Az ulpán neve Aba Hushi, mondta Liora, és én ezen nevetni kezdtem. Erika rám pillantott. Semmi, semmi, mondtam, csak vicces név, nem? Akkor leesett neki, és ő is elnevette magát. Masszívan virultunk vagy pár percig, rajtunk kívül senki nem értette, hogy min. Az Aba apát jelent, a husi meg hát magyarul,… :) pedig Hushi egy férfi neve volt, polgármester volt Haifán 1969-ig, a kép róla kint van az iskola előcsarnokában, mégis valahányszor kimondom, vagy csak rá gondolok, azóta is elvigyorodom magamban. Az ulpánban legalább nyolc csoport van, legalábbis annyi osztálytermet számoltam meg. Az enyém a hármasban van, kita alef, de már november közepén vizsgázni fogunk, és utána kita bét leszünk. Ennél sokkal jobb eredményre számítottam, és el voltam keseredve egy kicsit, de be kellett látnom, hogy itt a helyem. Én a jövő időt még éppen csak hogy tanulni kezdtem, nem vagyok benne elég magabiztos, az ragozással több esetben bizonytalan vagyok, hogy helyesen mondom-e az igealakokat jövő időben. Többnyire helyesen persze, mert ez a nyelv nagyon logikus, na de sokkal automatikusabban kellene mennie éppen ezért… Nem állhatok meg minden mondat közepén, és nem kérdezhetem meg azt sem állandóan a párbeszéd közben, hogy ech omrim et ze o zot. Hogy mondjuk ezt vagy azt? A szókincsem sem elég, sajnos. Még szerencse, hogy van az Isbéthy szótáram, ami magyar-ivrit és egy csomó újkeletű szó is van benne, kicsi és magammal hordható. Vannak tehát órák, amiket unok, de van, amiken kifejezetten új dolgokat tanulok. Ez van. A csoportom amúgy vegyes, három amerikai van benne, egy ukrán lány és a többiek oroszok. Meg én. Az ukrán lányt Ilonának hívják, és én nagyon megörültem a neve hallatán, egyik óra után odamentem hozzá, hogy tudja-e, hogy van-e rokona, aki magyar volt, de hülyén nézett rám, és ha van is/volt is letagadta egyszerűen. Pedig nem Iljana, hanem Ilona. Én azt hittem, azt hiszem ez magyar név… Na, mindegy.

V. megint kiverte nálam a biztosítékot. Jött kedden két magyar férfi, ismerem is őket, tudtam, hogy jönnek, eredetileg én is velük jöttem volna most elsején, illetve ez a dátum is szóba került Judit és köztem, onnan tudtam, hogy jönnek. Vártam, hogy mikor érkeznek meg, valamikor délután meg is kérdeztem V-től, mondta, hogy nem tudja pontosan, de én viszont biztos, hogy tévedek, mert nem két magyar jön, hanem három. Ki lehet a harmadik, ezen gondolkoztam, miután nem tudta megmondani, de örültem alapból, és arra gondoltam, jön még valaki, aki biztosan később csatlakozott. Este nyolc óra lehetett, amikor egy elgyötört férfi jelent meg az iroda ajtajában V.-vel, mi ott interneteztünk a kanadai házaspárral. V. mosolyogva mondta nekem, hogy akkor az első ismerősöm megérkezett, és bemutatta a férfit, aki egy kukkot sem tudott magyarul, mondjuk más nyelven sem. Mondtam V-nek, hogy őt nem ismerem, de egyébként sem magyar az illető. Nem? – kérdezte, de hát Bukarestből jött. Ja, hát akkor nagyszerű, mondom, akkor ő tényleg nem magyar, hanem román. V- kicsit zavarodott arcot vágott és megkérdezte, hogy akkor nem tudok fordítani? Hát sajnos nem. V. kiment, a férfi ment utána a nagydarab bőröndjeit pedig ott hagyta az iroda melletti raktárban, miután a lift nem jó, csak a kézipoggyászt vitte magával. V. nemsokára visszatért egyedül, és megállt mellettem, felnéztem rá. Semmi, mondja, csak vár még rá egy kis papírmunka, és a pasi mindjárt visszajön, de addig kérdezne valamit. Mondom, tessék. Azt mondja, ő ezt nem érti, akkor a románok meg a magyarok nem ugyanaz? Éreztem, ahogy a vérnyomásom megemelkedik, de csak egy egészen kicsit. Igazából nem tudtam, hogy mosolyogjak-e, vagy igyekezzem másképp leplezni, amit gondolok, mit is mondjak és hogyan, hogy ne bántsam meg. Csak két szomszédos ország, kezdtem bele a magyarázatba, és a történelmünk nem volt éppen konfliktusoktól mentes, nem annyira nagyon vagyunk jóban, de ez még az első világháború után alakult így, sokféle problémánk van a nacionalizmusaink miatt, biztos emlékszel a Trianoni békeszerződésre történelemből… Hát nem emlékezett, és ez kiült az arcára. Majd, mint aki menteni akarja, ami még menthető felrántotta a vállát. –Na, mindegy is, annyira nem érdekes, itt ebben az országban már nem számítanak ezek a dolgok, mondta, itt mindenki volt valamilyen, jött valahonnan, egy nemzetből, meg egy másikból, már nem jelent semmit, itt mindenki zsidó. Igen, valami igaz van, abban, amit mondasz, dünnyögtem magam elé, és ezen a kijelentésén azért hosszasan elgondolkodtam… Összességében nyugalmat jelentett az, amit mondott ebben a mondatban. A békesség megteremtésének lehetőségét jelentette. Igazi „kulcsos” mondat.

Az irodában a földszinten, ahol egyedül van internet hozzáférés, egy kanadai házaspárral együtt szoktunk üldögélni esténként. Fiatalok. A lány nemrég árulta el, hogy az apja magyar, lehet, hogy nem is árulta volna el, ha ki nem derül, mégpedig úgy, hogy skype-ognak állandóan, akárcsak én, és van, amikor együtt sikerül kapcsolatot teremteni a családtagjainkkal, olyankor egyszerre szövegelünk. Az egyik ilyen alkalommal én a fiammal beszéltem, ő pedig épp az apukájával, és persze mindenki hall minden szót, a férfi pedig egyszerre csak megszólal: Nahát, van ott valaki magyar? (ezt még angolul mondja), majd viccesen hozzáteszi: jaj, istenem, Istenem! Felnevettem. Beszélgetni kezdtünk azután, nagyon jó fej apukája van, ráadásul iszonyatosan emlékeztet, amitől rögtön lettek mindenféle érzéseim, jók és fájók, és ez már csak így marad. Sándor volt az egyetlen, aki alapból nem akart bántani, soha nem akart lehúzni engem, és hogy ez mégsem így alakult, az szemmel láthatóan bántotta őt, egyikünk sem tehetett róla, végül mégis ő okozta a legkisebb kárt, és egy csomó mindent tanultam tőle, többek között életben maradtam, és ez bizony nagy dolog… Átkozott éhség! Nohát, … mindegy is. Hol tartottam? Ott, hogy a kanadaiak jó fejek. Jó fejek, de azért ők sincsenek, nem lehetnek a top-on ami az edukációt illeti, mert a román-magyar sztorit hallgatva nekik is csak tátva maradt a szájuk. Amikor pedig másnap vagy harmadnap jött egy török olé és bemutatkozott, szegény kanadai srác csak ráncolta a homlokát: Törökország, az merre is van? Persze lehet, hogy csak viccelt, ezt nem tudtam akkor sem eldönteni. De éppen ezért inkább már nem is mondtam erre semmit. Ha eddig nem tudta, hát akkor lehet, hogy már mindegy is, nem? Vagy majd ha akarja, megnézi google-ban, térképeken. Vagy tudomisén. Végül is meg lehet halni úgy is, hogy az ember nincs tisztában azzal, kik és hol és mennyien laknak még rajta kívül ezen a földtekén. Még ha ez számomra elég nehezen is érthető… Bárhogy is volt, őszintén mondom, azért én nagyon örülök annak, hogy ott születtem mélyen bent, Európa közepén, egy kicsi országban, hiszen egy kisebb nemzet nem engedheti meg magának az efféle luxust. Az életben maradásához szükséges a kisebb nemzeteknek, hogy tudjanak másokról, és ez soha nem válik a hátrányukra. A tudás hasznos. Minden körülmények között kamatoztatható. A tudásnál nincs hasznosabb, de soha nem lenne felhasználható gyűlöletre, gyűlöletkeltésre. Ebben kellene csak valamiféle egyensúlyt teremteni. Apai nagyanyám mondta mindig kislánykoromban: Tanulj! Csak az a tiéd, amit megettél, és amit megtanultál. Csak azt nem vehetik el tőled, minden mást igen. Pedig a rékasi mama csak egyszerű parasztasszony volt. De jóindulattal teli és az életre esküvő. Furcsa dolgok ezek. Azt hiszem, bármi volt is, én nem cserélnék senkivel. Az egész életemben csak egyetlen dolgot változtatnék: ide kellett volna születnem :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.