Nem adtam fel őket. Sem az álmaimat, sem az erőmet. 

Ruti. Haja fürtökbe fonva simul a fejére, gömbölyű és szabályos, mint ő maga. Hét éve él itt, erős etióp akcentusa van, de gond nélkül hadarva beszél, akkor is, amikor átkarol. Másnap vele dolgozom. A nehezebbik oldalon. Emeljük a betegeket, fekvésből felülésbe, ülésből ki az ágyba, át a kerekes székbe, a darut csak Rózához hozzuk át Szófiától. Délután háromtól szól az esti műszak, négy órára mindenkinek kint kell ülnie a társalgóban az asztaloknál, ahol már meg van terítve, süti és keksz, kávé és tea. Háromnegyed négykor végzünk. A nehezebb oldalon dolgozó gondozónők délután a betegek között vannak, beszélgetnek velük, kiszolgálják őket. A könnyebb  „A” oldal metapeletei csinálják a konyhai munkát, készítik elő a vacsorát. Járkálok a társalgóban, öntöm a teát, beáztatom a kekszeket Szimának, megetetem Brilliant-ot, az itt dolgozó örmény kolléganő édesanyját, és Manyecskát is. Hadassa szerint Manyecska beszél magyarul, de ezt a husi öregasszony nem árulja el nekem, egyetlen szót mond csak: Igen. Ukrajna határos Magyarországgal, mondom neki, miközben felhúzom rá a nadrágot, de héberül felel, ő nem ukrajnából származik. Többet nem sikerül kihúznom belőle, nem beszél velem, csak semleges dolgokról, és miután megissza a kávét, megfogja a kezem. Tü harósaja gyévocska. Érteni vélem hozzá, amit kell. Hogy annak ellenére, és attól függetlenül.

Amikor nem Ofélia az osztályos nővér, hanem például Hala, a fejkendős arab asszony, akkor délután egyszer-kétszer ki lehet menni cigarettázni a kertbe, persze úgy, hogy közben kivisszük a betegeket is. Avraham kér tőlem egy cigit, megkínálom. Jakut lánya kint ül az anyjával a virágok mellett. Jakut marokkói. A neve azt jelenti drágakő. Nem olyan, mint a Perla, nem gyöngy, hanem inkább kő, gondolom olyasmi, mint az ametiszt. Jakut lánya bólint. Pontosan, mondja mosolyogva. Kérdezi tőlem, hogy argentín vagyok-e. Ebben a hónapban ő a sokadik, már legalább fél tucat ember gondolt engem argentínnak és kérdezett rá a származásomra. Nem értem, pedig, nem hasonlítok az Evitára, külső jegyeimben nem gondolom magam dél-amerikainak, bár igazából nem is tudom, hogyan néznek ki az argentín nők. Ittlétem folyamatosan érkező tanúbizonyságok sorát is jelenti, mennyire keveset tudok a világról még mindig! Este Paulina hozzátartozója is megkérdezi, Argentínából jöttem-e, és két ember egy nap alatt már sok nekem is, nevetve visszakérdezek, árulja már el nekem, hogy miért gondolja ezt mindenki? A rejtély hamar kinyílik, nem marad titok, és a megfejtésből kiderül, hogy a válasz az akcentusomban rejlik, ami egészen olyan, mint az argentínoké. Eljátszom a gondolattal, ha még valaki a származásomat ebbe a földrajzi irányba tippeli, meg fogom hagyni a hitében, még akkor is, ha félő, hogy utána elkezd velem hadarva spanyolul beszélni :)  A magyarok megítélése itt eléggé cinkes. Talán azért, mert errefelé még a legegyszerűbb ember is meglehetősen jól tájékozott történelmi kérdésekben, és az itt élő emberekre jellemző még az is, hogy ha meg is bocsátanak, de nem felejtenek el semmit.

Emlékezni nem bűn, sőt! Jó lenne, ha mindenki jobban emlékezne. A kezdetekre is. Akik voltak, lettek volna itt segítők, azok a magyarok, akik tíz-húsz éve vándoroltak ide ki, megrendítően negatívak. Az egyiküktől szó szerint azt kaptam, hogy ha nekem ennyi eszem van, és beszélek három nyelvet, akkor nem érti, hogy lehetek ennyire hülye, hogy ide jöttem ki éppen! Ne hülyéskedj Zsuzsa, mondtam neki, hová mehettem volna jobb helyre? Cselédnek Angliába? Vagy az államokba? Hallgatott. Miért nem mondod azt egyenesen, kérdeztem tőle, hogy vegyek egy jegyet most azonnal és üljek fel egy Miaimi-ba tartó gépre? Miami sem jó, válaszolta, ott túl sok a mexikói bevándorló. És hozzátette, hogy itt meg az oroszokkal lesz bajom és az etiópokkal… Érezhetően igaz, mégsem esett jól, hogy így beszél. Hat hete vagyok itt, legalább hadd higgyem még, hogy sikerült hazára találnom… Itt legalább itthon vagyok, dünnyögtem magam elé a telefonba. Te tudod. Így búcsúzott el.

Erika, aki kezdetben sokat segített, szintén kimutatta a foga fehérjét. Takarítás közben, október 24-én beszélgetni kezdtünk a magyar politikai helyzetről, ő nézte az összes közvetítést, a lakásában tudja fogni majdnem az összes magyar adót. Miközben a felmosórongyot csavarta ki, akkor kezdte el mondani, hogy Viktor végülis nem rossz ember, ő csak jót akar, és hogy nem érti, a magyaroknak mi bajuk van, három év alatt nem lehet a világot megváltani, de a Fidesz igenis erős, és ez a kormány rendbe hozza majd a magyar gazdaságot. Hogy mit csinál? – kérdeztem, mert komolyan azt hittem, hogy csak viccel. Rendbe teszi az elkúrt dolgokat, mondta, és bólogatva hozzátette, hogy azért vannak, akik ezt látják, tudják, nem véletlenül voltak több százezren a téren, és a békemenetben… Huszonnégy fok volt aznap, de én fagyottan álltam meg a küszöbön. Erika, ezt nem gondolhatod komolyan! Mosolygott. Nézd, mondta, te elfogult vagy, most jöttél onnan, nem látod reálisan a helyzetet! Én innen objektívebben tudom ezt megítélni. Azt hittem, hogy rosszul hallok, tényleg, a hideg valahogy felkúszott a lábam szárán és már egészen a mellkasom csücskét verdeste. Erika, Te itt élsz, 18 éve, fogalmad sincs arról, hogy mi van ott! Az objektivitást hagyjuk, én onnan jöttem, és nem véletlenül éppen most jöttem el! Az érveim azonban mit sem számítottak. Viktor jót tesz a nemzettel, hajtogatta. Egészen addig feszítette a húrt, míg meg nem kérdeztem, akkor miért nem megy vissza Magyarországra, ha ott annyira jó a helyzet? Mondta, hogy már holnap menne, de a tizenhárom éves fia nem beszéli a nyelvet és hallani sem akar róla, hogy innen bárhová elköltözzenek. De ő igenis a Fideszre fog szavazni és amint a gyerek nagykorú lesz, hazamegy. Haza? Hová? Ezt már nem kérdeztem meg. Szedelődzködtem, igyekeztem udvariasan elbúcsúzni. Utánam szólt még, hogy majd meglátom, itt sem kolbászból van a kerítés, itt az élet keményebb, mint bárhol máshol! Látom én ezt már, mondtam neki, épp ezért volna valamiféle bátorításra szükség. Nem felelt semmit. Kiléptem a kapun.

A magyarok, ha sikertelenek, ha úgy érzik kudarcot vallottak, lehetetlenül negatívak tudnak lenni. A balsors utoléri azt, aki emlegeti. Én életre születtem, kettős vér folyik bennem, két nagy álmodó népé. Jákob felett megnyílt az ég, de Emese is a jövőt látta, és egyikük sem esküdött a halálra! Soha nem fogom az álmaimat feladni!

A negyedik nap – Liza

Termetre pedig olyan, mint én. Egészen hasonló. De az arca meggyötört, ki sincs festve, durva vonásai vannak. Megtudtam, hogy Azerbajdzsánból származik. Nem zavart, a kisebb nemzetek szülötteivel, megfigyeltem, valamiért jobban kijövök. Hirtelen nem is jutottak eszembe összefüggések. Még akkor sem, amikor mellé osztottak be, és elhúzza a száját, láttam és éreztem is, hogy nem akar velem dolgozni. Ezt nem tudtam mire vélni, hiszen még soha nem dolgoztunk együtt. Az összefüggések még akkor sem jutottak eszembe, amikor mégis rám kényszerült, és a munka kellős közepén belém kötött.

A helyzet kezdett eldurvulni. Két beteg után közölte velem, hogy menjek innen, mert én nem vagyok elég erős ehhez a munkához. Azután fogta magát és minden további szó nélkül kicsörtetett a szobából. Álltam hülyén az ágy mellett, és nem tudtam mit tenni, megcsináltam, ami hátravolt, egyedül. A néni valamelyest segített is, nem volt olyan nehéz, nem volt egészen magatehetetlen, hál’Istennek. Beraktam a székbe, kitoltam az ebédlőbe, azután elindultam Liza után. A legtávolabbi szobában találtam meg, ahol egy valóban magatehetetlen asszony feküdt, éppen pelenkázta, majd’ beleszakadt. Odatoltam a széket, segítettem neki kiemelni az ágyból. A húsz betegnek legalább a harmada olyan, hogy lehetetlen egyedül rendbe tenni. - Figyelj csak, mondtam Lizának, nekem te ne mondd, hogy én ehhez a munkához nem vagyok elég erős, ezt csináltam az elmúlt nyolc évben, teljesen egyedül, éjszakás műszakban, nekem kellett fürdetni, mosdatni őket! - Liza rám nézett, és azt a tekintetet, amíg élek nem fogom elfelejteni. Lassan megcsóválta a fejét. A gúny torz fintorrá vált az arcán. - Nahát, én nem tudom, hogy te mit dolgoztál, bármit mondhatsz, de ezt a munkát biztos nem, mert ezt nem bírod, nincs hozzá erőd! - A vád egészen váratlanul ért, eddig még az életben nem mondta senki nekem ezt. Hogy ne lennék elég erős. Sőt... Nem voltak finom lelkű gondolatok, amik ekkor eszembe jutottak, ritkán szidom másnak az anyját, és Imre bácsi szavai jártak a fejemben, majdnem el is bőgtem magam. Valami olyasmit válaszoltam, hogy na, majd meglátjuk, majd meglátod te is! - és ott hagytam a francba. Fél négy volt, még ott voltak a nappalosok, láttam, hogy Szófiát az ő segítségükkel vette ki az ágyból, én pedig megcsináltam az összes többi beteggel, amit kellett, a folyosó túlsó felén, amit rám hagyott.

Liza ezután egész délután és este hidegháborús hangulatot tartott, a konyhában úgy csicskáztatott, ahogy csak lehetett, én pedig mindent megcsináltam szó nélkül. Amikor volt három és fél percünk, akkor tüntetőleg elvonult és csak azokkal beszélgetett, akikkel oroszul lehetett. Hogy mennyire van ellenem, az mégsem tűnt fel, rengeteg volt a munka, amikor meg éppen nem volt, akkor kimentem a betegekhez. Aznap az Ofélia nevű nővér volt beosztva osztályos ápolónőnek, ő is orosz, ez sem tűnt fel, csak amikor ki akartam menni, elszívni egy cigarettát, amihez mindig engedélyt kell kérni, akkor láttam az ő fején is, hogy valami nem stimmel. - Rendben, mondta, de b’chik-chak, három percnél több ne legyen! - Meglepődtem a stíluson, de szerintem nem látszott rajtam, és magamban elkönyveltem, hogy a próbanapok végeztével, üdv’ a klubban, elkezdődött a szívatás. A nővérek a világon mindenütt egyformák, úgy tűnik… Elkövettem azt a hibát, hogy mint eddig mindig, a cigiszünet idejére készítettem magamnak egy kávét. - Na, ezt mégis hogy gondolod? – jött utánam Ofélia, amikor meglátta a kezemben a poharat. - Mit képzelsz, hogy itt majd lesz időd kávézgatni, amikor odabent meg vár a munka, megmondtam, hogy három percnél nem kapsz többet, nem? - Mindig megriadok attól, hogy a düh és a gyűlölet mennyire eltorzítja az emberek vonásait, Ofélia amúgy sem szép, egy tehén, és ráadásul arany fogai is vannak a tepsi képe alatt a szájában. - Három perc alatt meg tudom inni a kávémat, - mondtam neki, - nem kell több. - Erre nem válaszolt, bement. Gyorsan megittam a kávét, de nem gyorsabban, mint szoktam, és a cigit sem dekkeltem a felénél el.  Utána visszamentem én is az ebédlőbe.

A szokásos módon lezajlott ezután minden, megcsináltuk a vacsorát, kiosztottuk, megetettük azokat a betegeket, akik enni nem tudnak egyedül, utána pedig leszedtük az asztalokat, elmosogattunk és mindenkit visszavittünk a saját ágyába. Fél nyolc után végeztünk. Liza közben többször eltűnt, dohányozni ment a konyha végébe és a hátsó udvarba. Ruti mondta, hogy mossam még fel a konyhát és az ebédlőt, amikor felsöpörtem, kerestem volna a lapátot, de azt mondták az nincs, szedjem fel a szemetet a földről a kezemmel. Csak egy pillanatra éreztem egészen hülyének magam megint, utána megrántottam a vállam, sarkon fordultam és elmentem kesztyűért. A kézmosó mellől téptem magamnak egy papírt, és összekotortam a szemetet. Azután felmostam. Gondoltam, most már nyilván béke lesz. Úgy is volt, hogy az van. Sol még csöngetett, bementem hozzá, azután nyolc óra lett, elmentem a hátsó nővérszobába, felöltöztem. Már utcai ruhában voltam, amikor megálltam a nővérpultnál, hogy elköszönjek, a többiek ott beszélgettek. Liza, Ruti, Maanan és Ofélia. Végigmértek, biccentettek. Emlékszem, egyedül Ruti mosolygott. Ofélia kiosztott még egyszer a kávé miatt, végighallgattam egy egész litániát, hogy ilyen nincs, hogy is képzeltem, és ha rajta múlna, cigi sem lenne, de mert ő megérti, hogy vacak lehet egy dohányosnak kibírni ennyi órát cigaretta nélkül, hát ezért, de csak ezért ő ezt megengedi, az erre szánt idő viszont nem lehet több pár percnél. Ezt jegyezzem meg. B’szeder, mondtam neki, és alig vártam, hogy sarkon forduljak. Aznap még nem bőgtem.

Másnap Maanan mellé osztottak be, aki kisebb hisztériás rohamot kapott, amikor ezt megtudta, és mondott mindenfélét a fülem hallatára, amit nagyon nem kellett volna. Másnap Jafa volt az osztályos nővér hál ’Istennek és nem Ofélia. Jafát ismertem már az első két próbanapról, nem volt velem semmi baja, igaz, akkor Guszunnal voltam. De Guszun most nem volt itt. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy Jafa felemeli a hangját, majdnem kiabál. A betegek még nem voltak kint, akkor kezdtük a műszakot, nem rég. - Na, ide figyeljetek, ezt most már hagyjátok abba! Nem szégyellitek magatokat? Ti is voltatok itt újak, nem? Már elfelejtettétek, hogy milyen volt? Miért csináljátok ezt? Tessék ezt befejezni, és tessék nekilátni, dolgozni! Én éppen az öltözőből jöttem vissza. Odaintett magához. - Te nem emelheted egyedül a betegeket, rendben? Csak kettesben dolgozhatsz Maanan-nal, és amíg Chaim is itt van, addig ő is segít nektek! Te semmit nem csinálhatsz egyedül! - mondta nekem. Bólintottam, hogy tudomásul vettem. Akkor még nem tudtam elég gyorsan és sokat beszélni, de érteni már akkor is mindent értettem. - Rendben van, mondtam Jafának és elindultam. Liza ment a túloldalra Olával a másik újonnan felvett nővel, én meg Maanannal maradtam, és arra gondoltam, hogy na, ez bizony szép lesz! Egész este nyolcig együtt leszünk. Valahogy ki kell bírnom, csak ez járt a fejemben. A folyosón belekaroltam Maanan-ba, akit pedig kedveltem, ő az a lány, aki pénteken a második próbanapomon táncolt a betegek előtt, amikor Viktor zenélni jött. Viktor énekes, ötven körüli férfi, és minden pénteken jön, önkéntes, adományként zenélni az öregeknek, sábeszi dalokat énekel és mindenféle ismert, internacionális slágert. Az öregek nagyon szeretik. Szóval mentem Maanan után a folyosón és belekaroltam, figyelj, nem lesz semmi baj, mondtam neki, hidd el, elég erős vagyok, meg tudjuk csinálni. Mosoly nélkül nézett rám, de bólintott. Elkezdtünk dolgozni, valóban mindent beleadtam, sajnáltam, hogy az övemet nem hoztam magammal, ami jobban tartotta volna a derekamat, és fura módon megint egy Szentírásból való mondat jutott eszembe: Övezzétek fel a derekatokat! Lassan megértem az összes Igét, úgy ráadásul, hogy azok beteljesednek rajtam. Ha bárkit érdekel, hát nem könnyű, de kétségtelenül ez a leghatékonyabb módja a tanításnak. Gyakorlatban tanulni meg. Hogy amit Isten mondott, az mind igaz...

Tudtam, hogy össze kell szednem magam, nem hibázhatok, tudtam, hogy a próbanapokon túl mindenkit egyesével kell meggyőznöm arról ezek szerint, hogy dolgozni tudok, sőt arról is, hogy jó velem dolgozni. Remek lesz. Unom már az állandó bizonyítgatást mindenben, mindig, mindenhol, - mégis mindig rákényszerülök, talán saját magam sodrom bele magam ezekbe a helyzetekbe, mert mindig többet akarok, mást és újat, nem tudok megülni a seggemen, míg meg nem találom azt a helyet, ahol igazán otthon vagyok, ahol szeretnek, ahol megbecsülnek. Azon tűnődtem, vajon valaha lesz ilyen? És hol, ha itt nem? Dolgoztunk, haladtunk szobáról szobára, ágytól ágyig. Chaim valóban ott volt négyig, de nem segítségnek. Sőt. Maanan odahívta őt minden nehezebb beteghez, és miközben ők hadarva beszélgettek, engem félreállítottak a munkából. Időnként értettem, amikor rólam is beszéltek, megjegyzéseket tettek, nevettek. Nem esett jól, és borzasztó rossz volt, hogy nem tudok úgy válaszolni, ahogyan kell, biztos voltam benne, hogy ha eléggé tudom a nyelvet, akkor mindenféle apró megjegyzéssel magam mellé tudtam volna állítani mindkettejüket, humorral, meg kedvességgel, mert fura, de azt éreztem, hogy ők ketten ráadásul nem is alapból ellenségesek, tudtam, hogy Liza keltett hangulatot ellenem, de nem értettem, hogy miért? Vajon mi oka volt erre? Nem is ismertem, és ő sem ismert engem...

Maanan azután elküldött Sarah-hoz. Sarah kicsi asszony, azt elbírom, mondta. Ismertem Sarah-t már az elmúlt négy napból, tudtam, hogy kicsi ugyan, de a leghisztérikusabb, senki nem szívesen megy be hozzá, mert csak oroszul beszél, állandóan sikoltozik, és soha semmi nem jó neki, a lehető legnyűgösebb beteg. De előtte való nap már voltam nála, valamelyest megértettem őt, sőt, kivittem wc-re is, amiért kifejezetten kedves lett, jóban lettünk, még a nevemet is megjegyezte, ismételgette, az asztalához is többször odahívott, gondoltam nem lesz baj. Bementem a kilences szobába, ott lakik. Oroszul szóltam hozzá, hogy örüljön. Kak gyela Sarah? – kérdeztem, meg ami még eszembe jutott, és kedvesen, finom mozdulatokkal vettem le róla a paplant, a pelenkát. De Sarah aznap rosszul ébredt, eleve ellenségesen és semmi kedve nem volt felkelni sem. Valamit mondott, amit nem értettem oroszul, miközben feladtam rá a nadrágot. Most már tudom, hogy a mányecski bruki-t akkor mondja, amikor azt akarja, hogy a trikóját tűrjük be jobban a gatyába, de akkor még nem értettem. Ordítani kezdett. - Tü nye znajes nyicsevo! ja nye znaju, oj, oj, bozse moj! -  így ordítozott. Meglepően nagy hang szorult az apró testébe, és hihetetlen mértékű erő. Mindenki odacsődült, elsőként Jafa. Megnyugtatta Sarah-t, mégpedig úgy, hogy leordította, egyszerűen csak hangosabban beszélt nála, mire az öregasszony elhallgatott. Utána odafordult hozzám. At levad? – Egyedül vagy? – kérdezte. Ken, feleltem. - És mit mondtam én neked? - De Jafa, mondtam neki, Maanan küldött ide, és Sarah nem nagy, elbírom, meg tudom csinálni egyedül, Sarah-t mindenki egyedül öltözteti. - Hümmögött. - De mit mondtam én neked? – kérdezte újra. - Nem azt mondtam, hogy senkihez nem mehetsz egyedül oda? Én vagyok itt a nővér, nem Maanan, Te nekem engedelmeskedsz, Te azt csinálod, amit én mondok neked, megértetted ezt végre? - Bólintottam. - Majd én most beszélek Maanannal is, mondta, és kiment a szobából. Utána szóltam: - kérlek, hagyd, ne beszélj vele, nem akarom, hogy ebből is baj legyen most már! -  Megállt, visszafordult az ajtóból, visszalépett két lépést, és a szemembe nézett. - Mi van? Te félsz tőle? - Nem, dehogy félek, - feleltem, - csak nem akarom, hogy gond legyen, végre béke van…- Jafa egy századmásodpercre mélyen a szemembe nézett, és akkor mondott valami olyasmit, amiről megint úgy éreztem, hogy jó lesz egy életre megjegyeznem... -  Nincs béke, - mondta, - és ha félsz, akkor nem is lesz! Ez nem így működik, Te csak ezt bízd rám! - Ok, feleltem, és visszafordultam Sarah-hoz. Még láttam a szemem sarkából, ahogy Jafa megcsóválja a fejét és kimegy. Törékeny lány, és született szabre. Tele van tűzzel és akarattal, kemény és szúrós, mégis valamiért az első perctől fogva meg tudtam bízni benne.

Nem állítom, hogy akkor nem fordult meg a fejemben, hogy felöltözöm, és egyszerűen csak elmegyek haza, az is itt jutott eszembe először, ebben a pillanatban, hogy nem vagyok én normális, amiért ezt csinálom, talán azért sem vagyok komplett, hogy ide jöttem, bármelyik angol nyelvterületen sokkal könnyebb lenne nekem, vajon mi a francért nem mentem inkább Miami-ba? De ezek a gondolatok hamar elmúltak, nagyjából akkor, amikor Sarah-t már kitoltam az asztalához és kiöntöttem neki a kávét, és tovább mentem Maanan-nal szobáról-szobára. keményen megfogtam minden öreget, és szerintem egyedül emeltem őket át a székből az ágyba, mert Maanan csak állt, támasztotta a karjukat, és nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy bizonyítsak. Hát nagyszerű. Egyébként az is valami...Ha egyáltalán hagyják, hogy az ember bizonyítson... Chaim már elment öltözni, így nem éreztem magam annyira kirekesztettnek. Szándékosan hangosan és kedvesen hablatyoltam a betegeknek, mindenfélét kérdeztem tőlük, mondtam, hogy szép idő van, hogy megyünk uzsonnázni, ésatöbbi.

Amikor mindenkit kiültettünk, már én is megnyugodtam, aznap a B oldalon voltunk, Maanan-nal nekünk nem volt dolgunk a konyhában, úgy döntöttem, hogy a kisöregekkel fogok csak törődni és nem foglalkozom sem azzal, hogy a hátam mögött mit beszélnek, sem azzal, hogy mások mit csinálnak. Körbejártam az asztalok között, aki kért, annak öntöttem teát, kávét, összeszedtem az edényeket, bekapcsoltam nekik a Tv-t. Hadassa odahívott magához, ő az a nénike, akinek magyarul tudott a férje, vele beszélgettem, és - talán azért is, - hogy szert tegyek valami szellemi fölényre Bertával beszélgettem, aki tud franciául. De nem volt ez tudatos. Egyszerűen csak jött az ötlet, valamelyik nap, amikor meghallottam, hogy franciául mond Hadassának egy - két szót, hogy miért ne beszélgetnék én is vele úgy? Franciául senki nem tud itt rajtam kívül, és Berta, akiről kiderült, hogy Brüsszelben látta meg a napvilágot, határtalanul boldog volt attól, hogy valakivel végre az anyanyelvén beszélhet, Berta vak, egyáltalán nem lát szegény, így hát aztán elég hangosan is beszélgettünk. Feltűnt ez Jakut lányának, aki azután odajött hozzám és már eleve franciául kért segítséget tőlem, etessem meg az édesanyját külön, mert neki el kell mennie. Sol, aki már régen tudta, hogy beszélek „tzarfatit”, egy francia dalocskát kezdett énekelni. Sol és jakut marokkóiak. Szóval ott voltam kint, a társalgóban, és ott legalább úgy éreztem magam, ahogy fent leírtam, nem is akartam elmenni onnan, közülük, az idősek közül. Paula, aki tanár volt, láttam, mosolyogva ül az asztalnál. Paula orosz, de nem az a fajta, aki csak oroszul hajlandó beszélni, és még teljesen tiszta a feje is. Mosolygott, kért egy kis kávét még. - Haim, ze lo piknyik, mondta, haim, ze avoda. Tamid. - mondta erős akcentussal. - Bizony, az élet nem piknik, az élet, az munka. Mindig. - Ebben mosolyogva megegyeztünk mi ketten.

Vacsoraosztás előtt épp Róza és Szima mellett tettem vettem, amikor Jafa odajött hozzám. A tápszert készült kiöblíteni Ana jejunális szondájából, és a vállamra tette a kezét. - Figyelj csak, - mondta, - én pontosan látom, ami itt történik. Tudom, hogy mi folyik, de te csak ne félj, csináld azt, amit eddig, csináld a dolgodat, és azt jól teszed, látom. Te nekem dolgozol, tőlem kapod a feladatokat, én referálok rólad a főnővérnek, és nem lesz itt semmi baj. Velük meg ne törődj. Ha bármi van, amit nem értesz, vagy amit akarnak ellened, akkor gyere oda hozzám, és mondd el, majd én elrendezem a dolgokat! - Megköszöntem Jafának. Igyekeztem nem hálás kutyaszemeket mereszteni és elfordultam egy pillanatra, amikor elment. Azután leültem, hogy megetessem a betegeket. Vacsora után mindenkit visszavittünk a szobába, a B oldal a nehezebb, háromnegyed nyolckor végeztünk. Bementem a partvisért, hogy felsöprök az ebédlőben, de Ola mondta, hogy az ma az ő dolguk, mindig az söpör fel, aki az A oldalon van, és aki a konyhai munkát is végzi.

Hazamentem miután átöltöztem. Útközben azon gondolkodtam, vajon meddig bírom itt, de tudtam, amit általában tudok ilyenkor, amikor végre megnő bennem valamiféle erő, hogy itt sem én leszek az, aki elmenekül. És Lizáról, az azeri asszonyról, aki jól alám pakolt, csak akkor, abban a pillanatban jutott eszembe minden összefüggés és magamban felnevettem: Majd jól elteszem a baltákat, amikor együtt dolgozunk, és minden rendben is lesz! :)

Kicsit hosszabb poszt mobiltelefonokról és egyéb őrültségekről, vágyakról, satöbbi, de amiben kiderül, hogy minden válhat az ember javára, még a saját hülyesége is, még a hiábavalóságok is...

A harmadik próbanap után tehát hivatalosan is beléptettek. A harmadik napot már ki is fizetik. Állítólag. Még nem tudom, ugyanis még nem kaptam fizetést, most lesz a negyedik hét, hogy elkezdtem dolgozni. Fizetés csak a jövő héten lesz. Egyelőre az itteni minimálbér szerinti órabérben alkalmaznak, de jár az alapbérhez még a műszakpótlék és az utazási költségek, valamint satöbbi, amit nem értettem meg, pedig Irina, az orosz származású főnővér hosszasan beszélt erről. Azt, hogy végül hogyan jutottam álláshoz, azt hiszem nem meséltem még el. Pedig valamelyest vicces. Viccesen kétségbeesett, mint amilyen egész életemben voltam. Valóban azt gondolom, hogy az emberrel mindig olyan dolgok történnek csak meg, ami az alapvető karakteréből fakad, a helyzeteket a jellem indukálja, Isten pedig jó fej, és mindent képes felhasználni, ami adódik. A jóra.

Túl a rébuszokon, az történt, hogy a hónap elején elkövettem egy meglehetősen nagy bakit, olyasmit, amit pedig általában nem szoktam. A lényeg az volt, hogy mindenképpen akartam egy telefont, rendeset, olyat, amivel mindent lehet csinálni, internetezni is, ami ide kompatibilis, és hozzám is, és ami megéri. Magyarországról telefon nélkül jöttem el, mert nem volt, nem maradt már pénzem rá, hogy vegyek. Érkezésem után nem sokkal, amikor már megvolt minden iratom és kb. azzal egy időben, hogy meg is jött az utolsó fizetésem a magyar számlámra, elszámolva benne a harmincöt nap megmaradt szabadságomat, egészen gazdagnak éreztem magam. És úgy gondoltam, eljött az ideje az efféle ügyletnek. Ráadásul hallottam a lehetőségről, hogy az itteni telefontársaságok egyike, a Hot mobile,(egyébként az Orange és a Cellcom is) nagyon kedvező részletfizetéssel kínál mobiltelefonokat. Olyan csomagajánlatok vannak, amik közül az egyik pl. havi 69 sékelért lehetővé teszi a 3G internetet, az itteni összes hálózatba az összes hívást és sms-t ingyen, valamint a világ harmincegy országába még a vezetékes hívások is ingyen vannak benne (a fiúkkal, Apával is korlátlanul beszélhetek!), naná, hogy rákattantam. Nagyon szuper telefonokat kínáltak 36 havi részletre, havi 110 sékelért+ a csomag ára, az havi 179, tehát úgy döntöttem, kell nekem ilyen! iPhone 5-öst akartam venni. Még soha nem volt ilyen kaliberű telefonom….

Így hát elmentem október első napjaiban az egyik üzletbe és elmondtam, hogy mit szeretnék. A fiatal nő nagyon rendes volt, mondjuk az iPhone-ról lebeszélt, de semmi baj, hagytam magam, a Galaxy androidos rendszerét amúgy is jobban ismerem, a készülék meg sokkal szebb, mint egy iphone, nagyobb a kijelzője, írni is simán lehet, és 12 izés kamera, a fényképezőgépet is megspóroltam rajta. Megkötöttük a szerződést, és amíg a hölgy elvitte az irataimat fénymásolni, elkérte a bankkártyámat is. Előtte megbeszéltük, hogy részletet szeretnék, azt a 36 hónapost, hogy jobban értsük egymást és az egész ügylet világos legyen, le is írt mindent egy papírra, utána alá is húzta. Az, ami ezután történt, az elég kacifántos. A magyar hitelkártyámról a pénzt a bankom egy összegben emelte le, mert nem ismerte fel azt az opciót, miszerint a teljes összeg ennyi meg ennyi, de kéretik azt 36 egyenlő részletben teljesíteni. A telefon teljes árát kifizettem tehát, anélkül, hogy tudtam volna róla, az összes megtakarított pénzem ugrott, egyetlen pillanat alatt! Mindaz, amit félretettem, hogy hazaküldöm majd az otthon maradt hiteleimre, minden aranytartalék, hogy még esetleg egy hónapig nyugodtan csak nyelvet tanuljak, ésatöbbi… Nem is tudtam meg az üzletben, csak akkor, amikor hazaértem. Lesápadtam, és ez volt a legenyhébb tünet, amit említhetek. Szó szerint fizikailag lettem rosszul, egy rendes úrilány nyilván el is ájult volna, de én örököltem némi józan paraszti vért. Nem sírtam. Csak kb. két napig nem tudtam enni. Ja, és aludni sem. Persze beszéltem a bankommal, persze másnap visszamentem az üzletbe, hogy csináljunk vissza mindent, de mindkét oldalról közölték, hogy nem szívesen, és hogy az nagy nehézségekbe ütközne. Újabb programot futtattam le az agyamban, újabb két nap alatt, hogy mi van akkor, ha az üzletet valóban sztornírozzuk, a pénzt meg visszautalja a bank, de közben eltűnik, úton-útfélen, volt már ilyen, vagy elhúzódik az egész ügylet, nekem meg se telefonom, se pénzem nem lesz?

Beszéltem a legidősebb fiammal, neki egyedül bevallottam, mekkora egy katasztrófa történt, és én mennyire hülye vagyok, miért nem figyeltem oda? A gyerek nevetgélt és szemmel láthatóan élvezte a helyzetet, de nem az én káromra, szegény igyekezett megnyugtatni. Anya, végülis nem ez a legrosszabb üzlet, amit kötöttél életedben, és legalább most van egy normális telefonod, mondta. Na, de kisfiam ennyiért? Újabb nevetgélés. Anya, ezek szerint most megtehetted, volt a számládon annyi pénz, hogy le tudták vonni, jött az újabb válasz. Na, igen. Megtehettem, de nem ezt akartam. Megtehettem, de milyen nehezen megszerzett pénz volt ez! Másfél évet dolgoztam érte szabadság nélkül!! Anya, most örülj neki! Van egy jó telefonod. És ráadásul a tiéd, ki van fizetve. Akkor már gátlás nélkül nevetett a skype-on, pontosan tudta, mennyi mindent vettem eddig, és mindig csak részletre, volt, hogy el is adósodtam, igen. Beszélgettünk még a lehetőségről, hogy esetleg eladom, de az a helyzet állt elő, hogy azt csak 1000 sékel veszteséggel tehettem volna meg, azt pedig még nagyobb baromság lett volna bevállalni. Azon túl, hogy már az első félórában beleszerettem a készülékbe, a jót igenis nagyon könnyű megszokni! Így hát újabb két napig gondolkodtam. A második napon az ulpánról hazafelé ettem egy schwarmát a kis téren a fa alatt itt, amit nagyon szeretek, és fejben akkor is csak osztottam-szoroztam, számolgattam a következő hónapok anyagi dolgait, még szerencse, hogy Apa matektanár, nagyon jól tudok számolni. Tudtam, hogy nem fog stimmelni semmi, elég nagy baj lesz, ha nem tudok semennyi pénzt hazaküldeni, akkor a magyar világom hullik darabokra. És hogyan is lehetnék boldog itt, ha ott nem úgy mennek a dolgok, ahogyan kell? Egészen kétségbeestem a számolgatás végeredményétől…

Kétségbeestem, gondolkodtam, és visszaemlékeztem rá, hogy amikor megérkeztem ide, és kb. a harmadik napon lementem Ibivel meg a két kislánnyal a tengerre, Ibivel észrevettük, hogy a Merkaz Klitától ötven méterre a sarkon egy kórházhoz nagyon is hasonló intézmény van. Napokig nézegettük az épület teraszát, ahová idős embereket tologattak ki-be, és Ibi megkérdezte tőlem, miért nem megyek be majd valamelyik nap, ha elmúltak az ünnepek, lehet, hogy felvennének. El is sétáltunk arrafelé, elolvastam a feliratot, ez nem kórház, hanem idősek otthona, mondtam Ibinek, illetve kórház, de nem olyan, ahová menni szeretnék, krónikus bel., és én pontosan tudtam, hogy mi az. Ibi megrántotta a vállát, hát jó, ő csak úgy megemlítette, felelte, de persze ezt nekem kell tudni, és különben meg legyen úgy, ahogy gondolom, ez az én életem. Nem állítom, hogy nem ütött azonnal szöget a fejembe, hogy milyen fura, idejövök, mert most éppen itt van hely, ezen a környéken, amit egyébként már évek óta kinéztem magamnak, a Szochnut éppen ezt kínálja fel, mint lehetőséget a letelepedésre, és másnap, amikor felébredek, azt láthatom, hogy a sarkon ott egy potenciális munkahely… :) Igenis szöget ütött. :) És tőlem tagadhatja bárki Isten létezését, én ilyesmi történetek alapján tudom, hogy Ő több mint van, sokkal több, mint létező, egyszerűen kézzel foghatóan gondoskodik rólam, nekem ezekre a részletekre alapozódik a hitem és gondolom ezért is megingathatatlan. :) A lényeg az, hogy aznap, miután megebédeltem a parkban, olyan mértékben felidegesítettem magam a várható anyagi helyzetemen, hogy fogtam magam és a kórház felé indultam haza. A tíz perc alatt végiggondoltam, mit fogok tenni, és azt is, hogy nincs mit veszítenem. Beléptem a szélesre nyitott kapun, aznap még a kocsibejáró is nyitva volt, és egyenesen gyalogoltam befelé. A belső bejárat mögött azt találtam, amire számítottam. Kerekes székek és idős magatehetetlen emberek mindenfelé. Egy nagy ebédlő volt jobbra, egészen nyitott tér, társalgó is egyben. A kilenc asztal mindegyike mellett négy-öt ember, szemben velük a bekapcsolt TV, az asztalokat éppen leszedték, egy kendős arab asszony törölgette. Balra a nővérpult, megálltam mellette. Jött szemben velem egy középkorú nő, rendesen felöltözve, nem hozzátartozónak tűnt, hanem olyasvalakinek, aki itt dolgozik. Talán a könyvelő, futott át a gondolat bennem, és később kiderült, hogy valóban az. megszólítottam. Jó napot kívánok, a főnővért keresem. Milyen ügyben? - kérdezte. Dolgozni szeretnék. Várjon, egy pillanat, azonnal szólok neki, mondta mosolyogva, és mikor visszajött, kérdezgetni kezdett. Honnan jöttem, ki vagyok. Válaszolgattam, ahogy tudtam. Ő pedig szóval tartott, míg Irina megérkezett.

Nem tudom, feltűnt-e már valakinek, de nekem most határozottan igen, hogy a főnővérek karaktere is mindenütt nagyon hasonló lehet. Azonnal tudtam, hogy ő az. Irina. Magas. Szőkésbarna, egyenes tartású, lassan jár-kel, kinyújtja a kezét felém, nadrágot visel, combközépig érő fehér köpennyel, halkan beszél, és érezni, hogy közben nagyon figyel, nézi az arcomat, aminek minden rezdülését azonnal értelmezi is. Behívott az irodába, kérlek, foglalj helyet, mondta, az is milyen jellegzetes, hogy főnővérek mindig tegezik a nővéreket, azt a gondolatot sugallva, hogy egyenrangúak. - Miben tudnék segíteni neked? – kérdezte, miután leültem. - Szükségem van egy állásra, dolgozni akarok, nagyon muszáj dolgoznom, nem maradhatok munka nélkül, mondtam neki egyszerűen. Bólintott, mint aki érti. Fogalmam sincs, mi volt az arcomon, anya szerint én lehetetlenül őszinte vagyok, minden rám van írva, azonnal kiül a szemembe a félelem, a kétségbeesés, az öröm és a vágy, szegény mindig azt mondta, ne hazudjak, ne próbáljam meg, mert az nekem úgysem megy… Valószínűleg így is van. - Honnan jöttél? Mivel foglalkoztál eddig? - kérdezte Irina, és miközben beszéltem, sűrűn bólogatott. Beszélgettünk, kérdezett a magyar helyzetről is, kérdezte mennyit kerestem ott, mire volt elég, kérdezett a gyerekekről is, és hogy mennyit dolgoztam egészségügyben, milyen osztályokon. Jegyzetelt egy fehér papírra, időnként csóválta a fejét. - Hallgass ide, mondta azután, én fel tudlak venni, de csak metapeletnek egyelőre és nem nővérnek, amíg a bizonyítványaid nincsenek lefordítva, elfogadtatva, és nem tudod teljesen jól a nyelvet. - Bólintottam. Biztos voltam benne, hogy így kell majd kezdenem, legalulról. Elmondta a feltételeket, a juttatásokat, és utána kérdőn nézett rám. - Gondold meg, mondta. - Nincs mit meggondolnom, dolgozni szeretnék, akarok, dolgoznom kell, muszáj! -  Elmosolyodott. Jó, akkor kérem a személyidet, és felírunk egy-két adatot még. Lapozgatott egy naptárban és egy cetlire felírta a próbanapjaim dátumát. Miközben fénymásolta az iratokat, tovább beszélgettünk. Elmesélte, hogy ő is ugyanígy kezdte. Kérdeztem honnan jött, a válasz nem lepett meg, a neve alapján sem, és enyhe bájos akcentusa még mindig van, Oroszországból. - Figyelj csak, folytatta azután, nem lesz semmi baj! Tudod, hogy én hogyan kezdtem egy kórházban? Amikor megérkeztem, ajtókat mostam és kilincseket pucoltam! Ne félj! Majd szépen lassan kialakul minden. Leat-leat! Megcsináltatod az irataidat, megcsinálod a vizsgákat, addigra úgy fogsz beszélni, mintha itt születtél volna, és akkor majd lesz másik státuszod. Most megnézed, hogy bírod ezt a munkát, tudod-e csinálni, mert ez fizikailag elég nehéz, de ha menni fog, akkor emellett tudsz tanulni, én segítek neked a beosztásban, meg amit tudok… Na, ekkor volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy el fogom sírni magam, ha ezt nem hagyja abba, és nem szóltam semmit, csak néztem az ölembe ejtett kezeimet. Amikor pár pillanat után megnyugodtam, akkor is csak annyit tudtam kinyögni, hogy köszönöm. Felnéztem rá. Megint olyan volt a tekintete, mintha mindent értene. - Mikor jársz ulpánra? – kérdezte. - Délelőtt. Úgyhogy tudok éjszakázni is, feleltem lelkesen, tudod, Magyarországon húsz évig csak éjszakás műszakban dolgoztam. - Persze, és akkor hogy mész a műszak után iskolába? - Jó sok kávéval, mondtam neki. Akkor megint elmosolyodott. - Irina, Te mióta vagy az országban, kérdeztem tőle. - Tizenöt éve. - Ok. akkor talán nekem is van reményem, tényleg, mondtam neki, és akkor már én is tudtam mosolyogni, ő pedig bólintott. Utána felállt, még egyszer kezet fogtunk. Üdv’ nálunk és b’haclaha! Várunk szeretettel csütörtökön reggel! - Így köszönt el. És hát így kezdődött el az itteni életem valóságosan. Egy rossznak látszó, szerencsétlennek tűnő telefonos üzletkötéssel… :)

Neutrális és naturális

Egyszerűen a bőrén tapasztalja az ember: farkastörvények uralkodnak. Bár a képzavar erős, ha arra gondolok, hogy ennél jámborabb nép nincs ezen a földön. A törvények azonban törvények, és itt is nagyon erősen érvényesülnek, sőt. Ahogy mindenre igaz ebben az országban, hogy felfokozottabb, úgy erre is. A munka itt nagyon fontos. Nem csak a megélhetés miatt, de abból a szempontból persze elsődleges. Hanem azért, mert ha munkád van, akkor pénzed is van, megbecsültséged, akkor tartozol valahová, egy közösséghez a közösségen belül, akkor embernek érzed magad, és akkor mindened van. Annak ellenére, hogy alig kéthónapos ola hadasaként már most úgy látom, hogy nagyon is erős itt a szociális védőháló, vannak lakhatási támogatások, családi pótlékok, beiskolázási segély, munkanélküli segély, (ami azonos összegű a minimálbérrel!) - és mindez ugyan csak egy éves állampolgárság után jár persze, de van! - az is nagyon jól érezhető, hogy senki nem arra startol itt, hogy munkakerülő legyen. Az gáz, ha valaki nem dolgozik. Ráadásul saját maga gondolja így mindenki, nem a környezete. Ez a morális tényező, mint alapelem, nem tudom, mikor épült be az emberek tudatába, lehet, hogy még a T’NACH idején, de ez most mindegy is. A lényeg az, hogy itt tényleg ciki munka nélkül lenni, mindenki dolgozni akar, még a több diplomások is elmennek, ha kell, akkor lépcsőházat takarítani, költöztetni, autót mosni, vagy bármit csinálni, ami adódik, és amiért jár egy kis keszef, vagyis pénz. :)

Három próbanapom volt. Kettőt Guszunnal dolgoztam le délelőttös műszakban, a harmadikat délutánosban, és már nem is emlékszem kivel, de mind jól sikerült, ahogy meg tudtam ítélni. Mosolyogtak. Megköszönték. Jó jelnek tekintettem, hogy a második napon egy magas, arabos férfi félrehívott, mint később kiderült azért, hogy elvigyen egy szobába, ami olyan volt, mint egy középiskolai demons terem, volt benne ágy és volt benne néhány gyógyászati segédeszköz. Rövid kérdezősködés után, ami arra irányult, hogy hol dolgoztam, mennyit és miként, a férfi, akinek a nevét nem sikerült megjegyeznem, rövid bemutatót tartott a tolószékekkel kapcsolatban. Melyik hogyan működik, milyen párnákat teszünk bele ülésnek és háttámlaként, hogyan tesszük fel és vesszük le a lábtartó alkalmatosságokat és miként fékezzük be a székeket mozdíthatatlanra. Majd azután felfeküdt a demons ágyra és kérte, mutassam be rajta, hogyan emelem ki őt onnan, ha ő mozgásképtelen. Frankón teljesen elengedte magát, nehéz volt, mint az iszap. A rég bevált mozdulatokat idéztem fel. egyet-kettőt kijavított, a gerincem védelmében. És elégedetten bólintott. Utána az íróasztalhoz ült és kitöltött egy papírt, amit nekem is alá kellett írnom és ő is aláfirkantott. Gondolom, arról szólt, hogy részt vettem a munkavédelmi oktatáson. Az osztályon van egy emelő szerkezet, olyasmi, mint egy kisebb targonca, ami a végképp túlsúlyossá vált betegek mozgatását célozza, teszi lehetővé. Amikor búcsúzóul kezet fogott velem, mondta, hogy annak működését majd jövő héten bemutatja, de most beviszi a papírt Vikinek, és egyébként meg gratulál, és b’haclaha, szóval, jó szerencsét! Ebből arra következtettem, hogy megkaptam az állást. Reménykedtem is egészen másnapig, hogy Viki a munkaügyis. És valóban. Irina, a főnővér szólt nekem, hogy másnap valamikor reggel menjek be beosztástól függetlenül, hogy a papírmunkát elintézzük, keressem Vikit. Ünnepelni még nem mertem, csak magamban örültem nagyon :) Felhívtam Szilvit. Örült, sőt, nagyon lelkes is volt, azt mondta, hogy ez iszonyú nagy dolog, hogy máris van állásom. Elmosolyodtam a telefonban. Szilvi hozzáállása mindig olyan bátorító, mindig megerősít engem. Valamelyest érzem ezt én is, - mármint azt, hogy nagy dolog ilyen gyorsan álláshoz jutni, bár az ember amikor éppen történnek vele a dolgok, azt hiszem soha nem méri fel azok súlyát, csak sodorják az események, és ráadásul én elég óvatos vagyok, soha semminek nem merek örülni igazán, csak akkor amikor már elmúlt, amikor múlt lesz a jelenből. Valószínűleg ez nem helyes. Sokat szorongok, túl sokat, és még akkor is, ha szorongásaimról sokszor bebizonyosodik, hogy nem voltak alaptalanok, ez az egész túlaggódása a dolgoknak sokszor bizony elég sokat levesz az öröm szintjéből... Este elmeséltem Ibinek is, hogy mi volt, L. is gratulált, majdnem olyan büszkén, mintha neki is számítana valamit, hogy megvan az első állásom itt. Nem tudtam ezt mire vélni, de persze jól esett. Vettem két sört, megittuk Ibivel.

Volt még egy délutános műszakom vasárnap a próbaidőből, azt megcsináltam, és másnap reggel, hétfőn, az ulpán előtt bementem és kerestem Vikit. Kezembe nyomott két – három papírt. Kevés ijesztőbb dolgot tudok elképzelni, mint az olyan lapok, amiket nem tudok gond nélkül elolvasni. Analfabétának lenni iszonyatos érzés lehet, a kiszolgáltatottság, kirekesztettség olyan érzése, amit nagyon nehéz elviselni. Pedig én nem is vagyok analfabéta. A rubrikákból a személyes adatokat megértettem, ki is tudtam tölteni, azt is értettem, ami a gyerekekre vonatkozott, hogy vannak-e, mennyien és hány évesek, (és nagyon fura volt az is, hogy ide már nincs mit beírnom...) de volt még egy csomó apró betűs szöveg. Viki végül segített. Kitöltötte helyettem, amit kellett, a bankszámla számomat, stb. Az orvosi alkalmasságiról is kaptam egy papírt, így hát nem halogathattam tovább, hogy válasszak egy háziorvost, és elmenjek hozzá is végre, ezt már szeptemberben meg kellett volna tennem, a biztosító adott is egy listát a nevekről. Ha már úgyis félig ellógtam az ulpánt aznap el is mentem. Egy orosz nőt választottam orvosnak, mondták, hogy sajnos olyat nem tudnak most, aki magyarul is beszélne. A nőt már ajánlották a többi régebben aliyázott magyarok, állítólag rendes. Ült az asztal mögött, gömbölyded, szőke, talán akkor is meg tudtam volna határozni a származását, ha nem tudom. Kerek arc, finom orosz akcentus, alig érezhető, de mégis. Rendes volt, mint ola hadast előre vett, a két nyugdíjas hölgy előtt. Bemutatkoztam, kitöltött néhány papírt, kérdezte mi van most, hogy ilyen sokan jönnek Magyarországról? Kedvem lett volna azt felelni, hogy semmi különösebb, mint ami Oroszországban volt pár évvel ezelőtt, amikor másfél millió orosz aliyázott. De persze nem tettem. Úgyis értett mindent, a kérdés csak rutinból volt, képletes. A doktornő gyorsan végzett velem, kérdezte, hogy betegnek érzem-e magam, van-e valami probléma, és amikor mondtam, hogy nincs, akkor adott két beutalót, egyet, hogy jöjjek vissza, egyet a vérvételre, amire el kellett valamelyik nap mennem. A nővérek előtte már felvették az adataimat, megmérték a vérnyomásom, ami itt a megszokottnál magasabb, 110/70 volt, a súlyom 53.4 kiló ruhástól, a magasságom pedig 157.8 centiméter. Minden jót kívánva köszöntek el, és hozzátették az újabban megszokott mondatokat: b’haclaha! Sok szerencsét! Ami felváltotta az eddig mondogatott „kol jihje b’szeder” –t és a „kol tov”-ot. Fura. Hogy minden változik, napról-napra. Én mindig is hajlottam arra, hogy úgy gondoljam, mindezen megnyugtatások mellett a szerencsére is szükségem lesz, úgyhogy nem ért ez a váltás sem váratlanul. Az útra ráléptem, és most már nem csak nézem magam előtt, hogy mennyire keskeny ösvény, mégis milyen szép, vad, és regényes, hanem elindultam, és már járok is rajta, megtettem az első lépéseket :) És bizony, azt is érzem, hogy a szerencsét sem nélkülözhetem. Szükségem van Isten segítségére. Az elmúlt reggeleken úgy is imádkoztam. Nélküled nem menne, Uram! ...

Az érzés, amikor először válik könnyűvé, szinte észrevétlenné, elolvasni egy pasi hátán a pólójára írt feliratot, felbecsülhetetlen! :) Amikor az óriásplakátok szövege már nem riaszt és automatikussá válik a fordított irányú olvasás, no, hát az is. Fordított? Egyébként, ki tudja, mi a fordított igazából? Az irányokkal csak mi foglalkozunk itt a földön, emberek. Ülnek, beszélgetnek mögöttem. Most már értem. Néha már egy másik nyelven is gondolkodom. Pedig még csak egy hónapja vagyok itt. Egyszerűbb. Az élet itt egyszerűbb, egyértelmű, neutrális. Így is minősíthetném, de nem teszem. Még félreértenék. Csak abban az értelmében semleges, hogy nem bánt másokat. De soha nem közömbös.

Egyszerű álmok. Egyszerű valóság. Én egyszerű ember vagyok, soha nem vágytam másra, mint arra, hogy visszamosolyogjanak rám. A mosoly ingyen van, a szavak is, mégis a legdrágább, nehezen adják. Nehezen tanultam meg ezt. Talán a legnehezebben. Tizenéves koromban Hannával, a legjobb barátnőmmel úgy képzeltük el az életünket, hogy egy közösség tagjai vagyunk, akik megosztanak egymással majdnem mindent, ahol nem számít a tulajdon, vagy legalábbis nem olyan mértékben, hogy az meghatározzon. John Lennon szólt mindig, Rolling Stones kevésbé, de a Pink Floydot gond nélkül értettük, amikor a falakról volt szó. Nekem az Edda nem jött be, szép volt a gyerekkorom. Lázadni nemigen volt miért, szabadságot adtak a szüleim, kiteljesedtem a saját kezemmel hímzett farmerekben és abban, hogy mezítláb sétálok a körúton. Mert megtehetem. Ha néznek is furcsán az emberek, nincsen, amivel ártani akarnék, ezért nem állnak az utamba, ha megbotránkoznak is, szeretnek. Ezt gondoltam és így is hittem. Micsoda naiv hit, ugye? Mondom én. Nem múlt el belőlem.

Szóval ott tartottam, hogy közösség és közösségi élet. Arra vágytunk Hannával mindketten. Hírből hallottunk csak Woodstokról pedig, nem voltunk a gyermekei. A kibucokról pláne, még álmomban sem. Vallásokról dettó. Ahogy mondtam, szép gyerekkorom volt, mielőtt bármi kényes téma szóba került volna, „nicht vor dem kind” megjegyzéssel lehalkították a hangjukat a felnőttek körülöttem és kb. harminc éves koromig nem is tudtam meg semmit. Lehet, hogy nem írom helyesen, németül soha nem voltam hajlandó megtanulni, Apa hiába rejtett el laprágókat a gyerekeknek szóló német nyelvkönyvben hét éves koromtól. A der-die-das, a tische, a fenster és egyéb szavakkal kapcsolatban súlyos ellenérzésekkel viseltettem, pedig a laprágó akkor nagyon menő cucc volt, és Apa a kevéske feketén váltott dollárjából vette a Wien szálló valutás boltjában, - de úgy sem kellett nekem. Érthetetlenül álltak előttem a szüleim, végül feladták, talán arra gondoltak, szegény gyerek, lehet, hogy nincs is nyelvérzéke, hát, istenem, van ilyen… Tizenkét évesen azután csont nélkül megtanultam angolul egy év alatt, és az Ifjúsági Magazin levelező rovatában találtam magamnak társakat a világ minden tájáról, Svédországból, Svájcból, Angliából, Finnországból. Levelezőpartnerek. Sokat köszönhetek nekik. Nina Saarinen angolul írt levelei azóta is megvannak… Évekig leveleztem angolul tinédzserekkel, 15 éves koromtól meg a Kölcsey-be jártam, onnantól kezdve naplót írtam franciául és volt kedvem Simone de Beauvoirt eredetiben olvasni. Sartre volt az én vezérlő csillagom, ami a filozófiát illeti, és azt gondoltam, hogy igenis minden az embereken múlik, tessék a háborúkat és a fegyverkezést abbahagyni, illő most már egy szép, békés világot teremteni, amiben mindenki szereti egymást, senki nem irigykedik, senki sem gyűlölködik. Sajátos értelmezés. Szerettem a közösségeket, meglapulni szerettem bennük, csak ülni és figyelni az embereket, hogy milyen különleges mindegyik. Ez sem múlt el. Anettel még két-három éve is csak úgy letelepedtünk egy pláza közepén és figyeltük a járókelőket. Nem azért, ahogy sokan mások, hogy kibeszéljük őket, milyen a ruhájuk, vagy, hogy ez meg az mennyire ciki, vagy éppen milyen jól néz ki, hanem azért, mert ezt az időtöltést találtuk a legizgalmasabbnak. Az emberek érdekesek. Egy-egy külön világ, mindegyik. Próbáltuk kitalálni, milyen életet élhetnek. Honnan jönnek, hová mennek. Történeteket képzeltünk köréjük, elhelyeztük a világban őket. Soha nem volt olyan barátnőm, mint Anett, akivel mindezt meg lehetett volna tenni. Pedig ő a lányom lehetne. A kor nem számít, az irányokhoz hasonlóan majdnem teljesen lényegtelen.

A buszon a férfi ma reggel úgy ült, mintha nem tartozna oda. Sehová sem. Gondolkodva figyelte az embereket, engem is hosszan nézett, nem bántóan, nem követelőzően, nem áthatóan, hogy megijedtem volna. Csak éppen tudtam, hogy lát. Először arra gondoltam, hogy ugyanúgy játszik, mint Anett és én. De nem. Volt benne valamiféle kívül helyezkedés, túl szelíd volt, túl sokat tudott rólunk. Fekete haja rövidre nyírva, sűrű haj, és szemüveg, barna szemek. Magas volt. Az átlagosnál magasabb. A fülében nincs head-set és a kezében mobiltelefon sem, nem hallgatott zenét, nem is beszélgetett senkivel. Csak ült ott, nagy csendben és figyelt. Körülötte zsongtak, ahogy szoktak, az emberek. Este lejött a mexikói házaspár az irodába. Rendszerint a folyosón interneteznek egy kisebb tabletről, de most bejöttek a géphez, skype-oltak volna. Három gyerekük van, nagyon vallásosak, az asszony kendőben jár, szoknyában, és olyan nap nincs, hogy a férfi ne fehér ingben lenne. Az anya biztos elaltatta a gyerekeket, mert csak később érkezett, akkor, amikor a férje már a gépnél ült. Csendesen nyitott be az ajtón és még nagyobb csendben húzta be maga mögött. Kezében egy tányéron szalvétával letakarva hozott valamit, és egy üvegpohárban tea hűlt. Óvatos, lassú mozdulatokkal tette le mindezeket a férfi elé az asztalra, aki csak felnézett rá és elmosolyodott. Az asszony odahúzott mellé egy széket, de ezzel sem csapott zajt, és leült. Hátradőlt. Azután csendesen beszélgetni kezdtek.

Van az az érzés, amikor egyszerűen csak jó valaki mellett lenni. Amikor a jelenlét az, amiből árad valami, ami megnyugtató, ami olyan, mintha elringatna. Volt néhány betegem, akiknek az ágya mellett is éreztem ezt, vagy épp olyankor, miközben a zuhany alatt mostam a hátukat. Sugárzott belőlük a békesség, a gondolataik, a belső lényük áttört rajtuk keresztül és hullámokban sodorta felém azt, amit leginkább talán szeretetnek neveznék. Én általában fenntartással vagyok a vallásosok iránt, ezt a mexikói házaspárt is csak sokáig figyeltem, igyekeztem kategóriába sorolni őket, jól van, oké, fehér ing, meg izé, a fejükön kipa, fekete bársony, és kendő, a kislány harisnyás, még nyáron is, a kisfiú pedig nincs még három éves, hosszú a haja. De a ma esti epizód megakadályozott ebben. Lehetetlenné vált a tipizálás. Mindenki más. És képtelenül más karakterű emberek hordozzák mégis ugyanazokat a vonásokat. A szentség, ha nevezhetem így, azonos volt a buszon ülő férfiben és a házaspárban. A figyelem és a csend. Amit egymás felé, vagy éppen mások felé gyakorolnak. Méltóságosak. Mondhatnám őket angyaloknak, de nem teszem. Abban vagyok csak biztos, hogy találkoztak már angyalokkal. Vagy az angyalok erős valósággal körülöttük álldogálnak. A jelenlétüket érzem, és a jelenlétükben érzem ezt. A védelmet, tisztaságot, valamit, ami nem erről a földről való.

Próbanapok

Guszun kérdezi eszem –e? És mondja, hogy ő nem. Jelentőségteljesen néz rám, valamit értenem kellene ebből? Reggel fél hétre jöttem, mellé osztottak be dolgozni, az első órában megkérdezte, zsidó vagyok-e. Mondtam, hogy igen, de apám keresztény. Nem tudom, hogy ezt miért tettem hozzá, vajon miért éreztem szükségét? De Guszun bólintott, a könyvelés megtörtént. Meg, és el. Guszun, ő Názáretből jár ide dolgozni. Sietett azonban közölni velem, hogy ő muszlim. Názáretben sok a keresztény arab, tette hozzá. Ő viszont muszlim és nem eszik máshol, csakis a saját otthonában. Jól van, gondoltam, akkor ma én sem. Fél tízkor, amikorra már mindenkit megfürdetünk és kiültetünk a társalgóba, olyankor jár nekünk egy tizenöt perces szünet, akkor lehet enni a konyháról, bármit. A többiek a nővérszobába gyűlnek, Guszun készít magának egy kávét, én is, és kimegyünk a kertbe cigizni. Az a narancssárga virág, ami hegyes csőrre emlékeztet, az itt most virágzik éppen és néhány pálmaféle még növésben van. A tél messze, még nyoma sincs, az őszből sem érezni túl sokat, talán huszonnyolc fok lehet, a nap erősen süt és vakítóan. Igyekszem beszélgetni, már amennyit lehet, már amennyit tudok. Gyerekek, család. Mindenki megdöbben egy kicsit, miért egyedül jöttem? Magam is megdöbbenek, valahányszor kimondom, hogy ők nincsenek itt. De érteni vélik az alapvető okokat. Én meg elviselem. Mint az összes többit.

A szünet után visszamegyünk, öntünk teát, körbe rendezzük a székeket, jön a gyógytornász, csoportfoglalkozást tart, először beszélgetés, csak azután torna. Az őszről tanít az orosz származású gömböc, az őszi gyümölcsökről, alma, gránátalma, és arról mesél, hogy Európában ilyenkor levetkőznek a fák pucérra, képeket mutat, mennyire szépek a színek. Páran ücsörögnek könnybe lábadt szemmel, Hadassa, Paulina, Estella, Irina, a többiek csak néznek. Beka és Sol, Sarah, Matuka. Ők marokkóiak, vagy itt születtek. Nekik soha nem hullott a fákról a levél, sehol sem. Nem tudom, melyik a jobb. Álmélkodnak. Hosszasan nézik a körbe adott, lefóliázott fényképeket. Utána torna. Karkörzés, vállemelgetés. A lába itt már senkinek nem mozog, mintha félbetörtek volna az emberek, csak ülnek a kocsikban. Kerekes székek mindenki alatt. Bocsánat, mégsem. Eszter tud járni a háromlábú bottal, ő az egyetlen, ő viszont nem vesz részt a tornán. Eszter román származású, a férje magyar volt, a rokonai Szlovákiában éltek, átvészelték a vészkorszakot és kijöttek ide a második világháború után. Boldogan éltek a kibucban, de mire berendezkedtek volna, a férjét elvitte egy szívroham, váratlanul, ’56-ban. Azóta Eszter özvegy. Most tőlem kérdezi a magyar szavakat és furcsán csillog a szeme, a férje is így mondta ezeket, tényleg. Ő maga nem beszél. Vagy nem tud, vagy nem akar. Lehet, hogy annak már túl nagy súlya volna. Eszter a bejárattal szemben ül, ahonnan mindent nagyon jól látni, háttal a konyhának. Amikor megterítek neki, arra gondolok, én is ide ülnék, ide ültem volna.

Tizenegy utánig eltart a torna, közben a konyhán előkészülnek, mi terítünk, kiosztjuk az ételt. Igyekszem megtanulni a neveket. Van, akit etetni kell, utána leülünk melléjük. Szimi jut nekem. Kicsike öregasszony, vézna, csontos. Állandóan csukva van a szeme, evés közben is. Amikor közel hajol hozzá az ember és a fülébe mondja egyenest a nevét becézve, Szimicska, akkor kinyitja egy pillanatra. Nu? – kérdezi. Nem eszik. Könyörögni kell minden falatért. Nem beszél. Csak ha oroszul szólnak hozzá. Belesiránkozom a fél tál ételt valahogy mégis. Összeszedjük a tálcákat, elmosogatunk, elpakoljuk az edényeket. Körbejárunk a kancsókkal még egyszer. A kancsónak itt kumkum a neve. Tele van a világ vicces szavakkal, amik létezéséről eddig nem is tudtam. Biztos, hogy mosolygok magamban, mert a fiatal férfi az irodáról megkérdezi tőlem, örülök valaminek? Mondom neki, hogy jó itt, igen. Furán néz rám, de ezeket a furcsa tekinteteket már megszoktam. Guszunnal visszaviszünk azután mindenkit az ágyába, levesszük a nadrágokat, pelenkát vizslatunk, ha kell, cserélünk is, a pelenkát itt titul-nak hívják. :) Betakargatunk, kinyitjuk az ablakokat, vagy épp becsukjuk, ki hogy szeretné, elhúzzuk a függönyöket, csendes pihenő van. A szobák kétágyasak, éppen olyan elrendezésűek, mint a Szeretetkórházban volt a hármas bel.-en. Az A oldalon a 11-20-ig szoba a miénk, mire befejezzük a munkát éppen fél kettő van. Guszun megköszöni nekem a napot és bátorítóan mosolyog.

Halál fáradt vagyok, de csak fejben, a nyelv miatt nagyon oda kellett figyelnem, és azon túl, hogy sok mindent csak következtettem, állandó készenlétben volt az agyam az idősek felé is, akik közül nagyon sokan csak oroszul beszélnek szívesen. Guszun már megtanulta oroszul a fontosabb szavakat. Szoficska a másik segédnővér pedig eleve orosz származású. Mindenki helyzeti előnyben van, a B oldal segédnővérei közül Maanan is názáreti, Guszunnal csak arabul beszél, Judit pedig nem szól senkihez sem, de ő évek óta itt dolgozik. Az egyetlen osztályos nővér a negyvenkét betegre Jafa, aki született izraeli, de már ő is megtanult oroszul és az arabot is érti. Kivel így, kivel úgy kommunikál. Üdvözlik a helyzetet, miszerint igazán jól én csak angolul beszélek egyelőre. Többen preferálják az ötletet, hogy én csak beszéljek angolul, ők úgyis nagyon szeretnének rendesen megtanulni. Én kevésbé örülök. Hazafelé azon gondolkodom, hogy fogok egyszerre három-négy nyelvvel boldogulni, amikor elsődleges célom teljes üzemmódban átkattintani az agyam az ivritre? … Majdcsak lesz valahogy. Megnyugtat a tény, hogy másnap, a második próbanapon is Guszunnal leszek, így legalább nem kell új arcokat megszoknom… És azon is gondolkodom, hogy vajon felvesznek-e?

Mondják, hogy a gránátalmában éppen 613 mag van. Mások azonnal felhördülnek, ugyan már! Egy olyan kicsi gyümölcsben hogyan férne el annyi? De igazából csak keveseket érdekel, azt hiszem. Nincs is idejük, hogy megszámolják a magokat. Hogy igazából leüljenek, felvágják, kinyissák a gyümölcsöt, hagyják, hogy a leve a kezükre csorogjon, lecsurranjon az asztal lapjára, lecsöppenjen az ölükbe, rá a ruhájukra, és miközben ujjaik hegyével óvatosan szétfejtik a héjat, és a benne rejlő vékony, de erős, halványsárga hártyákat is kibontogatják, az előttük levő edénybe peregjenek a magok, és ők egyesével megszámolják azokat. Kevesen érdeklődnek. Talán csak a gyerekek. Csak ők képesek, ők érnek rá erre. Egyre olcsóbb pedig. Mármint a gránátalma. Most van a szezonja. Mindjárt itt a tél.

A szótáram valamiért mindig a galambtenyésztés címszónál nyílik ki. Nem bírok az igékkel. Túl sok van belőlük. Mintha állandóan történne valami, mintha mindig csak csinálnánk valamit. Tétlenség az nincs. Soha nem is volt, nem is lesz. Nagymamámék négyen lánytestvérek. Négyük közül ő a legkisebb. A legidősebb nővére lett édesanyám keresztanyja. Bábaasszony volt a Vilma, akit otthon csak Keresztnek hívott mindenki. Amikor idősebb lett, az egyik húgával élt, Annával, akit viszont mindenki csak Angyelnek nevezett. Ő volt a legcsúnyább, de neki volt a legjobb szíve. Amikor már mind nyugdíjba mentek, úgy teltek a napjaik, hogy Kereszt megfőzte az ebédet és délutánonként lepihentek, Angyel meg ő. Kereszt az arcára terített egy zsebkendőt, úgy aludt. A fehér, hímzett szegélyű selyemkendő minden kilégzéskor megemelkedett és pár pillanatig az arca felett lebegett.

Koraeste kanasztáztak. Egy forintos alapon játszottak, a pénzt egy kis dobozba tették, nekem azt mondták, a temetésükre gyűjtögetik. A Krúdy utcában, a kis egyszobás lakásban egy kerek asztal állt a szoba közepén, kártyaasztalnak éppen megfelelő. A szemben levő falon volt egy hatalmas tükör. Míg gondolkoztak, hogy mit dobjanak el, keverték a lapokat és osztottak, vagy épp felvette valaki a mortit, én közben abban nézegettem magam. Ne majomkodj, mondta Kereszt, és én nem mertem többet a tükörbe nézni, valahányszor, amikor ott voltam náluk, csak óvatosan pillantottam oda egyszer-egyszer, féltem, hogy észreveszi, és mindig is utáltam a majmokat, valahogy olyan idiótáknak tartottam őket. Az iskolából mindig Keresztmamáékhoz mentem haza. Ők tanítottak meg kártyázni.

A partik végén nekem kellett összeadni a lapokat, egy papíron kiszámolni, hogy ki nyert, és azt is, hogy ki mennyit fizet. Három, vagy négy kör volt általában, csak ritkán több, és olyankor már vártam, hogy anyáék értem jönnek, fél öt felé meg is érkeztek minden délután. Szia, Kereszt, mondta anya, és ahogy az évek teltek úgy lett az idős asszony ettől egyre ingerültebb. Ne hívjatok Keresztnek, leszek úgyis az nemsokára! Nézhetitek majd életetek végéig, elég lesz, ha akkor neveztek így! De én sejtettem már, hogy nem csak ez a baja. Az utolsó években a húsvétra előszedett külön teríték mellett lángost és fánkot sütött a tél közepén. Amikor már nem látott rendesen, én középiskolába jártam és suli után felmentem hetente kétszer, hogy ott legyek, beszélgessek vele, manikűrözzem.

Az édesapjáról beszélt egyre többet és egy bársony ruhás asszonyról, aki talán az anyja lehetett, erre már nem emlékszem pontosan. Mohács mellett laktak, de Sziléziából származtak, mesélte pedig Vilma, többször is elmesélte, és hogy az apja nagyon jó ember volt, ezt is állandóan mondogatta. Minden héten, mielőtt templomba mentek, ő fonta be mind a négy lánya haját, megfésülte őket és befonta a copfjukat, néha, ünnepekkor szalagokat is kötött bele. Az apja szerette őket, kár, hogy olyan korán meghalt, tehetséges ember volt, ki tudja, mire vihette volna, de nem talált állást, és hogy pénzük legyen, jeget hordott ki, házakhoz. A nehéz fizikai munkát nem bírta a szervezete, és abban az évben, amikor Kereszt éppen nagykorú lett volna, Lamos István tüdőgyulladást kapott és bele is halt.

A La moche azt jelenti, a rút. Valami csúfságosat jelent, és a La belle ellentéte. Talán. Persze nem értek én az etimológiához. Igazából semmi máshoz nem értek, mint hogy idős emberek történeteit hallgassam, ott legyek velük, megmosdassam őket, megfésüljem a hajukat, levágjam a körmüket, és miközben ráspollyal szépítem a kezüket, továbbgondoljam a meséiket, megfejtsem a titkaikat. Ez az én örökségem. A titkok varázslatosak. És őszinték. Akkor is kiderülnek, ha nem mondják el őket. Olyanok, mint a magok, egy-egy pirosan fénylő lédús szem, a gránátalmák belsejében. Minden egyes ember a titkában egy törvényt hordoz. Önmaga törvényét, amivel érkezett, és ami megnőtt benne az élete során. A héjak megrepednek, peregnek kifelé a magok. A gránátalma finom. Szomjat olt.

Más minőség, valóban. Más fontossági sorrendek. Ma van Jichak Rabin jorcájtja. Fóliákkal behúzott tálcákon mécsesek égnek, az egész ország átadja magát az emlékezésnek, pedig már tizennyolc éve történt. Az egység, amit a világ irigyel hogyan volt megnyerhető? Sehogyan sem. Ez valószínűleg veleszületett dolog és a lélekben dől el. Az, hogy egy közösség érdeke, hangulata mindig előbbre való az egyén érdekénél, azzal az érzéssel tényleg születni is kell, nevelés kérdése is. Beívódott, mint itatósba a tinta, évezredek tapasztalata, amit azután őrizni kell. Hogy az ember egymaga nem erős, hogy minden öröme és bánata, fájdalmai és tragédiái csak együtt viselhető el, azt ez a nép sokáig tanulta, de a tanulás kevés lett volna, ha nem társul hozzá a hűség, az emlékezésben való kitartás.

Jichak Rabint agyonlőtték. Azért lőtték agyon, mert békét akart. Ez volt az első eset a modern kori történelemben, de talán az egész ötezer éves történelem során is, hogy valaki a békesség népéből saját honfitársára támadt, ráadásul éppen a béke miatt. A zsidók nem ölik egymást. Lehetne mesélni arról, hogy milyen kis szurka-piszkák vannak egymás közt, hogy hogyan fumigálja Kohn a Grünt, hogy állandóan megy a „ki tudja jobban” vita vallásilag, és hogy folyamatos az egymás kritizálása, de soha senki nem bántja egymást úgy, hogy abból kirekesztés legyen, vagy pláne gyűlölet, vagy agresszió. Tucatnyinál is több itt a vallási irányzat, de mindenki megfér egymás mellett és együtt, mert valahogy tudattá vált valami, ami mindennél fontosabb. Az összetartozás. Egy Isten van, hozzá tartozunk és így mindenki egy, még akkor is, ha más. Igen, azt gondolom Isten az, aki összefogja ezt a népet, mégpedig a szeretet Istene. Ezért is volt hihetetlen nagy trauma Jichak Rabin halála, amit senki nem akart, amit mindenki elutasít, mint megoldást, a megoldásnak itt soha nem az agresszió a módja. Akkor, 18 évvel ezelőtt valaki mégis arra ragadtatta magát, hogy fegyvert fogjon a saját vére ellen. Trauma ez, nehezen kiheverhető. Furcsa módon most ’56 jutott az eszembe. Itt elképzelhetetlen lett volna embereket akasztani! Még idegeneket sem szokás, a saját népből valókat pedig teljesen kizárt! A bosszú itt nem játszik, vagy nem úgy, hogy az magában hordozza a fizikai bántalmazás bármelyik formáját, a bosszú itt sajátos, összekapaszkodás és tanulás, szellemi fölényre törekvés, hit és vallás.

Mi összetartozunk, a békesség népe vagyunk, és ha az egész világ ellenünk, Isten akkor is velünk, csak ezért a szeretetért, csak az élet tiszteletéért és a hűségért. A zsidó nép felnőtt. Nem gyerek már és nem dacos kamasz, hanem érett, idős nép, aki tudja, hogy felelősséggel tartozik önmagáért és másokért is. A Tórában (Ószövetségben) levő mondatok egyike ebben a vezérfonal: Tudd, honnan jöttél, és ki előtt fogsz megállni majd, számot adni. Ma Rabinért égnek a gyertyák és régi-új fogadalmak születnek meg a szívekben: Nem bántjuk egymást. Az Élet szent, az élet szép. Örömre és békességre, tiszteletre és toleranciára tanítjuk a gyermekeinket. Ez a mi vallásunk esszenciája, semmi más.

Óvatosságra intenek. Nem csak azért, mert olyannyira sokan vannak, és azonos hangzásúak, hogy könnyedén össze lehet keverni őket, hanem azért is, mert ha egyszer rosszul tanulja meg ragozni őket valaki, akkor az rögzül benne, semmi más, és utána már nagyon nehéz a dolgokat jóvátenni… A héber igéket csoportokba osztották. 7 van belőle. A logika nem mindig segít. Pedig ez a legkövetkezetesebb nyelv, amit ismerek.

Nincs kedvem enni. Amikor megvettem azt a kis lakást az Ajtósi Dürer soron, és átköltöztem oda, anya valamelyik nap felhívott és azt kérdezte, főztem-e már. Felidegesített a kérdéssel, mint általában. Tudhatta volna, hogy fáraszt a főzés, nem szerettem soha, túl sokat kellett csinálni. Négy gyerek mellett állandóan főztem, éveken át. Voltak nyarak, hogy ki sem jöttem a konyhából. Legalábbis ma így emlékszem azokra a nyarakra. De anya ezt nem tudta, honnan is tudta volna, nem volt ilyen jellegű tapasztalata, neki csak én voltam, ő dolgozott, és a nagymamám főzött ránk. Anya viszont tudott valamit, amit akkor még én nem tudtam. A főzés az otthont jelenti. Bárhol a világon, ahol egy asszony a tűzhely mellé áll, bárhová, ahová beviszi a lábast, az edényeit, ott van az otthona. Egy asszonynak mindig. Szoktam itt főzni. Az első naptól kezdve. Finomakat eszem. Jókat főzök magamra, csak a mennyiséget volt nehéz megszokni. Hogy már semmiből nem kell olyan sok.

Az igéken gondolkozom, héberül formálok mondatokat a fejemben, miközben vágom a hagymát, pucolom a krumplit. Az ivrit nem könnyű nyelv, vannak benne töréspontok, olyanok, mint a küszöbök, vagy a palánkok inkább, át kell rajtuk jutni. Néha megakad az ember, azután egyik pillanatról a másikra valahogy valami átviszi és olyan, mintha mindig tudta volna azokat a dolgokat, amiknek felfogásával, megértésével addig heteken át küszködött. A jövő időt is megértem egyszer majd. Erre gondolok, miközben a mangót darabolom fel a sárgadinnyével és a gránátalmával, gyümölcssalátának.

Nincs kedvem enni egyedül. Amikor a lányom megszületett és alig volt még egy éves, orvosira akartam menni, de képtelen voltam felkészülni a felvételire a kicsi csecsemő mellett. Egyre feszültebb voltam, ingerültebb, és anya aggódva figyelt. Azt hiszem akkor vette át az irányítást. Csak évekkel később mondta el, mennyire rossz volt látnia, hogy magam is rájövök, befejezetlen maradt egy futam, mielőtt egy másikba belekezdtem. Nem lettem volna jó orvos, de anya ezt nem tudta, Nem volt tisztában a korlátaimmal, mindig többet gondolt rólam és többet várt tőlem. Jó volt ez így, mert anya egyvalamit biztosan tudott, amit akkor én magam még nem, engem mindig az elvárások vittek előre, a megfelelési kényszer, amivel születtem, és amivel ők is beoltottak engem. És még valamit tudott. Bármilyen hivatásra is született egy asszony, abban a pillanatban, ahogy élet fogant a méhében, minden másodlagossá válik számára. Amikor anya lesz, teljesen átstrukturálódik a belső világa, és már soha nem fogja egésznek érezni a saját boldogságát, a gyerekei biztonságának tudata nélkül, a gyerekei jelenléte, közelsége nélkül. Bármilyen nehéz is volt felnevelni őket. Hiába nagyok már, felnőttek.

Ivrit szavakat látok, amikor este lefekszem, és sokszor kapom magam azon, hogy ezen a nyelven is gondolkodom, amikor jövök-megyek, utazom a buszon, matroniton. Reggel a kávémat az ablak mellett iszom, ahonnan a tenger kékje látszik és Haifa, az emberek arca már ismerősnek tűnik a kisvárosban. Egyre többet értek, és végtelen békesség van a szívemben, itthon vagyok, lágyan ölel át az itteni szél. Minden pillanatban hálát adok, hogy megérhettem ezeket a napokat. És mégis. Miközben bárhol járok, csak az van a fejemben, ők mit szólnának? Hogyan ennék a sárkánygyümölcsöt, hogyan építenének homokvárat a medúzáknak, hogyan készülnének a bevonulásra, hogyan vennék fel a telefont, amikor az első itteni barátok hívják őket, a bronzbarnára sült bőrükön hogyan állna a póló, amit az outletben láttam, melyik farmert akarnák, és melyik skarpit a kirakatból. A legkisebb, akivel mindezt az utat együtt képzeltük el. A középső, akivel annyi gond és öröm volt mindig, és aki leginkább rám hasonlít. A legnagyobb, aki az apjára. És a lányom. A vejemmel. Hiányoznak. Nagyon.

Hosszú ideig azt gondoltam a nyelvekről, hogy vannak erősebbek és gyengébbek, amiket el tud nyomni valamelyik másik. Még ma is ezt tapasztalom. Az angol talán a legerősebb, ha beszéli az ember, leszorít minden más nyelvet és uralkodik felettük. Nem jutnak eszembe a szavak, sokszor csakis angolul. Mostanában ez átfordulni látszik. Tegnap először történt meg velem, hogy nem beszélgettem az ameriakaiakkal ugyanolyan könnyedén, ahogy szoktam, hanem nyekegtem, keresnem kellett a megfelelő szavakat, mert azok valahogyan mindig ivritül jöttek. Nevettünk ezen. Azt gondolom, sokáig azt gondoltam, hogy az agyamban kisebbek a fiókok, mint szeretném, nem fér el bennük ez a négy nyelv, és azért van ez így, hogy valamelyik mindig felülkerekedik odabent. Mikor fogok ivritül álmodni? És akkor hol lesz az angol és a magyar? Elszundítanak bennem végleg? Mindig megvetettem egy kicsit azokat a külföldre szakadt hazánk fiait, akik visszatérve, törve beszélték a magyart. Nem tudtam elképzelni, hogy nem affektálnak. Ma már nem mernék ítélkezni. A hanglejtésem máris megváltozott, pedig csak egy hónapja vagyok itt. Most már mérhetetlenül csodálom azokat az embereket, akik több nyelven hibátlanul, szinte akcentus nélkül beszélnek!

Vajon mi lesz velem? És ha írni szeretnék? Meg kell változtatnom a gondolkodásomat magamról is. Korlátlanságot kell feltételeznem. A saját agyam végtelen kapacitását kell modelleznem napról- napra, míg tudattá nem válik bennem: képes vagyok megszerezni és beépíteni az újat, birtokolni, anélkül, hogy bármit elveszítenék, bármiről le kelljen mondanom. De kár, hogy nem írt erről még senki! De kár, hogy nem osztotta meg senki, többnyelvű író, hogyan kezdődött, hogyan sikerült? De kár, hogy nem mondta el egyetlen emigráns sem, soha őszintén, mennyi a fájdalmas könny és mennyi a váratlanul érkező öröm a biztos tudatban, hogy így kellett lennie? Hogy meddig fáj, és a vigasz kitart-e? A megnyugvásig elég –e? És hogy legalább egálban lesz-e minden a legvégén?

Pont, miután mondtam Patríciának, L. nagyobbik lányának, hogy dehogy sült le, októberben már nem lehet leégni, kifeküdve a napra úgy megpörkölődtem, ahogy már régen nem, - pecsenyekacsa. Ebben a formátumban nagyon jól nézek ki, az egyik etióp kislány meg is jegyezte, amikor visszajöttem a merkaz klitába, hogy at jafa! Jafa meod! (Szép vagy! Szép vagy nagyon!) Akkor még nem láttam magam a tükörben. Hát ez gáz. Sötét lett a bőröm, mint valami bennszülöttnek, villognak az arcomban a szemeim, világít a fogsorom és csíkos a nyakam. :) Egyébként sokszor jártam már így. Kijelentek valamit és a JóIsten azonnal megcáfolja. Viccesen tanít, ez kétségtelen. Igazából azért mentem le a partra, mert egyrészt már nagyon régen voltam lent, legalább három napja, :) másrészt pedig sábesz van, úgysem nagyon akartam csinálni semmit. De tegnap előtt a stressztől vagy mifene ki is csapta a szám valami kórság, és ma reggel úgy is keltem, hogy fáj a torkom, a jobb fülem, és a nyakamon az összes nyirokcsomó be van dagadva. Szóval gyógyulni is mentem le a tengerhez, gondoltam a napfény sterilizál, ha bújkál bennem valami, hát majd jól elpusztítja. Amúgy itt most mindenki beteg, a kanadaiak versenyt tüsszögnek, és lila orral bolyonganak a folyosón, a magyar olék közül András egyfolytában köhög, és múlt héten Ibi is beteg volt, egy egész guriga papírtörlőt elhasznált orrfújásra. Úgy tűnt, hogy én sem úszom meg. Nos, jelentem, a napkúra jót tett, a vírust leégésre cseréltem. Patrícia pedig rájöhetett, hogy nem mindig a felnőtteknek van igaza. :)

Itt most nagyon szép idő van. A múlt heti hűvösség után visszatért a nyár-féle, olyan kora nyári a hangulat, a levegő reggel még nagyon friss, azután tűz a nap, a tenger már nem langyos, de még finom, és a homokban fekve nem izzad az ember, csak jólesően átmelegszik. Október van, jó volna, ha ez a hangulat áthúzódna novemberre is, akkor csak kibírnám valahogy… Azt mondják itt esős a tél, és a leghidegebb idő 10-12 fok nappal, fagypont fölött van éjszaka. Igazán kíváncsi vagyok, milyen itt a tél! Azt is mondják, hogy három hónap csak. Márciustól már nagyon enyhe, nagyon kedves az idő, és langyos szép tavasz van, amikor már majdnem újra fürdeni lehet. Nagyon kíváncsi vagyok a tavaszra is. Hogyan virágoznak a mandulafák, hogyan árad a levegőben a narancsfák illata!? Nem énekelek Zoránt, igenis várom a májust, én mindig a májust várom, a nyárelőt, a friss eperrel, a kócos fűcsomókkal, a hirtelen jött zivatarokkal, miegymás. Nincs szebb a tavaszi-nyári évszakváltásnál! Ami végre szellemi-érzelmi szinten is beköszönthetne az életemben. :) Valószínűleg azért nem tudok betelni a fizikai valóságával ennek. Mert ez még nem történt meg.

L. Nos, valóban könnyű lenne beleszeretni. Négy gyerekes apa, özvegy, két kislánnyal, akik most 9 és hat évesek. Szép férfi, sőt, a legszebb talán, akit eddig ismertem, magas, és hasonlít egy kicsit a ggy.-ra, de csak annyira éppen, hogy az kellemes emlékeket idézzen fel, ne a nyomorúságot. Nálam három évvel fiatalabb. Könnyű lenne, nagyon könnyű, beleszeretni, és átengedni magam az érzéseimnek, de hála Istennek ma már bölcsebb vagyok talán, kicsit jobban észnél, és nem engedtem ezt meg. Egyrészt azért, mert most már odafigyelek sokkal jobban minden szóra, minden hangsúlyra. :) nem tudom, hogy tudna-e tisztelni engem, nem tudom, mennyire tudna részt venni az életemnek a legfontosabb részében, abban, ahogyan gondolkodom, amit fontosnak tartok, az írásaimban. Mennyire értene, mennyire tudna szeretni? Másrészt azért NEM, mert van barátnője, és ez éppen elég taszító benne. A nő nincs itt, de jönni fog. A nő egy szemét, valamelyik bejegyzésben miatta is írtam a kullancsos részt, mert azt ő elevenítette fel bennem. Tipikusan az. Kullancs. Ráakaszkodós, lehúzós, önző dög, aki felhasznál mindent és kihasznál mindenkit. Ha L-nek ő kell, egy ilyen nő kell, akkor nincs mit keresnem, és most úgy tűnik, ő kell, mert a távolság mindent megszépít. Arra jutottam, hogy mindenki menthetetlen az alól, amit meg kell tapasztalnia. L.-nek úgy látszik, szüksége van még egy nagy falhoz csapódásra, és ameddig azt meg nem éri, úgy sem érti meg azt, ami történik… Ez van. Az ember nehezen érti meg saját magát, nehezen méri fel a saját szükségleteit. Azt hiszem csak az élet harmadán, felén jön el az a pillanat, amikor tisztában leszünk azzal, hogy mit szeretnénk és hogyan, mit várunk el, és mit tudunk adni. A miérteket pedig halálunkig keressük. Nagyon megszerettem L. gyerekeit, és az anyukáját is, Ibit. És hála Istennek őket szeretnem nem tilos.

Néha kiabálnék dühömben, a lélek kiabál is bennem, amikor hallom azt a törődést, amivel L. azzal a nővel beszél. Legszívesebben ráordítanék, hogy nem érted? Nem érdemli meg! Nem látod? Mennyire csak játszik, játssza az eszét, hogyan tekeri rád magát, nem ez jár neki! Nem az, hogy megkérdezd, jól aludt – e, nem az, hogy azt mondd neki, fáradtnak hallod a hangját, nem az, hogy vigasztald és bátorítsd, és nem az, hogy azt ismételgesd, mennyire hiányzik neked, hiszen amikor Te voltál bajban, nem állt melletted! Nem szereti a gyerekeidet, fattyúnak nevezi őket és genetikai hulladéknak, kirakja őket az ajtó elé, amikor nem fogadnak szót, és megüti, megveri őket! Aki nem szereti a gyerekeidet, az hogyan szerethetne téged? Tönkretette az életedet, amikor azt mondta lépj ki a munkahelyedről és menjetek külföldre, elúszott miatta 3 millió forintod, és most sincs itt veled, hogy segítsen neked, majd csak akkor fog jönni, amikor Te már mindent megteremtesz, és azért jön, hogy eltartsd, azért jön, hogy még lehúzhassa rólad, amit csak lehet! Nem, bizony nem azért jön utánad, mert szeret. Persze, hogy szüksége van rád. Csak éppen nem azért van rád szüksége, amiért te szeretnéd, hogy szüksége legyen. Legszívesebben elmondanám neki, hogy emellett a nő mellett csak egy lúzer lehet, mert eddig is csak vesztessé tette őt. Elmondanám, de nem tehetem. Nem akarnám, hogy azt higgye, azért mondom, mert más okom lenne arra, mint hogy féltem. Őt is féltem már, és nem csak a kislányokat. Nem szeretném, ha azt gondolná, bármiféle érdek vezérel. L. nem kell nekem. Így nem kell. Mert nekem már csak olyan férfi kellene, aki szeret engem, és akinek a szeretetében életem végéig biztos lehetek. De félek, hogy ezt nem mérné fel, nem ismerné fel, nem tudná rólam. Honnan is tudhatná? És mint barátot, nem szeretném elveszíteni. Ahhoz már túl közel van, túl jól megismertem… De hazudni sem akarok itt, sem magamnak, sem másnak. Persze, hogy a lélek néha túlzásokba is esik, és amikor hallom őt, L.-t beszélgetni, nem tagadhatom le, hogy néha úgy is felsikít bennem: „engem vigyél fel a padlásra!” Csakhogy nem feltétlenül róla szól ez, nem vele kapcsolatos. Hanem csak Valakivel. De ezt is csak kevesen értik, azt hiszem. Nekem járna. Tudom. Még ha nem is tőle, de Valakitől. Tudom. Mindegy. Talán majd egyszer megkapom. Addig pedig hadd fájjon. Nekem a hiány, L-nek pedig az, ami következik rá, most a közvetlen jövőben, mint tapasztalat. A sikoltozó lélek száját két kézzel jó erősen betapasztom, és hadd fájjon. Ha Isten hagyja ezt, akkor nyilván így kell lennie. Beletörődtem. A tenger változatlan, morajlik, és amíg ez a föld forog a saját tengelye és a nap körül, minden tél után tavasz jön, és minden tavasz után nyárelő. Várom.