Végül nem hagytak békén. Nem teheted, mondogatták, nem lehet, hogy hallgass, erről a főnöknek tudnia kell! - Jó, de miért éppen tőlem? - ezt gondoltam magamban, és megvártam egy hétvégét a maga szombatjával, számítva arra, hogy majd valami feltámad bennem, ha más nem, akkor egy ötlet, vagy halk és szelíd hang, ami majd valamit suttog bennem, de nem történt ilyesmi, sőt, ellenkezőleg. A nyugtalanság nőtt bennem csak és furamódra ilyesmi gondolatok adódtak, hogy a szeretet mindent eltűr, nem rója fel a gonoszt, satöbbi... El is határoztam, hogy oké, akkor én nem teszek semmit, már egyébként is vége van az egésznek, nem más, mint egy lezárt, kellemetlen történet, ennyi. De azután szombat este mosogattam a műszakban Rutival, aki szintén kérdőre vont. Mikor mész Irinához? Tétován néztem rá. Szerinted is kéne? Miért, szerinted nem? És mondd, mégis, én hogy dolgozzak így? Hogy dolgozzunk így? Holnap vagy holnapután majd a mi zsebünkből vesz ki valamit? Ha nem teszünk semmit, bármikor újra megtörténhet! Nem válaszoltam. Jó, hát akkor ha Te nem mégy, akkor holnap én megyek be Irinához és elmesélem neki az egész történetet! Ruti felháborodott, mégis szelíd arccal állt meg a mosogató mellett. Kezében a rongy mozdulatlanul lógott, ő pedig csak nézett rám és válaszra várt. Nem kell, nem kell, majd én beszélek vele, mondtam, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy helyesen cselekszem. Próbáltam Apát hívni, nem vette fel a telefont aznap este.

Másnap intéznivalóm volt, jó sok, nem tudtam beilleszteni sehová azt a napirendi pontot, hogy bemenjek a főnökömhöz és elmondjam neki, hogyan próbáltak meglopni... Fél három után indultam otthonról, a főnök már ilyenkor nem szokott bent lenni, és a nyugtalanság nőtt bennem, mégiscsak el kellett volna ezt rendeznem. Még a Czeichner Vili bácsi is eszembe jutott. Szegény öreg. Amikor elmesélte nekem, hogy a kopasz fejét kezdte ütni az egyik beteghordó, amikor nem sikerült elég gyorsan átülnie a kerekes székbe, a halála előtt történt ez nem sokkal... Nem tudta a beteghordót megnevezni, én csak sejtettem ki volt, de akkor nem tettem semmit. Később megírtam a kisregényben, az Exitben. Az jutott eszembe, hogy Manal-t is megírtam itt a blogon, és hogy egyszer rendesen is megírom majd őt és az egész történetet valahol, ezt már elhatároztam. de eszembe jutott a magyar munkahelyi vezetőm arckifejezése, amikor a kisregényből értesült a történtekről. Addigra az illető beteghordót már kirúgták, Erika mégis teljesen feldúltan nézett akkor rám: - Mi az, hogy van igazságszolgáltatás, és hogy már úgysincs itt! Kriszta! Mi az, hogy nem szóltál? Erről tudnom kellett volna! Ki tudja, hány embert bántott addig, míg ki nem rúgtam egészen más miatt! vedd tudomásul, hogy így bűnrészes lettél! - Tiltakoztam. - Miért gondolod, hogy nem vagy az? - kérdezte Erika. - A hallgatásoddal lehetővé tetted, hogy maradjon és ki tudja, még hányan hallgattak és hány idős ember sírt éjszakánként! Igenis Te is bűnös vagy! ...Hát, jó. Ez is eszembe jutott, miközben ballagtam munkába és úgy döntöttem, ahogy Gedeon annak idején. Kigyapjúztam az egészet. Arra jutottam, ha Irina még bent lesz valami csoda folytán, akkor nem hagyok gondolkodási időt magamnak, beszélni fogok vele. - Istenem, dünnyögtem magam elé, ha Te is azt akarod, hogy szóljak, akkor tedd ezt valahogy lehetővé...

Beértem a munkahelyemre és nem lepődtem meg, hogy Irina éppen ott ül a nővérpulton. Szemmel láthatóan fáradt volt, de kedves hangulatban beszélgetett a nővérrel. Köszönés után megkérdeztem tőle, mikor lenne egy kis ideje rám. Hosszú? - kérdezte. - Nem hosszú, csak nem könnyű - feleltem, mire azonnal leszállt a pultról és elindult az iroda felé. - Akkor gyere. Mielőtt leültem, becsuktam az ajtót. Nem tudom már, nem emlékszem nagyon, miket mondtam, de valami olyasmit biztosan, hogy részemről ez már egy lezárt történet és hogy nem akarok semmiféle balagant, viszont mindenki úgy gondolja, sőt én is, hogy azért erről neki tudnia kell. Szegény türelmesen várt, hogy végre elkezdjem. Amikor pedig belekezdtem, akkor elég röviden sikerült ismertetnem a sztorit, ő közben többször lehajtotta a fejét, hogy nekem a beszédet könnyebbé tegye. Végül aztán bólintott. Rendben, köszönöm, hogy elmondtad. Ki fogom vizsgálni a dolgot. Még egyszer megkérdezte tőlem, kik voltak aznap este velem  műszakban és ki tud a történetről, azután felállt én is felkeltem és elindultunk az irodából kifelé. Nem kell félned, fordult vissza a lift ajtajából még egyszer és rám mosolygott.  De azt javaslom, vigyázz jobban a telefonodra, és a táskádban tartsd. Vagy a legjobb, ha bezárod a szekrényedbe. A liftajtó becsukódott én meg megkönnyebbültem.

Rita és Ruti örültek. Manal pedig  két nap múlva jelentkezett nálam. :) Félrevont, hogy senki ne hallja. - Te elmondtad Irinának, hogy mi történt a telefonoddal? - Igen. Miért? - Én is ezt kérdezem, válaszolta. Miért mondtad el neki? - Kedvem lett volna az arcába vágni, hogy azért te szerencsétlen, mert nem vagyok annyira hülye, mint amennyire annak látszom, de ezt mégsem tettem. - Figyelj, te semmit sem tudsz rólam, mondtam neki ehelyett, nekem elég sok nehéz dolog volt már és van az életemben, az egyik ez volt közülük, Irinával beszélgettem sok mindenről, és többek közt ezt is elmeséltem... - De, hát én... én megtaláltam a telefonodat - motyogta. - Igen, és ezt köszönöm is. - És tudod, miért találtam meg? - ... Kérdőn néztem rá. - Mert te jó ember vagy... - At isa tova... - Ránéztem, fanyarul elmosolyodtam. - Igen? Hát, ha így is van, mégis van elég bajom - mondtam neki és otthagytam. Kezdődött a műszak. Állt a pult mellett, ahová félrevont, és csak nézett utánam.

Azóta olyan fura, olyan kiszámíthatatlanul viselkedik, mint Guszun, a csekkfüzet történet után. Néha kedves, majdnem olyan alázatos, mint egy kiskutya, máskor meg nem szól hozzám. Fogalma sincs, hogy mihez kezdjen velem... azt hiszem. Guszun egyébként február óta hol a férje miatt, hol a saját maga jogán betegállományban volt és a múlt héten kilépett. Ma pedig azt hallottam, tegnap éjszakás volt Manal és reggel, amikor hazafelé indult, azt mondta a többieknek, hogy ez volt az utolsó munkanapja...

Így végződnek a lopás-csalás sztorik abban az országban, ahol a volt miniszterelnök is hat év letöltendőt kap megvesztegetésért. Kicsiben és nagyban ugyanaz. Minden.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.