Nem az enyémek. Lassan ott tartok, hogy egyre inkább csak hálát adok, hogy már túl vagyok egy-két mindenfélén, meg hogy volt/van olyasmi, amiben már nem is lesz részem. Mások sorsát hallgatva hamar jutok erre a felismerésre, hogy korai özvegység, válás, egyedüllét ellenére, igazából az egész életem tele volt kegyelemmel mindezidáig.

Sosem értettem a G.Gy. távolságtartását azoktól az emberektől, akik az ő stílusának nem feleltek meg, akik más kaszthoz tartoztak. Mert igenis vannak kasztok, még a nyugati kultúrában is, és vannak Magyarországon is, nem kevés. Ezt vele tanultam meg. Fájdalmas tapasztalataimból írtam már eleget. Szóval egy a lényeg: Igenis van Ilyen-olyan elit, akik nem keverednek, ahová bekerülni lehetetlen, ahol belépőkártya kellene valami extra-diplomával, és/vagy eget rengető tehetséggel, de ahová leginkább csak beleszületni lehet. Ahol a mi kutyánk kölyke effektus a mérvadó és csakis az… Egyszer majd írok erről, mert sajnálatosan sok tapasztalatot sikerült összegyűjtenem ebből a témakörből is, de most nem ez a lényeg, hanem amivel kezdtem, hogy soha nem értettem. Nem. Hát most sem fogadom el, de mégis talán valamivel közelebb kerültem a megértéshez. Fáradt családi viszonyokat látok magam körül, iszonyba fordult vergődéseket, amik kibeszélhetetlenek, de amitől menekülök mostanra már, mert hallgatni is fáj. Mindegy.

A többi kultúra sem jobb, az is csak más, vannak egyszerűbbek, problémákból, életből. Hazamentem ma a bankból, ahol sikertelenül jártam a számlanyitás terén, mert mindenképp kell hozzá személyi. Kicsit türelmetlen vagyok, tudom, az adminisztrációs akadályok általában kimerítenek, és olyankor türelmetlen leszek, de most megvigasztalódtam egy schwarmával, amihez kaptam ingyen salit, és örvendeztem a napfénynek, meg még annak is, hogy megtaláltam a sajtost, illetve a tejboltot, amit a múltkor láttam, és egy eldugott helyen van, az üzletsor hátsó felén, így kezemben a zsákmányommal szépen ballagtam a merkaz klita felé. Beérve a kapun láttam, hogy megint kapott adományt az intézmény, ilyenkor mindig szétdobálják a ruhát az asszonyok, ott hever, amit nem válogattak ki, ami senkinek nem kellett, a kerítés mentén, a kölykök meg fociznak a fél pár cipőkkel, idillikus kép. Egy öt év körüli kisgyerek labdát püfölt az árkádok alatt, a legtöbb kölök amúgy valamit mindig tart a kezében, vagy egy botot, vagy egy követ, fadarabot, műanyagpalackokat, és rendszerint püfölnek, meg dobálóznak. Kicsik még. Játszani sem tudnak. Nem tanította őket senki, tudom. Az ember úgy elvadul, ha nincs, ami foglalkoztassa, ha nem tanul. Bármit. Valóban elaljasul. A kicsi gyerek csak ostoba, és állatka módján viselkedik, de a felnőtt, ha nincs a fejében gondolat, a szívében meg az élet szeretetének ösztöne, egyre inkább vadállattá válik.

Az etiópok nem ilyenek. Az etiópok felnőttként nagyon szeretik az életet, és erre tanítgatják a gyerekeket is, csak az egész lassan megy valahogy. Életöröm van, és egymás szeretete is, békés természet, benne sok-sok nevetés, igazi közösségi lét, nagy csapatokba verődve járnak a kamaszlányok és a fiúk is, az idősebbek is mindig csoportosan üldögélnek itt a kertben a fák alatt és az udvaron, meg az előtérben, és hangosan beszélgetnek, valami zene is szól mindig. A Szukkot kifejezetten kedvükre való ünnep volt, órákig táncoltak a sátor mellett, amit felállítottak itt a házak közti kis térben, az egyik fal tövében. Jó volt nézni őket és köztük lenni. Csak a kicsi gyerekek és a kiskamaszok azok, akik igazából randalíroznak, és őket még elég nehéz szocializálni, csak nemrég érkeztek. Rendszerint ők azok, akik szétdobálnak mindent és fociznak bármivel, bárhol, az aulában is, meg a mosókonyhában, és egymással is elég vadul bánnak, azon kívül, hogy területfoglalási ösztönük a játékban is megnyilvánul, pl. nem engedték fel a mászókára az egyik itt élő magyar olé kislányait, valamelyik nap, hanem megdobálták őket, sajnos éppen kövekkel. Ebből nagy botrány lett. Az intézmény vezetője azonban szépen rendezett el mindent, ahogy itt szokásos, összehívta a szülőket, meg az összes itt dolgozót, és megbeszéltük, hogy csak mi, felnőttek tudunk békességet teremteni. A gyerekek meg bocsánatot kérnek egymástól. Hát ennyi, igen. Minden csak párbeszéd kérdése, tényleg, és befogadásé, toleranciáé. Azt hiszem egyetlen más ország, állam nem lenne képes arra, hogy ekkora számban integráljon egy messzi és más kultúrából érkező népcsoportot, de Izrael minden bizonnyal képes lesz erre. Csakis idő kérdése.

Hazajöttem, ettem, aludtam. Délután pedig elmentem lakást nézni. De erről majd legközelebb.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.