Amelyben megtudhatjuk, hogy minden csak megszokás kérdése, még a kemény ágymatrac is, valamint, hogy a „minden másképpen van” az egyetlen állandó tényező, és hogy hiába szép egy férfi, ha nem a miénk, akkor csak szoborszerű, meg még sok minden mást, például a szellemi fáradtságról.

:) Süvít a szél befelé és kifelé valamelyik ablak résein, míg meg nem találom, rá nem jövök, hogy melyik, és egyetlen határozott mozdulattal be nem rántom, két kézzel belekapaszkodva. A konyhaablak volt a ludas, horrorfilmekbe illő hangokat hallatott, mióta, kb. két nappal ezelőtt feltámadt a szél errefelé, és azóta sivított, de ma reggel addig taszigáltam, míg be nem csuktam kattanásig, úgy, hogy lehetséges, hogy soha többé nem nyílik ki… Itt erősnek kell lenni. Minden erre készít fel. Határozottnak kell lenni és kitartónak, nem feladni. Tanulom. Itt kiderülnek a múlt hibái, amiken muszáj volna változtatni, itt élesebb a fény, minden meglátszik benne azonnal. Különös ország ez, más a levegője, más a hőmérséklete, olyan, mint egy tisztító tégely, olyan, mint egy üveglombik, amiben átlátható az ember, áttetszővé válik, hevítésre kicsapódik belőle a kosz, a nem oda illő vegyületek, és a felszínre úszik, talán, hogy le lehessen őket halászni, meg lehessen szűrni, ha van hozzá kedv, de semmi sem kötelező. Nem kell, csak lehetőség, és ez a legnagyszerűbb benne.

Tegnap megnéztem egy kis lakást, piszok jó környéken van, Motzkinban, minden tiszta, szép, otthonos, lakályos, alacsony házak, az autóutakat elválasztó középső sávban itt is virágok, sétány van, padok és szökőkutak, az egész utcakép olyan, mintha egy parkban sétálna az ember. Talán öt-hat évvel ezelőtt lehetett, amikor egyedül voltam itt, és kirándultam Akkóra, hogy a vonat ablakán kinéztem, és Kiryat Motzkin megálló helynél arra gondoltam, itt szeretnék élni majd. Olyan volt a vasútállomás, a magas fákkal, és az emberek, akik ott leszálltak, hogy kedves kisvárosnak képzeltem el, pedig akkor még semmit sem tudtam róla. És most itt vagyok. És valóban olyan. Mindig is értettem, és azonnal, első olvasatra elfogadtam Exupéry tézisét: Jól csak a szívével lát az ember, - de kevéssé tudtam, hogy ennek a kijelentésnek mennyivel szélesebb és kiterjesztettebb értelme van! Sosem gondoltam végig, és nagyon furcsa, hogy a szívnek élesebb a szeme, messzebbre és előrébb látó, és nagyon-nagyon furcsa dolgok ez, hogy minden sejtésnek, gondolatnak, vágynak milyen hatalmas ereje van. Számolni kell a megérzésekkel, mert azok sohasem véletlenül jönnek. Boldog vagyok most, és nem tudom mitől jobban. Magától a ténytől, hogy itt vagyok, és attól is, hogy mindez beigazolódott. Megint. Mindegy, boldog vagyok. Ráadásul még szebb is minden, mint álmodtam. A körforgalmakat akkor pedig még nem is láttam, és mindegyikük olyan, mintha valami ajándék volna, ahogy felbukkannak itt-ott.

Körforgalmak. Egyszer egy egész napot arra fogok szánni valamikor, nemsokára, hogy lefényképezzem őket, egyesével! Itt ugyanis a körforgalmak nem csak közlekedést szabályozó építmények, hanem műalkotások. Mindegyikük közepén nem csak egyszerűen virágágyások vannak, hanem mindenféle szépség. Leginkább szökőkutak, szoborkompozíciókkal, nagyon is kifejező életképekkel. Tegnap például egy klezmerzenekart láttam az egyik körforgalom közepén, de vannak körben sorfalat álló pingvinek, bálnafarok, amin lefelé csorog a víz, egy igazi tank a XX. század elejéről, és fémszobrokból kiábrázolt halucok, napi munkájuk közben, az egyik kapál, a másik szánt, a harmadik falat rak… És még sokféle más is van. Másmilyenek. Felderítésre várnak :)

Sajnos a lakáska hiába volt jó környéken, magában egy olyan közben volt található, ami nem is utca, és leginkább a kőbányai tisztviselőtelep régi arcára emlékeztetett. Sorban pici (értsd. egészen apró) alig két-három méter szélességű kis lakások voltak az emeleti folyosón, egyszobásak, ahol karnyújtásnyira vannak a szomszédok, ami még nem is lett volna baj, de maga a lakás is nagyon lepukkant volt. Egy ukrán fickó lakta négy éven át, le is lakta, ahogy kell, és hiába volt bútorozott, ha a szobában csak egy ablak van, az is a gipszkartonnal leválasztott hálótérben, és minden retkesen koszos. 1400 sékelért jobbat remél az ember, és itt hamar eldönti azt is, hogy miért mennyit ad. Visszasétáltam a főútra, és amíg vártam a buszt láttam néhány házban ablakokra kiírva, hogy bérelhető, fel is írtam egy-két telefonszámot magamnak. Volt egy tetőtéri lakás, az nagyon tetszik, hatalmas terasza van odafenn a tetőn, valami ilyesmit szeretnék, ha már kemény pénzt fizetek, nekem a szabad tér nagyon fontos, az is, hogy legyenek mellettem chajot, élőlények, és egy ilyen lakásban egy-két macska biztosan elfér :)

Hazajöttem. Csináltam magamnak salátát. Szokásommá vált itt az is, hogy mindenféle ételeket eszem, amit Magyarországon soha nem volt módom, és mindenre, ami zöldség, olíva olajat is bőven locsolok, amit nagyon megszerettem. Szoktam készíteni hagyományosan gyümölcsös müzlit is, natúr joghurttal és gránátalmával, finoman savanykás íze van. Ebbe persze nem olajat, hanem mézet rakok. Gondolom, hogy ezeknek az ételeknek, meg persze a sok alvásnak és az egyelőre teljes nyugalomnak, békességemnek is köszönhető, hogy meggyógyult a gyomrom. Nem ég, nem fáj, nem nyom, és az emésztésem soha nem látott módon kiegyensúlyozottá vált, az állandó fáradtság pedig már csak emlék sem, egy hét elteltével semmi nem maradt belőle :) Kipihentem magam.

Nem tudtam egyébként, hogy mennyire fáradt vagyok, fogalmam sem volt róla. A szellemi fáradtság mértéke nem mérhető fel, ameddig az ember olyan körülmények közt él, amik azt kiváltják és fenntartják. A mókuskerékben nem érzi a hörcsög, hogy csak teker, és azt sem, hogy mennyire fárad el tőle. Már hónapok óta nem voltam képes olvasni. Semmit. A végén már újságot sem, egy-egy cikket is csak nagy nehezen. Mindez persze nagyon bosszantott. Túl a bosszúságon pedig aggasztott is, hogy akkor itt a vége, már megöregedett az agyam, nem vagyok képes a befogadásra, új ismeretek megszerzésére, semmire. Először azt is hittem, hogy csak a látásom romlott és azért, és vettem olvasó szemüveget. Egyet. Nem használt. Vettem azután még egyet, gondoltam biztos gyenge. De nem mentem vele semmire. Valahányszor könyvet fogtam a kezembe, olyasmiket, amiket pedig szerettem volna elolvasni magam is, és nem kötelezőket, meguntam őket már a negyedik –ötödik oldalnál, fárasztott, nyomasztott, nem érdekelt maga a történet sem. Még Kundera sem, még Uliczkaja sem, képtelen voltam akár egyetlen fejezetet elolvasni. Nem tudtam, hogy a szellemi fáradtság ilyen! Higgyétek el, nagyon ijesztő! Most, hogy itt vagyok, magammal hoztam néhány könyvet, a fent említettek közül, és falom őket, úgy, mint régen, amikor az olvasás még öröm volt, ezek a regények egyébként letehetetlenek! És tegnap értettem meg, hogy miért is volt ez így velem… Félelmetes! A diktatúráknak, a nyomornak nem az a legnagyobb veszélye, hogy az ember éhezik, és uralkodnak felette, hanem sokkal mélyebb, súlyosabb hatásai vannak: a mindennapos tekerésben elveszíti a gondolkodásra való képességét, a nyitottságát! A gondok közé bilincselt ember bezárul, megfásul, a rabszolgaság nem csupán megrövidíti az életet, hanem elevenen teszi tetszhalottá mindazokat, akiknek része van benne. Igazi zombivá formál. Soha többé nem akarok így élni!

A férfiakról meg most csak annyit, hogy megint sikerült csapdába esni. Ugyanazok a képek, jelenségek és hibák. Még mindig nem tudom azonban, melyik kő az úton, amiben megbotlom. Zsófi javasolta, hogy gondoljam végig a kapcsolataimat, az ismétlődő hibákat benne és próbáljam megfejteni, melyik az a pont, amin a kapcsolataim megbicsaklanak. Ez igazán bölcs tanács, hálás vagyok érte a lányomnak, meg is próbáltam. Először is vettem a tényeket: Gyönyörű férfiak vannak. Szemét, erőszakos és buta nőket vonszolnak magukkal, kullancsokat, amik beléjük kapaszkodnak, de annak ellenére, hogy ezek a férfiak tudják ezt, nem söprik le, mintha örömet az jelentene számukra, hogy a vérüket szívják… Aberráció ez, valamiféle mazochizmus, vagy éppen a férfi-női kapcsolat lényege? Jó lenne tudni, megérteni. Valahányszor találkozom egy ilyen férfivel, aki remek ember, erős és kedves, amikor megismerjük egymást, úgy viselkedik, mintha nálam menedéket keresne, hullik a karjaimba (képletesen is), megpihen, felfrissül, megvigasztalódik, … de azután mégsem én kellek neki, hanem visszatér a kullancsához és azt dédelgeti. Mert az kell. A kegyetlen bánásmód, a lehúzások, a szipolyozás… Valaha meg fogom tudni ezt érteni? Szenvedni miért érdekesebb, mint elfogadva és szeretve lenni? Hülyeség az egész. G. Gy-vel való kapcsolatom részemről nem azért tartott olyan sokáig, mert megkínzott engem és az jó volt nekem, hanem mert vártam, hogy megkapom az elfogadást… és talán ez a magyarázat. Ezek a férfiak is azt várják, hogy talán majd egyszer megtörténik velük? Hogy megtörik a jég, és aki kegyetlenkedik velük, az majd úgy fog bánni, ahogy kell? Nem hiszem, hogy ezért érdemes egy kapcsolatot elnyújtani, sőt ma már tudom, hogy semmi értelme ott szeretetet remélni, ahol az nincs meg az első pillanattól kezdve… A nők nagyon kegyetlenek. Játszmáznak és képesek mindenre. Pedig aki szeret, az nem játszik. Nem képes rá. Nem is hajlandó. Szerelmes ember nem számolgat, és nem gyötri meg azt, akivel az életét akarja leélni. Vagy aki csak kedves neki. De lehet, hogy egyedül vagyok ezzel a gondolattal… A lényeg az, hogy nem találtam meg azt a pontot, ahol mindent elrontok. Én befogadó vagyok, elfogadó, és ha megtetszik valaki, akkor gondolkodás nélkül, önfeledten hagyom, hogy a karomba hulljon. Szeretek vigasztalni, és szeretnék már szeretni, egy viszonzott szerelemben. Nem tudok játszani. Ha ez a hiba, akkor lehet, hogy nagy bajban vagyok, ugyanis ebből az egy tulajdonságból nem is tudok magamon változtatni. Lehet, hogy nem is akarok. Valamelyik nap eszembe jutott S. aki mindig nyitott tenyérrel simogatta meg az arcomat. A leggyengédebb érintés valakinek az arcát megsimogatni…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.