Kicsit elfáradtam. Szellemileg is azt hiszem, nem csupán fizikailag. De leginkább úgy. Remek módszert talált nekem a JóIsten, és telepítette is az alkalmazást a szoftveremre: munka és még több munka. Nem én akartam. Így alakult. Az egyik orosz lány, a kolléganőnk, Ljuba négy hónapos terhes /volt, vagy még mindig az, nem tudjuk, de kórházba került vérzés miatt. Morad az arab srác megint karambolozott, Baltás, az azeri kolléganő meg kilépett, vagyis inkább kirúgták, azt mondták neki, hogy jobb, ha elmegy, és ő így is tett. Így alaphangon három ember hiányzik, de közben meg itt van a Ramadan vége, és ma este egy három napos ünnep vette kezdetét az araboknál, így nem dolgozik Manal sem, az már négy ember a héten, hirtelen át kellett szervezni az egész beosztást és össze-vissza plusz műszakokat akasztottak az én nyakamba is. Most már nem csak esténként dolgozom, hanem reggel is, és néha dupla műszakban, ami 14 órára nyúlik. Olyan vagyok, mint az iszap. Közben a háború valami iszonyatos lelki nyomást gyakorol itt mindenkire. Rám is. Igen, tudom, itt nem lőnek, ritkán szólalnak meg a szirénák, de az előző posztokból is látszik, mással nemigen tud foglalkozni az ember, mint ezzel a témával. A folyamatos koncentrált figyelem, még a ki nem mondott, az öntudatlan is, hihetetlenül fárasztó. Márpedig ez van. Számoljuk az elvesztett életeket. Olvassuk a híreket, nézzük a híradókat és másra sem tudunk gondolni, mint a tűzszünetre, légiriadókra, valós és lehetséges veszteségekre.
Ma barátok jöttek hozzám a tízórás műszak után. Elmentem velük Akkóra. Sokkolt, amit ott tapasztaltam. Minden, amit mutatni akartam a barátaimnak, szertefoszlott, eltűnt valahova, mintha sosem lett volna, és ez iszonyattal töltött el. A gyönyörű kisváros, ahol pár héttel ezelőtt a lányommal és más barátaimmal még boldogan sétáltam a nyüzsgés közepette, ma kihalt volt, szinte néptelen, az utcákon csak arabok voltak, csellengtek, a vendéglők, a kereskedők zárva, a piacon légüres terek, a kikötő csendes, a cethal szobra elé egy bódét építettek, ami egészen eltakarja. :(

Valami végleg elveszett belőlem. Steiner Kristóf indexes cikkén jól felidegesítettem magam, igaztalan állításokat tartalmazott az is, azt írta, mindezidáig részvétlenek voltunk a palesztínok szenvedései iránt és hogy a zsidó állam ilyesmit nem engedhet meg magának. Mikor volt részvétlen az állam a szenvedés iránt, amikor ingyen adja az áramot, a vizet, ingyen épít tábori kórházat és viszi hetente a töménytelen mennyiségű humanitárius segélyeket? Mikor volt a zsidó állam részvétlen, amikor odaadott mindent, amit csak lehet, hogy a palesztinok normális életet éljenek? Én nem értem, hogy írhat le valaki ilyeneket? Kristóf állandóan arról ír, hogy Jafón milyen jó fej arabokkal tartja a kapcsolatot... Én pedig egyszerűen csak belefutok az arab tüntetőkbe, akik még július elején a hamasz rakétáinak tömegesen örültek és vonultak ünnepelve az utcán. Értitek? Annak örültek, hogy egy szélsőséges terrorista csoport, ami kormánya a palesztinoknak, lövi az országot, Izraelt, ahol ők is élnek... Ez mi? ...Nekem egész mások a tapasztalataim, az én valóságom egészen más, mint Kristófnak. Igaz, én egyszerű ember vagyok, egyszerű körülmények között, a mindennapokban élek és dolgozom. Nekem a kollégáim az arabok és nem csak a sarki pék. Nem csak vásárolok tőlük, hanem együtt élek velük, ismerem a viselkedésüket, a válaszaikat, az élethez való viszonyukat. Igen, vérlázítónak hangzik, de ismerem. Egy év alatt megismertem mindegyiküket és ha számban nem is reprezentatív minta, amit "vizsgáltam", mindegyikük ugyanazt az eredményt adta. Fenntartást és elválasztást. Ha sarkos kérdésekre került sor, anticionizmust, még akkor is, ha elismerték, Izraelnek köszönhetnek majdnem minden jót.

Valamit véglegesen elveszítettem. Több mindent elveszítettem. Például a hitemet abban, hogy egy arab valaha is a barátom lehet, úgy, hogy tudja, zsidó vagyok és szeretem Izraelt. (Mert abban a pillanatban, ahogy a saját érdekeik úgy kívánták, mindegyikük zokszó és lelkiismeret furdalás nélkül átgázolt (volna) rajtam. Ha a helyzet úgy adódott, megpróbáltak becsapni, meglopni, és nem számított, hogy mit tesznek, számukra ez nem volt bűn, mert nekik én, mint zsidó, eleve alacsonyabb rendű ember voltam. Micsoda furcsa paradoxon, ugye?) És elveszítettem még valamit: a vágyat, a késztetést arra, hogy kimondjam, legyen egy önálló palesztin állam. Egészen egyszerűen azért,mert voltak helyek, ahol jártam régen, és vannak, ahová soha nem jutok most már el anélkül, hogy valaki azt ne mondaná nekem: csak a saját felelősségedre mehetsz, mert nem tudjuk, visszatérsz -e élve... Nem tudok zsidóként elmenni, - Hevronba is csak alig, - de Betlehembe, Jerikóba szinte egyáltalán nem, Gázába meg aztán, - most úgy tűnik, - abszolút soha. Most már lezártak, elérhetetlenné tettek előttem területeket. És mert az elmúlt tíz évben többször jártam Hevronban, sokszor voltam Kelet- Jeruzsálemben, és ma Akkón is, azt láttam pontosan, mit jelenthet, ha egy palesztin állam megalakul. Tönkremegy ott minden. Én nem akarok egy független palesztin államot, mert akkor nem mehetek oda, azokra a területekre még látogatóba sem. És én nem akarom, hogy Jeruzsálem olyan legyen, mint Hevron, vagy mint Akkó a mai napon.  Nem tudom, érti -e ezt valaki vagy sem?! Én nem vagyok szélsőséges. Tőlem mindenki éljen boldogan. én a szabadságot, az életet és a békét szeretem. Csak ez érdekel. És egy megalakuló palesztin állam megfoszt ettől a három dologtól. Kicsit sem félek, még mielőtt bárki félreértené. Valami másról van itt szó. Kristóf azt írta, a falnak két oldala van- hát ez legalább igaz. A fal túloldalán élő arabok és palesztínok kirekesztettek engem, kirekesztették a zsidókat, az izraelieket, és bezárták őket, ha úgy tetszik: ők, a palesztinok, átjöhetnek, ugyan mindenféle biztonsági ellenőrzés mellett, de átjöhetnek és szabadon járkálhatnak itt, de ha innen valaki oda megy, az jobb, ha leveszi a nyakából a csillagot, lemond a dress-code-ról, ami jellemzi és jobban teszi, ha nem szólal meg héberül, mert lehet, hogy nem marad életben... Micsoda különbség ez? ... Nem is hiszem el, hogy ezt senki sem veszi észre! Ki zárt be, kit? Ki rekesztett ki, kicsodát? Ki fosztott meg kit, az alapvető emberi jogaitól?

Üzenném a Tel-Avivi tüntetőknek, akik a tegnapi napon amellett tüntettek, hogy Izrael állítsa le a gázai hadműveleteket, hogy nem tudják, mit beszélnek! Üzenném Kristófnak is, hogy fogalma sincs, miről beszél! Mindaddig, amíg nem tették próbára ezt a love and peace palesztin-zsidó kérdést élesben, és nem mentek át, nem próbáltak meg átmenni Jerikóba, nem utaztak el Hevronba, és nem néztek ott körül, valamint nem hívtak meg vendégségbe egy gázai palesztint, addig csak szappanbuborékokat beszélnek a levegőbe, amivel megtelik ugyan az égbolt és ők abban gyönyörködhetnek is, sőt, másokat is gyönyörködtethetnek, de fogalmuk sincs a valóságról! És felesleges megtéveszteni másokat a saját álmaikkal. Én is tudok szépeket álmodni, és pontosan tudom, milyen jó volna így, meg úgy. De nem keverendő össze az, amit szeretnék, azzal, ami van, mert az vastagon hazugság volna. A kisgyerekekre azt mondja ilyenkor a pszichológus, hogy túlzottan élénk a fantáziája. Később hazugságnak hívják ezt az egészet, önbecsapásnak. Sajnálom nagyon.  Üzenném, megírnám mindezt, az egész történetet jobban, szebben és kifejtve, de most fáradt vagyok, iszonyú fáradt, belefáradtam ebbe az egészbe, így ma csak annyit mondok itt el, amire hosszú idő után végülis eljutottam: én arra is rájöttem ma, hogy én NEM akarok egy független palesztin államot! Én azt szeretném, ha lehetne itt egy zsidó állam, ahol mindenki, aki akar, békében és jólétben együtt élne. Vagy egymás mellett. És azt gondolom, a legtöbb valóban civil, hamaszos ideológiától mentes gondolkodó palesztin is ezt szeretné. Ehhez azonban tényleg nem egy új palesztin állam megalakulása kell, hanem az, hogy odalent és az ország közepén azok a becsomagolt fejű megszállottak letegyék a fegyvert és felhagyjanak a gyűlölettel. Hogy az arab és a palesztin arab ne ölni, hanem élni akarjon. Tanulni, megismerni, megosztani az értékeket, szeretetben és békességben. Élni! Ez kellene. Csakis. És ez, ennek megvalósulása nem a zsidókon múlik. Tényleg nem. Még ha az egész világ zsákot húzott is a fejére és nem ismeri ezt fel és el, még ha mindenki össze-vissza beszél, akkor sem rajtunk múlik... :(

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.