Az érzés, amikor először válik könnyűvé, szinte észrevétlenné, elolvasni egy pasi hátán a pólójára írt feliratot, felbecsülhetetlen! :) Amikor az óriásplakátok szövege már nem riaszt és automatikussá válik a fordított irányú olvasás, no, hát az is. Fordított? Egyébként, ki tudja, mi a fordított igazából? Az irányokkal csak mi foglalkozunk itt a földön, emberek. Ülnek, beszélgetnek mögöttem. Most már értem. Néha már egy másik nyelven is gondolkodom. Pedig még csak egy hónapja vagyok itt. Egyszerűbb. Az élet itt egyszerűbb, egyértelmű, neutrális. Így is minősíthetném, de nem teszem. Még félreértenék. Csak abban az értelmében semleges, hogy nem bánt másokat. De soha nem közömbös.

Egyszerű álmok. Egyszerű valóság. Én egyszerű ember vagyok, soha nem vágytam másra, mint arra, hogy visszamosolyogjanak rám. A mosoly ingyen van, a szavak is, mégis a legdrágább, nehezen adják. Nehezen tanultam meg ezt. Talán a legnehezebben. Tizenéves koromban Hannával, a legjobb barátnőmmel úgy képzeltük el az életünket, hogy egy közösség tagjai vagyunk, akik megosztanak egymással majdnem mindent, ahol nem számít a tulajdon, vagy legalábbis nem olyan mértékben, hogy az meghatározzon. John Lennon szólt mindig, Rolling Stones kevésbé, de a Pink Floydot gond nélkül értettük, amikor a falakról volt szó. Nekem az Edda nem jött be, szép volt a gyerekkorom. Lázadni nemigen volt miért, szabadságot adtak a szüleim, kiteljesedtem a saját kezemmel hímzett farmerekben és abban, hogy mezítláb sétálok a körúton. Mert megtehetem. Ha néznek is furcsán az emberek, nincsen, amivel ártani akarnék, ezért nem állnak az utamba, ha megbotránkoznak is, szeretnek. Ezt gondoltam és így is hittem. Micsoda naiv hit, ugye? Mondom én. Nem múlt el belőlem.

Szóval ott tartottam, hogy közösség és közösségi élet. Arra vágytunk Hannával mindketten. Hírből hallottunk csak Woodstokról pedig, nem voltunk a gyermekei. A kibucokról pláne, még álmomban sem. Vallásokról dettó. Ahogy mondtam, szép gyerekkorom volt, mielőtt bármi kényes téma szóba került volna, „nicht vor dem kind” megjegyzéssel lehalkították a hangjukat a felnőttek körülöttem és kb. harminc éves koromig nem is tudtam meg semmit. Lehet, hogy nem írom helyesen, németül soha nem voltam hajlandó megtanulni, Apa hiába rejtett el laprágókat a gyerekeknek szóló német nyelvkönyvben hét éves koromtól. A der-die-das, a tische, a fenster és egyéb szavakkal kapcsolatban súlyos ellenérzésekkel viseltettem, pedig a laprágó akkor nagyon menő cucc volt, és Apa a kevéske feketén váltott dollárjából vette a Wien szálló valutás boltjában, - de úgy sem kellett nekem. Érthetetlenül álltak előttem a szüleim, végül feladták, talán arra gondoltak, szegény gyerek, lehet, hogy nincs is nyelvérzéke, hát, istenem, van ilyen… Tizenkét évesen azután csont nélkül megtanultam angolul egy év alatt, és az Ifjúsági Magazin levelező rovatában találtam magamnak társakat a világ minden tájáról, Svédországból, Svájcból, Angliából, Finnországból. Levelezőpartnerek. Sokat köszönhetek nekik. Nina Saarinen angolul írt levelei azóta is megvannak… Évekig leveleztem angolul tinédzserekkel, 15 éves koromtól meg a Kölcsey-be jártam, onnantól kezdve naplót írtam franciául és volt kedvem Simone de Beauvoirt eredetiben olvasni. Sartre volt az én vezérlő csillagom, ami a filozófiát illeti, és azt gondoltam, hogy igenis minden az embereken múlik, tessék a háborúkat és a fegyverkezést abbahagyni, illő most már egy szép, békés világot teremteni, amiben mindenki szereti egymást, senki nem irigykedik, senki sem gyűlölködik. Sajátos értelmezés. Szerettem a közösségeket, meglapulni szerettem bennük, csak ülni és figyelni az embereket, hogy milyen különleges mindegyik. Ez sem múlt el. Anettel még két-három éve is csak úgy letelepedtünk egy pláza közepén és figyeltük a járókelőket. Nem azért, ahogy sokan mások, hogy kibeszéljük őket, milyen a ruhájuk, vagy, hogy ez meg az mennyire ciki, vagy éppen milyen jól néz ki, hanem azért, mert ezt az időtöltést találtuk a legizgalmasabbnak. Az emberek érdekesek. Egy-egy külön világ, mindegyik. Próbáltuk kitalálni, milyen életet élhetnek. Honnan jönnek, hová mennek. Történeteket képzeltünk köréjük, elhelyeztük a világban őket. Soha nem volt olyan barátnőm, mint Anett, akivel mindezt meg lehetett volna tenni. Pedig ő a lányom lehetne. A kor nem számít, az irányokhoz hasonlóan majdnem teljesen lényegtelen.

A buszon a férfi ma reggel úgy ült, mintha nem tartozna oda. Sehová sem. Gondolkodva figyelte az embereket, engem is hosszan nézett, nem bántóan, nem követelőzően, nem áthatóan, hogy megijedtem volna. Csak éppen tudtam, hogy lát. Először arra gondoltam, hogy ugyanúgy játszik, mint Anett és én. De nem. Volt benne valamiféle kívül helyezkedés, túl szelíd volt, túl sokat tudott rólunk. Fekete haja rövidre nyírva, sűrű haj, és szemüveg, barna szemek. Magas volt. Az átlagosnál magasabb. A fülében nincs head-set és a kezében mobiltelefon sem, nem hallgatott zenét, nem is beszélgetett senkivel. Csak ült ott, nagy csendben és figyelt. Körülötte zsongtak, ahogy szoktak, az emberek. Este lejött a mexikói házaspár az irodába. Rendszerint a folyosón interneteznek egy kisebb tabletről, de most bejöttek a géphez, skype-oltak volna. Három gyerekük van, nagyon vallásosak, az asszony kendőben jár, szoknyában, és olyan nap nincs, hogy a férfi ne fehér ingben lenne. Az anya biztos elaltatta a gyerekeket, mert csak később érkezett, akkor, amikor a férje már a gépnél ült. Csendesen nyitott be az ajtón és még nagyobb csendben húzta be maga mögött. Kezében egy tányéron szalvétával letakarva hozott valamit, és egy üvegpohárban tea hűlt. Óvatos, lassú mozdulatokkal tette le mindezeket a férfi elé az asztalra, aki csak felnézett rá és elmosolyodott. Az asszony odahúzott mellé egy széket, de ezzel sem csapott zajt, és leült. Hátradőlt. Azután csendesen beszélgetni kezdtek.

Van az az érzés, amikor egyszerűen csak jó valaki mellett lenni. Amikor a jelenlét az, amiből árad valami, ami megnyugtató, ami olyan, mintha elringatna. Volt néhány betegem, akiknek az ágya mellett is éreztem ezt, vagy épp olyankor, miközben a zuhany alatt mostam a hátukat. Sugárzott belőlük a békesség, a gondolataik, a belső lényük áttört rajtuk keresztül és hullámokban sodorta felém azt, amit leginkább talán szeretetnek neveznék. Én általában fenntartással vagyok a vallásosok iránt, ezt a mexikói házaspárt is csak sokáig figyeltem, igyekeztem kategóriába sorolni őket, jól van, oké, fehér ing, meg izé, a fejükön kipa, fekete bársony, és kendő, a kislány harisnyás, még nyáron is, a kisfiú pedig nincs még három éves, hosszú a haja. De a ma esti epizód megakadályozott ebben. Lehetetlenné vált a tipizálás. Mindenki más. És képtelenül más karakterű emberek hordozzák mégis ugyanazokat a vonásokat. A szentség, ha nevezhetem így, azonos volt a buszon ülő férfiben és a házaspárban. A figyelem és a csend. Amit egymás felé, vagy éppen mások felé gyakorolnak. Méltóságosak. Mondhatnám őket angyaloknak, de nem teszem. Abban vagyok csak biztos, hogy találkoztak már angyalokkal. Vagy az angyalok erős valósággal körülöttük álldogálnak. A jelenlétüket érzem, és a jelenlétükben érzem ezt. A védelmet, tisztaságot, valamit, ami nem erről a földről való.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.