Az adminisztráció után visszavittek bennünket a repülőtérre, ahol még álldogáltunk vagy egy fél órát, mire mindenkinek jutott taxi. Nekem egy fehér merci  :). Az ügyintéző hölgy serutot akart intézni, és teljesen fel volt háborodva, hogy mi az, hogy engem egyedül visznek fel a szállásomra, tiszta luxus ez, mondta és telefonálgatott össze-vissza. Ő 18 éve dolgozik itt és még ilyet nem látott, hogy ezt így intézik, tiszta luxus, egyedül utazni, amikor mások is mennek északra mondogatta indulatosan valakinek a telefonba, és amellett, hogy ebben valahol én igazat adtam neki, igazából nagyon tetszett nekem a gondolat, hogy egyedül utazom, és élveztem a helyzetet.  A sofőr ugyanis nem tágított. Oda állt mellém, kezében a papírral és mondta, hogy márpedig neki az van ide felírva, hogy engem vigyen fel, és más név nincs a papíron, de különben sem férne be hozzá még egy család, legfeljebb csak egy ember. Szólóban azonban nem volt senki más, illetve Alina még igen, és ő Haifára ment volna, de érte meg jött a vőlegénye. Szóval veszekedtek ott mellettem még egy darabig, illetve a nő kiabált, a sofőr meg csak állt csendesen, egyetlen szó nélkül, időnként a vállát vonogatva, hótt nyugodtan, mint az olyan ember, aki tudja, hogy úgyis neki lesz igaza. A nő felhívott még valakit, aki nem tudni, mit mondhatott neki, de ezután elhallgatott, csak legyintett egyet és mondta, akkor menjünk, különben is már nagyon késő van. Elindultam hát a sofőr után, aki berakta mind a négy poggyászomat a csomagtartóba és kinyitotta nekem az autó ajtaját.

Pffff... Bőrülések és parfümillat. :) Hátradőltem, kinyújtottam a lábam és elmosolyodtam. Elindultunk. A sofőrről megtudtam hamar elég sok mindent, hogy harminc éve itt él, és orosz bevándorló volt, kedves ember, aki feltétlenül úgy érezte, hogy szórakoztatnia kell engem, illetve meggyőződése volt, hogy akkor érzem majd jól magam, ha szóval tartjuk egymást… :) Izrael nem a csend országa és nem a magányosságé. Itt mindenki beszél és senki, senkit nem hagy magára sem a gondolataival, sem az érzéseivel. Nem nehéz ezt megszoknom, igazából nekem is ez van kódolva, akkor érzem jól magam, ha sok ember vesz körül, azért választottam talán a hivatásomat is, mert szeretem a csapatmunkát, és azért végzek szívesen önkéntes munkákat is, sőt, azt hiszem gyerekeket is azért szültem ilyen számban, mert közösségben tudok élni igazán jól. :) De aznap este nagyon fáradt voltam már és kifejezett erőpróbának éltem meg, hogy a szállásomig vezető másfél órás utat ivritül beszélgetve kell eltöltenem. Furcsa ez a nyelv is. Azonnal feléled az emberben, ahogy megszólal, aktiválódik. Az itt élő emberek pedig semmitől sem boldogabbak, mintha megtudják, hogy az új olé beszél egy keveset, és nemigen érdekli őket, hogy az a kevés valóban rak kzat. Rögtön csakis úgy hajlandóak társalogni, még a segítségül bekevert egy-egy angol szó hallatára is azonnal felhúzzák a szemöldöküket, mintha nem értenék, és addig várnak, míg ivritül is ki nem fejezem, ha kell kézzel-lábbal ugyanazt, amit valójában mondani akartam. Szegény sofőr! :) Nem adta fel. Én voltam aznap az utolsó utasa, és örült nekem, hát csak mondta, mondta… Én pedig igyekeztem megérteni mindent és adekvát módon válaszolni, visszakérdezni. Sajnáltam nagyon, hogy már sötét van, szerettem volna látni a tájat, de csak annyit észleltem belőle, hogy dombossá válik a vidék, amin haladunk át, fel észak felé. Balra a földközi tenger volt végig az út mellett, jobbra kisebb városok, a sofőr mutogatott, arra van a Kinneret, Zfat, Nazareth, de mindezekből semmi sem látszott. Amikor bal kéz felől elhagytuk Haifát, tudtam, hogy nemsokára megérkezünk, de addigra már tényleg nagyon kellett igyekeznem, hogy el ne bóbiskoljak. Kiryat Haim, mondta azután a sofőr egy kanyar után, ez itt a szomszéd városka, és nézze csak, itt is vagyunk, ez a körforgalom már Kiryat Yam, az pedig ott a Merkaz ha Klita!

Bekerített tér közepén három egymáshoz simuló tízemeletes panelház, körülötte játszótér, portaszolgálat a bejáratnál. Kinyitották nekünk a kaput, a taxis egészen az épület bejáratáig hajtott, ott állt csak meg és vette ki a három bőröndömet meg a hátizsákot. Kiszálltam a kocsiból, igyekeztem mosolyogni. A biztonsági őr is így tett, Baruch Haba, mondta és rak snia hozott egy bevásárló kocsit. Körém gyűlt vagy fél tucat etióp kisgyerek, akik azonnal elkezdtek kérdezősködni, és mondták, hogy szívesen felviszik a cuccaimat. Kisfiúk voltak, 8-10-12 évesek talán, és a fiúk elég bátrak ebben a korcsoportban. A kislányok megálltak távolabb és onnan figyeltek. A gyerekek szépen beszéltek ivritül, nagyjából gondolom azonos szókinccsel, mint ami nekem van, így azután nem volt gond őket megérteni, válaszoltam nekik, közben fel is ébredtem. Visszajött Dávid a biztonsági őr a bevásárló kocsival, belepakolta a poggyászt, mondta, hogy kövessem és elindult az épület belseje felé. A legszélső épület harmadik emeletére mentünk, egy másfél szobás lakást kaptam, amiben még senki nem lakik. Szép tágas, tiszta lakás ez, van hozzá kis konyha, étkezővel, és egy zuhanyozó fülke, wc-vel. Elfoglaltam a belső, kisebb szobát. Két ágy van benne és két szekrény. Kis ablak, ami a tengerre néz, ezt még sötétben is megállapíthattam. Az ágyakon vadonatúj matracok színes huzatban, a konyhában új hűtőszekrény, a polcon tea, kávé és cukor, műanyag tányérok evőeszközök és papírpoharak. Minden tiszta, minden rendezett, és minden úgy készült, hogy érezni lehet, azok, akik készítették, tudták, hogy annak, aki ide érkezik, az első pillanatokban mire lesz szüksége. Majdnem elsírtam magam. Megint. Igazából, Judit felkészítése alapján ennél a szállásnál sokkal rosszabbra számítottam. Hosszasan álltam az ablaknál és néztem a feketeségben hófehéren fodrozódó hullámokat. Szemben távolabb nagyváros fényei villództak, Haifáé, ami nagyon közel van ide, de az utcák csendesek voltak, lassan szállt le a városra a csendes éj. Csak a tenger suttogta szerelmét megállíthatatlanul, kitartóan. Életemben sokszor éreztem már Isten szeretetét, de soha ilyen erősen talán. Csak álltam ott és tudtam, hogy igaz: nem feledkezett meg rólam. Mintha egy kar gyengéden átkarolná a vállamat: minden rendben lesz, ne félj! na, ugye? én mondtam neked! Fáradt voltam nagyon, csak egy köszönömöt suttogtam. Megágyaztam azután és boldogan, nagyon mélyen elaludtam. 

A repülőutat végig aludtam, nem emlékszem túl sok mindenre. Fél lábbal még otthon voltam, magamon éreztem a gyerekeim ölelését, hallottam a hozzám simuló szívverésüket, a lányom hangját, anya, ne félj, ne aggódj, minden rendben lesz, így kell lennie, az idő most jött el, és éreztem az arcomon a könnyeinket, amik összekeveredtek, a testemben pedig az egymás után lenyomott 3-4-5-6 éjszakai műszakok fáradtságát. Kevés dolgot fogtam fel, de annyit igen, hogy állandóan valami légörvénybe keveredtünk, a stewardessek folyton folyvást dülöngéltek és alig bírták kiosztani a szendvicseket, a kapitány meg állandóan kérte, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket, én pedig alig vártam, hogy végre leszálljunk, megérkezzünk. Időben landoltunk, 14.25-kor. Mindent igyekeztem úgy csinálni, ahogy Judit mondta, és minden úgy is történt, ahogy másokkal. Az útlevél ellenőrzés előtti átjáróban ott vártak egy táblával, rajta a felirat „Olim”, annyi volt csak a különbség, hogy nem egy férfi volt, hanem egy nő, aki azonnal odavitt a legszélső kapuhoz, ahol csekkolták az aliya vízumomat és beírták a nevemet mindenhová, ahová kellett. :) Ezután a hölgy odavezetett egy kisebb csoporthoz, akikről megtudtam, hogy kazahsztánból származó családok ők, illetve volt ott egy egyedül álló lány, Alina, vele kezdtem beszélgetni. Angolul beszéltünk, de nagyon durva volt, hogy minden orosz szó is előjön, és hogy nagyjából értem is, mit mondanak, ahogy hallottam őket egymás között diskurálni, és egy kicsi szégyent éreztem amiatt, hogy nem emlékeztem rá, talán nem is tudtam, hogy igazából kazahsztánban mindenki beszél oroszul, … pedig ez logikus, a múlt miatt. Elég hosszú ideig vártunk ott, megvártunk még egy orosz családot, akik egy későbbi géppel jöttek, és csatlakozott hozzánk négy hivatalnok, csak utána vittek minket el együtt egy busszal a régi repülőtér épületébe, ahol a bevándorlási hivatal van. Furcsa volt látni azt a teret, ahová először érkeztem 2003-ban, még ott állnak a kis útlevél ellenőrző pultok bodegái sorban a csarnok közepén, most néma mozdulatlanságban.

Felmentünk az emeletre a hivatalnokokkal, három férfi volt és egy nő, Tamara, aki valamiért különös jóindulattal viseltetett irányomban és a sor elejére vett, így én lettem az első, nála. Azonnal kitöltött mindenféle papírt, és amíg a számítógép életre kelt beszélgettünk, ekkor már csak ivritül. Annyira rendes volt velem, hogy négyszer ismételte meg a felvételt az igazolványomhoz, hogy elég jó legyen, ne nézzek ki úgy, mint egy háborús menekült, vagy egy hajléktalan, és negyedszerre még mindig nem volt elégedett egészen, de mondta, hogy ez talán már jobb egy kicsit. Így került az igazolványomba, a Teudat Olé-ba egy kékes hátterű kép, amin kb. úgy nézek ki, mint aki napok óta sírt, de most már igyekszik mosolyogni. Hát hazudni itt nem lehet. Őszinteség minden, kiderül, hogy mi a stájsz, azonnal… :) Tamara aláíratta velem a biztosítási papírt, a Maccabit választottam, mert egyik biztosítót sem ismerem egyáltalán, így hát a neve alapján döntöttem. Majd később meg kell néznem, melyik biztosító mennyiért mit nyújt, de ez most fél évig ingyen van, és utána csak egy év múlva lehet váltani, úgyhogy ráérek. Kaptam azután egy 200 percet ingyen lebeszélhető sim kártyát, Tamarának nem árultam el, hogy a vodafonos nyolc éves csotroga telefonban ez biztos nem fog működni, de szerencsére nem is erőszakoskodott, hogy próbáljam ki, nekem meg terveim közt szerepelt, hogy majdcsak lesz itt valahonnan egy izraeli mobilom, úgyhogy a kártyát a hátizsákom mélyére rejtettem. Kaptam pénzt is, éppen kétszer annyit, mint amennyit Judit mondott, vagyis a teljes összeget, ami egy hónapra jár, ezen aztán felvidultam kissé, és az örömtől pirosodott a fülem rendesen, de tényleg megnyugodtam, ennyi pénz elég ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. Tartalékaim ugyanis nem nagyon voltak, otthon igyekeztem minden számlát kifizetni, mielőtt eljöttem. Ezután mentem volna a személyimért, Tamara odaadta a papírt, készre kitöltve, ID számmal meg minden, és átirányított az egyes szobába, ahol egy marcona ült és azonnal kiszúrta a dossziémban az elől hagyott giurról szóló igazolásomat. Az a gyanúm, hogy ha nem látja meg, akkor azonnal megcsinálja a személyimet, mert Tamara mindent előkészített, amit csak lehetett. Így azonban itt ért az első eddigi negatív tapasztalat, mint megkülönböztetés. Ááá! mondta a férfi, maga giurral jött, hát akkor majd a személyi igazolványát a belügyminisztérium intézi, oda el kell mennie külön! Ezt amúgy is tudtam, Judit is mondta, meg a barátaim, Áldáska, csakhogy most egy nyolc napos ünnep jött és igazából valahol a szívem mélyén reménykedtem, hogy majd velem kivételt tesznek, szerintem tettek volna is, ha nem hagyom szem előtt azt a nyavalyás márványos papírt, és az öreg hangsúlyai közt kihallatszott valamiféle kis megvetés, illetve káröröm… Na, mindegy. Tudom, hogy van ilyen, azt is, hogy lesz is még. A befogadás csak akkor teljes, ha nem mondok semmit, vagy ha elmesélem a teljes családtörténetemet. Ez nem mindig lehetséges, hát bocs’… Fura nem, hogy a részinformációk okoznak mindig zavart, a féligazságok a legtöbb baj okozói. Semmi baj. Csak óvatosnak kell lenni.

Összeszedegettem a papírjaimat és kimentem az irodából, az előtérben már vártak a szendvicsek és az üdítők, meg a kávé, pont úgy, ahogy az egykoron szintén aliyázott bloggerek írták. Legalább négy pohár narancslevet megittam, ami nagyon jól esett, már el voltam tikkadva, mint az angyaltrombita a kertünkben nyáron, kora délután. Ettem egy szendvicset is, pedig azt nem kívántam, de már öt óra volt és még javában ügyintézték a kazahokat, sejtettem és éreztem, hogy egyhamar nem fogunk végezni. A sarokban találtam egy számítógépet, aminek nagyon megörültem, addig még nem vette észre senki, így honfoglaltam az előtte levő széket és miután többször átállítottam oroszról angolra a billentyűzetet és végre tudtam írni, meg is írtam minden otthoni barátomnak, hogy megérkeztem és minden rendben van. Alináék hamar észrevették, hogy mit találtam, így azután átadtam nekik a helyemet, hadd üzengessenek ők is. Ittam még narancslevet és csináltam egy kávét. Bóklásztam a folyosón, a családokat elég hosszadalmasan regisztrálták, a sor alig haladt. Végül jött egy hatvan körüli szikár ember, hivatalnok külsővel, aki élénken gesztikulálva hangosan kezdett intézkedni, hogy mi az, hogy még itt vagyunk, már hét óra van, hogy képzelik ezt a kollégái, mégis mikorra fognak szegény olék a szállásukra érni, és hogy nem lehet ezt így csinálni, gyerünk, gyerünk! Na, akkor begyorsultak a dolgok, de ekkorra már hét óra múlt. Tamara hozott nekünk kék szatyrokat fájdalomdíjul, amit mosolyogva vettünk át, mert tudtuk, hogy a sok várakozásért kapjuk, ami minket nem annyira zavart, annyira fáradtak voltunk ugyanis mindannyian, hogy még mindig csak ott tartottunk, hogy igyekeztünk valahogy magunkhoz térni. A szikár úr azután megszólított engem magyarul és elnézést kért, mondta, hogy mindjárt megyünk, és beszélgetni kezdtünk. Amikor megtudta, hogy mi a hivatásom, kiderült, hogy a felesége is ápolónő volt, és mondta, hogy remek, nagyszerű, egy percet se aggódjak, minden rendben lesz, fogok találni állást, az egészen biztos, mégpedig hamar, csak tanuljam szorgalmasan tovább a nyelvet. Sok sikert kívánt. Nagyon jól esett. Búcsúzóul még visszanéztem a terembe, ahol a megérkezésünk utáni órákat töltöttük. Emlékezni akartam majd később minden kis részletre. A zászlók füzérekben lógtak faltól-falig, a sorban rakott sárga műbőr üléseken az armatúrák fénye ezüstös sávokat rajzolt, a falakon régi fekete-fehér fotók életnagyságban a régi olékról, akik még országot építeni jöttek ide a negyvenes évek végén, az irodákban az államfő képe, és a mindenünnen ránk mosolygó felírat: Baruchim habaim! És többféle nyelven. Isten hozott itthon!

Isten hozott

Nem hagytam túl sok időt magamnak. Amikor megkaptam az engedélyt, egészen pontosan Tisa b’Av előtt egy nappal, akkor még úgy gondoltam, kivárok tavaszig, segítek a fiaimnak, hogy a felnőtt életükben megerősödjenek, hogy az állásaikban túljussanak a próbaidőn, és a nagyobbik átvegye az oklevelét, mint ápoló, a kicsi pedig büszke ipari tanulóként az ösztöndíjából meghívhasson egy ebédre. :) Ez lett volna a jó rész, igen. Látni, ahogyan a lábukra állnak, végre teljesen önállóvá válnak, érezni, ahogy ettől szárnyakat növesztenek, és együtt örülni velük az örömeiknek. De nem lehetett. Egészen egyszerűen nem ment tovább, nem bírtam. Júliusban és augusztusban 252 órát dolgoztam éjszakás műszakban. 180-at a főállásomban, ahonnan a váltótársam kilépett, mert Regensburgba költözött a párjával, és másik 72-őt a másodállásomban, az intenzív osztályon. Halálosan elfáradtam. Ezen kívül kijöttek az aktuális éves elszámoló számlák, amik befizetése reménytelenné vált, és ráadásul elkezdődött valami egészen elképesztő felesleges, jogtalan és értelmetlen szekatúra a munkahelyemen, míg végül bele nem betegedtem az egészbe, és augusztus végén már tényleg úgy éreztem, hogy minden szempontból az erőm legvégére értem.  Akkor szóltam Juditnak, hogy mennék. Előbb persze beavattam a tervekbe a családomat és próbáltuk megtalálni a legmegfelelőbb időpontot. Ez szeptember végére esett, de az ünnepek miatt sajnos nem jött szóba, fél ünnepen nem nagyon működik semmi, nem lehet bevándorolni sem. A Jom kipurt pedig még mindenképp Magyarországon szerettem volna tölteni, el akartam menni a rabbimhoz, jelen akartam lenni Kol Nidrén és Mázkiron, szegény anyához a temetőbe nem jutottam ki a sok munka miatt, hát legalább ennyi legyen… Nagy nehezen aztán együtt találtuk ki az egyetlen megfelelő dátumot: Szukkot előtt, majdnem közvetlenül indulok.  

Így is lett. Az utolsó napon ott, még összegyűlt az egész család. Apa főzött halászlét, mert Zsófi súgott neki, hogy azt mennyire kívántam a múltkor, amikor együtt voltunk. Erika sütött rengeteg süteményt. A fiúkkal meg összeállítottak nekem egy kis csomagot, benne fényképekkel, illatszerekkel, és egy kispárnahuzattal, amire egy közös képet nyomtattak, olyat, amin rajta van mindenki. Még a Mama is a falon, egy festményen… Sokat sírtam aznap is. Nagyon szép délutánt töltöttünk együtt, régi videókat néztünk a kicsi gyerekkorukból, sokat nevettünk… Másnap reggel Joci a vejem jött értem, hogy Zsófival és Gusztikával együtt kivigyen a repülőtérre.  Nem feküdtem le éjszaka, nem volt rá idő, össze akartam pakolni, amit csak lehet, rendet hagyni magam után, előkészíteni nekik azt az életet, amit már a folyamatos közelségem nélkül fognak élni. Már napok, hetek óta ezen dolgoztam és maradt még pár apróság. Perec a macska, az ölemben dorombolt egész éjszaka. Nem könnyítette meg az elválást semmi. Még a remény sem. Még azok a gondolatok sem, amik folyton jöttek, hogy jó lesz, hiszen erre vártam már évek óta, hogy mindig ezt szerettem volna igazán, hogy a jövő itt van, és csakis ebben az országban tudom elképzelni az életemet. Tudtam, hogy ősz van, aznap éjszaka a faházban már kabátban ültem a laptop mellett, és vastag zokniban a lábam papucsban, a szőlővesszők ágait hűvös szél csapkodta a lugas fáihoz, két nappal azelőtt egész szürke volt az ég és folyamatosan esett, a levegő hőmérséklete napról napra csökkent, egyre alább ereszkedett. Tudtam, hogy otthagyom őket a télnek, a gyerekeimet, amikor korán lesz sötét, és hamar jön az este, amikor majd hó esik, és csizmába, kabátba kell bújni, gyalogolni kell fél órákat a hévig oda-vissza, hajnalban dolgozni járni és későn érni haza, tudtam pontosan, hogy mennyire nehéz lesz nekik. Nélkülem. És nekem is, kétezer kilométerre tőlük, nélkülük. Nehéz lesz, igen. És azért is lesz nehéz, hiszen másként terveztük kezdetben. Együtt akartunk volna jönni, a legkisebb fiammal közös terv volt ez.  De a többiekben is ott volt valamiféle vágy a lehetőségre.

Az, hogy valaha Izraelben fogunk élni, mint álom, vágy, biztos tudat, vagyis meggyőződés már egészen régen, már 2003-ban megfogalmazódott bennem, akkor, amikor először jártam itt. És most hadd írjak erről is egy kicsit, hogy azoknak, akik nem ismernek jobban érthető legyen.

Nem volt még ország, aminek földjére úgy léptem volna be, mint ide. 2003-ban, a legelső alkalommal csak látogatóba jöttem, vallástudománnyal, vallástörténettel foglalkoztam akkor már évek óta, és egyszerűen csak érdekelt az ország, a nép, meg akartam nézni a történelmi helyeket, rá akartam látni a jelenlegi sorsra, megtudni milyenek az itt élő emberek.  Izrael. De ez az ország nem azt adta, amire számítottam, hanem egészen mást.  Nem ismeretet adott, hanem ébredést. És valami sokkal mélyebbet. Szerelmet. Nem voltam felkészülve erre, ma már tudom, hogy amit Isten tesz, arra nem lehet felkészülni, a sorsot megfordító dolgok mindig váratlanul történnek, ha van is előtte sejtelem, az sokszor észrevehetetlen, talán éppen azért, mert sok esetben túl sok éven át tart a felkészítés és nagyon apró dolgokból épül fel. Az ember sokszor csak elrohan mellettük, az apró dolgok és érzések mellett, anélkül, hogy észrevenné őket, felismerné, hogy azok egymásra épülnek. Szeretettel és kíváncsisággal jöttem persze, nyitott szívvel, ahogy mondani szokás, csak éppen arra nem számítottam egyáltalán, hogy ezt a nyitott szívemet azonnal betölti a viszonzás, és hogy mint két illeszkedő rész, ami elkallódott valahol a fiókban, hirtelen összekerül majd, és egymásra talál. Izrael szelleme és a lélek, ami bennem lakik.

Az El-al járata akkor is, 2003 szeptemberében, kora délután landolt, és ahogy a gép kerekei földet értek, az emberek körülöttem tapsolni és énekelni kezdtek, „Osze shalom bimromav, hu jaasze shalom alénu”. Akkor még a szavakat sem ismertem, a jelentésüket sem, és fogalmam sem volt, miért szökik könny a szemembe azok hallatán. Amikor pedig kinyílt az ajtó, és sodródtam előre a kijárat felé, a lépcsőn lefelé, - akkor még a régi, kicsi reptér működött, és busszal vittek be bennünket az épületbe, - sírni kezdtem, és nem tudtam, hogy miért. A föld tette, a levegő, ami lágyan ölelt körbe, a fények, a kora délutáni nyár végének illata? Ma sem tudom, pedig az okokat sokáig kerestem. Anélkül, hogy itt bárkit ismertem volna, hogy várt volna barát, rokon, és anélkül, hogy tudtam volna hová megyek a következő órákban, hiszen még biztosan lefoglalt szállásom sem volt, egyszerűen csak sírtam a boldogságtól és egy dolgot tudtam, azt viszont teljes bizonyossággal: Hazaérkeztem ide. Egyetlen pillanat volt, nem több. Hogy egy hang volt-e, vagy csak egy gondolat, érzés, vagy mindhárom együtt, ezt sem tudom, csakis a bizonyosságra emlékszem, és a biztonságra: Itthon vagyok. Végre. Akkor 2003-ban ősszel, a következő három hétben bejártam az ország nagy részét, Jeruzsálemben három egész napot töltöttem, majd Tel-Avivba és Galileába mentem. Magyarországra visszatérve írtam egy könyvet az élményeimből, Izrael tiszta fénye volt a címe, kicsi könyv, 90 A5-ös oldal, naplószerű, de minden benne volt, amit láttam és gondoltam.  Persze jellemző módon ezt a füzetecskét nem tudtam Magyarországon kiadatni, csak magán kiadásban, a Reprográf Kft. adta ki, 200 példányban, de nem adta hozzá a nevét, a lektor és az ügyvezető igazgató ugyanis nagyon félt a szövegben rejlő teljesen őszinte filoszemitizmustól, ami magában hordozott elég sok ellenérzést a palesztin agresszióval szemben. A nyomda vezetője felhívott nyomtatás előtt és kissé izgatottan közölte velem, hogy sajnálja, de ő még élni szeretne, nem teszi ki magát a magyar muszlim közösség támadásainak, ezért ha tetszik, ha nem, a kötetek jelzés nélkül maradnak, a belső borítón nem lesz semmi. Mondtam, hogy jól van. Mi mást tudtam volna tenni, a nyomtatásnak addigra már minden költségét kifizettem. Így nem lett a kötetnek még csak egy nyomorult ISBn száma sem. Ennek ellenére maradéktalanul elfogyott abban a két keresztény könyvesboltban, ahová eladásra vittem a példányokat, jutott a tanáraimnak és a barátaimnak, a későbbiekben pedig megtudtam, hogy még egy jó ideig fénymásolatban is terjesztették, ez a tudat pedig épp elég volt kárpótlásnak. Amúgy sem a hírnévért és meggazdagodásért írtam, egyszerűen csak meg akartam osztani az élményeimet…

Közvetlenül ezután, vagy talán ezzel egy időben családfakutatásba kezdtem. Egészen a XIX. század elejéig eljutottam, és megtudtam, hogy anyai ágon a szépanyám Lengyelországból telepedett be, szépapám szintén, 1820 környékén földet kaptak Mohács mellett, és onnantól mindenki keresztény lett. Lengyelországba már nem volt pénzem felmenni tovább kutatni, így csak az interneten néztem meg egyik délután a városka történetét, ahol a felmenőim születtek. Szépapám Bialska Biala településen Krakkó mellett, szépanyám Glogowban. Kevéssé lepett meg a hír, miszerint itt élt az egyik legnagyobb zsidó közösség, a polishjews. org oldalán még az anyakönyvekből származó neveket és adatokat is megtaláltam: Hanna Sokup. Így hívták a szépanyámat is. Talán ő volt. Magyarországra a lánya Sebelik Anna telepedett be, ő nem, ő ott született és ott is halt meg. Glogow. Német nevén Glottau. Sebelik Anna házassági anyakönyvi kivonatában a születési hely: Glottau im Bohemia. Nagymamám testvére, Vilma néni, akihez rendszeresen feljártunk a szüleimmel, és szinte minden családi ebédet nála tartottunk, az utolsó éveiben nem győzte a családfáról való meséket, és azt, hogy sziléziai lengyel a származásunk, minden történetben szerepeltette. Nagyon sírtam, a könnyeim a billentyűzetbe csorogtak, az örömtől is bőgtem, hogy megtaláltam, amit kerestem, és azért is, mert tudtam, hogy esélyem sincs papírokhoz jutni. A családfa kutató ügyvéd nő azt mondta kb. félmillió forint lenne, hogy ő felmenjen értük és kikerestesse őket, de egyébként sem lett volna értelme, hiszen hatodíziglen a szépanyám után már mindenki evangélikusnak lett keresztelve.  Közben Apa is elkezdett mesélni a saját családjáról, ott is „gyanúba keveredett” valaki az apai nagymamám felmenői közül, a rékasi nagymamámat Kis É. Erzsébetnek hívták, egy „s”-sel és az É betűnek is volt jelentősége, úgy emlékszem, de ott is csak ükszülői ágon találtunk jeleket. Beszéltem Baruch Oberlanderrel, akkor már jártam a Lubavicsiakhoz ünnepekre és beiratkoztam szabadegyetemre is, Baruch azt mondta érdemes lenne felmenni Lengyelországba mégis, mert zsidónak lenni hetedíziglen is érvényes, és nem múlik el, és hogy ők elfogadják ezt ennyire messzire, visszamenőleg is, de addigra én tudtam már, hogy ezt senki nem gondolja így rajtuk kívül. A kikeresztelkedések igenis számítanak. Pénzem sem volt. Nem volt mit tenni. Tudtam, hogy be kell térnem. Ahhoz, hogy visszatérjek, hogy zsidó lehessek, be kell térnem, meg kell tanulnom mindent, ami amúgy sem baj, hiszen nagyon keveset tudtam. Valamikor eközben, talán vígasztalásul is, álmokat láttam, olyan álmokat, amiket azóta sem felejtettem el. Az egyik rendszeresen visszatérő álom az volt, hogy egy sivatagban állok, homoksivatagban, ahol a dűnék tetejéről az erős szél elkezdi lehordani a homokot, és ahogy söpör, úgy bukkannak elő régi, bedőlt szürke sírkövek, ovális, legömbölyített tetejű sírkövek, rajtuk héber betűk. Akkor még nem is jártam zsidó temetőben… A másik álmomban pedig, amit csak egyetlen egyszer álmodtam, de ma is olyan élesen emlékszem rá, mintha csak most látnám, egy hosszú földúton mentem, aminek egyik oldalán fenyőfák álltak sorfalat, magas, büszke fák. Az út végén egy régi, de egyszerű fehérre meszelt falú házban, polcos szekrények közt asszonyok dolgoztak, és örömmel köszöntöttek, amikor beléptem. Azt mondták, nagyon jó, hogy végre jöttem, mert most már minden holmit el kell rakniuk, és régóta várnak már rám. Az egyikük azután odakísért az egyik a belső szobában levő polchoz, és a könyvtári kartotékra emlékeztető kis fakkot kihúzva abból előszedett egy selyemkendőt és néhány iratot. Mosolyogva átadta nekem a dolgokat és jó utat kívánt. Ez az álom azért is nagyon érdekes, mert évekkel később, amikor az Élet Menete Alapítványnál dolgoztam önkéntesként, és csoportokat kísértem Auschwitzba, az egyik alkalommal fényes nappal haladtunk át a Krakkó melletti kisebb településeken, dombos, lankás tájakon, ahol fenyőfák nőttek, és a dombok közt földút vezetett át, oldalukon magas, büszke fák álltak sorfalat. Pontosan felismertem a helyet, és azóta is azon gondolkodom, hogy ha leszálltam volna a buszról, hogy azon a kis földúton begyalogoljak, vajon megtaláltam volna-e az épületet? …Még később történt, hogy megismertem egy kántort az egyetemen, aki jól beszélt lengyelül, onnan származott, és amikor elmeséltem neki, amit megtudtam Glogowról és a nagymamámról, nagyon megörült, és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy Glogow régi többszáz éves zsidó temetőjét nemrég szántották be, a sírköveket elhordták, és a helyén már nem emlékszem pontosan valamiféle építkezésbe kezdtek… Furcsa dolgok ezek… Ahogy a kép összeállt, az olyan volt, mint amikor valaki puzzle-t rak ki, nagyon gondosan, de szépen, kényelmesen…

2004-ben mentem el a budapesti főrabbihoz.  A betérés három évig tartott. Csak nekem. Másoknak és azóta, 2007 óta, már csak egy év. Nekem még a főrabbihoz kellett járnom, akkor még csak hozzá lehetett járni felkészítésre, másoknak és azóta már sok helyen betérő tanfolyamokat szerveznek, fiatal rabbik, és a többiek úgy mennek a bét din elé. Nekem havonta egyszer kellett mennem tanulni a Síp utcába, a rabbi hol ráért, hol nem, hiszen közben ünnepek voltak, hászenék és temetések, meg ő amúgy is ráérősen kezelte ezt a dolgot, a teljes Méir Lau könyvet kétszer tanultatta meg velem, minden fejezetből külön levizsgáztam kétszer, mire végre azt mondta, hogy rendben, látja rajtam, hogy nem adom fel, és összehívja a bét dint. Közben elvégeztem a kultúratörténet szakot a zsidó egyetemen és felvettek a vallástudományi doktori iskolába. Már javában oda jártam, amikor végre megkaptam a héber nevem.

De nem vált káromra semmi. Nem panaszként írom ezt. Mindennek rendelt ideje van, mindvégig megpróbáltam ezt elfogadni, ma pedig már tudom. A tanulás közben évente arra spóroltam, hogy jöhessek Izraelbe, apránként az egész családomnak megmutattam mindent, egyszer úgy is voltunk itt, hogy velem voltak az összes gyerekeim, többször pedig úgy, hogy kettesével jöttek. Anya halála után, 2010-ben Zsófival és a legkisebb fiammal elhoztuk Apát is. Azután pedig három év csend következett. Dolgoznom kellett, eladósodtam, igyekeztem kiheverni azt a fájdalmat is, amit édesanyám halála és hiánya teremtett bennem, gyászoltam, ki sem láttam belőle, miközben a két kisebb fiam kamaszodni kezdett, és csak a gondok jöttek velük is. Tavaly, 2012-ben kezdtek a dolgok kisimulni, nagyjából úgy éreztem magam, mint akit padlóra küldtek, de már van annyi ereje, hogy miután magához tér, feltápászkodjon, és négykézlábra álljon. Elvonszoltam magam a ring szélére, felkapaszkodtam, kiegyenesedtem, és egyik nyár-végi délelőtt levelet írtam, összeszedtem a papírjaimat és beadtam az aliya-kérelmemet a Szochnut-hoz. Idén nyár elején jelentkeztem önkéntes munkára az egyik kolléganőmmel, aki látni szerette volna Izraelt. Jöttem, felemás érzésekkel, kétségekkel, kérdésekkel. Vajon még mindig ugyanazt jelenti-e? Három év elteltével, hűvösebb fejjel, meggyötört lélekkel, de éppen ezért sokkal reálisabban gondolkodva, igazán kíváncsi voltam és tudni akartam, otthonom-e, és vajon hogyan látom szándékosan megkeményített szívvel, távol tartva magam az emocionális vonalaktól, vonatkozásoktól. Nem maradt kérdés. A második napra a megérkezésünk után már ugyanolyan otthonosan éreztem magam, mintha sosem mentem volna el innen, mintha itt születtem volna, mintha csak ezeket az embereket érteném igazán. Júniusban, amikor a 12 nap szabadságunk elteltével visszarepültünk Magyarországra a kolléganővel, engem másnap szárnyak repítettek Judithoz, megszereztem az utolsó hiányzó igazolást, amit az Izraeli belügy kért, és alig egy hét után meg is kaptam Judit sms-ét: SIKERÜLT! Ritkán vagyok úgy, hogy sírni és nevetni egyszerre megy nekem, az valami olyan állapot, amiben majdnem megszakad az ember szíve. Emlékszem, ahogy néztem a betűket az üzenetben, nyolc betű és egy felkiáltó jel, éjszakai műszakból mentem haza akkor is, a fáradtságtól szédülten, hányingerrel küszködve, ültem a kis asztalnál, ahogy mindig, és csak bőgtem és nevettem, és pontosan tudtam, a hír, a legjobb hír az utolsó pillanatban érkezett… Két nappal voltunk Tisa b’Av előtt… minden értelemben…

Összeszorított foggal dolgoztam onnantól kezdve. Mentem nappal és éjjel, mikor milyen műszakra osztottak be, volt, hogy tíz nap alatt 8 éjszakás és 2 nappalos műszakot csináltam meg, helyettesítettem, akit csak kellett. Két hónap telt el így, de kibírtam, ki kellett bírnom, az új évben, tudtam, új élet kezdődik majd el. Ez erőt adott nekem...