Nem tudom, miért csinálta. Tényleg. Miért csinálta? Talán ez bánt leginkább. De tényleg. Legyünk őszinték! Bánt egyáltalán? Vagy igazából már csak tudomásul veszem, mint a legtöbb dolgot, ami mostanában velem történik? Ami megtörténik velem. Azt hiszem, inkább az utóbbi. Csodálkozom olykor-olykor, de azt is csak rövid ideig: Ez is  van? Így is van? Nahát!

És ennyi.

Manal. Szőkére festett haja alatt nem tudni, mit gondol, a fejében mi járhat. Formás teste van, mindig táncol, rendszerint nagyon hangosan beszél, többnyire nevet, és bohóckodik az öregeknek. Meglehetősen zajosan ünnepelte a születésnapját idén márciusban, vett egy háromemeletes tortát, behozta a munkahelyünkre és szétosztotta, egyszóval nagy ünnepet rendezett. Mindenkinek azt mondta, amikor kérdezték, hogy mennyi idős, hogy 23. Persze sejtettük, hogy több, azután Morad az arab fiú valahonnan meg is tudakolta, 38. Tök nem számít a kor, nem is azért jegyzem itt meg. Csak úgy.

Amit tudni róla: beteg az édesapja, (egyszer elsírta magát előttem az egyik betegszobában) hét fiútestvére van (ezt egy kolléganő mondta és amikor tőle rákérdeztem, nevetve bólintott, aztán megrántotta a vállát: ha férjhez akarnál menni, tudok néhányat közülük) és van egy fia (akiről soha nem beszél, csak egyszer meghallottam, hogy telefonon hívja).

Amit tapasztaltam vele: rendszerint és kezdettől fogva kicsit hülyének nézett, (elkunyerálta a délelőttös műszakjaimat, leginkább azokat, amik ünnepekre estek, és fente a fogát az éjszakai műszakomra is mindig, többször elmondta, hogy ha nem bírom az éjszakázást, - és ez nem baj, tette hozzá, sokan vannak ezzel így, - hát akkor ő szívesen átvállalja), persze ezek a legtöbbet fizető műszakok... de ő az, aki több esetben, sőt, talán mindig félretett nekem ennivalót és valami egészen elképesztő módon láthatóan ellágyult arccal figyelte, amikor észrevette, hogy a konyhában eszem. B'téavon mami! - mondta ilyenkor mindig és mosolygott. Meghívott a szülinapi bulijára, arra is, amit a kórházon kívül rendezett. Mindig keményen dolgozott, soha nem hagyta, hogy egyedül emelgessem a legnehezebb betegeket. Amikor arról volt szó, hogy esetleg felkerülök az emeletre, akkor ő volt, aki ezt nem engedte (lehet, persze, hogy ebben közrejátszott az is, hogy aki helyettem került volna le, azt ő nem szívleli..., de a lényeg az, hogy akkor ez nekem elég jól esett)

Szóval... Nem tudom, hogy ami ma történt, azt miért csinálta?
???

Együtt dolgoztunk ma párban, ő és én. A konyhában voltunk és a betegek közt. Vacsoráztatás után rendet kell tenni és utána kezdjük a fektetést. Viszonylag korán, háromnegyed hétkor végeztünk. Mielőtt fektetni kezdünk hétkor, én rendszerint elszívok egy cigit a kertben, ő telefonálni szokott, vagy pisilni megy. Kimentem, leültem, elszívtam egy cigit, közben megnéztem az üzeneteimet a telefonomon, majd visszatettem azt a zsebembe és bementem. Rutinosan dolgozunk mi ketten, haladtunk szobáról szobára, együtt. Éli bácsit lefektettem, ő éppen akkor tolta befelé Joszelét, még hallottam, hogy pittyeg egyet a telefon a zsebemben, valaki írt, gondoltam, maajd megnézem, talán a gyerekek. A 18-as szobában éppen Zsenyát fektettem le, de még a székben ült, amikor Manal jött befelé Mihaelával. Valamit mondtam Zsenyának, aki mosolygott, Manal hátrafordult, nem érthette, oroszul beszéltem, de ő is elmosolyodott és vállon veregette Zsenyát, miközben az én oldalamat is meglökte, nem túl széles a szoba két kerekesszéknek egymás mellett. Csípőtájon ért hozzám és fura érzésem volt tőle, valami nem stimmelt abban, ahogy hozzám ütődött, annyira azért nem szűk a hely, hogy ne tudott volna kikerülni, és amúgy is, volt valami fura az egész helyzetben. Pár pillanatra hátat fordítottunk egymásnak, kicseréltük a pelenkákat, aztán betakargattuk őket, az öregeket, majd leoltottuk a villanyt és kimentünk a szobából. Ő ment ki előbb. Már nem sok szoba volt hátra, négy, kevesebb, mint a fele. Kint az étkezőben megfogtam Manyuska székét, azon az oldalon, ahol ma dolgoztunk, ő a legnehezebb beteg, és az övé volt a következő szoba. Kicsit meglepődtem, amikor észrevettem, hogy Manal átment a folyosó túlsó végére, de arra gondoltam haladni akar, vagy csengettek onnan, hogy már lefeküdnének, volt már ilyen. Manyecskát betoltam a szobába és gügyögtem neki oroszul, mint egy kisgyereknek. Éppen vetkőztetni kezdtem, amikor véletlenül a saját derekamhoz ütődött a könyököm és valahogy olyan furcsa hiányérzetem lett. Benyúltam a zsebembe és a cigit találtam ott az öngyújtóval. Benyúltam a másik zsebembe is, de tudtam, hogy oda csak a szemüvegemet raktam... Te úristen, hol van a telefonom?
???
Otthagytam Mányust a szoba közepén a tolószékben, Sara, a szobatársa ott volt mellette, Mányus vak és nem mozog, tudtam, hogy nem lesz baj. Kirontottam a folyosóra és először visszamentem Zsenyáék szobájába. Ott jártunk közvetlenül előtte és emlékeztem arra a furcsa lökdösődésre, arra gondoltam kiesett a zsebemből, miközben, vagy amikor pelenkáztam és az ágy fölé hajoltam. De nem volt ott. Sem Zsenya ágyában, sem a padlón. Végigfutottam a folyosón, benéztem az előtte levő szobába is, aztán végigvizslattam az ebédlőt, nem volt sehol. Egyenesen Manalhoz mentem ezután, és elmondtam neki, mi történt. Nem találom a telefonomat, kértem, hogy segítsen. Elővette az övét, mondjam a számomat, közben rám mosolygott, mindjárt meglesz, ha kicsöng, mondta. Tárcsázott, illetve beütögette a számokat, én pedig kértem, hogy jöjjön velem, visszafelé a folyosón és amíg kicseng ne tegye le, akkor tényleg megtaláljuk hamar! De ezt valahogy mintha nem hallotta volna. Elindult visszafelé a szobába, mondta, hogy én menjek csak, ő csörgeti... Aztán egy fél perc múlva utánam szólt, ez nem megy, nem cseng ki a telefon, ki van kapcsolva... Visszakiabáltam, hogy az lehetetlen! Az előbb beszéltem róla, és fullra fel van töltve az akku! Visszamentem, hogy a szemébe nézzek. Tudtam, addig is, igazából már a lökdösődés óta tudtam, éreztem, csak nem hittem el... - Figyelj, ez egy új telefon, 18 havi részletre vettem....- mondtam neki halkan. Emlékszem, visszakérdezett, mennyi volt és én azt is megmondtam neki. Ő meg csak állt előttem és én olvastam az arcán, olvastam a gondolataiban. Kicsit félelmetes volt ez. Azután hátat fordítottam neki és elindultam kifelé a szobából, és valami történt a fejemben, mert fél perc alatt rájöttem, mit kell tennem. Nem magamtól volt ez. Valami érzés volt, de erős: Most azonnal el kell mondanom ezt mindenkinek, akinek lehet, aki még itt van! Persze nem azt, amit gondolok, sőt tudok, ami történt igazából, hanem csak a tényeket...És kérnem kell mindenkit, segítsenek.

Először a nővérhez mentem, Jázminhoz. Éppen telefonált szokás szerint. Én szokásomtól eltérően hangosan és érthetően elmondtam neki, hogy elveszett a telefonom éppen, nem találom, most veszett el, igen, itt a házban, a folyosón vagy valamelyik szobában és meg kell lennie. Tárcsázta ő is a számomat és megállapította ő is, hogy a telefonom ki van kapcsolva. Ismét csak hangosan és érthetően elmondtam, hogy az lehetetlen, az előbb beszéltem róla. Erre nem szólt semmit, talán kicsit megvonta a vállát és nézett rám egykedvűen. Az asztalra csaptam a nyitott tenyeremmel, aztán hátat fordítottam és otthagytam. Szerencsémre Ráhel lánya éppen jött ki a 15-ös szobából. Ő zsidó. Szeret engem. Tisztel is, az egész családja, pészachra kaptam tőle kis ajándékot is, a hátam mögött pedig hallottam, ahogy dícsér... Elmondtam neki is mindent, kértem, hogy segítsen, azonnal mondta, hogy hívjuk fel a szolgáltatómat, együtt mentünk vissza a nővérpulthoz. Telefonálni kezdett a hot mobile-nak. Közben megjött Rita, aki Moraddal dolgozott ma párban, és mert valaki éppen csengetett, felháborodottan kérdezte nem halljuk-e a csengőt, de aztán vette a lapot, hogy mi történik és kivette Ráhel lányának a kezéből a telefont. Rita elég nagyszájú és eszes. Hangosan ordítva a telefonba és a levegőbe mondta el, hogy mi történt, de nem hagyta, hogy letiltsák a telefonban a sim kártyát. Hanem letette. Ráhel lánya javasolta, hogy hívjuk fel a rendőrséget is. Ezzel Rita is egyetértett, ha nem találnánk meg a telefont.De még előbb keressük egy kicsit, hátha meglesz. Oké, mondta, és akkor most el is megyünk megkeressük. Hol volt meg utoljára? Elindultunk a 18-as szobába. Azután a folyosón lelassította a lépteit. - Figyelj csak, ha az előbb beszéltél róla, most pedig ki van kapcsolva, pedig fel volt töltve, akkor nem csak kiesett a zsebedből! - mondta és rám nézett. Bólintottam. Elhúzta a száját, megcsóválta a fejét. Beértünk a szobába, felemelte Zsenyán a takarót, kipakolta a kerekesszéket, miközben egyfolytában csóválta a fejét, aztán lehalkított hangon csak annyit mondott: - Figyelj csak ide, tudod mit mondok neked? Meg fogja találni! ...Mindjárt meg fogja találni, de legkésőbb holnap...- Bólintottam. Ebben bíztam én is...

Morad jött a folyosón, mögötte Manal. - Itt maradok, addig keressük, míg meg nem lesz, ne aggódj! - mondta Manal, és elindult a konyha felé... Jól van, gondoltam, alakul ez. Rita bement a fürdőszobába, Morad pedig éppen azt kérdezgette milyen volt a telefon, mennyiért vettem, satöbbi, és még javában beszélgettünk, amikor Manal kiabálni kezdett: Krisztina, Krisztina! Rita kihajolt a fürdő ajtaján. Az arca sok mindent elárult. Leginkább győzelmet. Talán még kacsintott is. Azután együtt rohantunk hárman a konyha felé. Ő, Morad, meg én. Manal ott állt a konyha ajtajában, kezén kesztyű, és előtte a nagy szemetes kuka, a kezében pedig a telefonom a tokjában. A sötétkék tokon a humusz maszatja és salátadarabok... - Ez az? - kérdezte valamiféle szemrehányó tekintettel, én meg nyúltam volna érte, de ő ragaszkodott hozzá, hogy lemossa a tokot, aztán megvizsgálta a telefont, hogy működik-e. Bekapcsolta, megállapította, hogy igen, de a hangja is le van halkítva és aztán miközben végre a kezembe adta a telefont,  mosolyogva és harsányan közölte velem, hogy azért reméli kap valami ajándékot, hogy megtalálta nekem...

Mit csináltam? Hálálkodtam, persze. Sőt. Megkérdeztem, mit szeretne. Azután pedig még többször, újra és újra biztosítottam róla, mennyire hálás vagyok. Ritát meg pár pillanat múlva félrehívtam, és mondtam neki, hogy mi történt, azt csak mi ketten tudjuk. Szerinte beszélnem kellene a főnővérrel, ezt válaszolta. Megismételtem neki a mondatot. Hogy IGAZÁBÓL mi történt, azt csak mi ketten tudjuk, és persze ő...aki tette. Ráhel lánya pedig sejti. Mondjuk mindenki sejti, akinek van egy csepp esze, de.... Bebizonyítani ezt sohasem lehetne...

És hogy mi van? Semmi sincsen. Vagy a semminél azért talán egy kicsivel több, de nem sokkal. Leginkább azon vagyok egészen meglepődve, hogy mennyire nem lettem felzaklatva. Sírni sem tudtam volna. Akkor sem, és most sem tudnék. Fel sem háborodtam. Talán egy kis csodálkozást érzek. Ezt így? Velem? Hát oké. Legyen. Egy ősrégi játéknak érzem. Ami talán egy kicsit túl sablonos is...De ha játszani kell, hát akkor játsszuk el...

És őszintén szólva hálás vagyok. Igen. Kifejezett hálát érzek azért, hogy Európában születtem, nevelkedtem, hogy van rengeteg olvasmányélményem. Hogy elmúltam negyven és hogy meglepődés és megrendülés helyett, megőrizve a hidegvéremet, most épp tudtam, hogy mit kell tennem. Mert az van, hogy inkább nézzen szerencsétlen hülyének, hagyom neki, hagyom bárkinek, ha így megúszom a veszteséget, ha megmarad, ami az enyém, többek közt az életem is, ha úgy adódik... Nem számít. A győzelem - félelmetesen bonyolult és mégis egyszerű dolog... A csekkfüzet óta hidegebb a fejem, tudom hol vagyok. Manalt pedig nem irigylem. Sem az álmaiért, sem azokért a dolgokért, amivel el kell majd számolnia... Én megbocsátok. Neki is, mint ahogy Guszunnak is megbocsátottam. Tanultam ma is. Sokkal, de sokkal óvatosabbnak kell lennem. Elővigyázatosnak. Figyelmesnek.

A világ durva, kiismerhetetlen hely, ahol az emberek legtöbbször mindenféle logikát nélkülözve össze-vissza cselekszenek. És tesznek egymás ellen és önmaguk ellen is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.