Szolídan szédültem tegnap este már,
az elmúlt két-három hét után, amikor bebizonyosodott, hogy többet bírok, mint amit gondoltam, hogy bírni fogok, és mindig így van ez. Munka munkát követett, és én tettem a dolgom, jöttem -mentem, miközben arra gondoltam nap mint nap, persze, hogy ó, tejóég, de jó lenne csak egy fizetésből, egy állásból kényelmesen megélni végre, és nem rohangálni...

Így teltek a napjaim áprilisban:

Reggel fél hatkor kelés, macskák megetetése, kávé nekem, fogmosás, miegyéb és indulás Francis-hoz nyolc órára. Feri bácsi már a legelső alkalommal, hogy megismerkedtünk, a telefonban közölte velem, ő erdélyből származik, nem bírja a pontatlanságot... 8-ra tehát pontban oda kellett érnem, ha jött a busz, ha nem, és volt, hogy legyalogoltam inkább az utat, nehogy elkéssek, ez egy jó félórás séta volt. 8-tól 10-ig azután megreggeliztettem őt, felöltöztettem, beadtam a gyógyszereit, megmértem a vérnyomását, elmosogattam, levittem a szemetet. 10 órára átmentem Judithoz, aki az én gondozottam, és akivel állandó konfliktusom csupán csak az volt az elmúlt két hétben, hogy miért nem megyek korábban és miért nem maradok tovább. Rendszerint fél kettőig voltam nála minden  nap 10-től, olyankor kitakaríttatott velem, megcsináltam neki az egész napi ennivalóját, segítettem a fürdésben, kigyógyszereltem, hoztam neki vizet, levittem a mosókonyhába a szennyest, kimostam és megszárítottam, ez volt a napi rutin, de emellé mindig kitalált valamit. Pészach előtt rendbe tettük például a konyhaszekrényeket, pészach után pedig a ruhás szekrényt, vagy hogy menjek el a gyógyszertárba, mondta, kísérjem el ide vagy oda. Járni alig tud szegény, alig tudnak mindketten, Feri bácsi 90, Judit 80 éves.  Kettő óra előtt azután végre hazaértem, ittam egy kávét, megetettem a cicákat, átöltöztem és mentem dolgozni az idősek otthonába 3-ra. Ott este 8-ig vagy 10-ig vagyok, vagyunk, a negyven emberrel négyen, hogy kiszolgáljuk őket. Valamikor éjfél előtt minden nap hazaértem, és akkor megetettem a macskákat, lezuhanyoztam, lógtam egy kicsit az interneten, majd lefeküdtem. Másnap pedig minden kezdődött elölről...

Bevásárolni, takarítani, olvasni és írni alig maradt időm. Az idő jött és elmúlt. A tenger tőlem ötven méterre sincs, de az elmúlt hónapban csak ablakból láttam, illetve hazudok, egyik este hazasétáltam a parton mezítláb, csak hogy végre érezzem... Az idő közben nyáriasra fordult végre ugyanis. Amit nem nagyon vettem észre, csak abból, hogy már nem kell a kardigán sem, és többször van melegem, munka közben leizzadok rendesen.
Mindez, amit leírtam, persze nem a magam fényezése, nem is siránkozás, csak a tények. Dolgozom, élek. Mint ahogy mindenki más. Szorgalmasan, és fáradtan vagyok. A szombat maradt az egyetlen, ami könnyebbség, olyankor kialszom magam, jut időm csak úgy üldögélni, elmerengeni ezen-azon. Mint most is. Szeretem a szombatot.

Sokat tanulok naponta. Nyelvet, türelmet. Türelmet magam és mások felé, és belenyugvást. Ez az én életem. Nővér voltam, 18 éves koromtól az emberek közt éltem azért, hogy a fájdalmaikat enyhítsem, hogy segítsek a gyógyulásban. Most metapelet vagyok az emberek közt, hogy segítsek nekik a napi boldogulásban, egyszerűen abban, hogy élni tudjanak. Hogy tovább éljenek, és ha lehet, boldogan. Ez a feladatom. Ehhez csendesnek kell lenni, de határozottnak, olykor gyorsnak, de van, amikor egészen lassúnak, és néha bolondozni is kell, mókásnak maradni, vígasztalni. Mindig tudni kell, mikor milyennek lenni a legjobb, a leghelyesebb, a legközelebbi a szívhez. Ráhangolódni egy másik, addig teljesen idegennek hitt ember lelkére, úgy hatni rá, hogy közben eggyé lenni vele, érteni még azt is, amit nem mond ki, megtenni még azt is, amire nem is gondol, amit már kérni sem tud.  

Valamelyik nap, éppen a buszra szálltam fel, kialvatlanul és fáradtan, és az jutott eszembe, hogy magamban lázadozzak. Nekem is van életem, hé, álljunk már meg egy szóra, nekem is kell levegő, egy kicsi szünet, hadd tegyem végre azt, amit akarok, amit én szeretnék! Elhatároztam, hogy lemondom ezt a másodállást, kitalálok valamit, de lemondom valahogy és a mondat egyre csak visszhangzott bennem: Nekem is van életem! Azután odaértem Feri bácsihoz, később átmentem Judithoz, este pedig vártak Róza, Sarah, Sol, Perla, Paulina és a többiek... És rájöttem, hogy hamisak a hangok. Ők nem munka, nem rohangálás, és nem fizetségért. Ők az én életem. Ők rajtam keresztül kapnak levegőt és én velük együtt lélegzem. Nincs más, amit tehetnék. Hogy lenne, azt el kell felejtenem, a hamis hangokat nem szabad meghallanom. Ha élni akarok, ha élek, akkor ez az én utam. Mi más lenne? Az ő boldogságuk és az ő jólétük az én boldogságom forrása. Az örömöm az ő örömükből fakad...Mindig így volt ez. Így van ez, bárhová megyek,bárkivel. A szerelmeimmel, a gyerekeimmel, a betegeimmel, az idősekkel.

Kialudtam magam. Tisztábban látok. Csak ennyi kellett. Szeretem a szombatot.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.