A repülőutat végig aludtam, nem emlékszem túl sok mindenre. Fél lábbal még otthon voltam, magamon éreztem a gyerekeim ölelését, hallottam a hozzám simuló szívverésüket, a lányom hangját, anya, ne félj, ne aggódj, minden rendben lesz, így kell lennie, az idő most jött el, és éreztem az arcomon a könnyeinket, amik összekeveredtek, a testemben pedig az egymás után lenyomott 3-4-5-6 éjszakai műszakok fáradtságát. Kevés dolgot fogtam fel, de annyit igen, hogy állandóan valami légörvénybe keveredtünk, a stewardessek folyton folyvást dülöngéltek és alig bírták kiosztani a szendvicseket, a kapitány meg állandóan kérte, hogy kapcsoljuk be a biztonsági öveket, én pedig alig vártam, hogy végre leszálljunk, megérkezzünk. Időben landoltunk, 14.25-kor. Mindent igyekeztem úgy csinálni, ahogy Judit mondta, és minden úgy is történt, ahogy másokkal. Az útlevél ellenőrzés előtti átjáróban ott vártak egy táblával, rajta a felirat „Olim”, annyi volt csak a különbség, hogy nem egy férfi volt, hanem egy nő, aki azonnal odavitt a legszélső kapuhoz, ahol csekkolták az aliya vízumomat és beírták a nevemet mindenhová, ahová kellett. :) Ezután a hölgy odavezetett egy kisebb csoporthoz, akikről megtudtam, hogy kazahsztánból származó családok ők, illetve volt ott egy egyedül álló lány, Alina, vele kezdtem beszélgetni. Angolul beszéltünk, de nagyon durva volt, hogy minden orosz szó is előjön, és hogy nagyjából értem is, mit mondanak, ahogy hallottam őket egymás között diskurálni, és egy kicsi szégyent éreztem amiatt, hogy nem emlékeztem rá, talán nem is tudtam, hogy igazából kazahsztánban mindenki beszél oroszul, … pedig ez logikus, a múlt miatt. Elég hosszú ideig vártunk ott, megvártunk még egy orosz családot, akik egy későbbi géppel jöttek, és csatlakozott hozzánk négy hivatalnok, csak utána vittek minket el együtt egy busszal a régi repülőtér épületébe, ahol a bevándorlási hivatal van. Furcsa volt látni azt a teret, ahová először érkeztem 2003-ban, még ott állnak a kis útlevél ellenőrző pultok bodegái sorban a csarnok közepén, most néma mozdulatlanságban.

Felmentünk az emeletre a hivatalnokokkal, három férfi volt és egy nő, Tamara, aki valamiért különös jóindulattal viseltetett irányomban és a sor elejére vett, így én lettem az első, nála. Azonnal kitöltött mindenféle papírt, és amíg a számítógép életre kelt beszélgettünk, ekkor már csak ivritül. Annyira rendes volt velem, hogy négyszer ismételte meg a felvételt az igazolványomhoz, hogy elég jó legyen, ne nézzek ki úgy, mint egy háborús menekült, vagy egy hajléktalan, és negyedszerre még mindig nem volt elégedett egészen, de mondta, hogy ez talán már jobb egy kicsit. Így került az igazolványomba, a Teudat Olé-ba egy kékes hátterű kép, amin kb. úgy nézek ki, mint aki napok óta sírt, de most már igyekszik mosolyogni. Hát hazudni itt nem lehet. Őszinteség minden, kiderül, hogy mi a stájsz, azonnal… :) Tamara aláíratta velem a biztosítási papírt, a Maccabit választottam, mert egyik biztosítót sem ismerem egyáltalán, így hát a neve alapján döntöttem. Majd később meg kell néznem, melyik biztosító mennyiért mit nyújt, de ez most fél évig ingyen van, és utána csak egy év múlva lehet váltani, úgyhogy ráérek. Kaptam azután egy 200 percet ingyen lebeszélhető sim kártyát, Tamarának nem árultam el, hogy a vodafonos nyolc éves csotroga telefonban ez biztos nem fog működni, de szerencsére nem is erőszakoskodott, hogy próbáljam ki, nekem meg terveim közt szerepelt, hogy majdcsak lesz itt valahonnan egy izraeli mobilom, úgyhogy a kártyát a hátizsákom mélyére rejtettem. Kaptam pénzt is, éppen kétszer annyit, mint amennyit Judit mondott, vagyis a teljes összeget, ami egy hónapra jár, ezen aztán felvidultam kissé, és az örömtől pirosodott a fülem rendesen, de tényleg megnyugodtam, ennyi pénz elég ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam. Tartalékaim ugyanis nem nagyon voltak, otthon igyekeztem minden számlát kifizetni, mielőtt eljöttem. Ezután mentem volna a személyimért, Tamara odaadta a papírt, készre kitöltve, ID számmal meg minden, és átirányított az egyes szobába, ahol egy marcona ült és azonnal kiszúrta a dossziémban az elől hagyott giurról szóló igazolásomat. Az a gyanúm, hogy ha nem látja meg, akkor azonnal megcsinálja a személyimet, mert Tamara mindent előkészített, amit csak lehetett. Így azonban itt ért az első eddigi negatív tapasztalat, mint megkülönböztetés. Ááá! mondta a férfi, maga giurral jött, hát akkor majd a személyi igazolványát a belügyminisztérium intézi, oda el kell mennie külön! Ezt amúgy is tudtam, Judit is mondta, meg a barátaim, Áldáska, csakhogy most egy nyolc napos ünnep jött és igazából valahol a szívem mélyén reménykedtem, hogy majd velem kivételt tesznek, szerintem tettek volna is, ha nem hagyom szem előtt azt a nyavalyás márványos papírt, és az öreg hangsúlyai közt kihallatszott valamiféle kis megvetés, illetve káröröm… Na, mindegy. Tudom, hogy van ilyen, azt is, hogy lesz is még. A befogadás csak akkor teljes, ha nem mondok semmit, vagy ha elmesélem a teljes családtörténetemet. Ez nem mindig lehetséges, hát bocs’… Fura nem, hogy a részinformációk okoznak mindig zavart, a féligazságok a legtöbb baj okozói. Semmi baj. Csak óvatosnak kell lenni.

Összeszedegettem a papírjaimat és kimentem az irodából, az előtérben már vártak a szendvicsek és az üdítők, meg a kávé, pont úgy, ahogy az egykoron szintén aliyázott bloggerek írták. Legalább négy pohár narancslevet megittam, ami nagyon jól esett, már el voltam tikkadva, mint az angyaltrombita a kertünkben nyáron, kora délután. Ettem egy szendvicset is, pedig azt nem kívántam, de már öt óra volt és még javában ügyintézték a kazahokat, sejtettem és éreztem, hogy egyhamar nem fogunk végezni. A sarokban találtam egy számítógépet, aminek nagyon megörültem, addig még nem vette észre senki, így honfoglaltam az előtte levő széket és miután többször átállítottam oroszról angolra a billentyűzetet és végre tudtam írni, meg is írtam minden otthoni barátomnak, hogy megérkeztem és minden rendben van. Alináék hamar észrevették, hogy mit találtam, így azután átadtam nekik a helyemet, hadd üzengessenek ők is. Ittam még narancslevet és csináltam egy kávét. Bóklásztam a folyosón, a családokat elég hosszadalmasan regisztrálták, a sor alig haladt. Végül jött egy hatvan körüli szikár ember, hivatalnok külsővel, aki élénken gesztikulálva hangosan kezdett intézkedni, hogy mi az, hogy még itt vagyunk, már hét óra van, hogy képzelik ezt a kollégái, mégis mikorra fognak szegény olék a szállásukra érni, és hogy nem lehet ezt így csinálni, gyerünk, gyerünk! Na, akkor begyorsultak a dolgok, de ekkorra már hét óra múlt. Tamara hozott nekünk kék szatyrokat fájdalomdíjul, amit mosolyogva vettünk át, mert tudtuk, hogy a sok várakozásért kapjuk, ami minket nem annyira zavart, annyira fáradtak voltunk ugyanis mindannyian, hogy még mindig csak ott tartottunk, hogy igyekeztünk valahogy magunkhoz térni. A szikár úr azután megszólított engem magyarul és elnézést kért, mondta, hogy mindjárt megyünk, és beszélgetni kezdtünk. Amikor megtudta, hogy mi a hivatásom, kiderült, hogy a felesége is ápolónő volt, és mondta, hogy remek, nagyszerű, egy percet se aggódjak, minden rendben lesz, fogok találni állást, az egészen biztos, mégpedig hamar, csak tanuljam szorgalmasan tovább a nyelvet. Sok sikert kívánt. Nagyon jól esett. Búcsúzóul még visszanéztem a terembe, ahol a megérkezésünk utáni órákat töltöttük. Emlékezni akartam majd később minden kis részletre. A zászlók füzérekben lógtak faltól-falig, a sorban rakott sárga műbőr üléseken az armatúrák fénye ezüstös sávokat rajzolt, a falakon régi fekete-fehér fotók életnagyságban a régi olékról, akik még országot építeni jöttek ide a negyvenes évek végén, az irodákban az államfő képe, és a mindenünnen ránk mosolygó felírat: Baruchim habaim! És többféle nyelven. Isten hozott itthon!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.