Próbanapok

Guszun kérdezi eszem –e? És mondja, hogy ő nem. Jelentőségteljesen néz rám, valamit értenem kellene ebből? Reggel fél hétre jöttem, mellé osztottak be dolgozni, az első órában megkérdezte, zsidó vagyok-e. Mondtam, hogy igen, de apám keresztény. Nem tudom, hogy ezt miért tettem hozzá, vajon miért éreztem szükségét? De Guszun bólintott, a könyvelés megtörtént. Meg, és el. Guszun, ő Názáretből jár ide dolgozni. Sietett azonban közölni velem, hogy ő muszlim. Názáretben sok a keresztény arab, tette hozzá. Ő viszont muszlim és nem eszik máshol, csakis a saját otthonában. Jól van, gondoltam, akkor ma én sem. Fél tízkor, amikorra már mindenkit megfürdetünk és kiültetünk a társalgóba, olyankor jár nekünk egy tizenöt perces szünet, akkor lehet enni a konyháról, bármit. A többiek a nővérszobába gyűlnek, Guszun készít magának egy kávét, én is, és kimegyünk a kertbe cigizni. Az a narancssárga virág, ami hegyes csőrre emlékeztet, az itt most virágzik éppen és néhány pálmaféle még növésben van. A tél messze, még nyoma sincs, az őszből sem érezni túl sokat, talán huszonnyolc fok lehet, a nap erősen süt és vakítóan. Igyekszem beszélgetni, már amennyit lehet, már amennyit tudok. Gyerekek, család. Mindenki megdöbben egy kicsit, miért egyedül jöttem? Magam is megdöbbenek, valahányszor kimondom, hogy ők nincsenek itt. De érteni vélik az alapvető okokat. Én meg elviselem. Mint az összes többit.

A szünet után visszamegyünk, öntünk teát, körbe rendezzük a székeket, jön a gyógytornász, csoportfoglalkozást tart, először beszélgetés, csak azután torna. Az őszről tanít az orosz származású gömböc, az őszi gyümölcsökről, alma, gránátalma, és arról mesél, hogy Európában ilyenkor levetkőznek a fák pucérra, képeket mutat, mennyire szépek a színek. Páran ücsörögnek könnybe lábadt szemmel, Hadassa, Paulina, Estella, Irina, a többiek csak néznek. Beka és Sol, Sarah, Matuka. Ők marokkóiak, vagy itt születtek. Nekik soha nem hullott a fákról a levél, sehol sem. Nem tudom, melyik a jobb. Álmélkodnak. Hosszasan nézik a körbe adott, lefóliázott fényképeket. Utána torna. Karkörzés, vállemelgetés. A lába itt már senkinek nem mozog, mintha félbetörtek volna az emberek, csak ülnek a kocsikban. Kerekes székek mindenki alatt. Bocsánat, mégsem. Eszter tud járni a háromlábú bottal, ő az egyetlen, ő viszont nem vesz részt a tornán. Eszter román származású, a férje magyar volt, a rokonai Szlovákiában éltek, átvészelték a vészkorszakot és kijöttek ide a második világháború után. Boldogan éltek a kibucban, de mire berendezkedtek volna, a férjét elvitte egy szívroham, váratlanul, ’56-ban. Azóta Eszter özvegy. Most tőlem kérdezi a magyar szavakat és furcsán csillog a szeme, a férje is így mondta ezeket, tényleg. Ő maga nem beszél. Vagy nem tud, vagy nem akar. Lehet, hogy annak már túl nagy súlya volna. Eszter a bejárattal szemben ül, ahonnan mindent nagyon jól látni, háttal a konyhának. Amikor megterítek neki, arra gondolok, én is ide ülnék, ide ültem volna.

Tizenegy utánig eltart a torna, közben a konyhán előkészülnek, mi terítünk, kiosztjuk az ételt. Igyekszem megtanulni a neveket. Van, akit etetni kell, utána leülünk melléjük. Szimi jut nekem. Kicsike öregasszony, vézna, csontos. Állandóan csukva van a szeme, evés közben is. Amikor közel hajol hozzá az ember és a fülébe mondja egyenest a nevét becézve, Szimicska, akkor kinyitja egy pillanatra. Nu? – kérdezi. Nem eszik. Könyörögni kell minden falatért. Nem beszél. Csak ha oroszul szólnak hozzá. Belesiránkozom a fél tál ételt valahogy mégis. Összeszedjük a tálcákat, elmosogatunk, elpakoljuk az edényeket. Körbejárunk a kancsókkal még egyszer. A kancsónak itt kumkum a neve. Tele van a világ vicces szavakkal, amik létezéséről eddig nem is tudtam. Biztos, hogy mosolygok magamban, mert a fiatal férfi az irodáról megkérdezi tőlem, örülök valaminek? Mondom neki, hogy jó itt, igen. Furán néz rám, de ezeket a furcsa tekinteteket már megszoktam. Guszunnal visszaviszünk azután mindenkit az ágyába, levesszük a nadrágokat, pelenkát vizslatunk, ha kell, cserélünk is, a pelenkát itt titul-nak hívják. :) Betakargatunk, kinyitjuk az ablakokat, vagy épp becsukjuk, ki hogy szeretné, elhúzzuk a függönyöket, csendes pihenő van. A szobák kétágyasak, éppen olyan elrendezésűek, mint a Szeretetkórházban volt a hármas bel.-en. Az A oldalon a 11-20-ig szoba a miénk, mire befejezzük a munkát éppen fél kettő van. Guszun megköszöni nekem a napot és bátorítóan mosolyog.

Halál fáradt vagyok, de csak fejben, a nyelv miatt nagyon oda kellett figyelnem, és azon túl, hogy sok mindent csak következtettem, állandó készenlétben volt az agyam az idősek felé is, akik közül nagyon sokan csak oroszul beszélnek szívesen. Guszun már megtanulta oroszul a fontosabb szavakat. Szoficska a másik segédnővér pedig eleve orosz származású. Mindenki helyzeti előnyben van, a B oldal segédnővérei közül Maanan is názáreti, Guszunnal csak arabul beszél, Judit pedig nem szól senkihez sem, de ő évek óta itt dolgozik. Az egyetlen osztályos nővér a negyvenkét betegre Jafa, aki született izraeli, de már ő is megtanult oroszul és az arabot is érti. Kivel így, kivel úgy kommunikál. Üdvözlik a helyzetet, miszerint igazán jól én csak angolul beszélek egyelőre. Többen preferálják az ötletet, hogy én csak beszéljek angolul, ők úgyis nagyon szeretnének rendesen megtanulni. Én kevésbé örülök. Hazafelé azon gondolkodom, hogy fogok egyszerre három-négy nyelvvel boldogulni, amikor elsődleges célom teljes üzemmódban átkattintani az agyam az ivritre? … Majdcsak lesz valahogy. Megnyugtat a tény, hogy másnap, a második próbanapon is Guszunnal leszek, így legalább nem kell új arcokat megszoknom… És azon is gondolkodom, hogy vajon felvesznek-e?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.