve egy betűt sem, de ez nem mentség, nem is magyarázat, csak mondom. A fogalmazáson viszont mindketten mosolyogtak. Nu, rendben van, mondták, azért van itt mit pótolni, javítani, viszont szépen beszélsz és írni is tudsz, holnap nézd meg az egyik csoportot, csütörtökön meg ülj be egy másikba, azután döntsd el, hol érzed jobban magad, hol tudnál jobban tanulni, ez rajtad áll. :) Elég jó ötletnek tűnt ez így, tetszett nekem. Bemutattak a szerdai csoport tanárának, Katinak hívják, de nem magyar származású, legalábbis nem említette. Alacsony, gömbölyded kis nő, nálam talán egy-két évvel lehet idősebb csak. Mondta, hogy másnap örömmel vár. Megmutatták a termet, ahová mennem kell majd, köszönték, hogy jöttem, kikísértek. Sétáltam hazafelé, vissza a matronit megállójába, és arra gondoltam megint, jó lesz itt nekem.

Másnap Erika elkísért az irodába, V.-vel.

V. aggódott egy kicsit, már szombaton lefestett előttem egy marcona asszonyságot, aki állítólag undok lesz, cseppet sem kedves, és mindenfélét fog kérdezni tőlem, amitől nem kell megijednem. És mondta, hogy ő előre kér majd időpontot, hogy béke legyen, és hogy majd ő segít, ne féljek, én csak üljek majd ott nyugodtan, az asszony viselkedése nem ellenem szól majd, tudjam, hogy mindenkivel ilyen. Na, gondoltam, ez megint mi? És eszembe jutott a repülőtéri pasi, azután az is eszembe jutott, hogy miért ez a para, hiszen az a dolog is elintéződött valahogyan, és eszembe jutott még sok minden más is, mások, akik bántak már velem így meg úgy, a hosszú évek során. Hahó! én Magyarországról jöttem, az undok ügyintézők honából, ahol napi gyakorlat, hogy undorral néznek/ néztek rám, amiért egyáltalán ott vagyok,ahol éppen, és soha senki nem örült annak, amikor akartam, vagy éppen csak szerettem volna bármit is… Én kérem szépen, az elutasításhoz vagyok hozzászokva, és ahhoz, hogy sokadrangú állampolgárként kezelnek. Olyan közegben születtem, és olyan társadalmi hangulatban nőttem fel, ahol a családomon és egy-két tanáron, baráton kívül általában mindenki tehernek tekinti a másikat. A szomszédok utálják a szomszédokat, a papok ítélkeznek a hívek és nem hívek felett, mindenki mindenkit kioktat, sokat akar kapni, de keveset ad, és ha neki nem jön össze, nehogy már a másiknak sikerüljön, vagy ha neki szar, legyen a másiknak még rosszabb, de legalább annyira. Úgyhogy amikor végiggondoltam az egészet, már kicsit sem izgattam magam. A személyim elkészült, laknom van hol, a kevéske pénzemből enni van mit, a nap süt, a tenger felett kék az ég, a többi meg majdcsak lesz valahogy. Ezt a mondatot, hogy kol johje b’szeder jó mélyen belélegeztem már, nagyon úgy tűnik :) Minden rendben lesz, igen, minden megoldódik. Ha valaki nem segít, akkor segít majd más, ha valaki nem kedves, akkor akad majd más, aki kedves lesz. Az energia nem vész el, csak átalakul, a szeretet és az öröm nem más, mint energia, láthatatlanul áramlik össze-vissza és csak az a lényeg, hogy nekem legyen, ne fogyjon el, hogy tudjak adni belőle, aztán majdcsak történik valami…

Az irodában alacsony asszony ült, aki folyamatosan a monitort nézte, de érkezésemkor volt ideje azért rám is pillantani. Fekete hajú, széparcú, kedves tekintetű és mosolyog. A székre mutatott. Erika leült mellém, hogy fordítson, ha kell, V. állva maradt az asztal mellett. Az asszony elkérte az irataimat, billentyűzgetett, papírokat nyomtatott és közben folyamatosan beszélt hozzám, kérdezősködött. Hogy mi a foglalkozásom, hogy érzem itt magam, nincs-e valami probléma, vagy valami, amiben segíthetne. Nagyon örülni látszott, és azt mondta, hogy ha nővér vagyok, akkor mindenképpen Haifára járjak be ulpánra, mert ott a későbbiekben lesz majd szakmai nyelvi képzés, és elém tett arról is egy három oldalas tájékoztatót, hogy mi kell nővérként a munkavállaláshoz. Fejből felsorolt vagy öt kórházat, hogy addig is, amíg honosítódik a diplomám, hívjuk fel azokat, hátha van állás, bármilyen. Azután észrevette, hogy tegnap nem aktiválták a számlámat a bankban és kiküldött, a kétsaroknyira levő bankfiókba, de mondta, hogy ha visszajöttünk soron kívül menjünk csak be hozzá. Amikor megérkeztünk, villám gyorsan elém tette nyomtatványokat, a tolla hegyével megmutatta azokon, hogy mikor, mi, mennyi, miért és hogy hol kell aláírni. Az ulpánról is kaptam egy papírt, részletesen leírta a címet, mondta, hogy másnap már mehetek is, a lap szélére pedig felírta a saját telefonszámát, ha bármi probléma lenne. Adott azután még egy kérdőívet, amin a foglalkozásomról kellett beszámolni és beírni az iskolai végzettségeimet, mennyit, mikor és hol tanultam. Kérte, hogy írjak majd egy önéletrajzot is, de mondta, hogy azt ráérek később bevinni hozzá, kezdjem el a dolgokat intézni, kezdjem el az itteni életemet, amihez sok sikert kívánt. Nahát, ennyit az undokságról. :) A papírok kitöltésében és abban, hogy minden ilyen gyorsan menjen nem boldogultam volna Erika nélkül, úgyhogy iszonyatosan hálás vagyok érte, hogy eljött velem. V. csak állt ott, nemigen volt mit csinálnia, kíváncsi lettem volna, hogy mennyire másként alakulnak a dolgok, ha csak ő van ott velem, akkor mi, hogyan alakult volna, de jobb volt ez így, azt hiszem, sokkal.

V. nem örül annak, hogy Haifára fogok bejárni nyelvet tanulni egyébként, és ezt már a hazafelé vezető úton kifejtette nekem, nekünk. Én viszont másnak sem örültem jobban, mint ennek a hírnek. Joter hazak az ulpán Haifán, mondta az asszony és ezt világosan értettem, - erősebb. Sejtettem, hogy ott több csoport lesz, nem csak kezdő, és már napok óta azon gondolkodtam, hogy semmi kedvem egészen az elejéről kezdeni a tanulást, ha már van egy alapfokú nyelvvizsgám, hadd ne tanuljam újra az alef-bét-et… Madarakat lehetett volna fogatni velem. J Úgy szeretem azokat a helyzeteket, amikor még kérdeznem és kérnem sem kell, ki sem mondom, hogy mit szeretnék, sőt, még sokszor én magam nem is tudom, hogy mit szeretnék, de válaszolnak a kérdéseimre, és úgy segítenek, hogy jobban alakulnak a dolgok még annál is, ahogy elképzeltem…

Erika kirakott a biztosítónál, hogy azt már V. is tud segíteni intézni nekem. Fél egy volt. Felmentünk, kopogtattunk, zárva volt. V. elfelejtette az aprócska tényt, hogy 8-12 ig van nyitva a Maccabi és utána csak 16-18-ig. Vissza kellett mennünk négyre, megbeszéltük, hogy találkozunk. Addig hazamentem, ettem, kicsit lefeküdtem, olvastam. Fél ötre ott voltunk újra, ültünk az ügyintéző előtt, aki nagyon gyorsan megcsinálta a kártyámat. Az egészségbiztosításnak a Maccabinál három kategóriája van, az alapbiztosítás fél évig, vagy egy évig ingyenes az új oléknak, de van gold és platina is. A fiatal csajszi már éppen tájékoztatni akart arról, hogy azok mennyibe kerülnek és mennyivel nyújtanak többet, de V. közölte, hogy szerinte nekem az alap is elég lesz, miért fizetnék többet, most nem kell az nekem, majd legfeljebb egy év múlva, akkor, amikor fizetős lesz, akkor eldönthetem, hogy mi legyen. Én azért szerettem volna tudni, hogy melyik csomagban mi van, és szívesen vettem volna valami infót, de mindegy. Biztos látszott is az én orcámon valamiféle csalódottság, mert a csajszi mondta, hogy 90 napon belül még válthatok csomagot és hogy ad majd valami brosúrát, mielőtt elmegyünk. Ezt természetesen elfelejtettük, mire kész lettünk, úgyhogy most van egy szép kék színű kártyám, meg egy listám a háziorvosokról, akikből egyet választanom kell, és akihez el kell mennem a napokban bejelentkezni. V. közölte, hogy minden nagyon szuper, hogy így készen lettünk az összes irataimmal, mosolygott, és mondta, hogy azért ezt az ulpán dolgot még egyszer gondoljam át és majd beszéljünk róla, mert neki ez nem tetszik, hogy naponta 2x 45 percet fogok utazni. Szerinte az nagyon fárasztó lesz nekem, jön a tél, esni fog az eső, és szerinte felesleges ennyit bumlizni, amikor helyben is van ulpán és az majdnem the same level… majd vállon veregetett és azután tovább rohant ügyet intézni két amerikaival. Úgyhogy nem tudtam neki elmondani, hogy a majdnem volt az a szó, amit soha nem fogadtam el, és amitől már alapból borzolódik a hátamon a szőr. A majdnem, az köszi, nem kell. Már nem érem be a majdnem -mel. Sem egyszerű dolgokból, sem sikerekből, sem szerelemből… Ulpánból sem kell más nekem, csak az, ami tökéletesen, teljesen nekem megfelelő. :)

Szeptember utolsó előtti napján véget értek az ünnepek és elkezdődött itt a pörgés, nem akárhogy. Alig tudom összekapni most már, mi hogy volt... Pedig akarnám, hogy megmaradjon emléknek, szóval:

*

Alig vártam a vasárnapot, ami itt az első munkanap, hogy a két hetes ünnep után végre intézni tudjam a dolgokat.  Szombaton megbeszéltem V. - val a teendőket, vagyis azt, hogy nekem hová kell mennem, mert harminc másodpercen belül kiderült, hogy ő nem jön velem, mégsem, a belügyminisztériumba, ami Haifán van, nem is itt a közelben, mert mást csinál, valami fontosabb dolga akadt, de az egészet úgyis el tudom intézni biztosan, hiszen ügyes vagyok, nincs is messze, meg miegymás. Nahát persze hogy! Magyarországon is sűrűn jártam a belügybe, főleg bevándorlási ügyeket intézni, és imádom az adminisztrációs útvesztőket, okmányirodákat, satöbbi. Utána pedig, mondta mosolyogva, hazafelé jövet menjek be a bankba és nyissam meg a bankszámlát, és akkor ő hétfőn, ami a második munkanap, eljön velem az itteni hivatalba, meg a biztosítóhoz. Remek, a bankokat is imádom. Az itteni hivatalba meg már megbeszéltem Erikával, a magyar származású segítővel, hogy eljön velem, mert az ott tényleg fontos, hogy értsek mindent, milyen támogatást meddig kapok, mi jár nekem, mi nem. Semmi baj, gondoltam, majdcsak lesz valahogy. Próbának mindenképpen jó lesz, hogy mennyit értek, hogyan boldogulok. B’haclaha, mondta azután V. szoc.munkás, és mire kijöttem az irodából tulajdonképpen már nem is bántam, hogy egyedül megyek, kaland lesz, igazi, jófajta erőpróba. Amúgy rendes volt, leírta egy papírra a címet és elmagyarázta, milyen közlekedési eszközzel jutok hova.

Vasárnap reggel hatkor ébredtem, magamtól, nem kellett óra, biztos izgatott voltam, vagy ilyesmi. Felvettem normális ruhát, a strandpapucs és lótifuti kisruha helyett cipőt és szoknyát, és elindultam gyalog a metronit felé. Helyesen úgy írják Matronit. Érdekes jármű ez, és a megállóját is megtaláltam, ahol fel kellett szállni rá. Hurrá! :) A metronit olyan, mint két-három metrókocsi egybefűzve, és persze az új fajtából, de kerekeken jár, egy külön kiépített aszfaltozott sávban, és buszra hasonlít, viszont sokkal gyorsabb annál, és sűrűbben, két-három percenként jár reggel. Azt hiszem, talán gázüzemű. Célszerű járgány. A hármas Matronit megy innen a városka központjából és a Lev ha Mifraz-nál, ami egy megállóhely, közlekedési csomópont, buszpályaudvar és egy pláza egyszerre, ott kell átszállnom az egyesre, mondta V.. Ok. Rendszerint úgy van itt, hogy a megállókat bemondják egy automata hangján menet közben: Ha Tahana ha ba… - A következő megálló… De persze aznap reggel, azon a hármason, amire én felszálltam, semmit, semmikor nem mondtak be. Néztem az elektronikus táblát, de az is csak a pontos időt mutatta. Már éppen kétségbe estem volna, amikor felfedeztem, hogy minden megállóban is van tábla, így hát igyekeztem olyankor, amikor megálltunk áttekinteni a sűrű reggeli embertenger feje felett, de hol láttam a táblákat, hol nem, így azután akkor szálltam le, amikor úgy éreztem, hogy már eleget mentünk. :) Persze egy megállóval a kívánt helyszín előtt. Amikor rájöttem erre, elvigyorodtam magamban. Arra gondoltam, milyen jellemző is ez. Hogy képes vagyok még ezt is elsietni. De jött egy fiatal lány, legalább gyakorolhattam a nyelvet. Hol is van, amit keresek? Mondta, hogy a következő megálló lesz. Időben észrevettem, hogy az egyesre már itt is át lehet szállni, úgyhogy inkább arra paszíroztam föl magam, és az egyesen már hálistennek működött az automata hang, így csak azt kellett figyelnem, mikor mondja be azt, hogy Tahanat ha Memshala, vagyis a polgármesteri hivatal megállója. Mert mondták ugyan nekem, hogy az lesz a belügy, az az épület, ami olyan szép magas, barna, és füstüveg, nagyon modern, és nagyon jellegzetes formája van, olyan, mint egy szivar, és hogy el sem lehet téveszteni, össze sem lehet keverni semmi más épülettel. És azt is mondták, hogy még a mi falunkból, sőt a hálószoba ablakomból is látszik, meg is néztem, és tényleg, de úgy van ez a magas építményekkel, hogy amikor alattuk, vagy mellettük áll meg az ember közvetlenül, akkor valahogy mégsem látszanak, sőt. Mindegy, megtaláltam. Az óra éppen nyolc óra négy percet mutatott, nyolckor nyitnak, megállapítottam, hogy állati jó vagyok, már-már tehetséges :) . A bejáratnál azonban ott állt a masszív tömeg, bebocsátásra várva. Ötven ember legalább előttem. Nem álltam be a sorba valamiért, egy férfi célirányosan haladt már a megállótól, együtt szálltunk le, ő is ide jött, és láttam, hogy egyenesen megy befelé, a másik ajtón. Felvettem hát a testtartását, és követtem, elszánt arccal, amúgy meg nem volt nehéz, napszemüvegben voltam. Az elszánt magatartás azt jelenti, hogy nem néz az ember senkire, se jobbra és balra, csak halad előre. :) Nagyon reméltem egyébként, hogy a férfi arra megy, amerre nekem kell mennem, de nem volt idő gondolkodni ezen. Nagyot nem tévedhetek, ez járt a fejemben, mindkét ajtó ugyanabba a térbe nyílik, csak az egyik előtt sor áll, a másik előtt nem. Azt hiszem a férfi ott dolgozott, rólam meg azt hitték, hogy én is, hiszen semmit nem kérdezősködtem. :) Átestem a biztonsági ellenőrzésen, bementem a fémdetektoros kapun és csak utána néztem a táblára, ami a falon függött. Hál’istennek angolul is ki volt írva minden, a személyi és okmányiroda az elsőn van, de ezt V. is említette. Felmentem. Odafent is álltak, legalább harmincan, sorszámra vártak, áldottam egy kicsit az Istent, hogy odalent nem álltam be a sorba, úgy vajon mikor jutottam volna be? A 491-es számot kaptam, a kijelzőn a 440-es látszott. Hurrá. Csekkoltam, hogy több mint ötvenen vannak előttem tíz perccel nyolc után. Lementem hát elszívni egy cigit. Enci hívott Nahariyáról, kérdezte, hogy akkor ma ugye végre találkozunk, felmegyek hozzá, de megijedt a hangomtól, mi baj van? Semmi, mondtam, csak a tömeg, meg, hogy esélytelen, pedig igazából a férfi ügyek miatt voltam megint elme-és lelki beteg, és azon keseregtem, hogy az egész mennyire hiábavalóság.

Rájöttem ugyanis, hogy nekem nem valóak a férfiak! A nők meg persze pláne, hogy nem :) Esküszöm, egy zárda volna nekem való, ahol csak levendulabokrok vannak, gyógynövények, amiket kapálgathatok, meg egy kis szoba kőfalak között, ahol írhatom a regényeimet, és ezen a képen elmerengtem egy kicsit. Pár pillanat múlva meg felnevettem, hogy a belügyminisztérium kellős közepén, végre igazán zsidóként, lassan teudat zehut-tal a zsebemben most meg egy zárda falai jutnak eszembe, hát hülyének csak születni lehet, de tényleg. Vihogva elvetettem hát az ötletet, ami egyébként is csírájában befulladt szegény, ahogy a fityulákat is láttam a lelki szemeim előtt, mert a bokrokkal semmi bajom nincs, de amúgy minden mással igen, mégpedig jól érthetően. Vigyorogva magamon, kilenckor visszamentem az emeletre, ami mázli volt, mert már csak ketten voltak előttem. Ötven embert szépen elügyintéztek a nyolc ablaknál fél óra leforgása alatt, hát nem ehhez vagyok hozzászokva. Gyorsan összekaptam a táskámból a papírjaimat. És már hívtak is az egyes pulthoz. Idősebb nő volt, nem túl barátságos, dünnyögött valamit az orra alatt, már akkor, amikor átvette tőlem a dossziét. Még szerencse, hogy Judit mindent összekészített nekem, a nő így is hümmögve lapozgatott, majd a státuszomhoz érve felvonta a szemöldökeit. Özvegy? Igazolás erről? Sámá, mutattam a papírt, amit még a budapesti irodában hitelesítettek. Na, de az eredeti? A halotti bizonyítvány? Láttam magam előtt a szigetszentmiklósi házban, a fiókban. Ba Ungarija, bólintottam, és nem jutott eszembe akkor, hogy dehogy, hiszen magammal hoztam azt is, és ott van az ölemben, a táskámban, a másik dossziéban. A nő a fejét csóválta, összeszedte az összes papírt és eltűnt vagy tíz percre. Hát ez remek. Azon gondolkoztam, hogy mit fogok mondani, ha visszajön, és közli, hogy sajnos így nem megy, és kellőképpen felszívtam magam. Hát én innen el nem megyek személyi nélkül, az biztos. Visszajött, de az arca nem árult el semmit, egy szót sem szólt, csak írkált, összetűzött, és bélyegzett, kivette a kezemből a maradék iratokat, és közülük a fényképeket, miközben rám sem nézett, mosoly aztán meg sehol se’. Végül a kezembe nyomta a saját fényképemet, aminek a hátára írta a nevemet és még valamit, majd azt mondta, hogy 104-es ablak. Se b’szeder, se kol tov, se mazal tov, se semmi, amit pedig már úgy megszoktam. Fogalmam sem volt, miért küld a 104-es ablakhoz, sőt arról sem, hogy az egyáltalán hol van. Csak nyolc pultot láttam eddig, de azért persze megköszöntem.

Majd csak lesz valahogy, gondoltam megint és befelé bolyongtam az iroda belsejébe. 3, 4, 5, 6. Hol a fenében lehet a 104? Másik emeleten? Már éppen azon voltam, hogy muszáj lesz megkérdeznem, amikor megláttam egy kis portásfülke-szerű bodegát tőlem balra a sarokban. 104. Hogy miféle logika szerint, az akkor már mindegy volt nekem is. :) Odavágtattam, nagy lendülettel, mert éppen nem volt ott senki, és ügyintézés szempontjából ez a legnyerőbb pozíció. Shalom, mondtam az idősebb férfinek, akinek szikár arca volt, őszes bajusza és barátságos tekintete. A fenébe is, mégiscsak a férfiakkal könnyebb minden, ez jutott eszembe, a bácsika nem tűnt sem hisztérikusnak, sem depressziósnak, unottnak és idegesnek, sőt. Valamiféle nagy békesség áradt belőle, felőle, Igyekeztem én is mosolyogni, megnyugodni. A pultra tettem a fényképemet és felé csúsztattam, mintha tudnám, hogy most mi következik. Megnézte a képet alaposan, az volt, amit még a reptéren készített rólam az a kedves asszony, és ami negyedszerre sikerült úgy, ahogy, de még így is borzalmasan néz ki, majd megfordítva a fotót elolvasta annak hátán a nevemet. Azután maga elé nézett és egy kis dobozból, ami előtte feküdt és egy pc-vel volt összeköttetésben kikeresett egy kicsi négyszögletes papírlapot. Elmosolyodott és megszólalt: Minden rendben van Krisztina, foglaljon helyet ott a székeken kérem, egy percre. Magyarul beszélt hozzám. Egy tizedmásodperc azért kellett hozzá, hogy ez akkor úgy „átmenjen” hirtelen, hogy magyarul beszél hozzám, és ráadásul kedvesen. Álltam ott csak döbbenten, és az érzést nem fogom elfelejteni, azt hiszem soha. Meg azt sem, ahogy kicsit sem szégyelltem magam azon, hogy elkezdek sírni. Na, jó, nem sírtam, zokogtam, de összefutott a könny a szememben és kicsit túl sok volt belőle. Ahogy öregszem, egyre kevésbé bírom a feszkót. Illetve bírom, de egyre szentimentálisabban viselem, amikor azt valaki/valami egyszerre csak feloldja bennem...Köszönöm, jaj, köszönöm, tényleg! - azt hiszem, mondtam valami ilyesmit azután, és szipogva pár lépést arrébb vonultam. Épp csak kifújtam az orrom, mire szólított a bácsika: Krisztina Katalin! Az életben soha nem hívott senki így, de nagyon tisztán és szépen hangzott… Visszamentem a pulthoz, a kezembe adta a személyi igazolványomat. Megkérdezte még, honnan való vagyok, és visszakérdeztem én is őt, és akkor meg neki felhősödött be a tekintete. Kárpátaljáról, mondta halkan, majd megköszörülte egy kicsit a torkát. Eszembe jutott a dédimama, akinek volt ott valakije, akivel éveken át levelezett.  Lehet, hogy nem rokon, de ott is volt valaki. Kárpátalja nagyon szép, mondtam neki, anélkül, hogy valaha jártam volna ott, és szerencsére ő ezt nem kérdezte meg. Bólintott, mosolygott. Azután sok sikert kívánt, és minden jót az új életemben. Amikor pedig hozzátette a már jól ismert mondatot: kol jihje b’szeder! - talán még kacsintott is... :)

Mission complete, fél tízkor már az utcán voltam és indultam boldogan hazafelé, illetve a bankba. A bankban nagyjából háromszázszor kellett leírnom a nevem, különféle papírokon, meg egy műanyag izén, fogalmam sincs minek, nyilván azonosításra. Az ügyintéző hölggyel itt sem ment minden simán, kicsit türelmetlennek látszott, és egyáltalán nem volt hajlandó semmiféle más nyelven beszélni, úgyhogy volt, amit kb. kézzel-lábbal magyaráztam el neki, keverve ivritet, angolt és magyart, mire odajött egy hatvanas férfi a két szomszéddal távolabbi pult mögül és mosolyogva bemutatkozott, Smuel vagyok, mondta, és hogy a szülei mindketten magyarok. Á, b’emet? - nahát Smuel, nekem ezt még soha nem is említetted, mondta a nő, és akkor mintha egy kicsit türelmesebbé vált… :) Elintéztünk mindent, elindultam hazafelé. Azt azért nehezen bocsátottam meg neki, hogy hagyta, hogy rossz kezdőbetűvel írjam le a nevemet, mindenhová, chaf helyett kof-fal, de erre már csak akkor jöttem rá, mikor itthon voltam. :) Csekkfüzetet nem kaptam, bankkártyát csak a jövő héten, de miután egyelőre úgysem bérelek lakást, és költekezni sem tudok, - nem akarok, nem is merészelek, - ezért egyelőre egyikre sincs szükségem. Kicsit furcsa érzés, hogy itt és most maradt a hónap végére pénzem, nem túl sok, sőt, de egyáltalán hogy maradt, annak a felét beraktam a szép, új számlámra, a másik felét melengetem a zsebemben :). A vasárnap szép nap volt, nem tudta elrontani semmiféle nehézség

Az érzés, amikor a buszmegállóban elkezdenek hadarva beszélni hozzád, az ország nyelvén, amiben talán éppen hogy eligazodsz - megfizethetetlen... :) 

A nő hadarni kezdett, bosszankodott a buszon, hogy késik, és hogy megint, én meg majdnem az egészet értettem, de csak bólogattam, mint valami néma, nem tanultam panaszos szavakat ezen a nyelven, soha életemben...

Jól esik, hogy tőlem kérdezik meg az utcán, mit hol találnak, merre menjenek, az még jobb, amikor tudok válaszolni is, úgy tűnik, mintha mindig itt lettem volna.

Elképesztően boldog tudok lenni :) ijesztő néha

Amelyben sok  furcsaságról esik szó és változásokról, meg arról, hogy újabb elhatározások születnek

Furcsa, hogy itt nem biciklizik senki, egyetlen embert sem látni bringával az utcákon. Pedig az itt olyan értelemszerű lenne. Széles utak vannak, sétányokkal, parkok, és nincs is nagy forgalom, megfigyeltem, még a hétköznapokon sem. Még furcsább, hogy nekem meg éppen most támadt kedvem, és éppen itt, a biciklizéshez. :) De tényleg. Amúgy is vannak furcsa dolgok velem. Például elég nagy hálátlanságnak értékelek a magam részéről egy-két dolgot, azt is, hogy még nem mentem fel Jeruzsálembe, és hogy nem utaztam egy kilométert sem arrébb, hogy találkozzam a barátaimmal, de legfőképpen azt, hogy még csak háromszor voltam lent a tengernél, pedig te jó ég, már itt vagyok több mint egy hete!

Változik az ember. Minden kétség nélkül változtam én is, megnyugodtam, és már csak kevés dolgon csodálkozom, ez is hozzá tartozik a változásokhoz. Nekem a tenger közelsége kellett ezek szerint, nem is az, hogy nap, mint nap úszkáljak benne, vagy víz érje legalább a lábamat, nekem, most úgy tűnik bőven elég maga a tudat, hogy ha akarnám, megtehetném. Nagyon fura. A tenger itt van egy karnyújtásnyira, lélegzése behallatszik a nyitott ablakon, levegője körülvesz, árad befelé minden nyitott térbe, és ez a jelenlét engem már tökéletes megelégedettséggel tölt el. Ébredéskor pár pillanatra, amíg felforr a víz a kávénak például, csak megállok az ablaknál és nézem, figyelem őt. Minden nap mások a fények felette, más a kéksége, másmilyenek a hullámai. Csodálni, azt nem felejtettem el. A természet az egyetlen, amiben mindig akad varázslat, amiben nem csalódik az ember, ami, ha tisztelettel bánnak vele, ha figyelnek rá, és odafigyelnek a jeleire, nem okoz fájdalmat. Szép, panteista gondolat, mondaná most biztosan az a betegem, akit még nagyon régen a Szabolcs utcai kórházban ápoltam, és akinek Isten nagyságát magyaráztam akkoriban, egyik délután, nagy jóindulattal és lelkesen, ámde meglehetősen hiányos műveltséggel. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy akkor még arról sem volt fogalmam, mit jelent a „panteizmus”, nagyon ciki, de külön meg kellett néznem a pontos definíciót otthon, a szótárban… Ma már tudom, mit jelent, és azt sem szégyellem, hogy milyen is voltam, meg azt sem, hogy milyen gondolataim is vannak. Ma már kevés gondolatot szégyellek, egyre kevesebbet, úgy vettem észre, és talán ez is a korral jár. :)

Furcsa az is, hogy az embernek milyen alapvető dolgokra van szüksége, amiknek mindenkor csak a hiánya jelzi azt, hogy mennyire szükség volna rá. Ilyen például a reszelő. Tegnap vettem tésztát, sajtot és tejfölt, hogy majd valami ilyesmit főzök magamnak egyik nap, sajtos tésztát, - senki sem szabadulhat a saját hagyományai alól, :) - de csak ma vettem észre, hogy nincs itthon reszelő. Nem hoztam semmi edényt, valahogy elfelejtettem, vagy nem figyeltem oda, hogy Judit mondta, már nem is emlékszem, hogy mondta-e, mindegy, a lényeg, hogy nem hoztam semmit. Nagy szerencse volt, hogy vártak, tényleg, és hogy ebből fakadóan volt néhány műanyagtányér, evőeszköz a polcon, és akadt néhány papírpohár. Másnap elmentem vásárolni és vettem alapvető dolgokat, például kiskanalat, és nagyot is, tányért, poharakat, tölcsért a limonádéhoz, serpenyőt, hogy legalább tojást tudjak sütni, lavórt a bugyiknak, és szemetes kukát. Mit tart az ember alapvető szükségletnek, ez is érdekes. Nem megy ki a fejemből az a kisgyerek, aki egyik nap, amikor meglátott a boltból jövet, épp a konténer tetején ugrált, lehetett vagy öt-hat éves, és odakiabált nekem, ennivalót hoztál? Mondtam neki, hogy igen. Mosolyogva mászott lefelé. Mit szeretnél, kérdeztem. A kakaós üvegre mutatott. Mondtam neki sajnálkozva, hogy de hát nincs nálam pohár. És akkor ő elém tartotta a két tenyerét kinyitva, hogy öntsem csak nyugodtan oda, majd onnan megissza…

Furcsa, hogy miután tegnap óta ezen a női-férfi kérdésen járatom az agyam, egyébként szerintem tök feleslegesen, de épp ez a szükséglet-kérdés jutott ma eszembe… Érdekes párhuzam, tényleg. Meg kell adni mindennek a módját. Lehet, hogy mostantól meg is fogjuk?! :) Az biztos, hogy mielőbb munkát kell találnom, és az is, hogy előtte szeretnék elmenni Jeruzsálembe a Kotelhez. Sok változás történt, de ami még nem történt meg, és szükséges volna, azon nekem magamnak kell változtatnom. Imádkozom ezért. 

Amelyben megtudhatjuk, hogy minden csak megszokás kérdése, még a kemény ágymatrac is, valamint, hogy a „minden másképpen van” az egyetlen állandó tényező, és hogy hiába szép egy férfi, ha nem a miénk, akkor csak szoborszerű, meg még sok minden mást, például a szellemi fáradtságról.

:) Süvít a szél befelé és kifelé valamelyik ablak résein, míg meg nem találom, rá nem jövök, hogy melyik, és egyetlen határozott mozdulattal be nem rántom, két kézzel belekapaszkodva. A konyhaablak volt a ludas, horrorfilmekbe illő hangokat hallatott, mióta, kb. két nappal ezelőtt feltámadt a szél errefelé, és azóta sivított, de ma reggel addig taszigáltam, míg be nem csuktam kattanásig, úgy, hogy lehetséges, hogy soha többé nem nyílik ki… Itt erősnek kell lenni. Minden erre készít fel. Határozottnak kell lenni és kitartónak, nem feladni. Tanulom. Itt kiderülnek a múlt hibái, amiken muszáj volna változtatni, itt élesebb a fény, minden meglátszik benne azonnal. Különös ország ez, más a levegője, más a hőmérséklete, olyan, mint egy tisztító tégely, olyan, mint egy üveglombik, amiben átlátható az ember, áttetszővé válik, hevítésre kicsapódik belőle a kosz, a nem oda illő vegyületek, és a felszínre úszik, talán, hogy le lehessen őket halászni, meg lehessen szűrni, ha van hozzá kedv, de semmi sem kötelező. Nem kell, csak lehetőség, és ez a legnagyszerűbb benne.

Tegnap megnéztem egy kis lakást, piszok jó környéken van, Motzkinban, minden tiszta, szép, otthonos, lakályos, alacsony házak, az autóutakat elválasztó középső sávban itt is virágok, sétány van, padok és szökőkutak, az egész utcakép olyan, mintha egy parkban sétálna az ember. Talán öt-hat évvel ezelőtt lehetett, amikor egyedül voltam itt, és kirándultam Akkóra, hogy a vonat ablakán kinéztem, és Kiryat Motzkin megálló helynél arra gondoltam, itt szeretnék élni majd. Olyan volt a vasútállomás, a magas fákkal, és az emberek, akik ott leszálltak, hogy kedves kisvárosnak képzeltem el, pedig akkor még semmit sem tudtam róla. És most itt vagyok. És valóban olyan. Mindig is értettem, és azonnal, első olvasatra elfogadtam Exupéry tézisét: Jól csak a szívével lát az ember, - de kevéssé tudtam, hogy ennek a kijelentésnek mennyivel szélesebb és kiterjesztettebb értelme van! Sosem gondoltam végig, és nagyon furcsa, hogy a szívnek élesebb a szeme, messzebbre és előrébb látó, és nagyon-nagyon furcsa dolgok ez, hogy minden sejtésnek, gondolatnak, vágynak milyen hatalmas ereje van. Számolni kell a megérzésekkel, mert azok sohasem véletlenül jönnek. Boldog vagyok most, és nem tudom mitől jobban. Magától a ténytől, hogy itt vagyok, és attól is, hogy mindez beigazolódott. Megint. Mindegy, boldog vagyok. Ráadásul még szebb is minden, mint álmodtam. A körforgalmakat akkor pedig még nem is láttam, és mindegyikük olyan, mintha valami ajándék volna, ahogy felbukkannak itt-ott.

Körforgalmak. Egyszer egy egész napot arra fogok szánni valamikor, nemsokára, hogy lefényképezzem őket, egyesével! Itt ugyanis a körforgalmak nem csak közlekedést szabályozó építmények, hanem műalkotások. Mindegyikük közepén nem csak egyszerűen virágágyások vannak, hanem mindenféle szépség. Leginkább szökőkutak, szoborkompozíciókkal, nagyon is kifejező életképekkel. Tegnap például egy klezmerzenekart láttam az egyik körforgalom közepén, de vannak körben sorfalat álló pingvinek, bálnafarok, amin lefelé csorog a víz, egy igazi tank a XX. század elejéről, és fémszobrokból kiábrázolt halucok, napi munkájuk közben, az egyik kapál, a másik szánt, a harmadik falat rak… És még sokféle más is van. Másmilyenek. Felderítésre várnak :)

Sajnos a lakáska hiába volt jó környéken, magában egy olyan közben volt található, ami nem is utca, és leginkább a kőbányai tisztviselőtelep régi arcára emlékeztetett. Sorban pici (értsd. egészen apró) alig két-három méter szélességű kis lakások voltak az emeleti folyosón, egyszobásak, ahol karnyújtásnyira vannak a szomszédok, ami még nem is lett volna baj, de maga a lakás is nagyon lepukkant volt. Egy ukrán fickó lakta négy éven át, le is lakta, ahogy kell, és hiába volt bútorozott, ha a szobában csak egy ablak van, az is a gipszkartonnal leválasztott hálótérben, és minden retkesen koszos. 1400 sékelért jobbat remél az ember, és itt hamar eldönti azt is, hogy miért mennyit ad. Visszasétáltam a főútra, és amíg vártam a buszt láttam néhány házban ablakokra kiírva, hogy bérelhető, fel is írtam egy-két telefonszámot magamnak. Volt egy tetőtéri lakás, az nagyon tetszik, hatalmas terasza van odafenn a tetőn, valami ilyesmit szeretnék, ha már kemény pénzt fizetek, nekem a szabad tér nagyon fontos, az is, hogy legyenek mellettem chajot, élőlények, és egy ilyen lakásban egy-két macska biztosan elfér :)

Hazajöttem. Csináltam magamnak salátát. Szokásommá vált itt az is, hogy mindenféle ételeket eszem, amit Magyarországon soha nem volt módom, és mindenre, ami zöldség, olíva olajat is bőven locsolok, amit nagyon megszerettem. Szoktam készíteni hagyományosan gyümölcsös müzlit is, natúr joghurttal és gránátalmával, finoman savanykás íze van. Ebbe persze nem olajat, hanem mézet rakok. Gondolom, hogy ezeknek az ételeknek, meg persze a sok alvásnak és az egyelőre teljes nyugalomnak, békességemnek is köszönhető, hogy meggyógyult a gyomrom. Nem ég, nem fáj, nem nyom, és az emésztésem soha nem látott módon kiegyensúlyozottá vált, az állandó fáradtság pedig már csak emlék sem, egy hét elteltével semmi nem maradt belőle :) Kipihentem magam.

Nem tudtam egyébként, hogy mennyire fáradt vagyok, fogalmam sem volt róla. A szellemi fáradtság mértéke nem mérhető fel, ameddig az ember olyan körülmények közt él, amik azt kiváltják és fenntartják. A mókuskerékben nem érzi a hörcsög, hogy csak teker, és azt sem, hogy mennyire fárad el tőle. Már hónapok óta nem voltam képes olvasni. Semmit. A végén már újságot sem, egy-egy cikket is csak nagy nehezen. Mindez persze nagyon bosszantott. Túl a bosszúságon pedig aggasztott is, hogy akkor itt a vége, már megöregedett az agyam, nem vagyok képes a befogadásra, új ismeretek megszerzésére, semmire. Először azt is hittem, hogy csak a látásom romlott és azért, és vettem olvasó szemüveget. Egyet. Nem használt. Vettem azután még egyet, gondoltam biztos gyenge. De nem mentem vele semmire. Valahányszor könyvet fogtam a kezembe, olyasmiket, amiket pedig szerettem volna elolvasni magam is, és nem kötelezőket, meguntam őket már a negyedik –ötödik oldalnál, fárasztott, nyomasztott, nem érdekelt maga a történet sem. Még Kundera sem, még Uliczkaja sem, képtelen voltam akár egyetlen fejezetet elolvasni. Nem tudtam, hogy a szellemi fáradtság ilyen! Higgyétek el, nagyon ijesztő! Most, hogy itt vagyok, magammal hoztam néhány könyvet, a fent említettek közül, és falom őket, úgy, mint régen, amikor az olvasás még öröm volt, ezek a regények egyébként letehetetlenek! És tegnap értettem meg, hogy miért is volt ez így velem… Félelmetes! A diktatúráknak, a nyomornak nem az a legnagyobb veszélye, hogy az ember éhezik, és uralkodnak felette, hanem sokkal mélyebb, súlyosabb hatásai vannak: a mindennapos tekerésben elveszíti a gondolkodásra való képességét, a nyitottságát! A gondok közé bilincselt ember bezárul, megfásul, a rabszolgaság nem csupán megrövidíti az életet, hanem elevenen teszi tetszhalottá mindazokat, akiknek része van benne. Igazi zombivá formál. Soha többé nem akarok így élni!

A férfiakról meg most csak annyit, hogy megint sikerült csapdába esni. Ugyanazok a képek, jelenségek és hibák. Még mindig nem tudom azonban, melyik kő az úton, amiben megbotlom. Zsófi javasolta, hogy gondoljam végig a kapcsolataimat, az ismétlődő hibákat benne és próbáljam megfejteni, melyik az a pont, amin a kapcsolataim megbicsaklanak. Ez igazán bölcs tanács, hálás vagyok érte a lányomnak, meg is próbáltam. Először is vettem a tényeket: Gyönyörű férfiak vannak. Szemét, erőszakos és buta nőket vonszolnak magukkal, kullancsokat, amik beléjük kapaszkodnak, de annak ellenére, hogy ezek a férfiak tudják ezt, nem söprik le, mintha örömet az jelentene számukra, hogy a vérüket szívják… Aberráció ez, valamiféle mazochizmus, vagy éppen a férfi-női kapcsolat lényege? Jó lenne tudni, megérteni. Valahányszor találkozom egy ilyen férfivel, aki remek ember, erős és kedves, amikor megismerjük egymást, úgy viselkedik, mintha nálam menedéket keresne, hullik a karjaimba (képletesen is), megpihen, felfrissül, megvigasztalódik, … de azután mégsem én kellek neki, hanem visszatér a kullancsához és azt dédelgeti. Mert az kell. A kegyetlen bánásmód, a lehúzások, a szipolyozás… Valaha meg fogom tudni ezt érteni? Szenvedni miért érdekesebb, mint elfogadva és szeretve lenni? Hülyeség az egész. G. Gy-vel való kapcsolatom részemről nem azért tartott olyan sokáig, mert megkínzott engem és az jó volt nekem, hanem mert vártam, hogy megkapom az elfogadást… és talán ez a magyarázat. Ezek a férfiak is azt várják, hogy talán majd egyszer megtörténik velük? Hogy megtörik a jég, és aki kegyetlenkedik velük, az majd úgy fog bánni, ahogy kell? Nem hiszem, hogy ezért érdemes egy kapcsolatot elnyújtani, sőt ma már tudom, hogy semmi értelme ott szeretetet remélni, ahol az nincs meg az első pillanattól kezdve… A nők nagyon kegyetlenek. Játszmáznak és képesek mindenre. Pedig aki szeret, az nem játszik. Nem képes rá. Nem is hajlandó. Szerelmes ember nem számolgat, és nem gyötri meg azt, akivel az életét akarja leélni. Vagy aki csak kedves neki. De lehet, hogy egyedül vagyok ezzel a gondolattal… A lényeg az, hogy nem találtam meg azt a pontot, ahol mindent elrontok. Én befogadó vagyok, elfogadó, és ha megtetszik valaki, akkor gondolkodás nélkül, önfeledten hagyom, hogy a karomba hulljon. Szeretek vigasztalni, és szeretnék már szeretni, egy viszonzott szerelemben. Nem tudok játszani. Ha ez a hiba, akkor lehet, hogy nagy bajban vagyok, ugyanis ebből az egy tulajdonságból nem is tudok magamon változtatni. Lehet, hogy nem is akarok. Valamelyik nap eszembe jutott S. aki mindig nyitott tenyérrel simogatta meg az arcomat. A leggyengédebb érintés valakinek az arcát megsimogatni…

Nem az enyémek. Lassan ott tartok, hogy egyre inkább csak hálát adok, hogy már túl vagyok egy-két mindenfélén, meg hogy volt/van olyasmi, amiben már nem is lesz részem. Mások sorsát hallgatva hamar jutok erre a felismerésre, hogy korai özvegység, válás, egyedüllét ellenére, igazából az egész életem tele volt kegyelemmel mindezidáig.

Sosem értettem a G.Gy. távolságtartását azoktól az emberektől, akik az ő stílusának nem feleltek meg, akik más kaszthoz tartoztak. Mert igenis vannak kasztok, még a nyugati kultúrában is, és vannak Magyarországon is, nem kevés. Ezt vele tanultam meg. Fájdalmas tapasztalataimból írtam már eleget. Szóval egy a lényeg: Igenis van Ilyen-olyan elit, akik nem keverednek, ahová bekerülni lehetetlen, ahol belépőkártya kellene valami extra-diplomával, és/vagy eget rengető tehetséggel, de ahová leginkább csak beleszületni lehet. Ahol a mi kutyánk kölyke effektus a mérvadó és csakis az… Egyszer majd írok erről, mert sajnálatosan sok tapasztalatot sikerült összegyűjtenem ebből a témakörből is, de most nem ez a lényeg, hanem amivel kezdtem, hogy soha nem értettem. Nem. Hát most sem fogadom el, de mégis talán valamivel közelebb kerültem a megértéshez. Fáradt családi viszonyokat látok magam körül, iszonyba fordult vergődéseket, amik kibeszélhetetlenek, de amitől menekülök mostanra már, mert hallgatni is fáj. Mindegy.

A többi kultúra sem jobb, az is csak más, vannak egyszerűbbek, problémákból, életből. Hazamentem ma a bankból, ahol sikertelenül jártam a számlanyitás terén, mert mindenképp kell hozzá személyi. Kicsit türelmetlen vagyok, tudom, az adminisztrációs akadályok általában kimerítenek, és olyankor türelmetlen leszek, de most megvigasztalódtam egy schwarmával, amihez kaptam ingyen salit, és örvendeztem a napfénynek, meg még annak is, hogy megtaláltam a sajtost, illetve a tejboltot, amit a múltkor láttam, és egy eldugott helyen van, az üzletsor hátsó felén, így kezemben a zsákmányommal szépen ballagtam a merkaz klita felé. Beérve a kapun láttam, hogy megint kapott adományt az intézmény, ilyenkor mindig szétdobálják a ruhát az asszonyok, ott hever, amit nem válogattak ki, ami senkinek nem kellett, a kerítés mentén, a kölykök meg fociznak a fél pár cipőkkel, idillikus kép. Egy öt év körüli kisgyerek labdát püfölt az árkádok alatt, a legtöbb kölök amúgy valamit mindig tart a kezében, vagy egy botot, vagy egy követ, fadarabot, műanyagpalackokat, és rendszerint püfölnek, meg dobálóznak. Kicsik még. Játszani sem tudnak. Nem tanította őket senki, tudom. Az ember úgy elvadul, ha nincs, ami foglalkoztassa, ha nem tanul. Bármit. Valóban elaljasul. A kicsi gyerek csak ostoba, és állatka módján viselkedik, de a felnőtt, ha nincs a fejében gondolat, a szívében meg az élet szeretetének ösztöne, egyre inkább vadállattá válik.

Az etiópok nem ilyenek. Az etiópok felnőttként nagyon szeretik az életet, és erre tanítgatják a gyerekeket is, csak az egész lassan megy valahogy. Életöröm van, és egymás szeretete is, békés természet, benne sok-sok nevetés, igazi közösségi lét, nagy csapatokba verődve járnak a kamaszlányok és a fiúk is, az idősebbek is mindig csoportosan üldögélnek itt a kertben a fák alatt és az udvaron, meg az előtérben, és hangosan beszélgetnek, valami zene is szól mindig. A Szukkot kifejezetten kedvükre való ünnep volt, órákig táncoltak a sátor mellett, amit felállítottak itt a házak közti kis térben, az egyik fal tövében. Jó volt nézni őket és köztük lenni. Csak a kicsi gyerekek és a kiskamaszok azok, akik igazából randalíroznak, és őket még elég nehéz szocializálni, csak nemrég érkeztek. Rendszerint ők azok, akik szétdobálnak mindent és fociznak bármivel, bárhol, az aulában is, meg a mosókonyhában, és egymással is elég vadul bánnak, azon kívül, hogy területfoglalási ösztönük a játékban is megnyilvánul, pl. nem engedték fel a mászókára az egyik itt élő magyar olé kislányait, valamelyik nap, hanem megdobálták őket, sajnos éppen kövekkel. Ebből nagy botrány lett. Az intézmény vezetője azonban szépen rendezett el mindent, ahogy itt szokásos, összehívta a szülőket, meg az összes itt dolgozót, és megbeszéltük, hogy csak mi, felnőttek tudunk békességet teremteni. A gyerekek meg bocsánatot kérnek egymástól. Hát ennyi, igen. Minden csak párbeszéd kérdése, tényleg, és befogadásé, toleranciáé. Azt hiszem egyetlen más ország, állam nem lenne képes arra, hogy ekkora számban integráljon egy messzi és más kultúrából érkező népcsoportot, de Izrael minden bizonnyal képes lesz erre. Csakis idő kérdése.

Hazajöttem, ettem, aludtam. Délután pedig elmentem lakást nézni. De erről majd legközelebb.

Meglepően korán ébredtem, már fél hatkor, de azután visszaaludtam. A belső szobában az ablak alatt ágyaztam meg magamnak, és szélesre nyitva hagytam éjszakára az ablakszárnyakat. Éjszaka húsz foknál nem lehetett kevesebb, mert takaró sem kellett és piszok jól aludtam a hatalmas csendben. Csak a hátam fájt egy kicsit, mert az új matracok beton keménységűek. Kész gerincvédelmi program. Valamivel hét óra után arra riadtam, hogy valaki kopogtat, Valentina jött, a szociális munkás, hogy üdvözöljön. Beszélgetni is akart, valamint látni akarta a papírjaimat, amiket azután elvitt, hogy lefénymásolja őket, majd amikor visszatért közölte velem, hogy sajnos most már az ünnepek miatt nem tudjuk elintézni a személyi igazolványomat, és az egyéb még hátralévő adminisztrációs dolgokat, de ne aggódjak, ami késik, nem múlik, most csak pihenjek nyugodtan, érezzem jól magam, hát oké. Mondta még azt is, hogy nemsokára, talán október elsején érkezik majd a szobatársam, aki egy mexikói asszony lesz, nálam egy kicsit idősebb. Így fele annyiba kerül majd a lakás hozzájárulási díja. Erre is azt mondtam, hogy ok. Fél nyolc tájban már szikrázóan sütött a nap, és legalább 25 fok lehetett, kinyitottam minden ablakot a nagyszobában. Csináltam képet a kilátásról.

Elkészítettem a török kávéból, amit a konyhában találtam egy adagot magamnak, épp mire kész lett, kopogtatott át a szomszédban lakó srác édesanyja, hogy iszom-e egy kávét velük, vagy van –e valamire szükségem, és jól aludtam-e. Jól esett. A szemben lakó fickó Laci özvegy és két kislánya van. Az anyukája csak látogatóba jött, hogy segítsen neki pár hónapig, amíg berendezkedik. Jól esett a törődés, ittam velük egy kávét. A kislányok édesek. Utána nekiindultam a városnak, hogy felderítsem a terepet és vegyek valami kaját. Világosban más volt minden és mégsem. Lementem a lépcsőn, az előtérben mindenütt kisebb és nagyobb etióp gyerekek játszottak, hosszú lábú kamaszlányok beszélgettek. Az udvaron szobrok, egy vitorlás hajó és színes halak. Az utca csendes, békés volt odakint, középen pálmafák nőnek, és a virágok, amiket annyira szeretek. Nagyon meleg van, még mindig, jó, hogy legalább egy papucsot elhoztam. A bolt kb. tíz percre volt, ahogy mondták, vettem ennivalót, főleg gyümölcsöket, azután hazamentem. Elkezdtem kipakolni a szekrénybe a ruháimat, és megállapítottam, hogy alig hoztam nyári cuccot. Nem is tudom, hol voltam aznap, az utolsó éjszakán otthon? Hogy gondolatban hol lehettem, amikor becsomagoltam a bőröndöket? De az biztos, hogy nagyon hideg volt, mert minden őszi ruhámat bepakoltam… Csak szemmel láthatóan épp az nem jutott eszembe, hogy a hely, ahová tartok, még legalább két hónapig nyáriasan meleg lesz. Kicsit bosszankodtam a kordbársony szoknyák, a hosszú, vastag harisnyák és a kardigánok láttán, még szerencse, hogy azért két-három trikót és egy rövidebb szoknyát is találtam. Hálásan raktam őket a polc elejére. Lökött tyúk vagyok, soha nem gondolok át semmit, mindig csak a pillanat határoz meg. Ebből is látszik. Több összeszedettségre lesz szükségem. :) Délután lementem a partra. A víz is langyos még, nyoma sincs annak, hogy ősz kezdődne itt. A tenger tiszta, a part üres, sokkal üresebb, mint egy nyaraló helyen, itt valószínűleg most már csak a helyi lakosok jönnek le úszni és napozni egyet. Találtam egy kórházat, innen nem messze. Az ünnepek után be fogok menni állás-ügyben, bár az itt élő segítőim mind azt mondják, ne menjek ide, nagyon nehéz a munka, ők hallottak róla, és nem túl jó a fizetés sem… Hát majd meglátjuk, sokáig nem lóghatok a levegőben.

Minden nap bóklásztam egy kicsit, egészen addig, míg be nem jött az ünnep, akkor elhatároztam, hogy én is pihenek, a testem meg vette az adást. Az első napon délelőtt fél tizenegyig aludtam. Találtam egy zsinagógát is, a parthoz közel, de nem mentem be, mert szfaradi, mondták a kanadaiak, ezt később megbántam, úgyhogy simchat tora-kor le fogok oda menni. Biztos nagyon szép lesz és érdekes, még az sem baj, hogy más a liturgia, legalább lesz min csodálkozni… :))) Ahogy kiment a sábesz is, lementünk a szomszéd kislánnyal a partra és majdnem elsétáltunk Haifáig. A tenger hihetetlenül finom, langyos, benne sétáltunk. Nyugat felől nagy fekete felhők gyülekeztek az égen, a nyílt tenger felett. Biztos voltam benne, hogy esni fog, de ahogy a part felé közelítettek a fellegek, úgy foszladoztak szét. Gyönyörűek voltak a fények!

Azután, majdnem mikor már újra kisütött a nap, a félig derült égből mégiscsak hullott pár csepp, nagyjából tíz percig tartott, és leginkább szemerkélésre emlékeztetett, semmiképp sem lehetett volna benne bőrig ázni. A szél viszont kellemetlenül hűvösre fordult és erőssé vált, így hát hazamentünk.

Minden nagyon jó itt, minden nagyon finom, továbbra is, és minden más.