Rövidre vágott haja már teljesen ősz, kis, fejkendőnek álcázott sapka takarja. Van belőle neki fekete, fehér és lila virágos, és a fehérnek a szegélye apró ezüstszínű strasszokkal kirakva, én azt szeretem a legjobban. Szombatonként azt adom rá, és ha a kolléganők elfelejtik lecserélni a következő két fürdetésnél, hát akkor egész héten az marad rajta. Alíznak rózsaszín és bárányos- mintás kétrészes melegítője is van, és amúgy is pasztellszínű az egész ruhatára, tele finom puha pulóverekkel. Nagy családja van, három lány és két fiú, és ő marokkóból származik. Szeretik a gyerekei, felváltva járnak hozzá, jönnek minden nap, a legkisebb jön a legtöbbet, akinek három lánya van, az egyikük éppen katona. Alíz nagyon vallásos lehetett, ma már nincs mellette az imakönyve, de annál az asztalnál ül, ahol Aisha és a fia minden péntek este kiddusht csinálnak és amikor egyszer valaki összecserélte a tejes és a húsos tányért, akkor inkább nem ette meg az ételt, amit az egyik lánya ajándékba hozott és ott hagyott neki vacsorára. Alíz mindig nagyon örül nekem, és ez kezdetektől fogva így volt, valamiért. Meg is fogalmazta: Nem tudom miért, de mindig annyira jó nekem, ha meglátlak és itt vagy! Valami öröm lesz bennem, nem tudom, miért, nem értem... Én sem tudtam miért és én sem értettem, hiszen soha nem tettem semmi különöset. Elétettem az ételt, megtöltöttem az üvegét vízzel, megmosdattam, pelenkáztam, felöltöztettem, felkeltettem és lefektettem. A kedvessége persze mindig nagyon jól esett és olyankor jól megölelgettem. :) Alíz sokáig képtelen volt megjegyezni a nevem. - Nina, - így szólított. Amikor pedig megtanulta végleg, hogy hívnak, akkor nagyon sokszor elmondta, mennyire szégyelli, hogy nem emlékezett rá, hogy nem jutott eszébe és összekeverte, és kérte, hogy ne haragudjak ezért. Nevettem. Mondtam, hogy ugyan már, a Nina is nagyon jó lesz. Higgyje el! Megszerettem. És tényleg. Alíz egyébként a dédimamára hasonlít. Egy kicsit. Alíz volt az első, aki meg akarta csókolni a kezem és amikor még nem tudtam, miért, - hogy ez egy vallásos szokás, ami nagyon sokat fejez ki, és nem feltétlenül azt, amit elsőre gondolnánk róla, - szóval akkor nagyon zavarba hozott ezekkel a mozdulatokkal. Az én kezemet? na, ne már! ...És most már, hogy értem, miért akarja ezt, most sem hagyom neki. Hiába szép hagyomány. Valahogy nem visz rá a lélek.

Mostanában Alíz, amikor meglát, még az ágyban fekve elmosolyodik. - Nahát, mindig kérem, hogy te gyere, és látod? most itt vagy! - mondogatja. Sokáig nem értettem, mi az, hogy mindig kéri, de egyszer valahogy elszólta magát, és az egyik mondatba belefoglalta, hogy  a Kadosh Baruch Hu...Na, akkor eléggé meghatódtam... Alíz nem nézi a híreket, látszólag egy bezárt világban él, a családjával, a családjával, a gyerekeivel és az unokáival foglalkozik, őket várja, velük van, és sokáig azt gondoltuk, azt gondoltam én is, hogy csak legfeljebb a múltban lébecol. De ez nem egészen így van. Ma, amikor a kolléganő Yafit bevitte lefektetés előtt a fürdőszobába, hogy Alíz megmossa az arcát és a fogát, majd azután mégis én mentem érte, hogy lefektessem, ő a szokásos kedvességgel és nagy örömmel mosolygott rám: - Ó, hát még itt vagy? Úgy kértem, hogy te gyere, de azt hittem már nem vagy itt. Azt hittem, hogy már elmentél... -  Elnevettem magam és megint nem tudtam, hogy mit mondjak erre. - Ez azért van, mert olyan jól imádkozol Alíz, biztosan! - feleltem azután és lehajoltam a kerekes székhez, hogy betoljam őt az ágyához a szobába. Megrázta a fejét és láttam, hogy átvonul az arcán egy felhő, de nem szólt akkor semmit. Odabent azután segítettem neki felállni az éjjeli szekrény mellé, -állva könnyebb pelenkát feladni - , és miközben vetkőztettem, öltöztettem egyszerre csak csendesen megszólalt. - Ma is megöltek ötöt... - mondta halkan, és valami egészen elképesztő elkeseredettséggel nézett rám, mintha válaszokat várna. Yafit akkor lépett be a szobába, Mirjamot hozta lefektetni. - Ma nishma Alíz, ha kol be seder? Mi újság Alíz? Minden rendben van?  - kérdezte szokás szerint. De messze nem az évtizedek óta itt megszokott választ kapta. - Hogy lehetne rendben? ...Öt szép ember... A gyerekeink... -  suttogta az idős asszony és talán csak én láttam a könnyeket. De nem. Szeretném hinni, hogy rajtam kívül látta még valaki. Ha nem így volna mégsem, kérlek, mondjátok el Neki!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.