Mondják, hogy a gránátalmában éppen 613 mag van. Mások azonnal felhördülnek, ugyan már! Egy olyan kicsi gyümölcsben hogyan férne el annyi? De igazából csak keveseket érdekel, azt hiszem. Nincs is idejük, hogy megszámolják a magokat. Hogy igazából leüljenek, felvágják, kinyissák a gyümölcsöt, hagyják, hogy a leve a kezükre csorogjon, lecsurranjon az asztal lapjára, lecsöppenjen az ölükbe, rá a ruhájukra, és miközben ujjaik hegyével óvatosan szétfejtik a héjat, és a benne rejlő vékony, de erős, halványsárga hártyákat is kibontogatják, az előttük levő edénybe peregjenek a magok, és ők egyesével megszámolják azokat. Kevesen érdeklődnek. Talán csak a gyerekek. Csak ők képesek, ők érnek rá erre. Egyre olcsóbb pedig. Mármint a gránátalma. Most van a szezonja. Mindjárt itt a tél.

A szótáram valamiért mindig a galambtenyésztés címszónál nyílik ki. Nem bírok az igékkel. Túl sok van belőlük. Mintha állandóan történne valami, mintha mindig csak csinálnánk valamit. Tétlenség az nincs. Soha nem is volt, nem is lesz. Nagymamámék négyen lánytestvérek. Négyük közül ő a legkisebb. A legidősebb nővére lett édesanyám keresztanyja. Bábaasszony volt a Vilma, akit otthon csak Keresztnek hívott mindenki. Amikor idősebb lett, az egyik húgával élt, Annával, akit viszont mindenki csak Angyelnek nevezett. Ő volt a legcsúnyább, de neki volt a legjobb szíve. Amikor már mind nyugdíjba mentek, úgy teltek a napjaik, hogy Kereszt megfőzte az ebédet és délutánonként lepihentek, Angyel meg ő. Kereszt az arcára terített egy zsebkendőt, úgy aludt. A fehér, hímzett szegélyű selyemkendő minden kilégzéskor megemelkedett és pár pillanatig az arca felett lebegett.

Koraeste kanasztáztak. Egy forintos alapon játszottak, a pénzt egy kis dobozba tették, nekem azt mondták, a temetésükre gyűjtögetik. A Krúdy utcában, a kis egyszobás lakásban egy kerek asztal állt a szoba közepén, kártyaasztalnak éppen megfelelő. A szemben levő falon volt egy hatalmas tükör. Míg gondolkoztak, hogy mit dobjanak el, keverték a lapokat és osztottak, vagy épp felvette valaki a mortit, én közben abban nézegettem magam. Ne majomkodj, mondta Kereszt, és én nem mertem többet a tükörbe nézni, valahányszor, amikor ott voltam náluk, csak óvatosan pillantottam oda egyszer-egyszer, féltem, hogy észreveszi, és mindig is utáltam a majmokat, valahogy olyan idiótáknak tartottam őket. Az iskolából mindig Keresztmamáékhoz mentem haza. Ők tanítottak meg kártyázni.

A partik végén nekem kellett összeadni a lapokat, egy papíron kiszámolni, hogy ki nyert, és azt is, hogy ki mennyit fizet. Három, vagy négy kör volt általában, csak ritkán több, és olyankor már vártam, hogy anyáék értem jönnek, fél öt felé meg is érkeztek minden délután. Szia, Kereszt, mondta anya, és ahogy az évek teltek úgy lett az idős asszony ettől egyre ingerültebb. Ne hívjatok Keresztnek, leszek úgyis az nemsokára! Nézhetitek majd életetek végéig, elég lesz, ha akkor neveztek így! De én sejtettem már, hogy nem csak ez a baja. Az utolsó években a húsvétra előszedett külön teríték mellett lángost és fánkot sütött a tél közepén. Amikor már nem látott rendesen, én középiskolába jártam és suli után felmentem hetente kétszer, hogy ott legyek, beszélgessek vele, manikűrözzem.

Az édesapjáról beszélt egyre többet és egy bársony ruhás asszonyról, aki talán az anyja lehetett, erre már nem emlékszem pontosan. Mohács mellett laktak, de Sziléziából származtak, mesélte pedig Vilma, többször is elmesélte, és hogy az apja nagyon jó ember volt, ezt is állandóan mondogatta. Minden héten, mielőtt templomba mentek, ő fonta be mind a négy lánya haját, megfésülte őket és befonta a copfjukat, néha, ünnepekkor szalagokat is kötött bele. Az apja szerette őket, kár, hogy olyan korán meghalt, tehetséges ember volt, ki tudja, mire vihette volna, de nem talált állást, és hogy pénzük legyen, jeget hordott ki, házakhoz. A nehéz fizikai munkát nem bírta a szervezete, és abban az évben, amikor Kereszt éppen nagykorú lett volna, Lamos István tüdőgyulladást kapott és bele is halt.

A La moche azt jelenti, a rút. Valami csúfságosat jelent, és a La belle ellentéte. Talán. Persze nem értek én az etimológiához. Igazából semmi máshoz nem értek, mint hogy idős emberek történeteit hallgassam, ott legyek velük, megmosdassam őket, megfésüljem a hajukat, levágjam a körmüket, és miközben ráspollyal szépítem a kezüket, továbbgondoljam a meséiket, megfejtsem a titkaikat. Ez az én örökségem. A titkok varázslatosak. És őszinték. Akkor is kiderülnek, ha nem mondják el őket. Olyanok, mint a magok, egy-egy pirosan fénylő lédús szem, a gránátalmák belsejében. Minden egyes ember a titkában egy törvényt hordoz. Önmaga törvényét, amivel érkezett, és ami megnőtt benne az élete során. A héjak megrepednek, peregnek kifelé a magok. A gránátalma finom. Szomjat olt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.