Végül nem hagytak békén. Nem teheted, mondogatták, nem lehet, hogy hallgass, erről a főnöknek tudnia kell! - Jó, de miért éppen tőlem? - ezt gondoltam magamban, és megvártam egy hétvégét a maga szombatjával, számítva arra, hogy majd valami feltámad bennem, ha más nem, akkor egy ötlet, vagy halk és szelíd hang, ami majd valamit suttog bennem, de nem történt ilyesmi, sőt, ellenkezőleg. A nyugtalanság nőtt bennem csak és furamódra ilyesmi gondolatok adódtak, hogy a szeretet mindent eltűr, nem rója fel a gonoszt, satöbbi... El is határoztam, hogy oké, akkor én nem teszek semmit, már egyébként is vége van az egésznek, nem más, mint egy lezárt, kellemetlen történet, ennyi. De azután szombat este mosogattam a műszakban Rutival, aki szintén kérdőre vont. Mikor mész Irinához? Tétován néztem rá. Szerinted is kéne? Miért, szerinted nem? És mondd, mégis, én hogy dolgozzak így? Hogy dolgozzunk így? Holnap vagy holnapután majd a mi zsebünkből vesz ki valamit? Ha nem teszünk semmit, bármikor újra megtörténhet! Nem válaszoltam. Jó, hát akkor ha Te nem mégy, akkor holnap én megyek be Irinához és elmesélem neki az egész történetet! Ruti felháborodott, mégis szelíd arccal állt meg a mosogató mellett. Kezében a rongy mozdulatlanul lógott, ő pedig csak nézett rám és válaszra várt. Nem kell, nem kell, majd én beszélek vele, mondtam, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy helyesen cselekszem. Próbáltam Apát hívni, nem vette fel a telefont aznap este.

Másnap intéznivalóm volt, jó sok, nem tudtam beilleszteni sehová azt a napirendi pontot, hogy bemenjek a főnökömhöz és elmondjam neki, hogyan próbáltak meglopni... Fél három után indultam otthonról, a főnök már ilyenkor nem szokott bent lenni, és a nyugtalanság nőtt bennem, mégiscsak el kellett volna ezt rendeznem. Még a Czeichner Vili bácsi is eszembe jutott. Szegény öreg. Amikor elmesélte nekem, hogy a kopasz fejét kezdte ütni az egyik beteghordó, amikor nem sikerült elég gyorsan átülnie a kerekes székbe, a halála előtt történt ez nem sokkal... Nem tudta a beteghordót megnevezni, én csak sejtettem ki volt, de akkor nem tettem semmit. Később megírtam a kisregényben, az Exitben. Az jutott eszembe, hogy Manal-t is megírtam itt a blogon, és hogy egyszer rendesen is megírom majd őt és az egész történetet valahol, ezt már elhatároztam. de eszembe jutott a magyar munkahelyi vezetőm arckifejezése, amikor a kisregényből értesült a történtekről. Addigra az illető beteghordót már kirúgták, Erika mégis teljesen feldúltan nézett akkor rám: - Mi az, hogy van igazságszolgáltatás, és hogy már úgysincs itt! Kriszta! Mi az, hogy nem szóltál? Erről tudnom kellett volna! Ki tudja, hány embert bántott addig, míg ki nem rúgtam egészen más miatt! vedd tudomásul, hogy így bűnrészes lettél! - Tiltakoztam. - Miért gondolod, hogy nem vagy az? - kérdezte Erika. - A hallgatásoddal lehetővé tetted, hogy maradjon és ki tudja, még hányan hallgattak és hány idős ember sírt éjszakánként! Igenis Te is bűnös vagy! ...Hát, jó. Ez is eszembe jutott, miközben ballagtam munkába és úgy döntöttem, ahogy Gedeon annak idején. Kigyapjúztam az egészet. Arra jutottam, ha Irina még bent lesz valami csoda folytán, akkor nem hagyok gondolkodási időt magamnak, beszélni fogok vele. - Istenem, dünnyögtem magam elé, ha Te is azt akarod, hogy szóljak, akkor tedd ezt valahogy lehetővé...

Beértem a munkahelyemre és nem lepődtem meg, hogy Irina éppen ott ül a nővérpulton. Szemmel láthatóan fáradt volt, de kedves hangulatban beszélgetett a nővérrel. Köszönés után megkérdeztem tőle, mikor lenne egy kis ideje rám. Hosszú? - kérdezte. - Nem hosszú, csak nem könnyű - feleltem, mire azonnal leszállt a pultról és elindult az iroda felé. - Akkor gyere. Mielőtt leültem, becsuktam az ajtót. Nem tudom már, nem emlékszem nagyon, miket mondtam, de valami olyasmit biztosan, hogy részemről ez már egy lezárt történet és hogy nem akarok semmiféle balagant, viszont mindenki úgy gondolja, sőt én is, hogy azért erről neki tudnia kell. Szegény türelmesen várt, hogy végre elkezdjem. Amikor pedig belekezdtem, akkor elég röviden sikerült ismertetnem a sztorit, ő közben többször lehajtotta a fejét, hogy nekem a beszédet könnyebbé tegye. Végül aztán bólintott. Rendben, köszönöm, hogy elmondtad. Ki fogom vizsgálni a dolgot. Még egyszer megkérdezte tőlem, kik voltak aznap este velem  műszakban és ki tud a történetről, azután felállt én is felkeltem és elindultunk az irodából kifelé. Nem kell félned, fordult vissza a lift ajtajából még egyszer és rám mosolygott.  De azt javaslom, vigyázz jobban a telefonodra, és a táskádban tartsd. Vagy a legjobb, ha bezárod a szekrényedbe. A liftajtó becsukódott én meg megkönnyebbültem.

Rita és Ruti örültek. Manal pedig  két nap múlva jelentkezett nálam. :) Félrevont, hogy senki ne hallja. - Te elmondtad Irinának, hogy mi történt a telefonoddal? - Igen. Miért? - Én is ezt kérdezem, válaszolta. Miért mondtad el neki? - Kedvem lett volna az arcába vágni, hogy azért te szerencsétlen, mert nem vagyok annyira hülye, mint amennyire annak látszom, de ezt mégsem tettem. - Figyelj, te semmit sem tudsz rólam, mondtam neki ehelyett, nekem elég sok nehéz dolog volt már és van az életemben, az egyik ez volt közülük, Irinával beszélgettem sok mindenről, és többek közt ezt is elmeséltem... - De, hát én... én megtaláltam a telefonodat - motyogta. - Igen, és ezt köszönöm is. - És tudod, miért találtam meg? - ... Kérdőn néztem rá. - Mert te jó ember vagy... - At isa tova... - Ránéztem, fanyarul elmosolyodtam. - Igen? Hát, ha így is van, mégis van elég bajom - mondtam neki és otthagytam. Kezdődött a műszak. Állt a pult mellett, ahová félrevont, és csak nézett utánam.

Azóta olyan fura, olyan kiszámíthatatlanul viselkedik, mint Guszun, a csekkfüzet történet után. Néha kedves, majdnem olyan alázatos, mint egy kiskutya, máskor meg nem szól hozzám. Fogalma sincs, hogy mihez kezdjen velem... azt hiszem. Guszun egyébként február óta hol a férje miatt, hol a saját maga jogán betegállományban volt és a múlt héten kilépett. Ma pedig azt hallottam, tegnap éjszakás volt Manal és reggel, amikor hazafelé indult, azt mondta a többieknek, hogy ez volt az utolsó munkanapja...

Így végződnek a lopás-csalás sztorik abban az országban, ahol a volt miniszterelnök is hat év letöltendőt kap megvesztegetésért. Kicsiben és nagyban ugyanaz. Minden.

Aznap, amikor ez a telefonos sztori megesett épp Jom ha Atzmaut előestéje volt. Terveztem erről írni és most igyekszem bepótolni, mert az a helyzet, hogy ez fontosabb task, mint az egész "hogyan kíséreljük meglopni a kollégánkat Manal-módra"... Úgyhogy akkor most, íme:

Engem itt (és nem csak itt, hanem már Magyarországon is) mindig elbűvöltek a bibliai ünnepek. Amióta csak megismertem őket, szeretem. A zsidó ünnepek a túlélésről szólnak, az emberség győzelméről, az életről, Isten erejéről, hát hogyisne bűvölnének el! A mai napig szeretem mindet! Az Újév hármasát - világ megteremtése-Engesztelés napja-Sátoros ünnep, - a nyolcnapos Hanukát, a Purimot, az egyhetes  Pészachot, a Sávuot-ot, -kegyelem és áldás, hogy ismerhetem ezeket az ünnepeket és megtarthatom őket!

De az újkori, (nem bibliai), az állam kialakulása utáni ünnepek méltóságát itt éreztem meg igazán.

Izrael újkori ünnepeihez tartozik a Pészach után következő ünnepsorozat is, ami a Jom ha Shoa, Jom ha Zikaron és Jom ha Atzmaut hármasságát foglalja magában. Nagyjából egy hét alatt zajlik ez. Jom ha Shoa, az ugye, egyértelmű. A holocaust áldozataira emlékezünk ezen a napon minden évben. Két nap múlva jön el Jom ha Zikaron, ekkor az Izraelért életüket veszített áldozatokról emlékezünk meg, és mindkét ünnepen megszólal az a bizonyos légvédelmi sziréna, amitől az egész országban egy percre megáll az élet. Iszonyúan megható, elmondhatatlanul fájdalmas és mély pillanatok ezek. Az erejét talán az adja, hogy mindenki együtt van ebben a pillanatban. Egy a gyász, egy a tisztelet, egy a fájdalom, és megérzi, megérti ezt az ember akkor is, ha személyesen nem érintett ebben, és részese lesz, mert annyira erős ez az egység, hogy kiterjeszkedik valahogyan...Az emberiség tragédiái ezek. Valami olyan fájdalom és veszteség, ami eternális. Jom ha Zikaron után közvetlenül következik azonban Jom ha Atzmaut, és ahogy eljön az este, a gyász örömbe fordul, a városokban kigyúlnak a fények, az emlékmécsesek helyében villódznak a színes lámpafüzérek, tűzijáték van és karnevál, mindenki csillagszórókkal járkál az utcán, a parkokban, köztereken pedig másnap reggeltől sül az "al ha és", a barbecue itteni megfelelője, családok és baráti társaságok ülnek a parton, a füvön, a leterített pokrócokon és szól a zene, mindenféle zene, mindenhonnan... Ez végtelenül felemelő! Ezt látnia, éreznie kéne mindenkinek, legalább egyszer! ... Háború helyett béke. Halál helyett élet. Komolyan. Lassan már tényleg úgy gondolom, ezen a földön csak egyetlen nép él, amelyik tudja ennek  a két kijelentésnek igazságát, ismeri ennek örök érvényességét, és csak egyetlen nép él, ez a nép az, aki szívből képes megünnepelni ezt!

...Háború helyett békét! Halál helyett életet!...

Isten azt mondta: Ehje aser ehje. Pongyola fordításban ez úgy ismert: Vagyok, aki vagyok. Pedig eredetileg ezt jelenti: leszek, aki leszek. Az ige ugyanis ebben a formájában jövő idejű. Az örök létezést fejezi ki. (Isten tehát azt mondta önmagáról: a Létezés vagyok = Az élet) - ... Akkor hát ünnepeljünk! :) Ünnepeljük, hogy élünk és tartsuk mindennél fontosabbnak magát az Életet. ez az igaz istentisztelet. szeretettel.

A munkahelyemen orosz származású a szociális munkás, Fíra. Gömbölyded kis asszony, lelkes, minden héten többször tart kézműves foglalkozást, gyógytornát és mindenféle játékot az időseknek, a termet az ünnepekre saját maga díszíti. valahányszor megjelenik, összetoljuk az asztalokat, hogy mindenki aki még képes ilyesmire, körbeülhesse azt. Fíra mindig hoz magával cd-t, amiről zene szól, régi jiddis dallamok, izraeli népzene vagy orosz dalok, az én lelkemben meg nem tudom mi lakik, de volt egy alkalom még télen, amikor majdnem sikerült elsírnom magam, ahogy láttam a kisöregek arcát felderülni. A zenék akusztikusak, nem hangzik alattuk a szöveg, csak a dallam van meg és aki akarja dudorászhatja...Akkor épp szólt egy valami, ami nagyon ismerősnek tűnt, és egyszercsak beugrott szövegestől: priháááágyííííla na berek katyúsa, na viszokij bereg na krutoj... Nem tudom, mi történt velem. Isten tudja. Olyan régen volt már, hogy ötödikben ezt énekeltük kórusban! és abban az időben nem tartozott hozzá semmiféle eszme, ideológia, nekünk nem, akkor egyszerűen csak boldogan énekeltük, mert jó volt énekelni, szépen hangzott... És fogalmam sincs, miért futottak össze a könnyek a szememben... Talán mert mások megpróbálták ezt is csúffá tenni. Talán mert ezt is el akarták törölni bennem, meg akarták másítani, valami rossznak, hazugnak bélyegezték és bélyegzik most is, ott, ahol születtem. Nem tudom. Lehet, hogy ezért. Aki ismeri ezt a blogot és az életemet, az tudja, mit gondolok az oroszokról és hogyan látom őket. Tudja azt is, hogy nem feltétlenül és nem mindig pozitív a viszonyulásom. A történelmi tényeket tekintve sem, és a jelen tapasztalataimat illetően sem. Nem vagyok orosz-barát, nem vagyok kommunista, nem szívesen csatlakozom pártokhoz. De ami igaz, ami szép, ami jó és felemelő, az nem söpörhető le és el, ez ellen határozott tiltakozás van bennem, volt és remélem, hogy lesz is mindenkor, azt a leborult szivarvégit neki! Hát nem lehet a történelem egyes részeit elhazudni!Nem lehet letagadni, semmissé tenni! Az nem más volna, mint gyengéden végrehajtott gyilkosság...

Így hát azután nagyon örültem, amikor tegnap előtt Fíra megjelent egy transzparenssel a kezében, amiből seperc alatt készített egy üzenőtáblát, és ezzel egyidőben közölte velem, hogy másnapra minden orosz származású kisöregnek készítsek ki a székére fehér ruhát, mert ünnepelni fogunk! Megünnepeljük a második világháborús veteránjainkat, akik még köztünk élnek. Tartunk nekik egy megemlékezést külön is, magunk között, mert megérdemlik, hiszen az életükkel sokak életét mentették meg... Megtartottuk a megemlékezést, nagyon megható volt. Baltás libabőrös karral álldogálva nézte és olvasta a transzparenst és alig hittem a szememnek, ott könnyezett! Akiket ápolunk, - ezt én is most tudtam meg! - azok közt van, aki Sztálingrádnál harcolt, van, aki Berlinnél. A fasizmus, a nácik, a pusztítás ellen. És itt élnek még közöttünk. Naponta kelthetjük fel őket, fürdethetjük és tehetjük eléjük az ételt. Ez is kegyelem. És Ők az én eleven emlékművem. Nem oszlopok, hideg fehér márvány, és főként nem városokba bemasírozó idegen megszálló katonák és áldozataik emlékére emelt akármilyen kőhalom. Nem egy torz, meggyötört angyal, hanem emberek. Hús és vér emberek, bennük a lélek, emlékek, küzdelmek, gondolatok és érzések. Élő emberek. És én az életre esküszöm...

Igazából ciki és kényelmetlen, kellemetlen volt megírni is... de muszáj volt, valahogy kényszerűség... és most már mindegy

Nem tudom, miért csinálta. Tényleg. Miért csinálta? Talán ez bánt leginkább. De tényleg. Legyünk őszinték! Bánt egyáltalán? Vagy igazából már csak tudomásul veszem, mint a legtöbb dolgot, ami mostanában velem történik? Ami megtörténik velem. Azt hiszem, inkább az utóbbi. Csodálkozom olykor-olykor, de azt is csak rövid ideig: Ez is  van? Így is van? Nahát!

És ennyi.

Manal. Szőkére festett haja alatt nem tudni, mit gondol, a fejében mi járhat. Formás teste van, mindig táncol, rendszerint nagyon hangosan beszél, többnyire nevet, és bohóckodik az öregeknek. Meglehetősen zajosan ünnepelte a születésnapját idén márciusban, vett egy háromemeletes tortát, behozta a munkahelyünkre és szétosztotta, egyszóval nagy ünnepet rendezett. Mindenkinek azt mondta, amikor kérdezték, hogy mennyi idős, hogy 23. Persze sejtettük, hogy több, azután Morad az arab fiú valahonnan meg is tudakolta, 38. Tök nem számít a kor, nem is azért jegyzem itt meg. Csak úgy.

Amit tudni róla: beteg az édesapja, (egyszer elsírta magát előttem az egyik betegszobában) hét fiútestvére van (ezt egy kolléganő mondta és amikor tőle rákérdeztem, nevetve bólintott, aztán megrántotta a vállát: ha férjhez akarnál menni, tudok néhányat közülük) és van egy fia (akiről soha nem beszél, csak egyszer meghallottam, hogy telefonon hívja).

Amit tapasztaltam vele: rendszerint és kezdettől fogva kicsit hülyének nézett, (elkunyerálta a délelőttös műszakjaimat, leginkább azokat, amik ünnepekre estek, és fente a fogát az éjszakai műszakomra is mindig, többször elmondta, hogy ha nem bírom az éjszakázást, - és ez nem baj, tette hozzá, sokan vannak ezzel így, - hát akkor ő szívesen átvállalja), persze ezek a legtöbbet fizető műszakok... de ő az, aki több esetben, sőt, talán mindig félretett nekem ennivalót és valami egészen elképesztő módon láthatóan ellágyult arccal figyelte, amikor észrevette, hogy a konyhában eszem. B'téavon mami! - mondta ilyenkor mindig és mosolygott. Meghívott a szülinapi bulijára, arra is, amit a kórházon kívül rendezett. Mindig keményen dolgozott, soha nem hagyta, hogy egyedül emelgessem a legnehezebb betegeket. Amikor arról volt szó, hogy esetleg felkerülök az emeletre, akkor ő volt, aki ezt nem engedte (lehet, persze, hogy ebben közrejátszott az is, hogy aki helyettem került volna le, azt ő nem szívleli..., de a lényeg az, hogy akkor ez nekem elég jól esett)

Szóval... Nem tudom, hogy ami ma történt, azt miért csinálta?
???

Együtt dolgoztunk ma párban, ő és én. A konyhában voltunk és a betegek közt. Vacsoráztatás után rendet kell tenni és utána kezdjük a fektetést. Viszonylag korán, háromnegyed hétkor végeztünk. Mielőtt fektetni kezdünk hétkor, én rendszerint elszívok egy cigit a kertben, ő telefonálni szokott, vagy pisilni megy. Kimentem, leültem, elszívtam egy cigit, közben megnéztem az üzeneteimet a telefonomon, majd visszatettem azt a zsebembe és bementem. Rutinosan dolgozunk mi ketten, haladtunk szobáról szobára, együtt. Éli bácsit lefektettem, ő éppen akkor tolta befelé Joszelét, még hallottam, hogy pittyeg egyet a telefon a zsebemben, valaki írt, gondoltam, maajd megnézem, talán a gyerekek. A 18-as szobában éppen Zsenyát fektettem le, de még a székben ült, amikor Manal jött befelé Mihaelával. Valamit mondtam Zsenyának, aki mosolygott, Manal hátrafordult, nem érthette, oroszul beszéltem, de ő is elmosolyodott és vállon veregette Zsenyát, miközben az én oldalamat is meglökte, nem túl széles a szoba két kerekesszéknek egymás mellett. Csípőtájon ért hozzám és fura érzésem volt tőle, valami nem stimmelt abban, ahogy hozzám ütődött, annyira azért nem szűk a hely, hogy ne tudott volna kikerülni, és amúgy is, volt valami fura az egész helyzetben. Pár pillanatra hátat fordítottunk egymásnak, kicseréltük a pelenkákat, aztán betakargattuk őket, az öregeket, majd leoltottuk a villanyt és kimentünk a szobából. Ő ment ki előbb. Már nem sok szoba volt hátra, négy, kevesebb, mint a fele. Kint az étkezőben megfogtam Manyuska székét, azon az oldalon, ahol ma dolgoztunk, ő a legnehezebb beteg, és az övé volt a következő szoba. Kicsit meglepődtem, amikor észrevettem, hogy Manal átment a folyosó túlsó végére, de arra gondoltam haladni akar, vagy csengettek onnan, hogy már lefeküdnének, volt már ilyen. Manyecskát betoltam a szobába és gügyögtem neki oroszul, mint egy kisgyereknek. Éppen vetkőztetni kezdtem, amikor véletlenül a saját derekamhoz ütődött a könyököm és valahogy olyan furcsa hiányérzetem lett. Benyúltam a zsebembe és a cigit találtam ott az öngyújtóval. Benyúltam a másik zsebembe is, de tudtam, hogy oda csak a szemüvegemet raktam... Te úristen, hol van a telefonom?
???
Otthagytam Mányust a szoba közepén a tolószékben, Sara, a szobatársa ott volt mellette, Mányus vak és nem mozog, tudtam, hogy nem lesz baj. Kirontottam a folyosóra és először visszamentem Zsenyáék szobájába. Ott jártunk közvetlenül előtte és emlékeztem arra a furcsa lökdösődésre, arra gondoltam kiesett a zsebemből, miközben, vagy amikor pelenkáztam és az ágy fölé hajoltam. De nem volt ott. Sem Zsenya ágyában, sem a padlón. Végigfutottam a folyosón, benéztem az előtte levő szobába is, aztán végigvizslattam az ebédlőt, nem volt sehol. Egyenesen Manalhoz mentem ezután, és elmondtam neki, mi történt. Nem találom a telefonomat, kértem, hogy segítsen. Elővette az övét, mondjam a számomat, közben rám mosolygott, mindjárt meglesz, ha kicsöng, mondta. Tárcsázott, illetve beütögette a számokat, én pedig kértem, hogy jöjjön velem, visszafelé a folyosón és amíg kicseng ne tegye le, akkor tényleg megtaláljuk hamar! De ezt valahogy mintha nem hallotta volna. Elindult visszafelé a szobába, mondta, hogy én menjek csak, ő csörgeti... Aztán egy fél perc múlva utánam szólt, ez nem megy, nem cseng ki a telefon, ki van kapcsolva... Visszakiabáltam, hogy az lehetetlen! Az előbb beszéltem róla, és fullra fel van töltve az akku! Visszamentem, hogy a szemébe nézzek. Tudtam, addig is, igazából már a lökdösődés óta tudtam, éreztem, csak nem hittem el... - Figyelj, ez egy új telefon, 18 havi részletre vettem....- mondtam neki halkan. Emlékszem, visszakérdezett, mennyi volt és én azt is megmondtam neki. Ő meg csak állt előttem és én olvastam az arcán, olvastam a gondolataiban. Kicsit félelmetes volt ez. Azután hátat fordítottam neki és elindultam kifelé a szobából, és valami történt a fejemben, mert fél perc alatt rájöttem, mit kell tennem. Nem magamtól volt ez. Valami érzés volt, de erős: Most azonnal el kell mondanom ezt mindenkinek, akinek lehet, aki még itt van! Persze nem azt, amit gondolok, sőt tudok, ami történt igazából, hanem csak a tényeket...És kérnem kell mindenkit, segítsenek.

Először a nővérhez mentem, Jázminhoz. Éppen telefonált szokás szerint. Én szokásomtól eltérően hangosan és érthetően elmondtam neki, hogy elveszett a telefonom éppen, nem találom, most veszett el, igen, itt a házban, a folyosón vagy valamelyik szobában és meg kell lennie. Tárcsázta ő is a számomat és megállapította ő is, hogy a telefonom ki van kapcsolva. Ismét csak hangosan és érthetően elmondtam, hogy az lehetetlen, az előbb beszéltem róla. Erre nem szólt semmit, talán kicsit megvonta a vállát és nézett rám egykedvűen. Az asztalra csaptam a nyitott tenyeremmel, aztán hátat fordítottam és otthagytam. Szerencsémre Ráhel lánya éppen jött ki a 15-ös szobából. Ő zsidó. Szeret engem. Tisztel is, az egész családja, pészachra kaptam tőle kis ajándékot is, a hátam mögött pedig hallottam, ahogy dícsér... Elmondtam neki is mindent, kértem, hogy segítsen, azonnal mondta, hogy hívjuk fel a szolgáltatómat, együtt mentünk vissza a nővérpulthoz. Telefonálni kezdett a hot mobile-nak. Közben megjött Rita, aki Moraddal dolgozott ma párban, és mert valaki éppen csengetett, felháborodottan kérdezte nem halljuk-e a csengőt, de aztán vette a lapot, hogy mi történik és kivette Ráhel lányának a kezéből a telefont. Rita elég nagyszájú és eszes. Hangosan ordítva a telefonba és a levegőbe mondta el, hogy mi történt, de nem hagyta, hogy letiltsák a telefonban a sim kártyát. Hanem letette. Ráhel lánya javasolta, hogy hívjuk fel a rendőrséget is. Ezzel Rita is egyetértett, ha nem találnánk meg a telefont.De még előbb keressük egy kicsit, hátha meglesz. Oké, mondta, és akkor most el is megyünk megkeressük. Hol volt meg utoljára? Elindultunk a 18-as szobába. Azután a folyosón lelassította a lépteit. - Figyelj csak, ha az előbb beszéltél róla, most pedig ki van kapcsolva, pedig fel volt töltve, akkor nem csak kiesett a zsebedből! - mondta és rám nézett. Bólintottam. Elhúzta a száját, megcsóválta a fejét. Beértünk a szobába, felemelte Zsenyán a takarót, kipakolta a kerekesszéket, miközben egyfolytában csóválta a fejét, aztán lehalkított hangon csak annyit mondott: - Figyelj csak ide, tudod mit mondok neked? Meg fogja találni! ...Mindjárt meg fogja találni, de legkésőbb holnap...- Bólintottam. Ebben bíztam én is...

Morad jött a folyosón, mögötte Manal. - Itt maradok, addig keressük, míg meg nem lesz, ne aggódj! - mondta Manal, és elindult a konyha felé... Jól van, gondoltam, alakul ez. Rita bement a fürdőszobába, Morad pedig éppen azt kérdezgette milyen volt a telefon, mennyiért vettem, satöbbi, és még javában beszélgettünk, amikor Manal kiabálni kezdett: Krisztina, Krisztina! Rita kihajolt a fürdő ajtaján. Az arca sok mindent elárult. Leginkább győzelmet. Talán még kacsintott is. Azután együtt rohantunk hárman a konyha felé. Ő, Morad, meg én. Manal ott állt a konyha ajtajában, kezén kesztyű, és előtte a nagy szemetes kuka, a kezében pedig a telefonom a tokjában. A sötétkék tokon a humusz maszatja és salátadarabok... - Ez az? - kérdezte valamiféle szemrehányó tekintettel, én meg nyúltam volna érte, de ő ragaszkodott hozzá, hogy lemossa a tokot, aztán megvizsgálta a telefont, hogy működik-e. Bekapcsolta, megállapította, hogy igen, de a hangja is le van halkítva és aztán miközben végre a kezembe adta a telefont,  mosolyogva és harsányan közölte velem, hogy azért reméli kap valami ajándékot, hogy megtalálta nekem...

Mit csináltam? Hálálkodtam, persze. Sőt. Megkérdeztem, mit szeretne. Azután pedig még többször, újra és újra biztosítottam róla, mennyire hálás vagyok. Ritát meg pár pillanat múlva félrehívtam, és mondtam neki, hogy mi történt, azt csak mi ketten tudjuk. Szerinte beszélnem kellene a főnővérrel, ezt válaszolta. Megismételtem neki a mondatot. Hogy IGAZÁBÓL mi történt, azt csak mi ketten tudjuk, és persze ő...aki tette. Ráhel lánya pedig sejti. Mondjuk mindenki sejti, akinek van egy csepp esze, de.... Bebizonyítani ezt sohasem lehetne...

És hogy mi van? Semmi sincsen. Vagy a semminél azért talán egy kicsivel több, de nem sokkal. Leginkább azon vagyok egészen meglepődve, hogy mennyire nem lettem felzaklatva. Sírni sem tudtam volna. Akkor sem, és most sem tudnék. Fel sem háborodtam. Talán egy kis csodálkozást érzek. Ezt így? Velem? Hát oké. Legyen. Egy ősrégi játéknak érzem. Ami talán egy kicsit túl sablonos is...De ha játszani kell, hát akkor játsszuk el...

És őszintén szólva hálás vagyok. Igen. Kifejezett hálát érzek azért, hogy Európában születtem, nevelkedtem, hogy van rengeteg olvasmányélményem. Hogy elmúltam negyven és hogy meglepődés és megrendülés helyett, megőrizve a hidegvéremet, most épp tudtam, hogy mit kell tennem. Mert az van, hogy inkább nézzen szerencsétlen hülyének, hagyom neki, hagyom bárkinek, ha így megúszom a veszteséget, ha megmarad, ami az enyém, többek közt az életem is, ha úgy adódik... Nem számít. A győzelem - félelmetesen bonyolult és mégis egyszerű dolog... A csekkfüzet óta hidegebb a fejem, tudom hol vagyok. Manalt pedig nem irigylem. Sem az álmaiért, sem azokért a dolgokért, amivel el kell majd számolnia... Én megbocsátok. Neki is, mint ahogy Guszunnak is megbocsátottam. Tanultam ma is. Sokkal, de sokkal óvatosabbnak kell lennem. Elővigyázatosnak. Figyelmesnek.

A világ durva, kiismerhetetlen hely, ahol az emberek legtöbbször mindenféle logikát nélkülözve össze-vissza cselekszenek. És tesznek egymás ellen és önmaguk ellen is.

Pár mécses csupán. Hat. A kisasztalon, az üzenőfal alatt. Fekete terítőn, mellette két szál szegfűre hasonlító virág. Már mindenki odakint ül az ebédlőben, amikor jön a szociális munkás és név szerint kéri, hogy kit toljunk oda az asztalhoz. Alice, Lídia, Éli, Paulina, Rivka, Sarah. Nem figyelünk rá, csak utólag vesszük észre, hogy ők is épp hatan vannak.

Alice mögött állok, kezem a kerekes szék fogantyúján. A szociális munkás egy fóliázott lapot tart maga előtt. Pár mondatban emlékszik, nem sok amit mond, de néha a kevesebb több. Mindenki mélyen hallgat, ahogy felolvassa az imát. Jizkor. Emlékezés. Nagyjából értem csak a szavakat, pedig szépen, lassan, tagoltan beszél. "Legyen nekik békesség odafent, találjanak végre megnyugvást"... A szöveg valahogy így ér véget. Csendes az ámen, amit mondunk rá. Utána nyújtja a gyertyákat az idősek felé. Egyesével, aki akarja közülük, gyújtsa meg őket. Sarah az első. Az egyedüli, aki áll, aki még képes rá, a járókeretre támaszkodik.  Lídia a következő. Lídia sírni akkor kezd, amikor a lángok megremegnek, a mécsesek már mind égnek. Nagy darab asszony. Orosz származású, vaskos, erős. Rendhagyó a kadis, amit mond, felsorolja a neveket. Nővérek, fivérek, unokatestvérek. Egyik tenyerem a hátán, akkor veszem észre, amikor a kezem a szociális munkás kezéhez ér. Alice pár pillanat múlva kéri, hogy vigyem vissza őt az asztalhoz. Kezem újra a szék fogantyúján. A kocsi nehezen gördül. Tolom őt magam előtt. A jizkor-gyertyák huszonnégy órán át égnek. Vajon elég lesz-e? Már csak hatan maradtak. Hatmillió lélekért.

Este 7-kor bezárt minden üzlet. Az utca néptelen, autók nem járnak. Mintha ünnep volna, de most nem szólnak dallamok, nem hallatszik edények zörrenése, nevetés, beszélgetés. Csak a tenger és a szél suttogja véget nem érő üzenetét. Az élet... az ÉLET... és méltóságteljes a csend, mélység, amiben meghallani egymás lélegzetét...

Másnap délelőtt Juditnál vagyok és éppen a teraszon teregetek, amikor megszólal a sziréna. Szemben, alattam az utcán látom, ahogy megállnak az autók, kiszállnak belőlük az emberek, és megállnak mellettük, egyenes háttal állnak az autóik mellett, és állnak a buszmegállókban, az Állatkert előtt is a kisgyerekek a szüleikkel mindannyian vigyáz állásban, lehajtott fejjel. Semmi nem mozdul. Iszonyatos a csend. Csak a sziréna zúg, elnyújtott sikítás, és nincs benne semmi hisztéria. Mindent betöltő sírás, sikoltás ez. Az ég felé, az égből, a földnek. Erős. Annyira hangos, hogy nem is hallani semmi mást. Egy percig tart, nem tovább, de egy örökkévalóságnak tűnik. Állok vigyázban én is, kezemből kicsúszik a ruha, minden, amit tartottam addig, csendben lehull a székre, a földre, lehull bennem és rólam...

Szolídan szédültem tegnap este már,
az elmúlt két-három hét után, amikor bebizonyosodott, hogy többet bírok, mint amit gondoltam, hogy bírni fogok, és mindig így van ez. Munka munkát követett, és én tettem a dolgom, jöttem -mentem, miközben arra gondoltam nap mint nap, persze, hogy ó, tejóég, de jó lenne csak egy fizetésből, egy állásból kényelmesen megélni végre, és nem rohangálni...

Így teltek a napjaim áprilisban:

Reggel fél hatkor kelés, macskák megetetése, kávé nekem, fogmosás, miegyéb és indulás Francis-hoz nyolc órára. Feri bácsi már a legelső alkalommal, hogy megismerkedtünk, a telefonban közölte velem, ő erdélyből származik, nem bírja a pontatlanságot... 8-ra tehát pontban oda kellett érnem, ha jött a busz, ha nem, és volt, hogy legyalogoltam inkább az utat, nehogy elkéssek, ez egy jó félórás séta volt. 8-tól 10-ig azután megreggeliztettem őt, felöltöztettem, beadtam a gyógyszereit, megmértem a vérnyomását, elmosogattam, levittem a szemetet. 10 órára átmentem Judithoz, aki az én gondozottam, és akivel állandó konfliktusom csupán csak az volt az elmúlt két hétben, hogy miért nem megyek korábban és miért nem maradok tovább. Rendszerint fél kettőig voltam nála minden  nap 10-től, olyankor kitakaríttatott velem, megcsináltam neki az egész napi ennivalóját, segítettem a fürdésben, kigyógyszereltem, hoztam neki vizet, levittem a mosókonyhába a szennyest, kimostam és megszárítottam, ez volt a napi rutin, de emellé mindig kitalált valamit. Pészach előtt rendbe tettük például a konyhaszekrényeket, pészach után pedig a ruhás szekrényt, vagy hogy menjek el a gyógyszertárba, mondta, kísérjem el ide vagy oda. Járni alig tud szegény, alig tudnak mindketten, Feri bácsi 90, Judit 80 éves.  Kettő óra előtt azután végre hazaértem, ittam egy kávét, megetettem a cicákat, átöltöztem és mentem dolgozni az idősek otthonába 3-ra. Ott este 8-ig vagy 10-ig vagyok, vagyunk, a negyven emberrel négyen, hogy kiszolgáljuk őket. Valamikor éjfél előtt minden nap hazaértem, és akkor megetettem a macskákat, lezuhanyoztam, lógtam egy kicsit az interneten, majd lefeküdtem. Másnap pedig minden kezdődött elölről...

Bevásárolni, takarítani, olvasni és írni alig maradt időm. Az idő jött és elmúlt. A tenger tőlem ötven méterre sincs, de az elmúlt hónapban csak ablakból láttam, illetve hazudok, egyik este hazasétáltam a parton mezítláb, csak hogy végre érezzem... Az idő közben nyáriasra fordult végre ugyanis. Amit nem nagyon vettem észre, csak abból, hogy már nem kell a kardigán sem, és többször van melegem, munka közben leizzadok rendesen.
Mindez, amit leírtam, persze nem a magam fényezése, nem is siránkozás, csak a tények. Dolgozom, élek. Mint ahogy mindenki más. Szorgalmasan, és fáradtan vagyok. A szombat maradt az egyetlen, ami könnyebbség, olyankor kialszom magam, jut időm csak úgy üldögélni, elmerengeni ezen-azon. Mint most is. Szeretem a szombatot.

Sokat tanulok naponta. Nyelvet, türelmet. Türelmet magam és mások felé, és belenyugvást. Ez az én életem. Nővér voltam, 18 éves koromtól az emberek közt éltem azért, hogy a fájdalmaikat enyhítsem, hogy segítsek a gyógyulásban. Most metapelet vagyok az emberek közt, hogy segítsek nekik a napi boldogulásban, egyszerűen abban, hogy élni tudjanak. Hogy tovább éljenek, és ha lehet, boldogan. Ez a feladatom. Ehhez csendesnek kell lenni, de határozottnak, olykor gyorsnak, de van, amikor egészen lassúnak, és néha bolondozni is kell, mókásnak maradni, vígasztalni. Mindig tudni kell, mikor milyennek lenni a legjobb, a leghelyesebb, a legközelebbi a szívhez. Ráhangolódni egy másik, addig teljesen idegennek hitt ember lelkére, úgy hatni rá, hogy közben eggyé lenni vele, érteni még azt is, amit nem mond ki, megtenni még azt is, amire nem is gondol, amit már kérni sem tud.  

Valamelyik nap, éppen a buszra szálltam fel, kialvatlanul és fáradtan, és az jutott eszembe, hogy magamban lázadozzak. Nekem is van életem, hé, álljunk már meg egy szóra, nekem is kell levegő, egy kicsi szünet, hadd tegyem végre azt, amit akarok, amit én szeretnék! Elhatároztam, hogy lemondom ezt a másodállást, kitalálok valamit, de lemondom valahogy és a mondat egyre csak visszhangzott bennem: Nekem is van életem! Azután odaértem Feri bácsihoz, később átmentem Judithoz, este pedig vártak Róza, Sarah, Sol, Perla, Paulina és a többiek... És rájöttem, hogy hamisak a hangok. Ők nem munka, nem rohangálás, és nem fizetségért. Ők az én életem. Ők rajtam keresztül kapnak levegőt és én velük együtt lélegzem. Nincs más, amit tehetnék. Hogy lenne, azt el kell felejtenem, a hamis hangokat nem szabad meghallanom. Ha élni akarok, ha élek, akkor ez az én utam. Mi más lenne? Az ő boldogságuk és az ő jólétük az én boldogságom forrása. Az örömöm az ő örömükből fakad...Mindig így volt ez. Így van ez, bárhová megyek,bárkivel. A szerelmeimmel, a gyerekeimmel, a betegeimmel, az idősekkel.

Kialudtam magam. Tisztábban látok. Csak ennyi kellett. Szeretem a szombatot.

Hetek óta tart a készülődés.

A lomtalanítással kezdődött, boldog, boldogtalan kidobálta a már tönkrement vagy csak megunt holmiját, az utcán a kukák mellett, vagy azok tetején, a járdák szélén hevertek az edények, ruhák, bútorok és képek, kinek mi nem kellett... Folytatódott aztán a takarítással, nyírták a bokrokat, kaparták a gyepet, öntötték a lépcsőházakban mindenütt az illatos vizet, ami az egyre gyengédebb szél mellé keveredett és felhőkben lepte el az utcát. A földszinten itt két kedves fiatal pár lakik, tegnap kifestették a lépcsőházat is, persze csak a rájuk eső részt, de mégis, és most minden hófehér. Az egyik pár férfitagja dj, hobbija a karaoke, a pincében szokott üvöltözni nem éppen x-faktoros hangján, csütörtök esténként, éjszakánként, az őrületbe kergetett vele mindenkit, - most néhány hete halkabban zenél. A lányok yorkija rózsaszín csattal rohangál a fején. A bolt ma háromkor bezár, ki sem nyit két napig, este pedig leáll a tömegközlekedés. Előre hallom a csendet. A házak ablakából már levesillat száll, az asszonyok készülődnek. Pészach lesz. Az elkerülés éjszakája. A megmenekülésé. A kivonulás ünnepe.

Lél pészach... És itt az éjszaka a lényeg, az első, a legfontosabb, az utolsó csapás ideje. Megelőzte sok figyelmeztetés az egyiptomiaknak, éppen kilenc, és a tizedik volt a legrettenetesebb, az elsőszülöttek halála. Csak az menekült meg, akinek ajtaján a félfán ott volt a bárány vére, az ártatlan és tiszta áldozaté, a jel, amit csak a nagyok értettek és értenek, a papok, és Aki elrendelte. Az emberek pedig nem kérdeztek, nem kérdeznek olyankor, amikor nem kell kérdezni. Mindig kérdeznek pedig. Csak épp nem kérdőjeleznek meg. Az Egyiptomban élő zsidók nem kérdőjelezték meg ezt az utolsó jelet sem, amit az ajtófélfára és a szemöldökfára kellett festeniük. Miért pont vér? Miért pont egy bárány vére? Ha volt is, aki kérdezett, az is csak utána, közben talán, miközben családonként egy bárányt vagy egy kecskét feláldozott és elkészítette mellé a keserű füveket. Azután bemártotta a kiontott vérbe az izsópot, és kinyújtott kézzel felkente a vért az ajtó széleire, tetejére. Előbb megtette a zsidó ember, amit kellett, engedelmeskedett, és ez mentette meg őt. Kellett hozzá hit? Nem biztos. Cselekedet kellett. Csak cselekedet kellett, mely vagy a hitből fakadt, vagy engedelmességből, hogy miből, az senkit nem érdekelt, az Istent sem érdekelte. A zsidók állandóan vitatkoznak, kérdeznek, mindenre magyarázatot várnak és keresnek, mindent meg is magyaráznak, mondják azok leginkább, akiknek ez valamiért ellenszenves ez a vonás. És ez így is van. Csak azt felejti el általában mindenki, aki ezt felrója nekünk, ennek a népnek, hogy vannak bizonyos dolgok, amikről ha vitázunk is, hogy meg kell tennünk, vagy meg kéne tennünk, azt soha nem kérdőjelezzük meg. Tíz mondatot semmiképpen sem kérdőjelezünk meg. Annak a tíznek engedelmeskedünk, vagy legalábbis nagyon igyekszünk. A kérdéseink mellett ott a cselekedet. És hogy a cselekedet engedelmességből vagy hitből fakad, az senkit sem érdekel. Istent sem érdekli. Hitből cselekedni nyilván könnyebb. De hit nélkül is lehet engedelmesnek lenni... az igyekezet, az alázat ugye, és...

*

Más

Ma voltam Juditnál, egyre többet tudok meg róla, mesél, állandóan beszél hál Istennek, nekem csak meg kell értenem. Két éve műtötték tüdőrákkal, 30 kezelést kapott utána, most egyre több a fájdalma. Rendeltek neki cigarettát, gyógyhatásút, orvosit, - sod! - mondja, - titok! - és nagyon drága. Nem meri elszívni, két slukk, naponta kétszer, ennyi lenne az orvosi adag, de a zöld, enyhén tölcsér formájúra sodort cigaretta, ami először meg sem gyullad rendesen, utána pedig alig lehet eloltani, megrémiszti. Sírdogál a fájdalomtól. Nem tudok mit tenni, sírok vele. Bekötöm a lábán a sebet, három hete elesett, nem gyógyul, az is nagyon fáj neki.

Kaptam egy másik kisöreget is helyettesítésnek, most, hogy itt vannak az ünnepek. Francis, mondták az irodában, ez a neve, csak franciául, magyarul, románul és jiddisül beszél. Ma reggel, Judit előtt mentem hozzá. Nincs túl sok dolog a bácsival, ezt is mondták, fel kell kelteni az ágyból, felöltöztetni, megreggeliztetni. És hálásak, amiért találtak valakit mellé, aki magyarul beszél, nehéz ezt itt megoldani. A bácsika apró, az ágyban fekszik, amikor megérkezem, kék szeme élénken fürkész, hatékonyabban mint egy röntgenkészülék. Köszönünk egymásnak, megfogom a kezét, ahogy bemutatkozom. - Hát maga mit keres itt? Hogy kerül maga ide? Megvonom a vállam, most mit válaszoljak erre? főként egy mondatos székely beszédmódban? Hogy szólíthatom, kérdezem inkább, amire azt feleli, hívjam Feri bácsinak. Nehezen lélegzik, a lába buci, az éjszakát és a nappalt is oxigén mellett tölti. Most volt 90 éves. Elkészítem a reggelijét. Van itt egy kipa valahol, mondja, megtalálom. Tegye föl a fejemre, amíg eszem, kéri. És míg eszeget, beszélgetünk. Szabó volt, a divatszakmában dolgozott, 19 évesen kapott mesterlevelet. Borsec vizet töltsek neki, mondja, csak azt issza itt. 8 éve érkezett Párizsból, akkor lett özvegy, 1961 óta éltek Párizsban, ő és a felesége, és jövőre lettek volna 78 éves házasok. Gyors fejszámolás után elmosolyodom. - De Feri bácsi, az nem lehetséges! Rám néz a kék szemével, átható a tekintete megint. - Dehogynem! - mondja, én a feleségemet 13 éves koromban ismertem meg, ő volt akkor alig 10. nekem nem volt senkim rajta kívül, és neki sem énrajtam kívül senki. És akkor vettem el feleségül, amikor visszajöttem Mauthausenből. Nem voltam még huszonegy, ő meg tizenkilenc. Ülök vele szemben a széken, szégyenemben zavartan nyújtom neki a zsebkendőt, megtörli a szemét. Ülök, nézem, ahogy eszeget, nézem a képeket a falon, egy lány és a férje, két unoka, nyolc dédunoka. - Gyönyörű családja van Feri bácsi, milyen csodaszép gyerekek! - Rám néz, bólint. Megtanultam már csendben, magamban sírni. - Csak ez a víz a jó! Kóstolja meg! Borszéki víz, csak ezt lehet itt meginni! - mondja pár perc múlva és önt nekem, reszketeg kézzel a műanyag pohárba.

*

Több mint ötezer éve félelmetes ez az éjszaka. Az Örökkévaló harca volt, a szabadság Istenének harca egy népért, az Ő népéért, akit sanyargattak, szolgaként kezeltek a más isteneknek hódoló emberek. 10 csapásból álló harc. A mágusok, az ő isteneikkel csak a második csapásig tudták ugyanazokat a csodákat megtenni. A vizeket vérré lehetett változtatni, és a békákat elő lehetett szólítani, hogy ellepjék a földet. De a mágusoknak és az ő isteneiknek hatalma azután korlátozottá vált, és csak az Örökkévaló volt képes a porból teremteni! Csak Ő  volt képes engedni a sáskáknak a pusztítást, a betegségnek a térnyerést, az ő akarata, engedélye kellett mindehhez. Az Ő kezében van a sötétség és a világosság, Ő az élet és a halál Ura! Több mint ötezer éve félelmetes ez az éjszaka. Nem kell elképzelnem. Már azt hiszem, tudom.

sok minden új. A választások után a régi-új magyar kormány, a metró, a szobor, a kordonbontás ott, az évszak itt és ott, a munkahely, a hangulat, az állatok az utcán.

Magam alá fordultam egy kicsit április hatodika után, a nevezetes nap után, amikor is a munkám végeztével elutaztam délnek, hogy leadjam a voksomat, oda is értem, kevéssel öt óra előtt, de még épp időben. Sosem jártam még követségen, egyetlen országban sem, és nem volt benne semmi érdekes. Mondjuk, nem is azért mentem, hogy bármi érdekességre leljek, ezt csak úgy megjegyzem itt, mert azt hiszem mégiscsak vártam volna valamit. Mindenki kedvesen köszönt, magyarul beszéltek hozzám és körülöttem, és kissé furának éreztem, hogy nem érzek semmit...Valahogy azt gondoltam, kellene éreznem. Otthonosságot, meghittséget, hogy na, most egy olyan pár négyzetméteren állok, ami a szülőhazámnak egy kiterjesztett területe, hogy ott vagyok, ahol az anyanyelvemen szólnak hozzám és ha bajba jutnék, na, akkor itt lenne a hátország, ami segíthet nekem, és hogy milyen jó ez, de nem. Nem éreztem semmit az égvilágon. Ez egy pillanatra megrémített, de tényleg, nem értem rá nagyon ezzel foglalkozni, vagyis inkább már egyszerűen tudomásul vettem, mint olyan valamit, amivel kár hosszasan törődni. Talán amióta itt élek, sokkal tárgyszerűbb is lettem. :)

K. Gáboron és rajtam kívül senki nem volt a teremben, csak a három ügyintéző, aki azonnal megtalálta a neveinket a jegyzékben, kezünkbe nyomta a két papírt és máris lehetett vésni az ikszeket. Ahová akartuk és ahová akkor még hittük, hogy értelme van. Két percnél nem volt több az egész művelet. Utána ittunk egy sört. Vagyis Gábor sört ivott én meg kávét. Beszélgettünk hosszasan, latolgattuk az esélyeket. Azután pedig hazamentem. És éjjel kettőig néztem a híreket, ami a legrémesebb álmaimat is felülírta. Ha nem hamisították meg a szavazatokat, akkor ez előszörre és másodszorra is katasztrófának tűnik, még most is, a matematikát segítségül hívva és némiképp megvigasztalódva a ténnyel, hogy a szavazóképes lakosságnak csupán 60%-a voksolt úgy, ahogy... Mert miféle ország az, ahol három és félmillió ember úgy gondolkodik, ahogy a fidesz és a jobbik? Ahol a mostanra már hárommillió mélyszegénységben élő honfitársuk mellett az emberek három és félmillióan stadionokat akarnak étel, hajlék, menedék biztosítása helyett, oktatás és egészségügyi reform helyett, ahol eltűrik, hogy szóba kerüljön kémiai kasztrálás és halálbüntetés, ahol szó nélkül tűrik azt is, hogy meghamisítják a történelmet és ahol szobrokat a megszállásnak emelnek, de Károlyit és akik igazán tettek valamit, azokat arrébb viszik, József Attilát pedig egyszerűen leültetik a Duna lépcsőjére... Ahol a tudományt már valóban smafunak tekintik és az erkölcs pedig már valóban csak maszlag, hiszen álszent módon gyakorolják... Ahol a kultúra visszaszorul a provinciális szintre, mert lényegtelennek tekintendő és csupán a kormányközeli fűzfapoéták pénzelésében jelent az elitnek bármit is, akik persze cserébe ezért bőszen nyalják a politikusok valagát... Agyrém. Rémálom lett a valóság, ott ahol születtem, abban a kicsiny medencében, bölcsőben, ami Nobel-díjas tudósoknak, feltalálóknak, művészeknek és költőknek adta otthonát évszázadokon át...

Hol a haza?

Másnap korán keltem, dolgozni mentem. Mielőtt a legnagyobb fiam elutazott, jelentkeztem egy ügynökséghez, ami házi gondozónőket közvetít ki, és miután a fiam elutazott, elvállaltam egy nénit, akit az ügynökség ajánlott. A néni 80 éves és tiltakozna a nénizés ellen, Juditnak hívják. Járókerettel jár, de önellátó, csak kevés segítséget igényel, főzés, kevés háztartási munka, gyógyszerelés, fürdés utáni sebkötözés. Napi négy óra. Nem sok, nem kevés. A munkára azért volt szükségem, mert egyfelől a beit avotban nem tudok annyi órát kapni, hogy abból megéljek rendesen (itt paraszolvencia nincs!, egyáltalán semmiféle plusz jövedelem nincs, csakis a minimálbér van, szigorúan a minimál órabér, ami azt jelenti, hogy alapjövedelem nuku, = amennyi órát ledolgozol, annyi pénzt kapsz és slussz-passz..) másfelől pedig nem árt, ha az ember teljes munkaidőben dolgozik, kevesebb idő jut emészteni magát.

Judit egy apartman-házban él, idősek otthonában, amit leginkább az Arany alkony nevű intézményhez lehetne hasonlítani, na, de szorozzuk meg az arany alkonyt nagyjából négyszázzal, a színvonalat tekintve. Modern épület, üvegfalú lift, ebédlő, társalgók, kicsi kávéház, megosztott terekkel, szegletekkel, az alagsorban minimarket, a másik oldalon uszoda, edzőterem és fodrász, elő és hátsókert, virágokkal, angol muskátlikkal, egyebekkel. Az apartman másfél szobás, nem nagy, a nappaliban van a főzősarok, egy hálószoba, amiből a zuhanyozó nyílik és terasz, ami egy parkra néz, és egy iskolára, no meg az állatkertre. A teraszról egy tóban a szökőkút és a hattyúk látszanak, ahogy békésen úszkálnak....Két körforgalom is van, nagyon vidámak, majdnem giccsesek, volna néhány sznob ismerősöm, aki ezeket giccsnek nevezné, de igazából, ha azok is, a városkát vidámmá teszik, és az élő embereknek ez a lényeg :)

Nagyjából a második napon szakadt meg a szívem... Akkor megláttam ugyanis egy bácsikát szunyókálni a hátsó teraszon, egy karosszékben. Olyan békésen aludt, hogy akaratlanul vágott át rajtam a gondolat: mindenkinek ilyen kellene hogy legyen az élete vége, a megérdemelt pihenése a ledolgozott évek után! ...de...ilyen a magyar időseknek soha az életben nem jut. :( és nem azért, mert gazdagság, jólét, miegymás,egyáltalán nem. Hanem mert eszébe sem jut senkinek, hogy így kéne, hogy talán  így is lehetne... Az igényesség sokszor egyáltalán nem pénzkérdés. Az igényesség sokkal inkább akarat és a szándék kérdése. A logó mindenről árulkodik. A beit Ildan a szívből született hely. Ahol még a recepciót is úgy nevezték el: a szív nyelve...

Szóval: amióta dolgozom két helyen, azóta korábban kelek. Így történhetett meg, hogy más élőlényekkel is találkoztam, nem csak a macskákkal, akiket a fiam macskartellnek nevezett el, merthogy annyian vannak. Az egyik reggelen egy nyúl rágicsált békésen az előkertben, barna vadnyúl. Semmiképp sincs köze semmiféle húsvéthoz és elég nehéz elképzelni, hogyan került ide? Ez egy tengerparti hely... de úgy látszik, part ide, part oda, ez a nyulaknak is természetes élőhelye...

A beit avotban pedig, a fő munkahelyemen, a terasz felső sarkában kikeltek a fecskék :) A szüleik talán már elutaztak északra, mert nem láttam ma őket. Kicsit aggódom emiatt, mert mindezidáig ott üldögéltek mindketten, őrizték a fészket, és időnként mókás zuhanórepülésben, elnyújtott csiviteléssel, nagyon félelmetes mivoltukban riogatták a macskákat, hogy nehogy a gyerekeikhez közelebb kerüljenek De ma csak a két kis fióka billegtette kifelé a fejét és a gömbölyded pocakját.... Remélem visszajönnek. Értük, vagy hozzájuk. Legkésőbb ősszel vagy télen, de talán még a napokban, hogy velük együtt keljenek útnak...

Fáradt vagyok. Minden egyes napon és minden órában kérdőjelek nőnek a gondolataimban, a szívemben, eső után gombák az erdőben a fakérgen. Alig tudok valamit. De azt tudom, hogy szeretek élni itt. Ez az otthonom. Ahol a szív mindenben ott van, és nem csak egy jelkép, egy minta, egy szimbólum... És nem hiányzik a mosolytalan Budapest, a mosolytalan arcok a buszokon, villamosokon, az undok sofőrök és az ellenőrök, a dohányboltos nő gúnyos vigyora, a miniszterelnök hátizsákjának látványa a múzeumban,... de nem hiányoznak a hegyek, a rétek, a gémeskutak, a Duna sem, mert azok meg itt vannak nekem, az emlékezetemben... Csak a gyerekeim hiányoznak, a virágok a kertben, a cseresznyefa és a málnabokrok, az én kertem. Anya sírja. A könyvek a polcomon, a hajnali pára a füvön és a kutyám zömök teste, ahogy a lábamnak rohan, hogy üdvözöljön...

A haza bennem van. A szüleimben és a gyerekeimben. És ha valaha visszamegyek oda, ahol születtem, az csak azért lesz, hogy egy mécsest gyújtsak egy fél négyzetméternyi kőfal párkányán, hogy lássam őket, és hogy elvigyem amit tanultam, hogy jobbá tegyem, jóvá tegyem a stadionok hiábavalóságát, hogy teremtsek valamit, valami szépet, ami azoknak is járna, akik egyazon nyelven álmodnak velem...Adja az Isten, hogy így legyen, hogy így lehessen

úgy szállt el az életemből, ahogy csak azoknak, akik testen kívül töltik azt. Február 10-én jött a „kicsi”, március 10-ig maradt, március 20-án pedig jött a nagy, 9 napra.

A kicsi segített költözni, a nagy segített megcsinálni a számítógépemet, miközben pihent, éves szabadságát töltve itt. Közben persze történt egy-két misztikus dolog, nem véletlen szent ez a föld :) és az elmúlt hetek kiforgattak, vagy inkább visszaforgattak önmagamba, hiszen mint a pulóvert, amit levetettek és a fotel karfáján hagytak, úgy voltam már itt, az azt megelőző időkben. (L. és a kislányok miatt).

Vegyük sorra a dolgokat.

1. Eilat

A kicsi megérkezésének másnapján utaztunk le oda, nem titkolt célzattal, hogy állást találjunk mindkettőnknek a szállodaiparban. (meghirdették ezt a munkát az interneten hivatalosan is decemberben, úgy, hogy külföldi munkavállalók is jöhetnek...) A kicsi, a fiam, mint külföldi munkavállaló én, mint ola hadasha szerettem volna elhelyezkedni. Zsuzsáék fogadtak és olyan rendesek voltak velünk, mint egy igazi család, kulcsot is kaptunk, Colby is várt minket minden nap, amikor bóklászásunkból hazatértünk. Az első nap rögtön le is mentünk az Isrotel Royal beach nevű szállodájába, ahol leledzik a központi munkaügy. Kezembe nyomtak egy papírt, minden várakozás nélkül. Kitöltöttem. Négy nyelven beszélek, ilyen és ilyen végzettségem van, írtam az adatlapra. Kb. 10 percen belül behívott az irodába egy középkorú nő, rendben mondta, felvesz szobalánynak, mikor akarok kezdeni? Elhebegtem, hogy talán a jövő héten és belekezdtem, hogy de a fiamat… Újabb 3 perc alatt kiderült, hogy őt turista vízummal semmiképp, de menjünk el a belügybe, és ha kap munkavállalásit, akkor minden további nélkül. Aláírtam a papírokat. Negyedóra nem telt bele és a kezemben volt a belépőkártya, amihez fényképet készítettek és ujjlenyomatot vettek, majd lekísértek az alagsorba, ahol méretet vettek rólam és a kezembe nyomtak egy ingyenes munkahelyi buszra szóló bérletet, valamint egy utalványt munkacipőről. Fél óra alatt alkalmazott lettem a cégnél, megismertem a közvetlen főnökömet és az általam takarítandó helyet is megmutatták: Riviera hotel, kicsi, családias hangulatú apartman-szálló. Az órabérem harminc sékel, a munkaidő 7-15-ig naponta, benne két félórás szünettel, az étel csekély térítési díjért a másik hotelben elérhető, ehhez is kaptam kártyát. Ezt a munkatempót és stílust tanítani kellene, a HR- profizmus csúcsa, komolyan! Megkapó, lenyűgöző, hogy gondolkozni, illetve átgondolni sem volt időm a dolgokat, az egyedül az én bajom… Mindenkinek ilyen munkavállalási procedúrát kívánok! De a tanulság: mindenki csak akkor menjen állásinterjúra, ha biztos abban, hogy ott szeretne dolgozni, ahová jelentkezik…

(én szerettem volna ott dolgozni, és ehhez csak egyetlen feltételt szabtam: a gyereket is vegyék fel! hadd maradjon velem az országban!)

Az utunk ezután a Belügyminisztériumba vezetett természetesen. Zsuzsa jött velünk. Február 11. volt, dél elmúlt, a nap erősen tűzött, európai fejnek még erősebben, a parti bodegák digitális kijelzője szerint 30 fok volt celsius-ban mérve, se több, se kevesebb…

A belügyminisztérium előtt feketék tömege ácsorgott. Huszonéves fiatalok tömege, többnyire férfiak, szudániak és talán etiópok. Fél óra múlva nyílt az ajtó, beözönlöttünk rajta. Egy kövér, bársonykapedlis fehérbőrű férfi majdnem fellökött, a gyerekemet odébb taszajtotta, elsodródott mellőlem, de azután megtaláltuk egymást. Sorszámot Zsuzsa tépett szerencsére, mire a helyfoglalós játékot lejátszottuk, addig ugyanis az kiment a fejemből. Az ügyintéző kedves volt, mondta, hogy minden rendben lesz, de töltsünk ki egy formanyomtatványt, hogy mit szeretnénk, írjunk rá egy telefonszámot is, és dobjuk be a levélszekrénybe, aztán majd értesítenek, hogy mikor jöjjünk interjúra. Mikor értesítenek? Kb.? azt nem tudja. Mikor lesz az interjú? azt sem tudja. De lehetősége van-e egyáltalán megkapni a fiamnak a munkavállalási vízumot? ezt végképp nem tudja – felelte.

Kezünkben a papírral elballagtunk haza. Mármint Zsuzsáékhoz. Az agyam, mint megfáradt processzor kattogott egész délután és este. Dávid hívott Askelonból. Mégis mit kerestek ti lent Eilaton? – kérdezte. Munkát. A fiamnak is. Lent ültünk a játszótéren, Dávid kiabált velem, meg vagy te őrülve, mondta, el akarod ásni magad? Miért nem engem kérsz, hogy segítsek? Nehéz lett volna elmagyaráznom, hogy a januári csók után miért nem számítok önzetlen segítségre, de tudom, a hiba bennem van és az én készülékeimben, így csak hallgattam. Ígért sok mindent. Meginogtam. Nem kellett persze hozzá sok, amúgy is kilengtem, mint az órainga: ha a gyerek nem kap vízumot, miért is költöznék Eilatra? – ezen járt az eszem már kora délután óta, és nem jutottam magammal dűlőre. Akkor és ott késő éjszaka igazán sajnáltam, hogy az imádkozásról leszoktam, sután fohászkodtam válaszért csupán…

Másnap elmentünk lakást nézni, amit előtte az interneten vizslattunk, a yad2 oldalán. Nem találtunk lakást, semmilyet 2000-2300 alatt. 2300 ért volt egy két hálószobás, Zsuzsáéktól nem messze, azt néztük meg, de a tulaj enyhén szólva hülyének nézett minket, mindenféle bérleti szerződés nélkül akarta volna kiadni a bérleményt, azzal, hogy előre perkáljunk le még aznap 400 sékelt és ő meg majd beköltözéskor, valamint minden hónap elsején személyesen jön a pénzért. Na, persze. Azután találtunk egy másikat, 25 négyzetméterest, 1900-ért a gettó részen, a szoc.reál házak egyikének harmadik emeletén, amiben volt egy nappali és egy hálófülke, és ajtó nélkül, egymásból nyíltak a szobák. De végülis nem ez volt a baj, a legnagyobb, hanem az, hogy a lelkem mélyén én már tudtam, valószínűleg nem maradok… Nem tudom, fogalmam sincs, miért fogadtam el a kulcsot mégis, valószínűnek tartom, hogy nagyon szerettem volna már végre valamit, valami biztonságot, kapaszkodót, letelepedés-érzetet – hogy tudjam, végre otthon vagyok. 280 sékelem bánja ezt a játékot, a srác ennyit kért, amikor négy nap múlva telefonon lemondtam a lakást…

Visszautaztunk a kicsivel északra, pénteken, és aznap délután már dolgozni mentem, azzal a gondolattal akkor még, hogy kedden kezdenem kellene a szállodában… Eilat ide 650 km, hét órás út. Volt időm gondolkodni a vonaton is, és aznap este is, amikor halál fáradtan ledolgoztam a délutános műszakot. Sarah néni azzal fogadott, hogy „Istenem Te drága!” és ivritül úgy folytatta, hogy hol voltam négy napot, ő már attól félt, hogy soha nem lát többet, azt hitte kiléptem és már nem dolgozom ott!... Az idős emberek őszinték, és nem szégyellik az érzéseiket. Egész este mindenki mosolygott, simogatták a kezemet, a hátamat, még a Crazysarah is közölte milyen kraszíííívaja, haróóóósaja zsenscsina! vagyok én :) – soha azelőtt nem használt ilyen szavakat, de tényleg. J Vasárnap egyszerűen rájöttem, hogy képtelen vagyok leköltözni Eilatra, ide köt minden! Az életem, az emlékeim, … Ami persze röhejes, tudva, hogy csak hat hónapja érkeztem és ismerve az előzményeket (Baltás és a sorozatos megalázások, kudarcnak tűnő események) – furán ragaszkodom, néha betegesen röghöz kötött - kötődő vagyok :)

Másnap sétálni mentünk és ráakadtunk a lakásra. Kitáblázva ott ült az egyik nem kevésbé szoc.reál ház harmadik emeletén és csak minket várt. Felhívtam az ingatlanost, 1900-et mondott, és azt, hogy három perc múlva ott van, megmutatja a lakást, ha akarom. Akartam. Frissen felújított, ám kissé régi típusú, de nagyon tiszta, és van benne két hálószoba, egy zuhanyozó, egy tűzhely, egy ágy és két TV. Nem alkudtam, mert még úgy látszik nem asszimilálódtam annyira :) Másnap úgy döntöttem elmegyek a bankba, és ha vannak lehetőségeim berendezni is a lakást, akkor kiveszem. Így is lett.

2. útkereséseink a kicsi ittmaradására

miután odalent nem kapott munkavállalási vízumot és többször beszéltünk Dáviddal, meg az itteni barátainkkal, úgy döntöttünk, hogy a költözés után bemegyünk  az itteni belügyminisztériumba és kérünk neki letelepedési engedélyt. ez jól indult, de úgy végződött, mint még soha talán semmi az eddigi életemben, sápadtan jöttünk ki az épületből, tántorogva, és a dolog megalázó voltáról elég ha csak annyit mondok most el, hogy az ügyintéző hölgy a szemünk láttára tépte darabokra a már félig kitöltött nyomtatványt... - de erről most tényleg nem szeretnék több szót ejteni. még mindig fáj és még mindig nem tudom, mitévő legyek. legyünk. több út van. mindegyiken elindulunk, a többit pedig Istenre bízzuk... Nincs más. Csak Ő van.

3. munka és újra munka

nem az a lény vagyok, aki feladja. pontosabban ha van ok, amiért érdemes valamit tovább csinálni, akkor tűrök sok mindent, amit más nem tűrne, és amit én sem. maradtam a beit avot-ban és nem csupán abbéli félelmemben, hogy nem találok más munkát hamarost és semmi tartalékom nincsen arra, hogy kényelmesen keresgéljek (itt is úgy élek, mint ott, mert az ottani hiteleim agyonnyomnak egyelőre, a múlt és a múltbéli rossz döntések, a szükségszerűségekből fakadó döntéseim a hátamra kapaszkodtak és amíg onnan le nem gyűröm őket, addig nekem itt is nehéz, arról nem beszélve, hogy itt sincs kolbászból a kerítés, még csak pulykakolbászból sincs! - ez sokaknak nagy tévedése!) - szóval nem azért maradtam, mert félek, mazochista vagyok, nincs emberi tartásom, ésatöbbi, hanem a kisöregek miatt és mert tudom, hogy mire vagyok képes!

Malacot kirúgták, Baltásnak is áll a zászló, Guszun pedig nem dolgozott három hétig, mert a férje infarktust kapott és elég nehezen gyógyul belőle. - ennyi a hírek, ami sok következtetésre okot ad, de én nem következtetek, még tévednék, és az súlyos hiba lenne!

Tény, hogy mostanában az etióp kolléganőkkel dolgozom, igyekszem megvetni a lábam, egyensúlyt szerezni, a betegeim, a kisöregek szeretete felém úgy pányváz ki, hogy el nem eshetek. Ezt hiszem, mert nekem is ez a lényeg. Hogy szeressem, szerethessem őket.

Ez van. Röviden.

Élek.Küszködve, sírva, boldogan, hiányban, bőségben, ragaszkodásban, elengedésben. És tanulok. Sokat.