Hogy mi van?

????

Az új év alkalmából felraktam magamról a fb-ra egy új profilképet és erre egy régi ismerős azt írja, hogy: "Ne selfie-zz smink nélkül, mert ez így 50 felett nem áll jól nekünk..." és ez meg az. Hm... Nem áll jól nekünk. Ez ok. De ki van 50 felett? Normális dolog az, hogy egy pillanat erejéig úgy érzem, megüt a guta? :D Biztosan. De azután csak röhögök. Illetve bocsánat, ez a szó valóban nem áll jól, inkább úgy írom: vigyorgok magamban. És ez pedig még normálisabb. Megnézem az adatlapját, érthető a komment, megbocsátok. A korom egyébként engem nem érdekel, soha nem is érdekelt, lehetnék éppen ötven fölött is, na és akkor mi van? Mi volna? Mi lesz? Soha nem számított. Most miért húztam így fel magam?  A nyilvánvaló rosszindulat miatt, hogy valaki ilyesmit nyilvános kommentben ír le. Csak azért. Szokásom szerint először nyersen és indulatosan válaszoltam is, de azután töröltem a revanst, a szavak úgyis önmagukért beszélnek, én pedig vagyok, aki vagyok, és olyan, amilyen...

:D :D :D

a külső lényegtelen. Majdnem teljesen az.

Sokkal fontosabb dolgok vannak. Például az, hogy mostanában valóban nem érzem túl jól magam...Ezt legszívesebben persze nem vallanám be, még magamnak sem, de már ez sem számít, nem sminkelünk semmit, lelkileg sem. A lényeg egyszerű: Muszáj mennem. Innen el. Nyavalyás papírokért, fordításokért és egy ígéret miatt, amire nem visz rá a lélek, hogy egyszerűen csak úgy megszegjem, vagy semmisnek tekintsem. Az ígéreteket, ha rajtam múlnak, nekem valamiért muszáj megtartanom... + itt van még az is, hogy ahol most állok helyzetben, pillanatnyilag, onnan a papírok hiányában nem vezetnek messzebbre szóló utak. Persze megtehetném, hogy keresek másik állást, valahol máshol, más szférában, biztosan találnék is, de nem az a hosszú távú cél, nekem meg így ötven felé közeledvén...khmmm... :D ... nem célom rövidebb távokat futni a semmiért. Szóval újratervezés volt, van. Elég nehéz. És megszülettek bennem a döntések: mozdulni kell, innen el. Onnan el, ahová pedig mindig vágytam, ahová hívva vagyok, ahol jól érzem magam in general, és kicsit nem is értettem Istent, meg magamat sem, sőt bűntudatom is volt/van, amiatt, hogy elmegyek, ez még egy régi bűnöm miatt, amikor ítélkeztem ezügyben mások felett és most lám, rajtam teljesedik be a saját ítéletem,...- No, szóval mindezek miatt mostanában egyáltalán nem érzem, nem éreztem jól magam. De ez van. És ez is majd biztosan megváltozik. Ha túl leszek rajta és messzebbről látom a dolgokat. És főként akkor, amikor újra itt lehetek majd.

Most egy csomó minden logisztikai dolog van. Például csomagolni, feladni néhány cuccot, másokat meg másoknál, barátoknál elhelyezni, felbontani lakásbérleti szerződést, lemondani telefont és internetet, felbontani a munkaszerződést, úgy, hogy az elmaradt járandóságokban ki is fizessenek, szépen távozni, nem felégetni a hidakat, amiket vérrel-verítékkel építettem és Isten segítségével, szó szerint...

Csak szépen, lassan, bölcsen, leat-leat, ne kapkodj, ne ess pánikba, minden rendben lesz - ezeket suttogja egy hang, egy másik meg halkan közben olyasmiket mond, hogy de ott aztán nem lesz tonhal, tenger, meg Dávid Király bora, nem lesz Sara, Rivka és mindazok a kisöregek, akiket megszerettem... Nem lesznek Morad és Ruti, Yafit és Liath a nővérek, akik olyanok, mint a testvéreim...és mit csinálok Shmulikkal és Rozival, akiket Pészach napján találtam a kuka mellett, akik ajándékok és akik mindennapi vigasztalás voltak nekem, valami nagyon jó helyet, jó gazdát kellene keresnem, akihez értük jöhetek, akik vigyáznak rájuk addig, amíg én nem itt leszek...

Megszakad a szívem, ami amúgy is rongyos már... Vajon hány veszteség még? Vagy mennyi olyasmi, ami nem is valós talán, de annak érzem és élem meg? Mindegyikért itt van egy szakadás, a szívemben, a lelkemben, mint a kabát hajtókáján. Anya is minden nap hiányzik. A születésnapjára majdnem odaérek, kimegyek a temetőbe, az első majdnem az lesz...

És most örülnöm is kéne, mert lehet. Várnak barátok. Endre azt írta, alig várja, hogy újra lásson. Még István is írt és megkérdezte, mikor érkezem. Anyus azt szeretné, ha nála is laknék...Szilvi örül, Imi lelkendezett. Zsófi tapsolt egy kommentben az üzenőfalon. Bagyika csak azt sajnálja, hogy már nem rögtön vele együtt megyek. Apa sír örömében és főz nekem. Igazán nincs okom panaszra, úgy látszik tényleg sokan szeretnek, nagyon szeretnek és nem csak elviselnek... De mindeközben az én szerelmem szavai járnak az eszemben: Ebben az életben valóban, TÉNYLEG minden, de minden olyan töredékes...

Lehetne minden egyben: tonhal és tenger, Dávid Király bora, gránátalma és mangó, a gyerekek, Apa és a barátok és a szerelem itt, mindannyian, vagy egy ritmusos, ciklikus változásban folyvást, velük is lennék, és ha ők nem is lehetnek itt, de akkor ott, azután megint itt, ahol minden más egyebem megvan, - fél év itt, fél év ott, - annyira szeretném így Istenem! Ebben az életben még. Lehetetlent nem kívánok. A halottaimat nem tudom visszahozni, tudom, de ami megvan, ami lehetséges és élő, abban a teljességre szeretnék törekedni és azt megélni. NEM töredékesen.

És most örülnöm is kellene, amiatt is, hogy megint valamiféleképpen győztem. Legyőztem magamban nagy akadályokat. Például, - és ez csak egy példa - megtanultam egy nyelvet már egészen jól és felélesztettem tetszhalott állapotából egy másikat. Ha kell, akkor gond és gondolkodás nélkül kommunikálok most már egyszerre akár mindkettőn: a kisöregekkel oroszul, a kollégákkal ivritül, ugyanaznap délelőtt-délután és éjszaka, miközben Chaim nem adja fel és csakis angolul karattyol, a fejemben pedig amit írni szeretnék, az magyarul megy, nagy, széles kivetítővásznon... :D Király, de tényleg! hihetetlen nagy érzés és élmény, megtapasztalni, hogy az emberi agy mi mindenre képes!

És győztem másban is, újra. Megint nem feladtam valamit, hanem úgy megyek el, hogy már elfogadtak, befogadtak, megszerettek és el nem küldenének maguktól. Egy újabb hely, ahol szó szerint szellemi erődítmények voltak,amiket le kellett győzni nagyon sok alázattal, tűréssel, szeretettel és tudással. Igen, a munkahelyem. Több, mint egy évet töltöttem itt el. Az első hat hónapban megaláztak minden módon. Volt, aki gyűlölt, volt, aki csak kinevetett, gúnyolódott rajtam és volt aki meg akart lopni. Ma már egyikük sincs. Azok közül, akik csak piszkálódtak, még akadnak, de már ők is csendben vannak. A betegek szeretnek, a kollégák tisztelnek, a nővérek sokszor tőlem kérnek segítséget :) Mindez végtelenül jól esik. Tudom, hogy nem egyedül voltam ebben, Isten végig velem volt, testvérek is imádkoztak értem. Nem egyedül győztem, de győztes vagyok. :) és ez jó. Nagyon sokat változtam én is, biztosan. Keményebb lettem, még keményebb, de talán alázatosabb.

Örülhetek és fájhat a szívem. Egyszerre természetesen. Biztos így az igazi, ... - bár ezt valahogy elég nehéz elfogadni :/ nem is teszem

Istenem, adj erőt a holnaphoz és vezess engem úgy, hogy a Te akaratod legyen meg! A teljesség felé 5775-ben is. Legyél velem, kérlek, mert nélküled nem nem megy, és Nélküled nem is akarom...

és legyen itt, igen! :

Ámen

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.