Kicsit hosszabb poszt mobiltelefonokról és egyéb őrültségekről, vágyakról, satöbbi, de amiben kiderül, hogy minden válhat az ember javára, még a saját hülyesége is, még a hiábavalóságok is...

A harmadik próbanap után tehát hivatalosan is beléptettek. A harmadik napot már ki is fizetik. Állítólag. Még nem tudom, ugyanis még nem kaptam fizetést, most lesz a negyedik hét, hogy elkezdtem dolgozni. Fizetés csak a jövő héten lesz. Egyelőre az itteni minimálbér szerinti órabérben alkalmaznak, de jár az alapbérhez még a műszakpótlék és az utazási költségek, valamint satöbbi, amit nem értettem meg, pedig Irina, az orosz származású főnővér hosszasan beszélt erről. Azt, hogy végül hogyan jutottam álláshoz, azt hiszem nem meséltem még el. Pedig valamelyest vicces. Viccesen kétségbeesett, mint amilyen egész életemben voltam. Valóban azt gondolom, hogy az emberrel mindig olyan dolgok történnek csak meg, ami az alapvető karakteréből fakad, a helyzeteket a jellem indukálja, Isten pedig jó fej, és mindent képes felhasználni, ami adódik. A jóra.

Túl a rébuszokon, az történt, hogy a hónap elején elkövettem egy meglehetősen nagy bakit, olyasmit, amit pedig általában nem szoktam. A lényeg az volt, hogy mindenképpen akartam egy telefont, rendeset, olyat, amivel mindent lehet csinálni, internetezni is, ami ide kompatibilis, és hozzám is, és ami megéri. Magyarországról telefon nélkül jöttem el, mert nem volt, nem maradt már pénzem rá, hogy vegyek. Érkezésem után nem sokkal, amikor már megvolt minden iratom és kb. azzal egy időben, hogy meg is jött az utolsó fizetésem a magyar számlámra, elszámolva benne a harmincöt nap megmaradt szabadságomat, egészen gazdagnak éreztem magam. És úgy gondoltam, eljött az ideje az efféle ügyletnek. Ráadásul hallottam a lehetőségről, hogy az itteni telefontársaságok egyike, a Hot mobile,(egyébként az Orange és a Cellcom is) nagyon kedvező részletfizetéssel kínál mobiltelefonokat. Olyan csomagajánlatok vannak, amik közül az egyik pl. havi 69 sékelért lehetővé teszi a 3G internetet, az itteni összes hálózatba az összes hívást és sms-t ingyen, valamint a világ harmincegy országába még a vezetékes hívások is ingyen vannak benne (a fiúkkal, Apával is korlátlanul beszélhetek!), naná, hogy rákattantam. Nagyon szuper telefonokat kínáltak 36 havi részletre, havi 110 sékelért+ a csomag ára, az havi 179, tehát úgy döntöttem, kell nekem ilyen! iPhone 5-öst akartam venni. Még soha nem volt ilyen kaliberű telefonom….

Így hát elmentem október első napjaiban az egyik üzletbe és elmondtam, hogy mit szeretnék. A fiatal nő nagyon rendes volt, mondjuk az iPhone-ról lebeszélt, de semmi baj, hagytam magam, a Galaxy androidos rendszerét amúgy is jobban ismerem, a készülék meg sokkal szebb, mint egy iphone, nagyobb a kijelzője, írni is simán lehet, és 12 izés kamera, a fényképezőgépet is megspóroltam rajta. Megkötöttük a szerződést, és amíg a hölgy elvitte az irataimat fénymásolni, elkérte a bankkártyámat is. Előtte megbeszéltük, hogy részletet szeretnék, azt a 36 hónapost, hogy jobban értsük egymást és az egész ügylet világos legyen, le is írt mindent egy papírra, utána alá is húzta. Az, ami ezután történt, az elég kacifántos. A magyar hitelkártyámról a pénzt a bankom egy összegben emelte le, mert nem ismerte fel azt az opciót, miszerint a teljes összeg ennyi meg ennyi, de kéretik azt 36 egyenlő részletben teljesíteni. A telefon teljes árát kifizettem tehát, anélkül, hogy tudtam volna róla, az összes megtakarított pénzem ugrott, egyetlen pillanat alatt! Mindaz, amit félretettem, hogy hazaküldöm majd az otthon maradt hiteleimre, minden aranytartalék, hogy még esetleg egy hónapig nyugodtan csak nyelvet tanuljak, ésatöbbi… Nem is tudtam meg az üzletben, csak akkor, amikor hazaértem. Lesápadtam, és ez volt a legenyhébb tünet, amit említhetek. Szó szerint fizikailag lettem rosszul, egy rendes úrilány nyilván el is ájult volna, de én örököltem némi józan paraszti vért. Nem sírtam. Csak kb. két napig nem tudtam enni. Ja, és aludni sem. Persze beszéltem a bankommal, persze másnap visszamentem az üzletbe, hogy csináljunk vissza mindent, de mindkét oldalról közölték, hogy nem szívesen, és hogy az nagy nehézségekbe ütközne. Újabb programot futtattam le az agyamban, újabb két nap alatt, hogy mi van akkor, ha az üzletet valóban sztornírozzuk, a pénzt meg visszautalja a bank, de közben eltűnik, úton-útfélen, volt már ilyen, vagy elhúzódik az egész ügylet, nekem meg se telefonom, se pénzem nem lesz?

Beszéltem a legidősebb fiammal, neki egyedül bevallottam, mekkora egy katasztrófa történt, és én mennyire hülye vagyok, miért nem figyeltem oda? A gyerek nevetgélt és szemmel láthatóan élvezte a helyzetet, de nem az én káromra, szegény igyekezett megnyugtatni. Anya, végülis nem ez a legrosszabb üzlet, amit kötöttél életedben, és legalább most van egy normális telefonod, mondta. Na, de kisfiam ennyiért? Újabb nevetgélés. Anya, ezek szerint most megtehetted, volt a számládon annyi pénz, hogy le tudták vonni, jött az újabb válasz. Na, igen. Megtehettem, de nem ezt akartam. Megtehettem, de milyen nehezen megszerzett pénz volt ez! Másfél évet dolgoztam érte szabadság nélkül!! Anya, most örülj neki! Van egy jó telefonod. És ráadásul a tiéd, ki van fizetve. Akkor már gátlás nélkül nevetett a skype-on, pontosan tudta, mennyi mindent vettem eddig, és mindig csak részletre, volt, hogy el is adósodtam, igen. Beszélgettünk még a lehetőségről, hogy esetleg eladom, de az a helyzet állt elő, hogy azt csak 1000 sékel veszteséggel tehettem volna meg, azt pedig még nagyobb baromság lett volna bevállalni. Azon túl, hogy már az első félórában beleszerettem a készülékbe, a jót igenis nagyon könnyű megszokni! Így hát újabb két napig gondolkodtam. A második napon az ulpánról hazafelé ettem egy schwarmát a kis téren a fa alatt itt, amit nagyon szeretek, és fejben akkor is csak osztottam-szoroztam, számolgattam a következő hónapok anyagi dolgait, még szerencse, hogy Apa matektanár, nagyon jól tudok számolni. Tudtam, hogy nem fog stimmelni semmi, elég nagy baj lesz, ha nem tudok semennyi pénzt hazaküldeni, akkor a magyar világom hullik darabokra. És hogyan is lehetnék boldog itt, ha ott nem úgy mennek a dolgok, ahogyan kell? Egészen kétségbeestem a számolgatás végeredményétől…

Kétségbeestem, gondolkodtam, és visszaemlékeztem rá, hogy amikor megérkeztem ide, és kb. a harmadik napon lementem Ibivel meg a két kislánnyal a tengerre, Ibivel észrevettük, hogy a Merkaz Klitától ötven méterre a sarkon egy kórházhoz nagyon is hasonló intézmény van. Napokig nézegettük az épület teraszát, ahová idős embereket tologattak ki-be, és Ibi megkérdezte tőlem, miért nem megyek be majd valamelyik nap, ha elmúltak az ünnepek, lehet, hogy felvennének. El is sétáltunk arrafelé, elolvastam a feliratot, ez nem kórház, hanem idősek otthona, mondtam Ibinek, illetve kórház, de nem olyan, ahová menni szeretnék, krónikus bel., és én pontosan tudtam, hogy mi az. Ibi megrántotta a vállát, hát jó, ő csak úgy megemlítette, felelte, de persze ezt nekem kell tudni, és különben meg legyen úgy, ahogy gondolom, ez az én életem. Nem állítom, hogy nem ütött azonnal szöget a fejembe, hogy milyen fura, idejövök, mert most éppen itt van hely, ezen a környéken, amit egyébként már évek óta kinéztem magamnak, a Szochnut éppen ezt kínálja fel, mint lehetőséget a letelepedésre, és másnap, amikor felébredek, azt láthatom, hogy a sarkon ott egy potenciális munkahely… :) Igenis szöget ütött. :) És tőlem tagadhatja bárki Isten létezését, én ilyesmi történetek alapján tudom, hogy Ő több mint van, sokkal több, mint létező, egyszerűen kézzel foghatóan gondoskodik rólam, nekem ezekre a részletekre alapozódik a hitem és gondolom ezért is megingathatatlan. :) A lényeg az, hogy aznap, miután megebédeltem a parkban, olyan mértékben felidegesítettem magam a várható anyagi helyzetemen, hogy fogtam magam és a kórház felé indultam haza. A tíz perc alatt végiggondoltam, mit fogok tenni, és azt is, hogy nincs mit veszítenem. Beléptem a szélesre nyitott kapun, aznap még a kocsibejáró is nyitva volt, és egyenesen gyalogoltam befelé. A belső bejárat mögött azt találtam, amire számítottam. Kerekes székek és idős magatehetetlen emberek mindenfelé. Egy nagy ebédlő volt jobbra, egészen nyitott tér, társalgó is egyben. A kilenc asztal mindegyike mellett négy-öt ember, szemben velük a bekapcsolt TV, az asztalokat éppen leszedték, egy kendős arab asszony törölgette. Balra a nővérpult, megálltam mellette. Jött szemben velem egy középkorú nő, rendesen felöltözve, nem hozzátartozónak tűnt, hanem olyasvalakinek, aki itt dolgozik. Talán a könyvelő, futott át a gondolat bennem, és később kiderült, hogy valóban az. megszólítottam. Jó napot kívánok, a főnővért keresem. Milyen ügyben? - kérdezte. Dolgozni szeretnék. Várjon, egy pillanat, azonnal szólok neki, mondta mosolyogva, és mikor visszajött, kérdezgetni kezdett. Honnan jöttem, ki vagyok. Válaszolgattam, ahogy tudtam. Ő pedig szóval tartott, míg Irina megérkezett.

Nem tudom, feltűnt-e már valakinek, de nekem most határozottan igen, hogy a főnővérek karaktere is mindenütt nagyon hasonló lehet. Azonnal tudtam, hogy ő az. Irina. Magas. Szőkésbarna, egyenes tartású, lassan jár-kel, kinyújtja a kezét felém, nadrágot visel, combközépig érő fehér köpennyel, halkan beszél, és érezni, hogy közben nagyon figyel, nézi az arcomat, aminek minden rezdülését azonnal értelmezi is. Behívott az irodába, kérlek, foglalj helyet, mondta, az is milyen jellegzetes, hogy főnővérek mindig tegezik a nővéreket, azt a gondolatot sugallva, hogy egyenrangúak. - Miben tudnék segíteni neked? – kérdezte, miután leültem. - Szükségem van egy állásra, dolgozni akarok, nagyon muszáj dolgoznom, nem maradhatok munka nélkül, mondtam neki egyszerűen. Bólintott, mint aki érti. Fogalmam sincs, mi volt az arcomon, anya szerint én lehetetlenül őszinte vagyok, minden rám van írva, azonnal kiül a szemembe a félelem, a kétségbeesés, az öröm és a vágy, szegény mindig azt mondta, ne hazudjak, ne próbáljam meg, mert az nekem úgysem megy… Valószínűleg így is van. - Honnan jöttél? Mivel foglalkoztál eddig? - kérdezte Irina, és miközben beszéltem, sűrűn bólogatott. Beszélgettünk, kérdezett a magyar helyzetről is, kérdezte mennyit kerestem ott, mire volt elég, kérdezett a gyerekekről is, és hogy mennyit dolgoztam egészségügyben, milyen osztályokon. Jegyzetelt egy fehér papírra, időnként csóválta a fejét. - Hallgass ide, mondta azután, én fel tudlak venni, de csak metapeletnek egyelőre és nem nővérnek, amíg a bizonyítványaid nincsenek lefordítva, elfogadtatva, és nem tudod teljesen jól a nyelvet. - Bólintottam. Biztos voltam benne, hogy így kell majd kezdenem, legalulról. Elmondta a feltételeket, a juttatásokat, és utána kérdőn nézett rám. - Gondold meg, mondta. - Nincs mit meggondolnom, dolgozni szeretnék, akarok, dolgoznom kell, muszáj! -  Elmosolyodott. Jó, akkor kérem a személyidet, és felírunk egy-két adatot még. Lapozgatott egy naptárban és egy cetlire felírta a próbanapjaim dátumát. Miközben fénymásolta az iratokat, tovább beszélgettünk. Elmesélte, hogy ő is ugyanígy kezdte. Kérdeztem honnan jött, a válasz nem lepett meg, a neve alapján sem, és enyhe bájos akcentusa még mindig van, Oroszországból. - Figyelj csak, folytatta azután, nem lesz semmi baj! Tudod, hogy én hogyan kezdtem egy kórházban? Amikor megérkeztem, ajtókat mostam és kilincseket pucoltam! Ne félj! Majd szépen lassan kialakul minden. Leat-leat! Megcsináltatod az irataidat, megcsinálod a vizsgákat, addigra úgy fogsz beszélni, mintha itt születtél volna, és akkor majd lesz másik státuszod. Most megnézed, hogy bírod ezt a munkát, tudod-e csinálni, mert ez fizikailag elég nehéz, de ha menni fog, akkor emellett tudsz tanulni, én segítek neked a beosztásban, meg amit tudok… Na, ekkor volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy el fogom sírni magam, ha ezt nem hagyja abba, és nem szóltam semmit, csak néztem az ölembe ejtett kezeimet. Amikor pár pillanat után megnyugodtam, akkor is csak annyit tudtam kinyögni, hogy köszönöm. Felnéztem rá. Megint olyan volt a tekintete, mintha mindent értene. - Mikor jársz ulpánra? – kérdezte. - Délelőtt. Úgyhogy tudok éjszakázni is, feleltem lelkesen, tudod, Magyarországon húsz évig csak éjszakás műszakban dolgoztam. - Persze, és akkor hogy mész a műszak után iskolába? - Jó sok kávéval, mondtam neki. Akkor megint elmosolyodott. - Irina, Te mióta vagy az országban, kérdeztem tőle. - Tizenöt éve. - Ok. akkor talán nekem is van reményem, tényleg, mondtam neki, és akkor már én is tudtam mosolyogni, ő pedig bólintott. Utána felállt, még egyszer kezet fogtunk. Üdv’ nálunk és b’haclaha! Várunk szeretettel csütörtökön reggel! - Így köszönt el. És hát így kezdődött el az itteni életem valóságosan. Egy rossznak látszó, szerencsétlennek tűnő telefonos üzletkötéssel… :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.