Meglepően korán ébredtem, már fél hatkor, de azután visszaaludtam. A belső szobában az ablak alatt ágyaztam meg magamnak, és szélesre nyitva hagytam éjszakára az ablakszárnyakat. Éjszaka húsz foknál nem lehetett kevesebb, mert takaró sem kellett és piszok jól aludtam a hatalmas csendben. Csak a hátam fájt egy kicsit, mert az új matracok beton keménységűek. Kész gerincvédelmi program. Valamivel hét óra után arra riadtam, hogy valaki kopogtat, Valentina jött, a szociális munkás, hogy üdvözöljön. Beszélgetni is akart, valamint látni akarta a papírjaimat, amiket azután elvitt, hogy lefénymásolja őket, majd amikor visszatért közölte velem, hogy sajnos most már az ünnepek miatt nem tudjuk elintézni a személyi igazolványomat, és az egyéb még hátralévő adminisztrációs dolgokat, de ne aggódjak, ami késik, nem múlik, most csak pihenjek nyugodtan, érezzem jól magam, hát oké. Mondta még azt is, hogy nemsokára, talán október elsején érkezik majd a szobatársam, aki egy mexikói asszony lesz, nálam egy kicsit idősebb. Így fele annyiba kerül majd a lakás hozzájárulási díja. Erre is azt mondtam, hogy ok. Fél nyolc tájban már szikrázóan sütött a nap, és legalább 25 fok lehetett, kinyitottam minden ablakot a nagyszobában. Csináltam képet a kilátásról.

Elkészítettem a török kávéból, amit a konyhában találtam egy adagot magamnak, épp mire kész lett, kopogtatott át a szomszédban lakó srác édesanyja, hogy iszom-e egy kávét velük, vagy van –e valamire szükségem, és jól aludtam-e. Jól esett. A szemben lakó fickó Laci özvegy és két kislánya van. Az anyukája csak látogatóba jött, hogy segítsen neki pár hónapig, amíg berendezkedik. Jól esett a törődés, ittam velük egy kávét. A kislányok édesek. Utána nekiindultam a városnak, hogy felderítsem a terepet és vegyek valami kaját. Világosban más volt minden és mégsem. Lementem a lépcsőn, az előtérben mindenütt kisebb és nagyobb etióp gyerekek játszottak, hosszú lábú kamaszlányok beszélgettek. Az udvaron szobrok, egy vitorlás hajó és színes halak. Az utca csendes, békés volt odakint, középen pálmafák nőnek, és a virágok, amiket annyira szeretek. Nagyon meleg van, még mindig, jó, hogy legalább egy papucsot elhoztam. A bolt kb. tíz percre volt, ahogy mondták, vettem ennivalót, főleg gyümölcsöket, azután hazamentem. Elkezdtem kipakolni a szekrénybe a ruháimat, és megállapítottam, hogy alig hoztam nyári cuccot. Nem is tudom, hol voltam aznap, az utolsó éjszakán otthon? Hogy gondolatban hol lehettem, amikor becsomagoltam a bőröndöket? De az biztos, hogy nagyon hideg volt, mert minden őszi ruhámat bepakoltam… Csak szemmel láthatóan épp az nem jutott eszembe, hogy a hely, ahová tartok, még legalább két hónapig nyáriasan meleg lesz. Kicsit bosszankodtam a kordbársony szoknyák, a hosszú, vastag harisnyák és a kardigánok láttán, még szerencse, hogy azért két-három trikót és egy rövidebb szoknyát is találtam. Hálásan raktam őket a polc elejére. Lökött tyúk vagyok, soha nem gondolok át semmit, mindig csak a pillanat határoz meg. Ebből is látszik. Több összeszedettségre lesz szükségem. :) Délután lementem a partra. A víz is langyos még, nyoma sincs annak, hogy ősz kezdődne itt. A tenger tiszta, a part üres, sokkal üresebb, mint egy nyaraló helyen, itt valószínűleg most már csak a helyi lakosok jönnek le úszni és napozni egyet. Találtam egy kórházat, innen nem messze. Az ünnepek után be fogok menni állás-ügyben, bár az itt élő segítőim mind azt mondják, ne menjek ide, nagyon nehéz a munka, ők hallottak róla, és nem túl jó a fizetés sem… Hát majd meglátjuk, sokáig nem lóghatok a levegőben.

Minden nap bóklásztam egy kicsit, egészen addig, míg be nem jött az ünnep, akkor elhatároztam, hogy én is pihenek, a testem meg vette az adást. Az első napon délelőtt fél tizenegyig aludtam. Találtam egy zsinagógát is, a parthoz közel, de nem mentem be, mert szfaradi, mondták a kanadaiak, ezt később megbántam, úgyhogy simchat tora-kor le fogok oda menni. Biztos nagyon szép lesz és érdekes, még az sem baj, hogy más a liturgia, legalább lesz min csodálkozni… :))) Ahogy kiment a sábesz is, lementünk a szomszéd kislánnyal a partra és majdnem elsétáltunk Haifáig. A tenger hihetetlenül finom, langyos, benne sétáltunk. Nyugat felől nagy fekete felhők gyülekeztek az égen, a nyílt tenger felett. Biztos voltam benne, hogy esni fog, de ahogy a part felé közelítettek a fellegek, úgy foszladoztak szét. Gyönyörűek voltak a fények!

Azután, majdnem mikor már újra kisütött a nap, a félig derült égből mégiscsak hullott pár csepp, nagyjából tíz percig tartott, és leginkább szemerkélésre emlékeztetett, semmiképp sem lehetett volna benne bőrig ázni. A szél viszont kellemetlenül hűvösre fordult és erőssé vált, így hát hazamentünk.

Minden nagyon jó itt, minden nagyon finom, továbbra is, és minden más. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.