Más minőség, valóban. Más fontossági sorrendek. Ma van Jichak Rabin jorcájtja. Fóliákkal behúzott tálcákon mécsesek égnek, az egész ország átadja magát az emlékezésnek, pedig már tizennyolc éve történt. Az egység, amit a világ irigyel hogyan volt megnyerhető? Sehogyan sem. Ez valószínűleg veleszületett dolog és a lélekben dől el. Az, hogy egy közösség érdeke, hangulata mindig előbbre való az egyén érdekénél, azzal az érzéssel tényleg születni is kell, nevelés kérdése is. Beívódott, mint itatósba a tinta, évezredek tapasztalata, amit azután őrizni kell. Hogy az ember egymaga nem erős, hogy minden öröme és bánata, fájdalmai és tragédiái csak együtt viselhető el, azt ez a nép sokáig tanulta, de a tanulás kevés lett volna, ha nem társul hozzá a hűség, az emlékezésben való kitartás.

Jichak Rabint agyonlőtték. Azért lőtték agyon, mert békét akart. Ez volt az első eset a modern kori történelemben, de talán az egész ötezer éves történelem során is, hogy valaki a békesség népéből saját honfitársára támadt, ráadásul éppen a béke miatt. A zsidók nem ölik egymást. Lehetne mesélni arról, hogy milyen kis szurka-piszkák vannak egymás közt, hogy hogyan fumigálja Kohn a Grünt, hogy állandóan megy a „ki tudja jobban” vita vallásilag, és hogy folyamatos az egymás kritizálása, de soha senki nem bántja egymást úgy, hogy abból kirekesztés legyen, vagy pláne gyűlölet, vagy agresszió. Tucatnyinál is több itt a vallási irányzat, de mindenki megfér egymás mellett és együtt, mert valahogy tudattá vált valami, ami mindennél fontosabb. Az összetartozás. Egy Isten van, hozzá tartozunk és így mindenki egy, még akkor is, ha más. Igen, azt gondolom Isten az, aki összefogja ezt a népet, mégpedig a szeretet Istene. Ezért is volt hihetetlen nagy trauma Jichak Rabin halála, amit senki nem akart, amit mindenki elutasít, mint megoldást, a megoldásnak itt soha nem az agresszió a módja. Akkor, 18 évvel ezelőtt valaki mégis arra ragadtatta magát, hogy fegyvert fogjon a saját vére ellen. Trauma ez, nehezen kiheverhető. Furcsa módon most ’56 jutott az eszembe. Itt elképzelhetetlen lett volna embereket akasztani! Még idegeneket sem szokás, a saját népből valókat pedig teljesen kizárt! A bosszú itt nem játszik, vagy nem úgy, hogy az magában hordozza a fizikai bántalmazás bármelyik formáját, a bosszú itt sajátos, összekapaszkodás és tanulás, szellemi fölényre törekvés, hit és vallás.

Mi összetartozunk, a békesség népe vagyunk, és ha az egész világ ellenünk, Isten akkor is velünk, csak ezért a szeretetért, csak az élet tiszteletéért és a hűségért. A zsidó nép felnőtt. Nem gyerek már és nem dacos kamasz, hanem érett, idős nép, aki tudja, hogy felelősséggel tartozik önmagáért és másokért is. A Tórában (Ószövetségben) levő mondatok egyike ebben a vezérfonal: Tudd, honnan jöttél, és ki előtt fogsz megállni majd, számot adni. Ma Rabinért égnek a gyertyák és régi-új fogadalmak születnek meg a szívekben: Nem bántjuk egymást. Az Élet szent, az élet szép. Örömre és békességre, tiszteletre és toleranciára tanítjuk a gyermekeinket. Ez a mi vallásunk esszenciája, semmi más.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.