Neutrális és naturális

Egyszerűen a bőrén tapasztalja az ember: farkastörvények uralkodnak. Bár a képzavar erős, ha arra gondolok, hogy ennél jámborabb nép nincs ezen a földön. A törvények azonban törvények, és itt is nagyon erősen érvényesülnek, sőt. Ahogy mindenre igaz ebben az országban, hogy felfokozottabb, úgy erre is. A munka itt nagyon fontos. Nem csak a megélhetés miatt, de abból a szempontból persze elsődleges. Hanem azért, mert ha munkád van, akkor pénzed is van, megbecsültséged, akkor tartozol valahová, egy közösséghez a közösségen belül, akkor embernek érzed magad, és akkor mindened van. Annak ellenére, hogy alig kéthónapos ola hadasaként már most úgy látom, hogy nagyon is erős itt a szociális védőháló, vannak lakhatási támogatások, családi pótlékok, beiskolázási segély, munkanélküli segély, (ami azonos összegű a minimálbérrel!) - és mindez ugyan csak egy éves állampolgárság után jár persze, de van! - az is nagyon jól érezhető, hogy senki nem arra startol itt, hogy munkakerülő legyen. Az gáz, ha valaki nem dolgozik. Ráadásul saját maga gondolja így mindenki, nem a környezete. Ez a morális tényező, mint alapelem, nem tudom, mikor épült be az emberek tudatába, lehet, hogy még a T’NACH idején, de ez most mindegy is. A lényeg az, hogy itt tényleg ciki munka nélkül lenni, mindenki dolgozni akar, még a több diplomások is elmennek, ha kell, akkor lépcsőházat takarítani, költöztetni, autót mosni, vagy bármit csinálni, ami adódik, és amiért jár egy kis keszef, vagyis pénz. :)

Három próbanapom volt. Kettőt Guszunnal dolgoztam le délelőttös műszakban, a harmadikat délutánosban, és már nem is emlékszem kivel, de mind jól sikerült, ahogy meg tudtam ítélni. Mosolyogtak. Megköszönték. Jó jelnek tekintettem, hogy a második napon egy magas, arabos férfi félrehívott, mint később kiderült azért, hogy elvigyen egy szobába, ami olyan volt, mint egy középiskolai demons terem, volt benne ágy és volt benne néhány gyógyászati segédeszköz. Rövid kérdezősködés után, ami arra irányult, hogy hol dolgoztam, mennyit és miként, a férfi, akinek a nevét nem sikerült megjegyeznem, rövid bemutatót tartott a tolószékekkel kapcsolatban. Melyik hogyan működik, milyen párnákat teszünk bele ülésnek és háttámlaként, hogyan tesszük fel és vesszük le a lábtartó alkalmatosságokat és miként fékezzük be a székeket mozdíthatatlanra. Majd azután felfeküdt a demons ágyra és kérte, mutassam be rajta, hogyan emelem ki őt onnan, ha ő mozgásképtelen. Frankón teljesen elengedte magát, nehéz volt, mint az iszap. A rég bevált mozdulatokat idéztem fel. egyet-kettőt kijavított, a gerincem védelmében. És elégedetten bólintott. Utána az íróasztalhoz ült és kitöltött egy papírt, amit nekem is alá kellett írnom és ő is aláfirkantott. Gondolom, arról szólt, hogy részt vettem a munkavédelmi oktatáson. Az osztályon van egy emelő szerkezet, olyasmi, mint egy kisebb targonca, ami a végképp túlsúlyossá vált betegek mozgatását célozza, teszi lehetővé. Amikor búcsúzóul kezet fogott velem, mondta, hogy annak működését majd jövő héten bemutatja, de most beviszi a papírt Vikinek, és egyébként meg gratulál, és b’haclaha, szóval, jó szerencsét! Ebből arra következtettem, hogy megkaptam az állást. Reménykedtem is egészen másnapig, hogy Viki a munkaügyis. És valóban. Irina, a főnővér szólt nekem, hogy másnap valamikor reggel menjek be beosztástól függetlenül, hogy a papírmunkát elintézzük, keressem Vikit. Ünnepelni még nem mertem, csak magamban örültem nagyon :) Felhívtam Szilvit. Örült, sőt, nagyon lelkes is volt, azt mondta, hogy ez iszonyú nagy dolog, hogy máris van állásom. Elmosolyodtam a telefonban. Szilvi hozzáállása mindig olyan bátorító, mindig megerősít engem. Valamelyest érzem ezt én is, - mármint azt, hogy nagy dolog ilyen gyorsan álláshoz jutni, bár az ember amikor éppen történnek vele a dolgok, azt hiszem soha nem méri fel azok súlyát, csak sodorják az események, és ráadásul én elég óvatos vagyok, soha semminek nem merek örülni igazán, csak akkor amikor már elmúlt, amikor múlt lesz a jelenből. Valószínűleg ez nem helyes. Sokat szorongok, túl sokat, és még akkor is, ha szorongásaimról sokszor bebizonyosodik, hogy nem voltak alaptalanok, ez az egész túlaggódása a dolgoknak sokszor bizony elég sokat levesz az öröm szintjéből... Este elmeséltem Ibinek is, hogy mi volt, L. is gratulált, majdnem olyan büszkén, mintha neki is számítana valamit, hogy megvan az első állásom itt. Nem tudtam ezt mire vélni, de persze jól esett. Vettem két sört, megittuk Ibivel.

Volt még egy délutános műszakom vasárnap a próbaidőből, azt megcsináltam, és másnap reggel, hétfőn, az ulpán előtt bementem és kerestem Vikit. Kezembe nyomott két – három papírt. Kevés ijesztőbb dolgot tudok elképzelni, mint az olyan lapok, amiket nem tudok gond nélkül elolvasni. Analfabétának lenni iszonyatos érzés lehet, a kiszolgáltatottság, kirekesztettség olyan érzése, amit nagyon nehéz elviselni. Pedig én nem is vagyok analfabéta. A rubrikákból a személyes adatokat megértettem, ki is tudtam tölteni, azt is értettem, ami a gyerekekre vonatkozott, hogy vannak-e, mennyien és hány évesek, (és nagyon fura volt az is, hogy ide már nincs mit beírnom...) de volt még egy csomó apró betűs szöveg. Viki végül segített. Kitöltötte helyettem, amit kellett, a bankszámla számomat, stb. Az orvosi alkalmasságiról is kaptam egy papírt, így hát nem halogathattam tovább, hogy válasszak egy háziorvost, és elmenjek hozzá is végre, ezt már szeptemberben meg kellett volna tennem, a biztosító adott is egy listát a nevekről. Ha már úgyis félig ellógtam az ulpánt aznap el is mentem. Egy orosz nőt választottam orvosnak, mondták, hogy sajnos olyat nem tudnak most, aki magyarul is beszélne. A nőt már ajánlották a többi régebben aliyázott magyarok, állítólag rendes. Ült az asztal mögött, gömbölyded, szőke, talán akkor is meg tudtam volna határozni a származását, ha nem tudom. Kerek arc, finom orosz akcentus, alig érezhető, de mégis. Rendes volt, mint ola hadast előre vett, a két nyugdíjas hölgy előtt. Bemutatkoztam, kitöltött néhány papírt, kérdezte mi van most, hogy ilyen sokan jönnek Magyarországról? Kedvem lett volna azt felelni, hogy semmi különösebb, mint ami Oroszországban volt pár évvel ezelőtt, amikor másfél millió orosz aliyázott. De persze nem tettem. Úgyis értett mindent, a kérdés csak rutinból volt, képletes. A doktornő gyorsan végzett velem, kérdezte, hogy betegnek érzem-e magam, van-e valami probléma, és amikor mondtam, hogy nincs, akkor adott két beutalót, egyet, hogy jöjjek vissza, egyet a vérvételre, amire el kellett valamelyik nap mennem. A nővérek előtte már felvették az adataimat, megmérték a vérnyomásom, ami itt a megszokottnál magasabb, 110/70 volt, a súlyom 53.4 kiló ruhástól, a magasságom pedig 157.8 centiméter. Minden jót kívánva köszöntek el, és hozzátették az újabban megszokott mondatokat: b’haclaha! Sok szerencsét! Ami felváltotta az eddig mondogatott „kol jihje b’szeder” –t és a „kol tov”-ot. Fura. Hogy minden változik, napról-napra. Én mindig is hajlottam arra, hogy úgy gondoljam, mindezen megnyugtatások mellett a szerencsére is szükségem lesz, úgyhogy nem ért ez a váltás sem váratlanul. Az útra ráléptem, és most már nem csak nézem magam előtt, hogy mennyire keskeny ösvény, mégis milyen szép, vad, és regényes, hanem elindultam, és már járok is rajta, megtettem az első lépéseket :) És bizony, azt is érzem, hogy a szerencsét sem nélkülözhetem. Szükségem van Isten segítségére. Az elmúlt reggeleken úgy is imádkoztam. Nélküled nem menne, Uram! ...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.