úgy szállt el az életemből, ahogy csak azoknak, akik testen kívül töltik azt. Február 10-én jött a „kicsi”, március 10-ig maradt, március 20-án pedig jött a nagy, 9 napra.

A kicsi segített költözni, a nagy segített megcsinálni a számítógépemet, miközben pihent, éves szabadságát töltve itt. Közben persze történt egy-két misztikus dolog, nem véletlen szent ez a föld :) és az elmúlt hetek kiforgattak, vagy inkább visszaforgattak önmagamba, hiszen mint a pulóvert, amit levetettek és a fotel karfáján hagytak, úgy voltam már itt, az azt megelőző időkben. (L. és a kislányok miatt).

Vegyük sorra a dolgokat.

1. Eilat

A kicsi megérkezésének másnapján utaztunk le oda, nem titkolt célzattal, hogy állást találjunk mindkettőnknek a szállodaiparban. (meghirdették ezt a munkát az interneten hivatalosan is decemberben, úgy, hogy külföldi munkavállalók is jöhetnek...) A kicsi, a fiam, mint külföldi munkavállaló én, mint ola hadasha szerettem volna elhelyezkedni. Zsuzsáék fogadtak és olyan rendesek voltak velünk, mint egy igazi család, kulcsot is kaptunk, Colby is várt minket minden nap, amikor bóklászásunkból hazatértünk. Az első nap rögtön le is mentünk az Isrotel Royal beach nevű szállodájába, ahol leledzik a központi munkaügy. Kezembe nyomtak egy papírt, minden várakozás nélkül. Kitöltöttem. Négy nyelven beszélek, ilyen és ilyen végzettségem van, írtam az adatlapra. Kb. 10 percen belül behívott az irodába egy középkorú nő, rendben mondta, felvesz szobalánynak, mikor akarok kezdeni? Elhebegtem, hogy talán a jövő héten és belekezdtem, hogy de a fiamat… Újabb 3 perc alatt kiderült, hogy őt turista vízummal semmiképp, de menjünk el a belügybe, és ha kap munkavállalásit, akkor minden további nélkül. Aláírtam a papírokat. Negyedóra nem telt bele és a kezemben volt a belépőkártya, amihez fényképet készítettek és ujjlenyomatot vettek, majd lekísértek az alagsorba, ahol méretet vettek rólam és a kezembe nyomtak egy ingyenes munkahelyi buszra szóló bérletet, valamint egy utalványt munkacipőről. Fél óra alatt alkalmazott lettem a cégnél, megismertem a közvetlen főnökömet és az általam takarítandó helyet is megmutatták: Riviera hotel, kicsi, családias hangulatú apartman-szálló. Az órabérem harminc sékel, a munkaidő 7-15-ig naponta, benne két félórás szünettel, az étel csekély térítési díjért a másik hotelben elérhető, ehhez is kaptam kártyát. Ezt a munkatempót és stílust tanítani kellene, a HR- profizmus csúcsa, komolyan! Megkapó, lenyűgöző, hogy gondolkozni, illetve átgondolni sem volt időm a dolgokat, az egyedül az én bajom… Mindenkinek ilyen munkavállalási procedúrát kívánok! De a tanulság: mindenki csak akkor menjen állásinterjúra, ha biztos abban, hogy ott szeretne dolgozni, ahová jelentkezik…

(én szerettem volna ott dolgozni, és ehhez csak egyetlen feltételt szabtam: a gyereket is vegyék fel! hadd maradjon velem az országban!)

Az utunk ezután a Belügyminisztériumba vezetett természetesen. Zsuzsa jött velünk. Február 11. volt, dél elmúlt, a nap erősen tűzött, európai fejnek még erősebben, a parti bodegák digitális kijelzője szerint 30 fok volt celsius-ban mérve, se több, se kevesebb…

A belügyminisztérium előtt feketék tömege ácsorgott. Huszonéves fiatalok tömege, többnyire férfiak, szudániak és talán etiópok. Fél óra múlva nyílt az ajtó, beözönlöttünk rajta. Egy kövér, bársonykapedlis fehérbőrű férfi majdnem fellökött, a gyerekemet odébb taszajtotta, elsodródott mellőlem, de azután megtaláltuk egymást. Sorszámot Zsuzsa tépett szerencsére, mire a helyfoglalós játékot lejátszottuk, addig ugyanis az kiment a fejemből. Az ügyintéző kedves volt, mondta, hogy minden rendben lesz, de töltsünk ki egy formanyomtatványt, hogy mit szeretnénk, írjunk rá egy telefonszámot is, és dobjuk be a levélszekrénybe, aztán majd értesítenek, hogy mikor jöjjünk interjúra. Mikor értesítenek? Kb.? azt nem tudja. Mikor lesz az interjú? azt sem tudja. De lehetősége van-e egyáltalán megkapni a fiamnak a munkavállalási vízumot? ezt végképp nem tudja – felelte.

Kezünkben a papírral elballagtunk haza. Mármint Zsuzsáékhoz. Az agyam, mint megfáradt processzor kattogott egész délután és este. Dávid hívott Askelonból. Mégis mit kerestek ti lent Eilaton? – kérdezte. Munkát. A fiamnak is. Lent ültünk a játszótéren, Dávid kiabált velem, meg vagy te őrülve, mondta, el akarod ásni magad? Miért nem engem kérsz, hogy segítsek? Nehéz lett volna elmagyaráznom, hogy a januári csók után miért nem számítok önzetlen segítségre, de tudom, a hiba bennem van és az én készülékeimben, így csak hallgattam. Ígért sok mindent. Meginogtam. Nem kellett persze hozzá sok, amúgy is kilengtem, mint az órainga: ha a gyerek nem kap vízumot, miért is költöznék Eilatra? – ezen járt az eszem már kora délután óta, és nem jutottam magammal dűlőre. Akkor és ott késő éjszaka igazán sajnáltam, hogy az imádkozásról leszoktam, sután fohászkodtam válaszért csupán…

Másnap elmentünk lakást nézni, amit előtte az interneten vizslattunk, a yad2 oldalán. Nem találtunk lakást, semmilyet 2000-2300 alatt. 2300 ért volt egy két hálószobás, Zsuzsáéktól nem messze, azt néztük meg, de a tulaj enyhén szólva hülyének nézett minket, mindenféle bérleti szerződés nélkül akarta volna kiadni a bérleményt, azzal, hogy előre perkáljunk le még aznap 400 sékelt és ő meg majd beköltözéskor, valamint minden hónap elsején személyesen jön a pénzért. Na, persze. Azután találtunk egy másikat, 25 négyzetméterest, 1900-ért a gettó részen, a szoc.reál házak egyikének harmadik emeletén, amiben volt egy nappali és egy hálófülke, és ajtó nélkül, egymásból nyíltak a szobák. De végülis nem ez volt a baj, a legnagyobb, hanem az, hogy a lelkem mélyén én már tudtam, valószínűleg nem maradok… Nem tudom, fogalmam sincs, miért fogadtam el a kulcsot mégis, valószínűnek tartom, hogy nagyon szerettem volna már végre valamit, valami biztonságot, kapaszkodót, letelepedés-érzetet – hogy tudjam, végre otthon vagyok. 280 sékelem bánja ezt a játékot, a srác ennyit kért, amikor négy nap múlva telefonon lemondtam a lakást…

Visszautaztunk a kicsivel északra, pénteken, és aznap délután már dolgozni mentem, azzal a gondolattal akkor még, hogy kedden kezdenem kellene a szállodában… Eilat ide 650 km, hét órás út. Volt időm gondolkodni a vonaton is, és aznap este is, amikor halál fáradtan ledolgoztam a délutános műszakot. Sarah néni azzal fogadott, hogy „Istenem Te drága!” és ivritül úgy folytatta, hogy hol voltam négy napot, ő már attól félt, hogy soha nem lát többet, azt hitte kiléptem és már nem dolgozom ott!... Az idős emberek őszinték, és nem szégyellik az érzéseiket. Egész este mindenki mosolygott, simogatták a kezemet, a hátamat, még a Crazysarah is közölte milyen kraszíííívaja, haróóóósaja zsenscsina! vagyok én :) – soha azelőtt nem használt ilyen szavakat, de tényleg. J Vasárnap egyszerűen rájöttem, hogy képtelen vagyok leköltözni Eilatra, ide köt minden! Az életem, az emlékeim, … Ami persze röhejes, tudva, hogy csak hat hónapja érkeztem és ismerve az előzményeket (Baltás és a sorozatos megalázások, kudarcnak tűnő események) – furán ragaszkodom, néha betegesen röghöz kötött - kötődő vagyok :)

Másnap sétálni mentünk és ráakadtunk a lakásra. Kitáblázva ott ült az egyik nem kevésbé szoc.reál ház harmadik emeletén és csak minket várt. Felhívtam az ingatlanost, 1900-et mondott, és azt, hogy három perc múlva ott van, megmutatja a lakást, ha akarom. Akartam. Frissen felújított, ám kissé régi típusú, de nagyon tiszta, és van benne két hálószoba, egy zuhanyozó, egy tűzhely, egy ágy és két TV. Nem alkudtam, mert még úgy látszik nem asszimilálódtam annyira :) Másnap úgy döntöttem elmegyek a bankba, és ha vannak lehetőségeim berendezni is a lakást, akkor kiveszem. Így is lett.

2. útkereséseink a kicsi ittmaradására

miután odalent nem kapott munkavállalási vízumot és többször beszéltünk Dáviddal, meg az itteni barátainkkal, úgy döntöttünk, hogy a költözés után bemegyünk  az itteni belügyminisztériumba és kérünk neki letelepedési engedélyt. ez jól indult, de úgy végződött, mint még soha talán semmi az eddigi életemben, sápadtan jöttünk ki az épületből, tántorogva, és a dolog megalázó voltáról elég ha csak annyit mondok most el, hogy az ügyintéző hölgy a szemünk láttára tépte darabokra a már félig kitöltött nyomtatványt... - de erről most tényleg nem szeretnék több szót ejteni. még mindig fáj és még mindig nem tudom, mitévő legyek. legyünk. több út van. mindegyiken elindulunk, a többit pedig Istenre bízzuk... Nincs más. Csak Ő van.

3. munka és újra munka

nem az a lény vagyok, aki feladja. pontosabban ha van ok, amiért érdemes valamit tovább csinálni, akkor tűrök sok mindent, amit más nem tűrne, és amit én sem. maradtam a beit avot-ban és nem csupán abbéli félelmemben, hogy nem találok más munkát hamarost és semmi tartalékom nincsen arra, hogy kényelmesen keresgéljek (itt is úgy élek, mint ott, mert az ottani hiteleim agyonnyomnak egyelőre, a múlt és a múltbéli rossz döntések, a szükségszerűségekből fakadó döntéseim a hátamra kapaszkodtak és amíg onnan le nem gyűröm őket, addig nekem itt is nehéz, arról nem beszélve, hogy itt sincs kolbászból a kerítés, még csak pulykakolbászból sincs! - ez sokaknak nagy tévedése!) - szóval nem azért maradtam, mert félek, mazochista vagyok, nincs emberi tartásom, ésatöbbi, hanem a kisöregek miatt és mert tudom, hogy mire vagyok képes!

Malacot kirúgták, Baltásnak is áll a zászló, Guszun pedig nem dolgozott három hétig, mert a férje infarktust kapott és elég nehezen gyógyul belőle. - ennyi a hírek, ami sok következtetésre okot ad, de én nem következtetek, még tévednék, és az súlyos hiba lenne!

Tény, hogy mostanában az etióp kolléganőkkel dolgozom, igyekszem megvetni a lábam, egyensúlyt szerezni, a betegeim, a kisöregek szeretete felém úgy pányváz ki, hogy el nem eshetek. Ezt hiszem, mert nekem is ez a lényeg. Hogy szeressem, szerethessem őket.

Ez van. Röviden.

Élek.Küszködve, sírva, boldogan, hiányban, bőségben, ragaszkodásban, elengedésben. És tanulok. Sokat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.