Aznap, amikor ez a telefonos sztori megesett épp Jom ha Atzmaut előestéje volt. Terveztem erről írni és most igyekszem bepótolni, mert az a helyzet, hogy ez fontosabb task, mint az egész "hogyan kíséreljük meglopni a kollégánkat Manal-módra"... Úgyhogy akkor most, íme:

Engem itt (és nem csak itt, hanem már Magyarországon is) mindig elbűvöltek a bibliai ünnepek. Amióta csak megismertem őket, szeretem. A zsidó ünnepek a túlélésről szólnak, az emberség győzelméről, az életről, Isten erejéről, hát hogyisne bűvölnének el! A mai napig szeretem mindet! Az Újév hármasát - világ megteremtése-Engesztelés napja-Sátoros ünnep, - a nyolcnapos Hanukát, a Purimot, az egyhetes  Pészachot, a Sávuot-ot, -kegyelem és áldás, hogy ismerhetem ezeket az ünnepeket és megtarthatom őket!

De az újkori, (nem bibliai), az állam kialakulása utáni ünnepek méltóságát itt éreztem meg igazán.

Izrael újkori ünnepeihez tartozik a Pészach után következő ünnepsorozat is, ami a Jom ha Shoa, Jom ha Zikaron és Jom ha Atzmaut hármasságát foglalja magában. Nagyjából egy hét alatt zajlik ez. Jom ha Shoa, az ugye, egyértelmű. A holocaust áldozataira emlékezünk ezen a napon minden évben. Két nap múlva jön el Jom ha Zikaron, ekkor az Izraelért életüket veszített áldozatokról emlékezünk meg, és mindkét ünnepen megszólal az a bizonyos légvédelmi sziréna, amitől az egész országban egy percre megáll az élet. Iszonyúan megható, elmondhatatlanul fájdalmas és mély pillanatok ezek. Az erejét talán az adja, hogy mindenki együtt van ebben a pillanatban. Egy a gyász, egy a tisztelet, egy a fájdalom, és megérzi, megérti ezt az ember akkor is, ha személyesen nem érintett ebben, és részese lesz, mert annyira erős ez az egység, hogy kiterjeszkedik valahogyan...Az emberiség tragédiái ezek. Valami olyan fájdalom és veszteség, ami eternális. Jom ha Zikaron után közvetlenül következik azonban Jom ha Atzmaut, és ahogy eljön az este, a gyász örömbe fordul, a városokban kigyúlnak a fények, az emlékmécsesek helyében villódznak a színes lámpafüzérek, tűzijáték van és karnevál, mindenki csillagszórókkal járkál az utcán, a parkokban, köztereken pedig másnap reggeltől sül az "al ha és", a barbecue itteni megfelelője, családok és baráti társaságok ülnek a parton, a füvön, a leterített pokrócokon és szól a zene, mindenféle zene, mindenhonnan... Ez végtelenül felemelő! Ezt látnia, éreznie kéne mindenkinek, legalább egyszer! ... Háború helyett béke. Halál helyett élet. Komolyan. Lassan már tényleg úgy gondolom, ezen a földön csak egyetlen nép él, amelyik tudja ennek  a két kijelentésnek igazságát, ismeri ennek örök érvényességét, és csak egyetlen nép él, ez a nép az, aki szívből képes megünnepelni ezt!

...Háború helyett békét! Halál helyett életet!...

Isten azt mondta: Ehje aser ehje. Pongyola fordításban ez úgy ismert: Vagyok, aki vagyok. Pedig eredetileg ezt jelenti: leszek, aki leszek. Az ige ugyanis ebben a formájában jövő idejű. Az örök létezést fejezi ki. (Isten tehát azt mondta önmagáról: a Létezés vagyok = Az élet) - ... Akkor hát ünnepeljünk! :) Ünnepeljük, hogy élünk és tartsuk mindennél fontosabbnak magát az Életet. ez az igaz istentisztelet. szeretettel.

A munkahelyemen orosz származású a szociális munkás, Fíra. Gömbölyded kis asszony, lelkes, minden héten többször tart kézműves foglalkozást, gyógytornát és mindenféle játékot az időseknek, a termet az ünnepekre saját maga díszíti. valahányszor megjelenik, összetoljuk az asztalokat, hogy mindenki aki még képes ilyesmire, körbeülhesse azt. Fíra mindig hoz magával cd-t, amiről zene szól, régi jiddis dallamok, izraeli népzene vagy orosz dalok, az én lelkemben meg nem tudom mi lakik, de volt egy alkalom még télen, amikor majdnem sikerült elsírnom magam, ahogy láttam a kisöregek arcát felderülni. A zenék akusztikusak, nem hangzik alattuk a szöveg, csak a dallam van meg és aki akarja dudorászhatja...Akkor épp szólt egy valami, ami nagyon ismerősnek tűnt, és egyszercsak beugrott szövegestől: priháááágyííííla na berek katyúsa, na viszokij bereg na krutoj... Nem tudom, mi történt velem. Isten tudja. Olyan régen volt már, hogy ötödikben ezt énekeltük kórusban! és abban az időben nem tartozott hozzá semmiféle eszme, ideológia, nekünk nem, akkor egyszerűen csak boldogan énekeltük, mert jó volt énekelni, szépen hangzott... És fogalmam sincs, miért futottak össze a könnyek a szememben... Talán mert mások megpróbálták ezt is csúffá tenni. Talán mert ezt is el akarták törölni bennem, meg akarták másítani, valami rossznak, hazugnak bélyegezték és bélyegzik most is, ott, ahol születtem. Nem tudom. Lehet, hogy ezért. Aki ismeri ezt a blogot és az életemet, az tudja, mit gondolok az oroszokról és hogyan látom őket. Tudja azt is, hogy nem feltétlenül és nem mindig pozitív a viszonyulásom. A történelmi tényeket tekintve sem, és a jelen tapasztalataimat illetően sem. Nem vagyok orosz-barát, nem vagyok kommunista, nem szívesen csatlakozom pártokhoz. De ami igaz, ami szép, ami jó és felemelő, az nem söpörhető le és el, ez ellen határozott tiltakozás van bennem, volt és remélem, hogy lesz is mindenkor, azt a leborult szivarvégit neki! Hát nem lehet a történelem egyes részeit elhazudni!Nem lehet letagadni, semmissé tenni! Az nem más volna, mint gyengéden végrehajtott gyilkosság...

Így hát azután nagyon örültem, amikor tegnap előtt Fíra megjelent egy transzparenssel a kezében, amiből seperc alatt készített egy üzenőtáblát, és ezzel egyidőben közölte velem, hogy másnapra minden orosz származású kisöregnek készítsek ki a székére fehér ruhát, mert ünnepelni fogunk! Megünnepeljük a második világháborús veteránjainkat, akik még köztünk élnek. Tartunk nekik egy megemlékezést külön is, magunk között, mert megérdemlik, hiszen az életükkel sokak életét mentették meg... Megtartottuk a megemlékezést, nagyon megható volt. Baltás libabőrös karral álldogálva nézte és olvasta a transzparenst és alig hittem a szememnek, ott könnyezett! Akiket ápolunk, - ezt én is most tudtam meg! - azok közt van, aki Sztálingrádnál harcolt, van, aki Berlinnél. A fasizmus, a nácik, a pusztítás ellen. És itt élnek még közöttünk. Naponta kelthetjük fel őket, fürdethetjük és tehetjük eléjük az ételt. Ez is kegyelem. És Ők az én eleven emlékművem. Nem oszlopok, hideg fehér márvány, és főként nem városokba bemasírozó idegen megszálló katonák és áldozataik emlékére emelt akármilyen kőhalom. Nem egy torz, meggyötört angyal, hanem emberek. Hús és vér emberek, bennük a lélek, emlékek, küzdelmek, gondolatok és érzések. Élő emberek. És én az életre esküszöm...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.