Óvatosságra intenek. Nem csak azért, mert olyannyira sokan vannak, és azonos hangzásúak, hogy könnyedén össze lehet keverni őket, hanem azért is, mert ha egyszer rosszul tanulja meg ragozni őket valaki, akkor az rögzül benne, semmi más, és utána már nagyon nehéz a dolgokat jóvátenni… A héber igéket csoportokba osztották. 7 van belőle. A logika nem mindig segít. Pedig ez a legkövetkezetesebb nyelv, amit ismerek.

Nincs kedvem enni. Amikor megvettem azt a kis lakást az Ajtósi Dürer soron, és átköltöztem oda, anya valamelyik nap felhívott és azt kérdezte, főztem-e már. Felidegesített a kérdéssel, mint általában. Tudhatta volna, hogy fáraszt a főzés, nem szerettem soha, túl sokat kellett csinálni. Négy gyerek mellett állandóan főztem, éveken át. Voltak nyarak, hogy ki sem jöttem a konyhából. Legalábbis ma így emlékszem azokra a nyarakra. De anya ezt nem tudta, honnan is tudta volna, nem volt ilyen jellegű tapasztalata, neki csak én voltam, ő dolgozott, és a nagymamám főzött ránk. Anya viszont tudott valamit, amit akkor még én nem tudtam. A főzés az otthont jelenti. Bárhol a világon, ahol egy asszony a tűzhely mellé áll, bárhová, ahová beviszi a lábast, az edényeit, ott van az otthona. Egy asszonynak mindig. Szoktam itt főzni. Az első naptól kezdve. Finomakat eszem. Jókat főzök magamra, csak a mennyiséget volt nehéz megszokni. Hogy már semmiből nem kell olyan sok.

Az igéken gondolkozom, héberül formálok mondatokat a fejemben, miközben vágom a hagymát, pucolom a krumplit. Az ivrit nem könnyű nyelv, vannak benne töréspontok, olyanok, mint a küszöbök, vagy a palánkok inkább, át kell rajtuk jutni. Néha megakad az ember, azután egyik pillanatról a másikra valahogy valami átviszi és olyan, mintha mindig tudta volna azokat a dolgokat, amiknek felfogásával, megértésével addig heteken át küszködött. A jövő időt is megértem egyszer majd. Erre gondolok, miközben a mangót darabolom fel a sárgadinnyével és a gránátalmával, gyümölcssalátának.

Nincs kedvem enni egyedül. Amikor a lányom megszületett és alig volt még egy éves, orvosira akartam menni, de képtelen voltam felkészülni a felvételire a kicsi csecsemő mellett. Egyre feszültebb voltam, ingerültebb, és anya aggódva figyelt. Azt hiszem akkor vette át az irányítást. Csak évekkel később mondta el, mennyire rossz volt látnia, hogy magam is rájövök, befejezetlen maradt egy futam, mielőtt egy másikba belekezdtem. Nem lettem volna jó orvos, de anya ezt nem tudta, Nem volt tisztában a korlátaimmal, mindig többet gondolt rólam és többet várt tőlem. Jó volt ez így, mert anya egyvalamit biztosan tudott, amit akkor én magam még nem, engem mindig az elvárások vittek előre, a megfelelési kényszer, amivel születtem, és amivel ők is beoltottak engem. És még valamit tudott. Bármilyen hivatásra is született egy asszony, abban a pillanatban, ahogy élet fogant a méhében, minden másodlagossá válik számára. Amikor anya lesz, teljesen átstrukturálódik a belső világa, és már soha nem fogja egésznek érezni a saját boldogságát, a gyerekei biztonságának tudata nélkül, a gyerekei jelenléte, közelsége nélkül. Bármilyen nehéz is volt felnevelni őket. Hiába nagyok már, felnőttek.

Ivrit szavakat látok, amikor este lefekszem, és sokszor kapom magam azon, hogy ezen a nyelven is gondolkodom, amikor jövök-megyek, utazom a buszon, matroniton. Reggel a kávémat az ablak mellett iszom, ahonnan a tenger kékje látszik és Haifa, az emberek arca már ismerősnek tűnik a kisvárosban. Egyre többet értek, és végtelen békesség van a szívemben, itthon vagyok, lágyan ölel át az itteni szél. Minden pillanatban hálát adok, hogy megérhettem ezeket a napokat. És mégis. Miközben bárhol járok, csak az van a fejemben, ők mit szólnának? Hogyan ennék a sárkánygyümölcsöt, hogyan építenének homokvárat a medúzáknak, hogyan készülnének a bevonulásra, hogyan vennék fel a telefont, amikor az első itteni barátok hívják őket, a bronzbarnára sült bőrükön hogyan állna a póló, amit az outletben láttam, melyik farmert akarnák, és melyik skarpit a kirakatból. A legkisebb, akivel mindezt az utat együtt képzeltük el. A középső, akivel annyi gond és öröm volt mindig, és aki leginkább rám hasonlít. A legnagyobb, aki az apjára. És a lányom. A vejemmel. Hiányoznak. Nagyon.

Hosszú ideig azt gondoltam a nyelvekről, hogy vannak erősebbek és gyengébbek, amiket el tud nyomni valamelyik másik. Még ma is ezt tapasztalom. Az angol talán a legerősebb, ha beszéli az ember, leszorít minden más nyelvet és uralkodik felettük. Nem jutnak eszembe a szavak, sokszor csakis angolul. Mostanában ez átfordulni látszik. Tegnap először történt meg velem, hogy nem beszélgettem az ameriakaiakkal ugyanolyan könnyedén, ahogy szoktam, hanem nyekegtem, keresnem kellett a megfelelő szavakat, mert azok valahogyan mindig ivritül jöttek. Nevettünk ezen. Azt gondolom, sokáig azt gondoltam, hogy az agyamban kisebbek a fiókok, mint szeretném, nem fér el bennük ez a négy nyelv, és azért van ez így, hogy valamelyik mindig felülkerekedik odabent. Mikor fogok ivritül álmodni? És akkor hol lesz az angol és a magyar? Elszundítanak bennem végleg? Mindig megvetettem egy kicsit azokat a külföldre szakadt hazánk fiait, akik visszatérve, törve beszélték a magyart. Nem tudtam elképzelni, hogy nem affektálnak. Ma már nem mernék ítélkezni. A hanglejtésem máris megváltozott, pedig csak egy hónapja vagyok itt. Most már mérhetetlenül csodálom azokat az embereket, akik több nyelven hibátlanul, szinte akcentus nélkül beszélnek!

Vajon mi lesz velem? És ha írni szeretnék? Meg kell változtatnom a gondolkodásomat magamról is. Korlátlanságot kell feltételeznem. A saját agyam végtelen kapacitását kell modelleznem napról- napra, míg tudattá nem válik bennem: képes vagyok megszerezni és beépíteni az újat, birtokolni, anélkül, hogy bármit elveszítenék, bármiről le kelljen mondanom. De kár, hogy nem írt erről még senki! De kár, hogy nem osztotta meg senki, többnyelvű író, hogyan kezdődött, hogyan sikerült? De kár, hogy nem mondta el egyetlen emigráns sem, soha őszintén, mennyi a fájdalmas könny és mennyi a váratlanul érkező öröm a biztos tudatban, hogy így kellett lennie? Hogy meddig fáj, és a vigasz kitart-e? A megnyugvásig elég –e? És hogy legalább egálban lesz-e minden a legvégén?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.