Pont, miután mondtam Patríciának, L. nagyobbik lányának, hogy dehogy sült le, októberben már nem lehet leégni, kifeküdve a napra úgy megpörkölődtem, ahogy már régen nem, - pecsenyekacsa. Ebben a formátumban nagyon jól nézek ki, az egyik etióp kislány meg is jegyezte, amikor visszajöttem a merkaz klitába, hogy at jafa! Jafa meod! (Szép vagy! Szép vagy nagyon!) Akkor még nem láttam magam a tükörben. Hát ez gáz. Sötét lett a bőröm, mint valami bennszülöttnek, villognak az arcomban a szemeim, világít a fogsorom és csíkos a nyakam. :) Egyébként sokszor jártam már így. Kijelentek valamit és a JóIsten azonnal megcáfolja. Viccesen tanít, ez kétségtelen. Igazából azért mentem le a partra, mert egyrészt már nagyon régen voltam lent, legalább három napja, :) másrészt pedig sábesz van, úgysem nagyon akartam csinálni semmit. De tegnap előtt a stressztől vagy mifene ki is csapta a szám valami kórság, és ma reggel úgy is keltem, hogy fáj a torkom, a jobb fülem, és a nyakamon az összes nyirokcsomó be van dagadva. Szóval gyógyulni is mentem le a tengerhez, gondoltam a napfény sterilizál, ha bújkál bennem valami, hát majd jól elpusztítja. Amúgy itt most mindenki beteg, a kanadaiak versenyt tüsszögnek, és lila orral bolyonganak a folyosón, a magyar olék közül András egyfolytában köhög, és múlt héten Ibi is beteg volt, egy egész guriga papírtörlőt elhasznált orrfújásra. Úgy tűnt, hogy én sem úszom meg. Nos, jelentem, a napkúra jót tett, a vírust leégésre cseréltem. Patrícia pedig rájöhetett, hogy nem mindig a felnőtteknek van igaza. :)

Itt most nagyon szép idő van. A múlt heti hűvösség után visszatért a nyár-féle, olyan kora nyári a hangulat, a levegő reggel még nagyon friss, azután tűz a nap, a tenger már nem langyos, de még finom, és a homokban fekve nem izzad az ember, csak jólesően átmelegszik. Október van, jó volna, ha ez a hangulat áthúzódna novemberre is, akkor csak kibírnám valahogy… Azt mondják itt esős a tél, és a leghidegebb idő 10-12 fok nappal, fagypont fölött van éjszaka. Igazán kíváncsi vagyok, milyen itt a tél! Azt is mondják, hogy három hónap csak. Márciustól már nagyon enyhe, nagyon kedves az idő, és langyos szép tavasz van, amikor már majdnem újra fürdeni lehet. Nagyon kíváncsi vagyok a tavaszra is. Hogyan virágoznak a mandulafák, hogyan árad a levegőben a narancsfák illata!? Nem énekelek Zoránt, igenis várom a májust, én mindig a májust várom, a nyárelőt, a friss eperrel, a kócos fűcsomókkal, a hirtelen jött zivatarokkal, miegymás. Nincs szebb a tavaszi-nyári évszakváltásnál! Ami végre szellemi-érzelmi szinten is beköszönthetne az életemben. :) Valószínűleg azért nem tudok betelni a fizikai valóságával ennek. Mert ez még nem történt meg.

L. Nos, valóban könnyű lenne beleszeretni. Négy gyerekes apa, özvegy, két kislánnyal, akik most 9 és hat évesek. Szép férfi, sőt, a legszebb talán, akit eddig ismertem, magas, és hasonlít egy kicsit a ggy.-ra, de csak annyira éppen, hogy az kellemes emlékeket idézzen fel, ne a nyomorúságot. Nálam három évvel fiatalabb. Könnyű lenne, nagyon könnyű, beleszeretni, és átengedni magam az érzéseimnek, de hála Istennek ma már bölcsebb vagyok talán, kicsit jobban észnél, és nem engedtem ezt meg. Egyrészt azért, mert most már odafigyelek sokkal jobban minden szóra, minden hangsúlyra. :) nem tudom, hogy tudna-e tisztelni engem, nem tudom, mennyire tudna részt venni az életemnek a legfontosabb részében, abban, ahogyan gondolkodom, amit fontosnak tartok, az írásaimban. Mennyire értene, mennyire tudna szeretni? Másrészt azért NEM, mert van barátnője, és ez éppen elég taszító benne. A nő nincs itt, de jönni fog. A nő egy szemét, valamelyik bejegyzésben miatta is írtam a kullancsos részt, mert azt ő elevenítette fel bennem. Tipikusan az. Kullancs. Ráakaszkodós, lehúzós, önző dög, aki felhasznál mindent és kihasznál mindenkit. Ha L-nek ő kell, egy ilyen nő kell, akkor nincs mit keresnem, és most úgy tűnik, ő kell, mert a távolság mindent megszépít. Arra jutottam, hogy mindenki menthetetlen az alól, amit meg kell tapasztalnia. L.-nek úgy látszik, szüksége van még egy nagy falhoz csapódásra, és ameddig azt meg nem éri, úgy sem érti meg azt, ami történik… Ez van. Az ember nehezen érti meg saját magát, nehezen méri fel a saját szükségleteit. Azt hiszem csak az élet harmadán, felén jön el az a pillanat, amikor tisztában leszünk azzal, hogy mit szeretnénk és hogyan, mit várunk el, és mit tudunk adni. A miérteket pedig halálunkig keressük. Nagyon megszerettem L. gyerekeit, és az anyukáját is, Ibit. És hála Istennek őket szeretnem nem tilos.

Néha kiabálnék dühömben, a lélek kiabál is bennem, amikor hallom azt a törődést, amivel L. azzal a nővel beszél. Legszívesebben ráordítanék, hogy nem érted? Nem érdemli meg! Nem látod? Mennyire csak játszik, játssza az eszét, hogyan tekeri rád magát, nem ez jár neki! Nem az, hogy megkérdezd, jól aludt – e, nem az, hogy azt mondd neki, fáradtnak hallod a hangját, nem az, hogy vigasztald és bátorítsd, és nem az, hogy azt ismételgesd, mennyire hiányzik neked, hiszen amikor Te voltál bajban, nem állt melletted! Nem szereti a gyerekeidet, fattyúnak nevezi őket és genetikai hulladéknak, kirakja őket az ajtó elé, amikor nem fogadnak szót, és megüti, megveri őket! Aki nem szereti a gyerekeidet, az hogyan szerethetne téged? Tönkretette az életedet, amikor azt mondta lépj ki a munkahelyedről és menjetek külföldre, elúszott miatta 3 millió forintod, és most sincs itt veled, hogy segítsen neked, majd csak akkor fog jönni, amikor Te már mindent megteremtesz, és azért jön, hogy eltartsd, azért jön, hogy még lehúzhassa rólad, amit csak lehet! Nem, bizony nem azért jön utánad, mert szeret. Persze, hogy szüksége van rád. Csak éppen nem azért van rád szüksége, amiért te szeretnéd, hogy szüksége legyen. Legszívesebben elmondanám neki, hogy emellett a nő mellett csak egy lúzer lehet, mert eddig is csak vesztessé tette őt. Elmondanám, de nem tehetem. Nem akarnám, hogy azt higgye, azért mondom, mert más okom lenne arra, mint hogy féltem. Őt is féltem már, és nem csak a kislányokat. Nem szeretném, ha azt gondolná, bármiféle érdek vezérel. L. nem kell nekem. Így nem kell. Mert nekem már csak olyan férfi kellene, aki szeret engem, és akinek a szeretetében életem végéig biztos lehetek. De félek, hogy ezt nem mérné fel, nem ismerné fel, nem tudná rólam. Honnan is tudhatná? És mint barátot, nem szeretném elveszíteni. Ahhoz már túl közel van, túl jól megismertem… De hazudni sem akarok itt, sem magamnak, sem másnak. Persze, hogy a lélek néha túlzásokba is esik, és amikor hallom őt, L.-t beszélgetni, nem tagadhatom le, hogy néha úgy is felsikít bennem: „engem vigyél fel a padlásra!” Csakhogy nem feltétlenül róla szól ez, nem vele kapcsolatos. Hanem csak Valakivel. De ezt is csak kevesen értik, azt hiszem. Nekem járna. Tudom. Még ha nem is tőle, de Valakitől. Tudom. Mindegy. Talán majd egyszer megkapom. Addig pedig hadd fájjon. Nekem a hiány, L-nek pedig az, ami következik rá, most a közvetlen jövőben, mint tapasztalat. A sikoltozó lélek száját két kézzel jó erősen betapasztom, és hadd fájjon. Ha Isten hagyja ezt, akkor nyilván így kell lennie. Beletörődtem. A tenger változatlan, morajlik, és amíg ez a föld forog a saját tengelye és a nap körül, minden tél után tavasz jön, és minden tavasz után nyárelő. Várom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.