Hetek óta tart a készülődés.

A lomtalanítással kezdődött, boldog, boldogtalan kidobálta a már tönkrement vagy csak megunt holmiját, az utcán a kukák mellett, vagy azok tetején, a járdák szélén hevertek az edények, ruhák, bútorok és képek, kinek mi nem kellett... Folytatódott aztán a takarítással, nyírták a bokrokat, kaparták a gyepet, öntötték a lépcsőházakban mindenütt az illatos vizet, ami az egyre gyengédebb szél mellé keveredett és felhőkben lepte el az utcát. A földszinten itt két kedves fiatal pár lakik, tegnap kifestették a lépcsőházat is, persze csak a rájuk eső részt, de mégis, és most minden hófehér. Az egyik pár férfitagja dj, hobbija a karaoke, a pincében szokott üvöltözni nem éppen x-faktoros hangján, csütörtök esténként, éjszakánként, az őrületbe kergetett vele mindenkit, - most néhány hete halkabban zenél. A lányok yorkija rózsaszín csattal rohangál a fején. A bolt ma háromkor bezár, ki sem nyit két napig, este pedig leáll a tömegközlekedés. Előre hallom a csendet. A házak ablakából már levesillat száll, az asszonyok készülődnek. Pészach lesz. Az elkerülés éjszakája. A megmenekülésé. A kivonulás ünnepe.

Lél pészach... És itt az éjszaka a lényeg, az első, a legfontosabb, az utolsó csapás ideje. Megelőzte sok figyelmeztetés az egyiptomiaknak, éppen kilenc, és a tizedik volt a legrettenetesebb, az elsőszülöttek halála. Csak az menekült meg, akinek ajtaján a félfán ott volt a bárány vére, az ártatlan és tiszta áldozaté, a jel, amit csak a nagyok értettek és értenek, a papok, és Aki elrendelte. Az emberek pedig nem kérdeztek, nem kérdeznek olyankor, amikor nem kell kérdezni. Mindig kérdeznek pedig. Csak épp nem kérdőjeleznek meg. Az Egyiptomban élő zsidók nem kérdőjelezték meg ezt az utolsó jelet sem, amit az ajtófélfára és a szemöldökfára kellett festeniük. Miért pont vér? Miért pont egy bárány vére? Ha volt is, aki kérdezett, az is csak utána, közben talán, miközben családonként egy bárányt vagy egy kecskét feláldozott és elkészítette mellé a keserű füveket. Azután bemártotta a kiontott vérbe az izsópot, és kinyújtott kézzel felkente a vért az ajtó széleire, tetejére. Előbb megtette a zsidó ember, amit kellett, engedelmeskedett, és ez mentette meg őt. Kellett hozzá hit? Nem biztos. Cselekedet kellett. Csak cselekedet kellett, mely vagy a hitből fakadt, vagy engedelmességből, hogy miből, az senkit nem érdekelt, az Istent sem érdekelte. A zsidók állandóan vitatkoznak, kérdeznek, mindenre magyarázatot várnak és keresnek, mindent meg is magyaráznak, mondják azok leginkább, akiknek ez valamiért ellenszenves ez a vonás. És ez így is van. Csak azt felejti el általában mindenki, aki ezt felrója nekünk, ennek a népnek, hogy vannak bizonyos dolgok, amikről ha vitázunk is, hogy meg kell tennünk, vagy meg kéne tennünk, azt soha nem kérdőjelezzük meg. Tíz mondatot semmiképpen sem kérdőjelezünk meg. Annak a tíznek engedelmeskedünk, vagy legalábbis nagyon igyekszünk. A kérdéseink mellett ott a cselekedet. És hogy a cselekedet engedelmességből vagy hitből fakad, az senkit sem érdekel. Istent sem érdekli. Hitből cselekedni nyilván könnyebb. De hit nélkül is lehet engedelmesnek lenni... az igyekezet, az alázat ugye, és...

*

Más

Ma voltam Juditnál, egyre többet tudok meg róla, mesél, állandóan beszél hál Istennek, nekem csak meg kell értenem. Két éve műtötték tüdőrákkal, 30 kezelést kapott utána, most egyre több a fájdalma. Rendeltek neki cigarettát, gyógyhatásút, orvosit, - sod! - mondja, - titok! - és nagyon drága. Nem meri elszívni, két slukk, naponta kétszer, ennyi lenne az orvosi adag, de a zöld, enyhén tölcsér formájúra sodort cigaretta, ami először meg sem gyullad rendesen, utána pedig alig lehet eloltani, megrémiszti. Sírdogál a fájdalomtól. Nem tudok mit tenni, sírok vele. Bekötöm a lábán a sebet, három hete elesett, nem gyógyul, az is nagyon fáj neki.

Kaptam egy másik kisöreget is helyettesítésnek, most, hogy itt vannak az ünnepek. Francis, mondták az irodában, ez a neve, csak franciául, magyarul, románul és jiddisül beszél. Ma reggel, Judit előtt mentem hozzá. Nincs túl sok dolog a bácsival, ezt is mondták, fel kell kelteni az ágyból, felöltöztetni, megreggeliztetni. És hálásak, amiért találtak valakit mellé, aki magyarul beszél, nehéz ezt itt megoldani. A bácsika apró, az ágyban fekszik, amikor megérkezem, kék szeme élénken fürkész, hatékonyabban mint egy röntgenkészülék. Köszönünk egymásnak, megfogom a kezét, ahogy bemutatkozom. - Hát maga mit keres itt? Hogy kerül maga ide? Megvonom a vállam, most mit válaszoljak erre? főként egy mondatos székely beszédmódban? Hogy szólíthatom, kérdezem inkább, amire azt feleli, hívjam Feri bácsinak. Nehezen lélegzik, a lába buci, az éjszakát és a nappalt is oxigén mellett tölti. Most volt 90 éves. Elkészítem a reggelijét. Van itt egy kipa valahol, mondja, megtalálom. Tegye föl a fejemre, amíg eszem, kéri. És míg eszeget, beszélgetünk. Szabó volt, a divatszakmában dolgozott, 19 évesen kapott mesterlevelet. Borsec vizet töltsek neki, mondja, csak azt issza itt. 8 éve érkezett Párizsból, akkor lett özvegy, 1961 óta éltek Párizsban, ő és a felesége, és jövőre lettek volna 78 éves házasok. Gyors fejszámolás után elmosolyodom. - De Feri bácsi, az nem lehetséges! Rám néz a kék szemével, átható a tekintete megint. - Dehogynem! - mondja, én a feleségemet 13 éves koromban ismertem meg, ő volt akkor alig 10. nekem nem volt senkim rajta kívül, és neki sem énrajtam kívül senki. És akkor vettem el feleségül, amikor visszajöttem Mauthausenből. Nem voltam még huszonegy, ő meg tizenkilenc. Ülök vele szemben a széken, szégyenemben zavartan nyújtom neki a zsebkendőt, megtörli a szemét. Ülök, nézem, ahogy eszeget, nézem a képeket a falon, egy lány és a férje, két unoka, nyolc dédunoka. - Gyönyörű családja van Feri bácsi, milyen csodaszép gyerekek! - Rám néz, bólint. Megtanultam már csendben, magamban sírni. - Csak ez a víz a jó! Kóstolja meg! Borszéki víz, csak ezt lehet itt meginni! - mondja pár perc múlva és önt nekem, reszketeg kézzel a műanyag pohárba.

*

Több mint ötezer éve félelmetes ez az éjszaka. Az Örökkévaló harca volt, a szabadság Istenének harca egy népért, az Ő népéért, akit sanyargattak, szolgaként kezeltek a más isteneknek hódoló emberek. 10 csapásból álló harc. A mágusok, az ő isteneikkel csak a második csapásig tudták ugyanazokat a csodákat megtenni. A vizeket vérré lehetett változtatni, és a békákat elő lehetett szólítani, hogy ellepjék a földet. De a mágusoknak és az ő isteneiknek hatalma azután korlátozottá vált, és csak az Örökkévaló volt képes a porból teremteni! Csak Ő  volt képes engedni a sáskáknak a pusztítást, a betegségnek a térnyerést, az ő akarata, engedélye kellett mindehhez. Az Ő kezében van a sötétség és a világosság, Ő az élet és a halál Ura! Több mint ötezer éve félelmetes ez az éjszaka. Nem kell elképzelnem. Már azt hiszem, tudom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.