Álmodás. Álmok ébredésekkel. Hinni, hogy van jó, látni is, azután észrevenni a tisztátalant. Irina azt mondja, Chala szája fekete. Pé sáhor. Hosszú ideig nem fogadom el. Figyelek. Anya azt tanította nekem, semmi sem fekete vagy fehér. Keresem a jót, mindenkiben. Nehezen hiszem el a gonoszt. Mindig azt gondolom olyankor, biztos, hogy csak tévedésből van. Chala kicseréli a vizet a krizantém alatt, nővér pedig, de gondja van erre is, és odaül a betegek mellé, megeteti őket. Chala együtt táncol velünk az ünnepeinken és eszik a süteményeinkből, az ételeinkből. Chala azt mondja szeret engem, de kinevet, amikor félreértek valamit és arabul megjegyzéseket tesz, olyankor Manal együtt nevet vele. Nem tudom mit mond, de nem is akarom érteni. Chala mindig utasításokat ad nekem, érthető, ő a főnököm a munkában, a beosztottja vagyok. Múltkor, amikor magához hívott rámnézett egy pillanatra, a szemembe, és láttam rajta, hogy megdöbben. - Miért félsz mindig tőlem? - kérdezte. - Nem félek. - mondtam és elmosolyodtam. Utálom, ha kiabálnak az emberek és Chala sokat kiabál, de ez nem félelem. Azonkívül Chala mindig hadarva beszél, arab és orosz akcentusa egyszerre van a héberben, figyelnem kell nagyon, hogy megértsem őt, azt, hogy mit akar tőlem. De ez sem félelem. Ezt azonban nem mondtam még soha, nem magyaráztam el neki. Tegnap Avraham nem akart reggel lezuhanyozni. Az istennek sem. Kiabált velünk, hogy hideg van és hagyjuk őt békén. Morad, a huszonötéves srác engem küldött Chaláért, hátha ő majd segít Avrahamot a mosakodásra valahogy rábeszélni. - Gyere, kérlek, mondtam Chala-nak, Avraham megint nem akar fürdeni. - Megölöm és szétszórom a kutyáknak! - morogta Chala maga elé, miközben elindult felém. - Kicsodát? Engem? - kérdeztem, mert nem értettem a névmást a mondatban. Várt egy pár pillanatot, mielőtt válaszolt rámnézett és elmosolyodott. - Téged? Dehogy! Akkor ki dolgozna? Ki fejezné be a mai műszakot? - mondta. Beléptünk a szobába, Chala Avraham fölé hajolt, és széles taglejtésekkel üvölteni kezdett vele oroszul. Avraham erre hagyta magát levetkőztetni.

Semmi sem fekete vagy fehér.

Tegnap eltemették a harmincötödik elesett katonát. Fiatalok voltak mind, huszonévesek. Guy Levi 21 éves törzsőrmester például. De a múlt héten temették azt az amerikából érkezett fiút, akinek itt nem volt családja. A barátai a közösségi oldalakon kérték, hogy aki teheti menjen el a temetésre, a fiú ne legyen egyedül. A szertartáson aznap este harmincezer ember vett részt. A polgári lakosság itt élelmiszercsomagokat gyűjt és küld a határ mellett harcoló fiúknak. A miniszterelnök és a kormány tagjai személyesen látogatják meg a gyászoló családokat és mennek délre, utaznak, beszélnek, ölelnek, bátorítanak, vígasztalnak és együtt sírnak.

Az élet mindennél szebb és mindennél keményebb errefelé. Dolgozni kell, sokat. Előbb kelni, mint a madarak és később térni nyugovóra. A szembejövő utakat egymástól elválasztó széles sávban bokrok nőnek, selyemakác és kaktuszok. A tömött füves részeken éjfél előtt sünök gyalogolnak. Magasan fent van már a hold, a csendet csupán az árnyak figyelik, nincs kuvik. Hajnalban a rigók ébrednek legelébb, sárga csőrű, sávozott szárnyú szentjános rigók, azok, akik a Negevben, Kumránban és a Massadán is nagy számban élnek, ők lakják az egész országot, őshonosak itt. Később kelnek a hosszú lábú futómadarak és a fehér gémek, azután a varjak. A varjak a múltkor megtámadtak egy rigót. A fióka anyja az egyik pálmafán rikoltozott, köré sereglett az egész nagy család, de mégis egy emberpár mentette meg a kismadarat, beterelték őt a bokor alá. A varjak kegyetlenek és dögevők. Csak egymás tetemét nem emésztik meg.

Tűzszünet van. Tegnap éjfélkor elfogadták, a Hamasz részéről ma reggel nyolcig tartott, akkor szólaltak meg az első szirénák, és akkor csapódott be az első rakéta Izraelben egy határszéli város mellett. Az interneten egy kőhalmon otthagyott maszatos plüssjáték képe kering. A hírek ártatlan áldozatokról szólnak. Az ártatlan áldozatok házai alatt fegyverraktárak vannak, és a gyerekek ott zöld katonai egyenruhában, vagy anélkül, csak fejszalaggal, de lőni tanulnak és kinyújtott karral kiabálnak. Allahu Akhbar! halál Izraelre és Amerikára! A szüleik alagutakat ástak, vagy negyvenet, a nemzetközi segélyek dollármilliárdjaiból, és az alagutakban bombák és tölténytárak vannak, az öngyilkos merényleteket idén az újévre tervezték.

Az egész világ egy keskeny híd. Kol ha olam kulo, gesher tzar meod. Csak egyetlen szó van, hívás, hogy ne félj! Ne félj egyáltalán! vehayikar, vehayikar lo lefahed, lo lefahed klal...

Az ágyam keretén három plüssmackó ül. Egyet még anyától kaptam, kettőt itt találtam. Nem vonzódom a játékokhoz, de megtartottam őket, jó lesz majd az unokáimnak. A múlt héten az egyik mackó leesett a párkányról, valahogy véletlenül. Nem tettem vissza, nem volt rá időm, sokat dolgoztam, jöttem-mentem, különben is elfér az ágyon, épp elég nagy. Jól alszom itt. A tenger felé nyitva az ablak, éjjelente finom, langyos a levegő. Olyan jól alszom, hogy nem ébredek fel még a légvédelmi szirénára sem. Mély álom, álmodás, ábrándok. De volt egy éjszaka, amikor mégis felébredtem. Valami hirtelen hűvösség lett a szobában, arra riadtam, hogy vacogok, ráz a hideg. Hűvös szél volt, annak tűnt, pár pillanatig tartott, de nem gyújtottam lámpát és nem féltem semmitől, mindezt csak megállapítottam és arra gondoltam, hogy milyen érdekes, mi lehet ez? Nem volt erőm utána járni, nem foglalkoztatott a dolog túl sokáig, nagyon fáradt voltam. Megkerestem a takarót az ágy túloldalán a sötétben, megtaláltam, jól beburkolóztam és visszaaludtam. Másnap reggel a leesett mackó ott ült a fejem felett a szokásos helyén. Hogy lehet? Nem tudom. Talán anya jött, talán egy angyal, anya üzenetével, hogy tévedett, ebben nem volt igaza. Igenis van, ami fekete és van, ami fehér. Csak néha éppen olyan tökéletes az álca, hogy nem venni észre, olyan kimaxolt a megtévesztés. Álmodás, álmok ébredésekkel, kiábrándulás. Ez van most.

Az egész világ egy keskeny híd csupán, az egyetlen hívás, hogy ne félj... 365-ször szerepel a kijelentés, kérés, felszólítás a Bibliában. És itt senki nem fél. Én sem. Csak fáj, sokszor fáj az ébredés...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.