Szeptember utolsó előtti napján véget értek az ünnepek és elkezdődött itt a pörgés, nem akárhogy. Alig tudom összekapni most már, mi hogy volt... Pedig akarnám, hogy megmaradjon emléknek, szóval:

*

Alig vártam a vasárnapot, ami itt az első munkanap, hogy a két hetes ünnep után végre intézni tudjam a dolgokat.  Szombaton megbeszéltem V. - val a teendőket, vagyis azt, hogy nekem hová kell mennem, mert harminc másodpercen belül kiderült, hogy ő nem jön velem, mégsem, a belügyminisztériumba, ami Haifán van, nem is itt a közelben, mert mást csinál, valami fontosabb dolga akadt, de az egészet úgyis el tudom intézni biztosan, hiszen ügyes vagyok, nincs is messze, meg miegymás. Nahát persze hogy! Magyarországon is sűrűn jártam a belügybe, főleg bevándorlási ügyeket intézni, és imádom az adminisztrációs útvesztőket, okmányirodákat, satöbbi. Utána pedig, mondta mosolyogva, hazafelé jövet menjek be a bankba és nyissam meg a bankszámlát, és akkor ő hétfőn, ami a második munkanap, eljön velem az itteni hivatalba, meg a biztosítóhoz. Remek, a bankokat is imádom. Az itteni hivatalba meg már megbeszéltem Erikával, a magyar származású segítővel, hogy eljön velem, mert az ott tényleg fontos, hogy értsek mindent, milyen támogatást meddig kapok, mi jár nekem, mi nem. Semmi baj, gondoltam, majdcsak lesz valahogy. Próbának mindenképpen jó lesz, hogy mennyit értek, hogyan boldogulok. B’haclaha, mondta azután V. szoc.munkás, és mire kijöttem az irodából tulajdonképpen már nem is bántam, hogy egyedül megyek, kaland lesz, igazi, jófajta erőpróba. Amúgy rendes volt, leírta egy papírra a címet és elmagyarázta, milyen közlekedési eszközzel jutok hova.

Vasárnap reggel hatkor ébredtem, magamtól, nem kellett óra, biztos izgatott voltam, vagy ilyesmi. Felvettem normális ruhát, a strandpapucs és lótifuti kisruha helyett cipőt és szoknyát, és elindultam gyalog a metronit felé. Helyesen úgy írják Matronit. Érdekes jármű ez, és a megállóját is megtaláltam, ahol fel kellett szállni rá. Hurrá! :) A metronit olyan, mint két-három metrókocsi egybefűzve, és persze az új fajtából, de kerekeken jár, egy külön kiépített aszfaltozott sávban, és buszra hasonlít, viszont sokkal gyorsabb annál, és sűrűbben, két-három percenként jár reggel. Azt hiszem, talán gázüzemű. Célszerű járgány. A hármas Matronit megy innen a városka központjából és a Lev ha Mifraz-nál, ami egy megállóhely, közlekedési csomópont, buszpályaudvar és egy pláza egyszerre, ott kell átszállnom az egyesre, mondta V.. Ok. Rendszerint úgy van itt, hogy a megállókat bemondják egy automata hangján menet közben: Ha Tahana ha ba… - A következő megálló… De persze aznap reggel, azon a hármason, amire én felszálltam, semmit, semmikor nem mondtak be. Néztem az elektronikus táblát, de az is csak a pontos időt mutatta. Már éppen kétségbe estem volna, amikor felfedeztem, hogy minden megállóban is van tábla, így hát igyekeztem olyankor, amikor megálltunk áttekinteni a sűrű reggeli embertenger feje felett, de hol láttam a táblákat, hol nem, így azután akkor szálltam le, amikor úgy éreztem, hogy már eleget mentünk. :) Persze egy megállóval a kívánt helyszín előtt. Amikor rájöttem erre, elvigyorodtam magamban. Arra gondoltam, milyen jellemző is ez. Hogy képes vagyok még ezt is elsietni. De jött egy fiatal lány, legalább gyakorolhattam a nyelvet. Hol is van, amit keresek? Mondta, hogy a következő megálló lesz. Időben észrevettem, hogy az egyesre már itt is át lehet szállni, úgyhogy inkább arra paszíroztam föl magam, és az egyesen már hálistennek működött az automata hang, így csak azt kellett figyelnem, mikor mondja be azt, hogy Tahanat ha Memshala, vagyis a polgármesteri hivatal megállója. Mert mondták ugyan nekem, hogy az lesz a belügy, az az épület, ami olyan szép magas, barna, és füstüveg, nagyon modern, és nagyon jellegzetes formája van, olyan, mint egy szivar, és hogy el sem lehet téveszteni, össze sem lehet keverni semmi más épülettel. És azt is mondták, hogy még a mi falunkból, sőt a hálószoba ablakomból is látszik, meg is néztem, és tényleg, de úgy van ez a magas építményekkel, hogy amikor alattuk, vagy mellettük áll meg az ember közvetlenül, akkor valahogy mégsem látszanak, sőt. Mindegy, megtaláltam. Az óra éppen nyolc óra négy percet mutatott, nyolckor nyitnak, megállapítottam, hogy állati jó vagyok, már-már tehetséges :) . A bejáratnál azonban ott állt a masszív tömeg, bebocsátásra várva. Ötven ember legalább előttem. Nem álltam be a sorba valamiért, egy férfi célirányosan haladt már a megállótól, együtt szálltunk le, ő is ide jött, és láttam, hogy egyenesen megy befelé, a másik ajtón. Felvettem hát a testtartását, és követtem, elszánt arccal, amúgy meg nem volt nehéz, napszemüvegben voltam. Az elszánt magatartás azt jelenti, hogy nem néz az ember senkire, se jobbra és balra, csak halad előre. :) Nagyon reméltem egyébként, hogy a férfi arra megy, amerre nekem kell mennem, de nem volt idő gondolkodni ezen. Nagyot nem tévedhetek, ez járt a fejemben, mindkét ajtó ugyanabba a térbe nyílik, csak az egyik előtt sor áll, a másik előtt nem. Azt hiszem a férfi ott dolgozott, rólam meg azt hitték, hogy én is, hiszen semmit nem kérdezősködtem. :) Átestem a biztonsági ellenőrzésen, bementem a fémdetektoros kapun és csak utána néztem a táblára, ami a falon függött. Hál’istennek angolul is ki volt írva minden, a személyi és okmányiroda az elsőn van, de ezt V. is említette. Felmentem. Odafent is álltak, legalább harmincan, sorszámra vártak, áldottam egy kicsit az Istent, hogy odalent nem álltam be a sorba, úgy vajon mikor jutottam volna be? A 491-es számot kaptam, a kijelzőn a 440-es látszott. Hurrá. Csekkoltam, hogy több mint ötvenen vannak előttem tíz perccel nyolc után. Lementem hát elszívni egy cigit. Enci hívott Nahariyáról, kérdezte, hogy akkor ma ugye végre találkozunk, felmegyek hozzá, de megijedt a hangomtól, mi baj van? Semmi, mondtam, csak a tömeg, meg, hogy esélytelen, pedig igazából a férfi ügyek miatt voltam megint elme-és lelki beteg, és azon keseregtem, hogy az egész mennyire hiábavalóság.

Rájöttem ugyanis, hogy nekem nem valóak a férfiak! A nők meg persze pláne, hogy nem :) Esküszöm, egy zárda volna nekem való, ahol csak levendulabokrok vannak, gyógynövények, amiket kapálgathatok, meg egy kis szoba kőfalak között, ahol írhatom a regényeimet, és ezen a képen elmerengtem egy kicsit. Pár pillanat múlva meg felnevettem, hogy a belügyminisztérium kellős közepén, végre igazán zsidóként, lassan teudat zehut-tal a zsebemben most meg egy zárda falai jutnak eszembe, hát hülyének csak születni lehet, de tényleg. Vihogva elvetettem hát az ötletet, ami egyébként is csírájában befulladt szegény, ahogy a fityulákat is láttam a lelki szemeim előtt, mert a bokrokkal semmi bajom nincs, de amúgy minden mással igen, mégpedig jól érthetően. Vigyorogva magamon, kilenckor visszamentem az emeletre, ami mázli volt, mert már csak ketten voltak előttem. Ötven embert szépen elügyintéztek a nyolc ablaknál fél óra leforgása alatt, hát nem ehhez vagyok hozzászokva. Gyorsan összekaptam a táskámból a papírjaimat. És már hívtak is az egyes pulthoz. Idősebb nő volt, nem túl barátságos, dünnyögött valamit az orra alatt, már akkor, amikor átvette tőlem a dossziét. Még szerencse, hogy Judit mindent összekészített nekem, a nő így is hümmögve lapozgatott, majd a státuszomhoz érve felvonta a szemöldökeit. Özvegy? Igazolás erről? Sámá, mutattam a papírt, amit még a budapesti irodában hitelesítettek. Na, de az eredeti? A halotti bizonyítvány? Láttam magam előtt a szigetszentmiklósi házban, a fiókban. Ba Ungarija, bólintottam, és nem jutott eszembe akkor, hogy dehogy, hiszen magammal hoztam azt is, és ott van az ölemben, a táskámban, a másik dossziéban. A nő a fejét csóválta, összeszedte az összes papírt és eltűnt vagy tíz percre. Hát ez remek. Azon gondolkoztam, hogy mit fogok mondani, ha visszajön, és közli, hogy sajnos így nem megy, és kellőképpen felszívtam magam. Hát én innen el nem megyek személyi nélkül, az biztos. Visszajött, de az arca nem árult el semmit, egy szót sem szólt, csak írkált, összetűzött, és bélyegzett, kivette a kezemből a maradék iratokat, és közülük a fényképeket, miközben rám sem nézett, mosoly aztán meg sehol se’. Végül a kezembe nyomta a saját fényképemet, aminek a hátára írta a nevemet és még valamit, majd azt mondta, hogy 104-es ablak. Se b’szeder, se kol tov, se mazal tov, se semmi, amit pedig már úgy megszoktam. Fogalmam sem volt, miért küld a 104-es ablakhoz, sőt arról sem, hogy az egyáltalán hol van. Csak nyolc pultot láttam eddig, de azért persze megköszöntem.

Majd csak lesz valahogy, gondoltam megint és befelé bolyongtam az iroda belsejébe. 3, 4, 5, 6. Hol a fenében lehet a 104? Másik emeleten? Már éppen azon voltam, hogy muszáj lesz megkérdeznem, amikor megláttam egy kis portásfülke-szerű bodegát tőlem balra a sarokban. 104. Hogy miféle logika szerint, az akkor már mindegy volt nekem is. :) Odavágtattam, nagy lendülettel, mert éppen nem volt ott senki, és ügyintézés szempontjából ez a legnyerőbb pozíció. Shalom, mondtam az idősebb férfinek, akinek szikár arca volt, őszes bajusza és barátságos tekintete. A fenébe is, mégiscsak a férfiakkal könnyebb minden, ez jutott eszembe, a bácsika nem tűnt sem hisztérikusnak, sem depressziósnak, unottnak és idegesnek, sőt. Valamiféle nagy békesség áradt belőle, felőle, Igyekeztem én is mosolyogni, megnyugodni. A pultra tettem a fényképemet és felé csúsztattam, mintha tudnám, hogy most mi következik. Megnézte a képet alaposan, az volt, amit még a reptéren készített rólam az a kedves asszony, és ami negyedszerre sikerült úgy, ahogy, de még így is borzalmasan néz ki, majd megfordítva a fotót elolvasta annak hátán a nevemet. Azután maga elé nézett és egy kis dobozból, ami előtte feküdt és egy pc-vel volt összeköttetésben kikeresett egy kicsi négyszögletes papírlapot. Elmosolyodott és megszólalt: Minden rendben van Krisztina, foglaljon helyet ott a székeken kérem, egy percre. Magyarul beszélt hozzám. Egy tizedmásodperc azért kellett hozzá, hogy ez akkor úgy „átmenjen” hirtelen, hogy magyarul beszél hozzám, és ráadásul kedvesen. Álltam ott csak döbbenten, és az érzést nem fogom elfelejteni, azt hiszem soha. Meg azt sem, ahogy kicsit sem szégyelltem magam azon, hogy elkezdek sírni. Na, jó, nem sírtam, zokogtam, de összefutott a könny a szememben és kicsit túl sok volt belőle. Ahogy öregszem, egyre kevésbé bírom a feszkót. Illetve bírom, de egyre szentimentálisabban viselem, amikor azt valaki/valami egyszerre csak feloldja bennem...Köszönöm, jaj, köszönöm, tényleg! - azt hiszem, mondtam valami ilyesmit azután, és szipogva pár lépést arrébb vonultam. Épp csak kifújtam az orrom, mire szólított a bácsika: Krisztina Katalin! Az életben soha nem hívott senki így, de nagyon tisztán és szépen hangzott… Visszamentem a pulthoz, a kezembe adta a személyi igazolványomat. Megkérdezte még, honnan való vagyok, és visszakérdeztem én is őt, és akkor meg neki felhősödött be a tekintete. Kárpátaljáról, mondta halkan, majd megköszörülte egy kicsit a torkát. Eszembe jutott a dédimama, akinek volt ott valakije, akivel éveken át levelezett.  Lehet, hogy nem rokon, de ott is volt valaki. Kárpátalja nagyon szép, mondtam neki, anélkül, hogy valaha jártam volna ott, és szerencsére ő ezt nem kérdezte meg. Bólintott, mosolygott. Azután sok sikert kívánt, és minden jót az új életemben. Amikor pedig hozzátette a már jól ismert mondatot: kol jihje b’szeder! - talán még kacsintott is... :)

Mission complete, fél tízkor már az utcán voltam és indultam boldogan hazafelé, illetve a bankba. A bankban nagyjából háromszázszor kellett leírnom a nevem, különféle papírokon, meg egy műanyag izén, fogalmam sincs minek, nyilván azonosításra. Az ügyintéző hölggyel itt sem ment minden simán, kicsit türelmetlennek látszott, és egyáltalán nem volt hajlandó semmiféle más nyelven beszélni, úgyhogy volt, amit kb. kézzel-lábbal magyaráztam el neki, keverve ivritet, angolt és magyart, mire odajött egy hatvanas férfi a két szomszéddal távolabbi pult mögül és mosolyogva bemutatkozott, Smuel vagyok, mondta, és hogy a szülei mindketten magyarok. Á, b’emet? - nahát Smuel, nekem ezt még soha nem is említetted, mondta a nő, és akkor mintha egy kicsit türelmesebbé vált… :) Elintéztünk mindent, elindultam hazafelé. Azt azért nehezen bocsátottam meg neki, hogy hagyta, hogy rossz kezdőbetűvel írjam le a nevemet, mindenhová, chaf helyett kof-fal, de erre már csak akkor jöttem rá, mikor itthon voltam. :) Csekkfüzetet nem kaptam, bankkártyát csak a jövő héten, de miután egyelőre úgysem bérelek lakást, és költekezni sem tudok, - nem akarok, nem is merészelek, - ezért egyelőre egyikre sincs szükségem. Kicsit furcsa érzés, hogy itt és most maradt a hónap végére pénzem, nem túl sok, sőt, de egyáltalán hogy maradt, annak a felét beraktam a szép, új számlámra, a másik felét melengetem a zsebemben :). A vasárnap szép nap volt, nem tudta elrontani semmiféle nehézség

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.