A negyedik nap – Liza

Termetre pedig olyan, mint én. Egészen hasonló. De az arca meggyötört, ki sincs festve, durva vonásai vannak. Megtudtam, hogy Azerbajdzsánból származik. Nem zavart, a kisebb nemzetek szülötteivel, megfigyeltem, valamiért jobban kijövök. Hirtelen nem is jutottak eszembe összefüggések. Még akkor sem, amikor mellé osztottak be, és elhúzza a száját, láttam és éreztem is, hogy nem akar velem dolgozni. Ezt nem tudtam mire vélni, hiszen még soha nem dolgoztunk együtt. Az összefüggések még akkor sem jutottak eszembe, amikor mégis rám kényszerült, és a munka kellős közepén belém kötött.

A helyzet kezdett eldurvulni. Két beteg után közölte velem, hogy menjek innen, mert én nem vagyok elég erős ehhez a munkához. Azután fogta magát és minden további szó nélkül kicsörtetett a szobából. Álltam hülyén az ágy mellett, és nem tudtam mit tenni, megcsináltam, ami hátravolt, egyedül. A néni valamelyest segített is, nem volt olyan nehéz, nem volt egészen magatehetetlen, hál’Istennek. Beraktam a székbe, kitoltam az ebédlőbe, azután elindultam Liza után. A legtávolabbi szobában találtam meg, ahol egy valóban magatehetetlen asszony feküdt, éppen pelenkázta, majd’ beleszakadt. Odatoltam a széket, segítettem neki kiemelni az ágyból. A húsz betegnek legalább a harmada olyan, hogy lehetetlen egyedül rendbe tenni. - Figyelj csak, mondtam Lizának, nekem te ne mondd, hogy én ehhez a munkához nem vagyok elég erős, ezt csináltam az elmúlt nyolc évben, teljesen egyedül, éjszakás műszakban, nekem kellett fürdetni, mosdatni őket! - Liza rám nézett, és azt a tekintetet, amíg élek nem fogom elfelejteni. Lassan megcsóválta a fejét. A gúny torz fintorrá vált az arcán. - Nahát, én nem tudom, hogy te mit dolgoztál, bármit mondhatsz, de ezt a munkát biztos nem, mert ezt nem bírod, nincs hozzá erőd! - A vád egészen váratlanul ért, eddig még az életben nem mondta senki nekem ezt. Hogy ne lennék elég erős. Sőt... Nem voltak finom lelkű gondolatok, amik ekkor eszembe jutottak, ritkán szidom másnak az anyját, és Imre bácsi szavai jártak a fejemben, majdnem el is bőgtem magam. Valami olyasmit válaszoltam, hogy na, majd meglátjuk, majd meglátod te is! - és ott hagytam a francba. Fél négy volt, még ott voltak a nappalosok, láttam, hogy Szófiát az ő segítségükkel vette ki az ágyból, én pedig megcsináltam az összes többi beteggel, amit kellett, a folyosó túlsó felén, amit rám hagyott.

Liza ezután egész délután és este hidegháborús hangulatot tartott, a konyhában úgy csicskáztatott, ahogy csak lehetett, én pedig mindent megcsináltam szó nélkül. Amikor volt három és fél percünk, akkor tüntetőleg elvonult és csak azokkal beszélgetett, akikkel oroszul lehetett. Hogy mennyire van ellenem, az mégsem tűnt fel, rengeteg volt a munka, amikor meg éppen nem volt, akkor kimentem a betegekhez. Aznap az Ofélia nevű nővér volt beosztva osztályos ápolónőnek, ő is orosz, ez sem tűnt fel, csak amikor ki akartam menni, elszívni egy cigarettát, amihez mindig engedélyt kell kérni, akkor láttam az ő fején is, hogy valami nem stimmel. - Rendben, mondta, de b’chik-chak, három percnél több ne legyen! - Meglepődtem a stíluson, de szerintem nem látszott rajtam, és magamban elkönyveltem, hogy a próbanapok végeztével, üdv’ a klubban, elkezdődött a szívatás. A nővérek a világon mindenütt egyformák, úgy tűnik… Elkövettem azt a hibát, hogy mint eddig mindig, a cigiszünet idejére készítettem magamnak egy kávét. - Na, ezt mégis hogy gondolod? – jött utánam Ofélia, amikor meglátta a kezemben a poharat. - Mit képzelsz, hogy itt majd lesz időd kávézgatni, amikor odabent meg vár a munka, megmondtam, hogy három percnél nem kapsz többet, nem? - Mindig megriadok attól, hogy a düh és a gyűlölet mennyire eltorzítja az emberek vonásait, Ofélia amúgy sem szép, egy tehén, és ráadásul arany fogai is vannak a tepsi képe alatt a szájában. - Három perc alatt meg tudom inni a kávémat, - mondtam neki, - nem kell több. - Erre nem válaszolt, bement. Gyorsan megittam a kávét, de nem gyorsabban, mint szoktam, és a cigit sem dekkeltem a felénél el.  Utána visszamentem én is az ebédlőbe.

A szokásos módon lezajlott ezután minden, megcsináltuk a vacsorát, kiosztottuk, megetettük azokat a betegeket, akik enni nem tudnak egyedül, utána pedig leszedtük az asztalokat, elmosogattunk és mindenkit visszavittünk a saját ágyába. Fél nyolc után végeztünk. Liza közben többször eltűnt, dohányozni ment a konyha végébe és a hátsó udvarba. Ruti mondta, hogy mossam még fel a konyhát és az ebédlőt, amikor felsöpörtem, kerestem volna a lapátot, de azt mondták az nincs, szedjem fel a szemetet a földről a kezemmel. Csak egy pillanatra éreztem egészen hülyének magam megint, utána megrántottam a vállam, sarkon fordultam és elmentem kesztyűért. A kézmosó mellől téptem magamnak egy papírt, és összekotortam a szemetet. Azután felmostam. Gondoltam, most már nyilván béke lesz. Úgy is volt, hogy az van. Sol még csöngetett, bementem hozzá, azután nyolc óra lett, elmentem a hátsó nővérszobába, felöltöztem. Már utcai ruhában voltam, amikor megálltam a nővérpultnál, hogy elköszönjek, a többiek ott beszélgettek. Liza, Ruti, Maanan és Ofélia. Végigmértek, biccentettek. Emlékszem, egyedül Ruti mosolygott. Ofélia kiosztott még egyszer a kávé miatt, végighallgattam egy egész litániát, hogy ilyen nincs, hogy is képzeltem, és ha rajta múlna, cigi sem lenne, de mert ő megérti, hogy vacak lehet egy dohányosnak kibírni ennyi órát cigaretta nélkül, hát ezért, de csak ezért ő ezt megengedi, az erre szánt idő viszont nem lehet több pár percnél. Ezt jegyezzem meg. B’szeder, mondtam neki, és alig vártam, hogy sarkon forduljak. Aznap még nem bőgtem.

Másnap Maanan mellé osztottak be, aki kisebb hisztériás rohamot kapott, amikor ezt megtudta, és mondott mindenfélét a fülem hallatára, amit nagyon nem kellett volna. Másnap Jafa volt az osztályos nővér hál ’Istennek és nem Ofélia. Jafát ismertem már az első két próbanapról, nem volt velem semmi baja, igaz, akkor Guszunnal voltam. De Guszun most nem volt itt. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy Jafa felemeli a hangját, majdnem kiabál. A betegek még nem voltak kint, akkor kezdtük a műszakot, nem rég. - Na, ide figyeljetek, ezt most már hagyjátok abba! Nem szégyellitek magatokat? Ti is voltatok itt újak, nem? Már elfelejtettétek, hogy milyen volt? Miért csináljátok ezt? Tessék ezt befejezni, és tessék nekilátni, dolgozni! Én éppen az öltözőből jöttem vissza. Odaintett magához. - Te nem emelheted egyedül a betegeket, rendben? Csak kettesben dolgozhatsz Maanan-nal, és amíg Chaim is itt van, addig ő is segít nektek! Te semmit nem csinálhatsz egyedül! - mondta nekem. Bólintottam, hogy tudomásul vettem. Akkor még nem tudtam elég gyorsan és sokat beszélni, de érteni már akkor is mindent értettem. - Rendben van, mondtam Jafának és elindultam. Liza ment a túloldalra Olával a másik újonnan felvett nővel, én meg Maanannal maradtam, és arra gondoltam, hogy na, ez bizony szép lesz! Egész este nyolcig együtt leszünk. Valahogy ki kell bírnom, csak ez járt a fejemben. A folyosón belekaroltam Maanan-ba, akit pedig kedveltem, ő az a lány, aki pénteken a második próbanapomon táncolt a betegek előtt, amikor Viktor zenélni jött. Viktor énekes, ötven körüli férfi, és minden pénteken jön, önkéntes, adományként zenélni az öregeknek, sábeszi dalokat énekel és mindenféle ismert, internacionális slágert. Az öregek nagyon szeretik. Szóval mentem Maanan után a folyosón és belekaroltam, figyelj, nem lesz semmi baj, mondtam neki, hidd el, elég erős vagyok, meg tudjuk csinálni. Mosoly nélkül nézett rám, de bólintott. Elkezdtünk dolgozni, valóban mindent beleadtam, sajnáltam, hogy az övemet nem hoztam magammal, ami jobban tartotta volna a derekamat, és fura módon megint egy Szentírásból való mondat jutott eszembe: Övezzétek fel a derekatokat! Lassan megértem az összes Igét, úgy ráadásul, hogy azok beteljesednek rajtam. Ha bárkit érdekel, hát nem könnyű, de kétségtelenül ez a leghatékonyabb módja a tanításnak. Gyakorlatban tanulni meg. Hogy amit Isten mondott, az mind igaz...

Tudtam, hogy össze kell szednem magam, nem hibázhatok, tudtam, hogy a próbanapokon túl mindenkit egyesével kell meggyőznöm arról ezek szerint, hogy dolgozni tudok, sőt arról is, hogy jó velem dolgozni. Remek lesz. Unom már az állandó bizonyítgatást mindenben, mindig, mindenhol, - mégis mindig rákényszerülök, talán saját magam sodrom bele magam ezekbe a helyzetekbe, mert mindig többet akarok, mást és újat, nem tudok megülni a seggemen, míg meg nem találom azt a helyet, ahol igazán otthon vagyok, ahol szeretnek, ahol megbecsülnek. Azon tűnődtem, vajon valaha lesz ilyen? És hol, ha itt nem? Dolgoztunk, haladtunk szobáról szobára, ágytól ágyig. Chaim valóban ott volt négyig, de nem segítségnek. Sőt. Maanan odahívta őt minden nehezebb beteghez, és miközben ők hadarva beszélgettek, engem félreállítottak a munkából. Időnként értettem, amikor rólam is beszéltek, megjegyzéseket tettek, nevettek. Nem esett jól, és borzasztó rossz volt, hogy nem tudok úgy válaszolni, ahogyan kell, biztos voltam benne, hogy ha eléggé tudom a nyelvet, akkor mindenféle apró megjegyzéssel magam mellé tudtam volna állítani mindkettejüket, humorral, meg kedvességgel, mert fura, de azt éreztem, hogy ők ketten ráadásul nem is alapból ellenségesek, tudtam, hogy Liza keltett hangulatot ellenem, de nem értettem, hogy miért? Vajon mi oka volt erre? Nem is ismertem, és ő sem ismert engem...

Maanan azután elküldött Sarah-hoz. Sarah kicsi asszony, azt elbírom, mondta. Ismertem Sarah-t már az elmúlt négy napból, tudtam, hogy kicsi ugyan, de a leghisztérikusabb, senki nem szívesen megy be hozzá, mert csak oroszul beszél, állandóan sikoltozik, és soha semmi nem jó neki, a lehető legnyűgösebb beteg. De előtte való nap már voltam nála, valamelyest megértettem őt, sőt, kivittem wc-re is, amiért kifejezetten kedves lett, jóban lettünk, még a nevemet is megjegyezte, ismételgette, az asztalához is többször odahívott, gondoltam nem lesz baj. Bementem a kilences szobába, ott lakik. Oroszul szóltam hozzá, hogy örüljön. Kak gyela Sarah? – kérdeztem, meg ami még eszembe jutott, és kedvesen, finom mozdulatokkal vettem le róla a paplant, a pelenkát. De Sarah aznap rosszul ébredt, eleve ellenségesen és semmi kedve nem volt felkelni sem. Valamit mondott, amit nem értettem oroszul, miközben feladtam rá a nadrágot. Most már tudom, hogy a mányecski bruki-t akkor mondja, amikor azt akarja, hogy a trikóját tűrjük be jobban a gatyába, de akkor még nem értettem. Ordítani kezdett. - Tü nye znajes nyicsevo! ja nye znaju, oj, oj, bozse moj! -  így ordítozott. Meglepően nagy hang szorult az apró testébe, és hihetetlen mértékű erő. Mindenki odacsődült, elsőként Jafa. Megnyugtatta Sarah-t, mégpedig úgy, hogy leordította, egyszerűen csak hangosabban beszélt nála, mire az öregasszony elhallgatott. Utána odafordult hozzám. At levad? – Egyedül vagy? – kérdezte. Ken, feleltem. - És mit mondtam én neked? - De Jafa, mondtam neki, Maanan küldött ide, és Sarah nem nagy, elbírom, meg tudom csinálni egyedül, Sarah-t mindenki egyedül öltözteti. - Hümmögött. - De mit mondtam én neked? – kérdezte újra. - Nem azt mondtam, hogy senkihez nem mehetsz egyedül oda? Én vagyok itt a nővér, nem Maanan, Te nekem engedelmeskedsz, Te azt csinálod, amit én mondok neked, megértetted ezt végre? - Bólintottam. - Majd én most beszélek Maanannal is, mondta, és kiment a szobából. Utána szóltam: - kérlek, hagyd, ne beszélj vele, nem akarom, hogy ebből is baj legyen most már! -  Megállt, visszafordult az ajtóból, visszalépett két lépést, és a szemembe nézett. - Mi van? Te félsz tőle? - Nem, dehogy félek, - feleltem, - csak nem akarom, hogy gond legyen, végre béke van…- Jafa egy századmásodpercre mélyen a szemembe nézett, és akkor mondott valami olyasmit, amiről megint úgy éreztem, hogy jó lesz egy életre megjegyeznem... -  Nincs béke, - mondta, - és ha félsz, akkor nem is lesz! Ez nem így működik, Te csak ezt bízd rám! - Ok, feleltem, és visszafordultam Sarah-hoz. Még láttam a szemem sarkából, ahogy Jafa megcsóválja a fejét és kimegy. Törékeny lány, és született szabre. Tele van tűzzel és akarattal, kemény és szúrós, mégis valamiért az első perctől fogva meg tudtam bízni benne.

Nem állítom, hogy akkor nem fordult meg a fejemben, hogy felöltözöm, és egyszerűen csak elmegyek haza, az is itt jutott eszembe először, ebben a pillanatban, hogy nem vagyok én normális, amiért ezt csinálom, talán azért sem vagyok komplett, hogy ide jöttem, bármelyik angol nyelvterületen sokkal könnyebb lenne nekem, vajon mi a francért nem mentem inkább Miami-ba? De ezek a gondolatok hamar elmúltak, nagyjából akkor, amikor Sarah-t már kitoltam az asztalához és kiöntöttem neki a kávét, és tovább mentem Maanan-nal szobáról-szobára. keményen megfogtam minden öreget, és szerintem egyedül emeltem őket át a székből az ágyba, mert Maanan csak állt, támasztotta a karjukat, és nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy bizonyítsak. Hát nagyszerű. Egyébként az is valami...Ha egyáltalán hagyják, hogy az ember bizonyítson... Chaim már elment öltözni, így nem éreztem magam annyira kirekesztettnek. Szándékosan hangosan és kedvesen hablatyoltam a betegeknek, mindenfélét kérdeztem tőlük, mondtam, hogy szép idő van, hogy megyünk uzsonnázni, ésatöbbi.

Amikor mindenkit kiültettünk, már én is megnyugodtam, aznap a B oldalon voltunk, Maanan-nal nekünk nem volt dolgunk a konyhában, úgy döntöttem, hogy a kisöregekkel fogok csak törődni és nem foglalkozom sem azzal, hogy a hátam mögött mit beszélnek, sem azzal, hogy mások mit csinálnak. Körbejártam az asztalok között, aki kért, annak öntöttem teát, kávét, összeszedtem az edényeket, bekapcsoltam nekik a Tv-t. Hadassa odahívott magához, ő az a nénike, akinek magyarul tudott a férje, vele beszélgettem, és - talán azért is, - hogy szert tegyek valami szellemi fölényre Bertával beszélgettem, aki tud franciául. De nem volt ez tudatos. Egyszerűen csak jött az ötlet, valamelyik nap, amikor meghallottam, hogy franciául mond Hadassának egy - két szót, hogy miért ne beszélgetnék én is vele úgy? Franciául senki nem tud itt rajtam kívül, és Berta, akiről kiderült, hogy Brüsszelben látta meg a napvilágot, határtalanul boldog volt attól, hogy valakivel végre az anyanyelvén beszélhet, Berta vak, egyáltalán nem lát szegény, így hát aztán elég hangosan is beszélgettünk. Feltűnt ez Jakut lányának, aki azután odajött hozzám és már eleve franciául kért segítséget tőlem, etessem meg az édesanyját külön, mert neki el kell mennie. Sol, aki már régen tudta, hogy beszélek „tzarfatit”, egy francia dalocskát kezdett énekelni. Sol és jakut marokkóiak. Szóval ott voltam kint, a társalgóban, és ott legalább úgy éreztem magam, ahogy fent leírtam, nem is akartam elmenni onnan, közülük, az idősek közül. Paula, aki tanár volt, láttam, mosolyogva ül az asztalnál. Paula orosz, de nem az a fajta, aki csak oroszul hajlandó beszélni, és még teljesen tiszta a feje is. Mosolygott, kért egy kis kávét még. - Haim, ze lo piknyik, mondta, haim, ze avoda. Tamid. - mondta erős akcentussal. - Bizony, az élet nem piknik, az élet, az munka. Mindig. - Ebben mosolyogva megegyeztünk mi ketten.

Vacsoraosztás előtt épp Róza és Szima mellett tettem vettem, amikor Jafa odajött hozzám. A tápszert készült kiöblíteni Ana jejunális szondájából, és a vállamra tette a kezét. - Figyelj csak, - mondta, - én pontosan látom, ami itt történik. Tudom, hogy mi folyik, de te csak ne félj, csináld azt, amit eddig, csináld a dolgodat, és azt jól teszed, látom. Te nekem dolgozol, tőlem kapod a feladatokat, én referálok rólad a főnővérnek, és nem lesz itt semmi baj. Velük meg ne törődj. Ha bármi van, amit nem értesz, vagy amit akarnak ellened, akkor gyere oda hozzám, és mondd el, majd én elrendezem a dolgokat! - Megköszöntem Jafának. Igyekeztem nem hálás kutyaszemeket mereszteni és elfordultam egy pillanatra, amikor elment. Azután leültem, hogy megetessem a betegeket. Vacsora után mindenkit visszavittünk a szobába, a B oldal a nehezebb, háromnegyed nyolckor végeztünk. Bementem a partvisért, hogy felsöprök az ebédlőben, de Ola mondta, hogy az ma az ő dolguk, mindig az söpör fel, aki az A oldalon van, és aki a konyhai munkát is végzi.

Hazamentem miután átöltöztem. Útközben azon gondolkodtam, vajon meddig bírom itt, de tudtam, amit általában tudok ilyenkor, amikor végre megnő bennem valamiféle erő, hogy itt sem én leszek az, aki elmenekül. És Lizáról, az azeri asszonyról, aki jól alám pakolt, csak akkor, abban a pillanatban jutott eszembe minden összefüggés és magamban felnevettem: Majd jól elteszem a baltákat, amikor együtt dolgozunk, és minden rendben is lesz! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.