Pár mécses csupán. Hat. A kisasztalon, az üzenőfal alatt. Fekete terítőn, mellette két szál szegfűre hasonlító virág. Már mindenki odakint ül az ebédlőben, amikor jön a szociális munkás és név szerint kéri, hogy kit toljunk oda az asztalhoz. Alice, Lídia, Éli, Paulina, Rivka, Sarah. Nem figyelünk rá, csak utólag vesszük észre, hogy ők is épp hatan vannak.

Alice mögött állok, kezem a kerekes szék fogantyúján. A szociális munkás egy fóliázott lapot tart maga előtt. Pár mondatban emlékszik, nem sok amit mond, de néha a kevesebb több. Mindenki mélyen hallgat, ahogy felolvassa az imát. Jizkor. Emlékezés. Nagyjából értem csak a szavakat, pedig szépen, lassan, tagoltan beszél. "Legyen nekik békesség odafent, találjanak végre megnyugvást"... A szöveg valahogy így ér véget. Csendes az ámen, amit mondunk rá. Utána nyújtja a gyertyákat az idősek felé. Egyesével, aki akarja közülük, gyújtsa meg őket. Sarah az első. Az egyedüli, aki áll, aki még képes rá, a járókeretre támaszkodik.  Lídia a következő. Lídia sírni akkor kezd, amikor a lángok megremegnek, a mécsesek már mind égnek. Nagy darab asszony. Orosz származású, vaskos, erős. Rendhagyó a kadis, amit mond, felsorolja a neveket. Nővérek, fivérek, unokatestvérek. Egyik tenyerem a hátán, akkor veszem észre, amikor a kezem a szociális munkás kezéhez ér. Alice pár pillanat múlva kéri, hogy vigyem vissza őt az asztalhoz. Kezem újra a szék fogantyúján. A kocsi nehezen gördül. Tolom őt magam előtt. A jizkor-gyertyák huszonnégy órán át égnek. Vajon elég lesz-e? Már csak hatan maradtak. Hatmillió lélekért.

Este 7-kor bezárt minden üzlet. Az utca néptelen, autók nem járnak. Mintha ünnep volna, de most nem szólnak dallamok, nem hallatszik edények zörrenése, nevetés, beszélgetés. Csak a tenger és a szél suttogja véget nem érő üzenetét. Az élet... az ÉLET... és méltóságteljes a csend, mélység, amiben meghallani egymás lélegzetét...

Másnap délelőtt Juditnál vagyok és éppen a teraszon teregetek, amikor megszólal a sziréna. Szemben, alattam az utcán látom, ahogy megállnak az autók, kiszállnak belőlük az emberek, és megállnak mellettük, egyenes háttal állnak az autóik mellett, és állnak a buszmegállókban, az Állatkert előtt is a kisgyerekek a szüleikkel mindannyian vigyáz állásban, lehajtott fejjel. Semmi nem mozdul. Iszonyatos a csend. Csak a sziréna zúg, elnyújtott sikítás, és nincs benne semmi hisztéria. Mindent betöltő sírás, sikoltás ez. Az ég felé, az égből, a földnek. Erős. Annyira hangos, hogy nem is hallani semmi mást. Egy percig tart, nem tovább, de egy örökkévalóságnak tűnik. Állok vigyázban én is, kezemből kicsúszik a ruha, minden, amit tartottam addig, csendben lehull a székre, a földre, lehull bennem és rólam...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.