A tejjel is csak úgy van, hogy először megkeseredik az íze, azután válik savanyúvá, darabossá.


- Hallo, mi újság? Hogy vagy? Hogy érzed magad? - kérdezi a telefonban és az elővigyázatosság arra vezet, hogy lassan válaszoljak neki, lassabban a kelleténél. - Köszönöm. Jól leszek, ... jól leszek majd. - felelem jövő időben. - Megköszörüli a torkát. - Nos, tudom, hogy ma szabadnapod van, de ma hárman jelentették be, hogy nem jönnek dolgozni, és azt szeretném kérdezni, hogy te be tudnál-e jönni ma estére? - A hangja ekkor még puha, kedves, bársonyos. Én pedig hirtelen nem tudok válaszolni. Éppen az orvoshoz megyek. Mert Jom Kipur napján, amikor hárman voltunk bent a műszakban négy helyett, reggel hattól este nyolcig, megemeltem magam, és azóta alig tudok járni. Valamit össze is szedtem, szédülök, a szám sarkában van egy seb napok óta, valahányszor eszem, mindig előjön, hányingerem van, ezen kívül szabadnapot kértem, kettőt, mert itt van a fiam, holnap repül haza, és ezt a két napot vele akartam tölteni. Csendben vagyok, azon gondolkodom, mit is tudnék mondani. Becsületből ledolgoztam az elmúlt hetet betegen, de a végén már alig vonszoltam magam. Azon gondolkodom, mit mondjak és hogyan. A kérdésre Irina, a főnököm egyértelmű választ vár, dahuf, azonnal, és csak egyféle választ fogad el, ez a gyanúm. Nyöszörgő hang csúszik ki a számon, remélem nem hallja, és a kezemben összeszorítom a telefont. - Éppen az orvoshoz megyek - mondom neki azután. - Igen? - válaszolja - Értem, jól van. Szóval az a kérdés, hogy be tudnál-e jönni ma estére dolgozni? - mondja el még egyszer. Nem vagyok fogyatékos, először is értettem amit kérdez, kezd felnőni bennem valami elkeseredettség, de udvarias vagyok és általában amúgy is csendes. - Irina, nem vagyok jól... orvoshoz megyek... nem hiszem, hogy be tudnék menni, ismétlem meg halkan. Hallom, hogy sóhajt. - Nagyon nagy bajban vagyunk, mondja azután még mindig puhán, bársonyosan,  nem tudom megoldani a helyzetet másként. Be kellene jönnöd. - A járásom még jobban elnehezül, igazából alig tudom emelni a lábamat, a bal combom teljesen lezsibbadt, a derekamban csípős fájdalom. Most mit mondjak? Mi a fenét mondjak, hogy megértse?  - Irina, tudod, hogy eddig mindent megtettem, dolgoztam, ahogy csak kérted, most nem vagyok jól és éppen az orvos felé tartok... - Igen, hallottam, hogy orvoshoz mész! - szakít ekkor félbe és a hangja hirtelen válik olyanná, mint egy ostor. - Én csak azt kérdeztem, be tudsz-e jönni ma estére? Én csak ennyit akarok most tudni. - Hallgatok újra. Miért esik ilyen nehezemre a beszéd? - Szeretném megvárni, hogy mit mond az orvos, ismétlem meg azután halkan, és az ujjaim elfehérednek a telefonon. Igyekszem neki megmagyarázni. -Tudod, hogy mindig dolgoztam rendesen, bementem, valahányszor hívtál, valahányszor megoldhatatlan volt a helyzet... - Próbálom magyarázni, de valami elszakad a vonal túlsó végén és én alig hiszem el, hogy jól hallok, amikor ezek után ezt a választ kapom. - Na, igen, és akkor mi van? Dolgoztál rendesen, megtetted, amit kell. Még jó! Nem tettél te semmi különöset, semmi jót, hiszen mindazért amit tettél, megkaptad a fizetésedet is! ugye?! - Tessék? Részemről újra csak a csend. Valami elszakad a vonal innenső végén is, és akkor már tudom, hogy nem fogok bemenni aznap dolgozni, orvostól függetlenül sem, de lehetséges, hogy már soha többé. Elég volt. Tudhatja, érezheti. Néhány napja jelentettem be, hogy családi okok miatt nemsokára külföldre kell utaznom. És a magam részéről jó ideje tudom, hogy nemsokára kilépek majd. Mégis meglepnek az utolsó mondatai: - Jó. Szóval akkor ma nem tudsz bejönni. Akkor már csak azt szeretném megtudni, mikor jössz be, hogy lezárjuk a dolgokat? - ??? - Mi van? Igen, képes kirúgni ezért. Hirtelen megértem. Hogy nem számítok. Hogy semmit sem számít, amit eddig tettem le az asztalra, és hogy ha nem tudok tovább húzni, mint a barom, ha nem vagyok azonnal tettre kész és cselekvőképes, akkor ennyi volt, takarodjak. ..Fura, de nem rendít meg. Már nem. Ellenkezőleg. Eluralkodik rajtam valamiféle hidegvérűség. - Az orvos után jelentkezem, mondom neki halkan, és leteszem a telefont.


Dolgoztam. Ledolgoztam egy teljes évet ezen a munkahelyen. Csak a kisöregek miatt maradtam ennyi ideig és mert kitartó akartam lenni. Nem szabad kitartónak akarni lenni. Erősnek. Megmutatni, hogy bírom én, na, ezt nem szabad, felesleges. Egyrészt mert úgysem érdekel senkit, másrészt pedig: ha én nem vagyok magamért, akkor ki van értem?


Hatvan órás heti műszakok. Itt az volt a gyakorlat, hogy mindenki annyit dolgozik, amennyit csak bír, az órabér alacsony, tehát az óraszámot kell növelni, amennyit csak lehet. Itt az a trend, hogy műszakokat kapni megbecsülést jelent, tisztességet, minél több óraszámot kap valaki, annál nagyobb megbecsülést élvez a főnökök részéről, a túlóra jutalom, így lett ez beállítva. Reggel-délután- ez 14 óra. Reggel-éjszaka - ez 16 óra. Az esti műszak csak 5-7 óra, az nem annyira éri meg. Szabadnap nincs. Azt nem adtak, nem adnak, csak akkor ha külön kéri valaki. Van erre egy füzet, szefer vakasot, oda kell beírni a kívánságokat, egy héten maximum csak hármat lehet. Például szerdán csak reggel szeretnél dolgozni, mert a gyereknek az iskolában szülői értekezlet van. Akkor beírod, hogy reggel. Szabadnapot nem lehet kérni csak egyet hetente. Kettőt az éves szabadságod terhére, de azt egy hónappal előre be kell jelenteni. Az éves szabadság 10 nap. Az állami ünnepek és a szombatok automatikusan járnának mindenkinek, na, de ez egy idősek otthona, itt nincs ilyen, ez pikua nefesh, az élet védelme, itt dolgozni kell ünnepnapon is, szombaton is, ahogy beosztanak.


Dolgoztam négy-öt heteket egyfolytában szabadnap nélkül. Nem szocializálódtam erőszakos önvédelemre, fél évig azt sem tudtam, hol van a füzet, a szefer vakasot, nem kértem semmit. Beosztottak minden péntek estére és szombatra, az utóbbi hónapokban pénteken reggel-este hosszú műszakba, pedig tudták, hogy ola hadasha vagyok, vagyis zsidó. Pikua nefesh - mondogattam magamnak és a lányom és egy-két jóbarát hiába mondogatta: te húzod meg a határokat, nem hittem nekik. A Talmud idézete is csak akkor jutott eszembe, amikor beteg lettem: ha te nem vagy magadért, ki van teérted? Most már késő. Most már mindegy. Igazából Jom Kipurkor lett vége. Vagy még augusztusban, Elul hónap elején. Igen, azt hiszem, talán inkább így. Amikor hat hét non-stop munka után kértem volna négy szabadnapot és beírtam a kérést a füzetbe. Irina behívott az irodájába: Mi ez? - kérdezte. - Négy szabadnap, fizetett, az éves szabadságomból. - mondtam neki. Akkor még tudtam mosolyogni. - Ezt nem így csináljuk, ez nem így működik! - felelte. - Igen? De úgy sem működik, hogy hat hete nem volt egy szabadnapom sem! - vágtam rá, mert el voltam keseredve és ha sarokba szorítanak, pimasz leszek, nem tisztelem a tekintélyeket, öreg hiba, de így születtem, nem itt tanultam meg. Lám, elhallgatott, ki is adott nekem a négyből három szabadnapot, amiből ugyan csak egyet fizettek ki, de ezt csak majd a jövő hónapban vettem észre...


Szóval igazából valamikor akkor lett vége. Meg akkor, amikor figyeltem a kollégáimat és elejtettek egy-két megjegyzést. Chaim például azt, hogy gyerekkorában könyvmoly volt, de évek óta nem jut ideje semmit olvasni. Guszun meg azt, hogy néha alhatna-e nálam, mert két műszak közt akkor nem kell hazamennie és az élet úgyis ennyi. Munka, meg aludni. Hát ezen csak úgy elgondolkodik az ember mégis. Hogy tényleg ennyi volna-e?


Azután beosztottak Rosh ha Shana-ra, erev-re, estére, meg másnap egész napra, sőt még harmadnapra is, ami itt szintén ünnep. Pikua nefesh, mondogattam magamnak, meg hogy tisztesség, nyilván pénz is, és nem vagyok egy olyan valaki, aki pár sékelért eladná az anyját, de most, amikor még hiteleim vannak és mindjárt jön a tél, arra gondoltam, minden fillér jó lesz... Megcsináltam az ünnepet. Két-három arabbal dolgoztunk, még az etiópok is szabadságra mentek. Az új év után jött a tíz nap, a félelmetes napok Jom Kipurig. Valamikor ezalatt jött oda hozzám Chala a fejkendős arab vezető ápoló asszony, és csípőből a következőt kérdezte: Na, szia! te ugye egyedül vagy itt? Nincs családod, meg semmi. Akkor te be tudsz jönni jom kipurra dolgozni este -éjszaka és másnap reggel-délután, ugye?... - Hogy mi van? Tessék? Aznap jön a fiam! Még szerencse, hogy ezt el tudtam mondani. Erev jom kipurkor nem fogok dolgozni. Amúgy sem. Legalább ez legyen már, azt a mindenségit, - de ezt persze csak magamban sikerült hozzátennem. Csalódottan elhúzta a száját, hümmögött. Ez itt a lélektani hadviseléshez szépen hozzátartozik. Már nem vettem fel. Válaszra vártam. Be is osztottak Jom Kipur reggel hattól este nyolcig. Utána már hiába kapálóztam, hogy de hiszen én is zsidó vagyok, kezit csókolom, aznap egész nap böjtölök! - senkit nem érdekelt. Arra gondoltam, ha nem hallják amit mondok, hát akkor majd lázadok, reggel bemegyek, délután meg majd nem, beteget jelentek, pancsert csinálok, ahogy az arabok szokták, napi gyakorlatban... De időközben kiderült, hogy ezt még ha akarom sem tehetem meg, négy helyett hárman leszünk műszakban, mert az araboknak is négy napos ünnepük van éppen ekkor és nincs kit beosztani. Nyilvánvaló volt, hogy ketten nem tudják ellátni azt a munkát, amit négyen is csak alig... Muszáj volt a dupla műszakot végigcsinálni. Bele is rokkantam, azóta bicegek, meghúztam a derekamat. Úgy kell nekem. Majd máskor határozottabb leszek. Meg kell tanulnom nemet mondani. Nagyon úgy tűnik.  


Tizedikén a fizetéskor kiderült, hogy szeptemberre kevesebbet kaptam az ünnepekkel együtt, mint az augusztusi fizetésem. Kiderült, hogy az ünnepeket csak szombati pénzzel fizetik, 150%, szó sincs 200 százalékról, 250-ről, mint ahogy az éjszakai műszakpótlék sem 50% itt, hanem mindössze csak 10%, azaz tíz százalék. :O Hát ez van. És tegnap, amikor betegen azt merészeltem mondani, hogy nem tudok bemenni a szabadnapomon helyettesíteni, akkor egészen egyszerűen megfenyegettek, hogy kirúgnak... Hát ajánlólevelet így már biztosan nem tudok kérni... Az egy év után járó pénzemet, ami kötelező lenne, azt pedig vagy kifizetik, vagy nem. A jóindulatukra van bízva. Jóindulat? Ugyan, kérem szépen! Irgalom sem látszik...

A félig alapítványi intézményt, amiben dolgozom, oroszok vezetik. Hiába adományozott Mr. Forgach nem kevés összeget a keren hayesod-nak, a magyar szó itt semmit sem számít. A metapelet munkakörbe három állás tartozik. Nem csupán a betegek gondozása, de a konyhai munka és a takarítás is. Egyetlen órabérért, a minimálbérérét egy dolgozó a délután és éjszakai műszakban három munkakört lát el. Ha a kilenvcen tojást véletlenül feltöröd és nem megfőzöd, mert rosszul írják a papíron, akkor az mindegy, hogy a papíron hogy volt, másnap hajnalban az orosz konyháslány úgy beszél veled, mint egy értelmi fogyatékossal, mint akit a seggéből rántott ki. Ja, igen, mert a konyhán is csakis és kizárólag oroszok dolgoznak. A pénzt és a kaját a ruszkik itt a kezükből véletlenül sem engedik ki. Ennek az országnak a pusztulásához jelentős részben hozzájárult az a másfél-két milliós orosz aliya, ami még most a napokban is zajlik. Ez itt Izrael. De vannak részei, ahol mégsem. Ez itt nem a zsidók országa, nem egy ős-új ország, nem egy valóra váló álom. Nem a szentföld. Hanem egy akármilyen, senkiföldje, ahol disznócsülök hever a pultokban és harákoló vénemberek sercegve köpik a slejmot a szépen gondozott virágokkal beültetett sétányra, a pálmák tövébe. Ez itt Izrael. Kár, nagy kár, hogy nem azok lakják, akiknek kéne. Nem zsidók lakják, hanem oroszok és tolvaj arabok. Ennyi. Rossz helyre jöttem.


Itt ülök most betegen, nemrég hívott Chaim, aki ténylegesen elköszönt tőlem, köszönte, hogy velem dolgozhatott, mert mondta, még soha nem ismert egyetlen olyan embert sem, mint én vagyok és mindenért hálás. Hozzátette, sajnálja, hogy nem lát többet. Innen (is) tudtam meg, hogy valószínűleg kirúgtak. Vigyázzak magamra, meg minden, mondta még Chaim és én azóta is azon gondolkodom, miért nem volt előbb több eszem? Lelépni innen, erről a munkahelyről, messzire menni, ha kórházba nem lehet, akkor inkább egy gyárba, vagy bölcsődébe.... Most ki vagyok szolgáltatva, egészen. Vagy kifizetnek, vagy nem. Jó lenne valaki, aki ért a dolgokhoz, én utálok pereskedni.


Mindegy már. Csak azért írtam meg ezt a történetet, hogy jól nézze meg mindenki, aki dolgozni akar itt, hogy milyen a munkáltatója és maga az intézmény vezetése. Milyen a hangulat, milyen a stílus. És ha nem olyan, amilyennek lennie kéne, azonnal meneküljetek el onnan, nem érdemes várni. Munka van, állás van sokféle. Én oroszoknak soha többet az életben nem dolgozom és az arab kollégákat is messzire elkerülöm. Sajnálom, ha ez rasszizmusként hangzik, nem annak szántam/szánom, biztos tök jó fej emberek, máshol, egy baráti társaságban, egy másik korban - én a mai napig úgy gondolom, nem vagyok halálra ítélve, nem rabszolgának születtem, nem azért tanultam harminc évig, hogy a legalja munkát végezzem és főként nem azért jöttem ide, hogy egyetlen ünnepet, egyetlen szombatot se' tudjak megtartani, még annyira sem, mint a galutban - ez azért, valljuk be! - röhej!


Sok sikert mindenkinek. Magamnak is. Ne alkudjatok meg! SOHA!

A bejegyzés trackback címe:

https://rimonim.blog.hu/api/trackback/id/tr726793273

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása