Isten hozott

Nem hagytam túl sok időt magamnak. Amikor megkaptam az engedélyt, egészen pontosan Tisa b’Av előtt egy nappal, akkor még úgy gondoltam, kivárok tavaszig, segítek a fiaimnak, hogy a felnőtt életükben megerősödjenek, hogy az állásaikban túljussanak a próbaidőn, és a nagyobbik átvegye az oklevelét, mint ápoló, a kicsi pedig büszke ipari tanulóként az ösztöndíjából meghívhasson egy ebédre. :) Ez lett volna a jó rész, igen. Látni, ahogyan a lábukra állnak, végre teljesen önállóvá válnak, érezni, ahogy ettől szárnyakat növesztenek, és együtt örülni velük az örömeiknek. De nem lehetett. Egészen egyszerűen nem ment tovább, nem bírtam. Júliusban és augusztusban 252 órát dolgoztam éjszakás műszakban. 180-at a főállásomban, ahonnan a váltótársam kilépett, mert Regensburgba költözött a párjával, és másik 72-őt a másodállásomban, az intenzív osztályon. Halálosan elfáradtam. Ezen kívül kijöttek az aktuális éves elszámoló számlák, amik befizetése reménytelenné vált, és ráadásul elkezdődött valami egészen elképesztő felesleges, jogtalan és értelmetlen szekatúra a munkahelyemen, míg végül bele nem betegedtem az egészbe, és augusztus végén már tényleg úgy éreztem, hogy minden szempontból az erőm legvégére értem.  Akkor szóltam Juditnak, hogy mennék. Előbb persze beavattam a tervekbe a családomat és próbáltuk megtalálni a legmegfelelőbb időpontot. Ez szeptember végére esett, de az ünnepek miatt sajnos nem jött szóba, fél ünnepen nem nagyon működik semmi, nem lehet bevándorolni sem. A Jom kipurt pedig még mindenképp Magyarországon szerettem volna tölteni, el akartam menni a rabbimhoz, jelen akartam lenni Kol Nidrén és Mázkiron, szegény anyához a temetőbe nem jutottam ki a sok munka miatt, hát legalább ennyi legyen… Nagy nehezen aztán együtt találtuk ki az egyetlen megfelelő dátumot: Szukkot előtt, majdnem közvetlenül indulok.  

Így is lett. Az utolsó napon ott, még összegyűlt az egész család. Apa főzött halászlét, mert Zsófi súgott neki, hogy azt mennyire kívántam a múltkor, amikor együtt voltunk. Erika sütött rengeteg süteményt. A fiúkkal meg összeállítottak nekem egy kis csomagot, benne fényképekkel, illatszerekkel, és egy kispárnahuzattal, amire egy közös képet nyomtattak, olyat, amin rajta van mindenki. Még a Mama is a falon, egy festményen… Sokat sírtam aznap is. Nagyon szép délutánt töltöttünk együtt, régi videókat néztünk a kicsi gyerekkorukból, sokat nevettünk… Másnap reggel Joci a vejem jött értem, hogy Zsófival és Gusztikával együtt kivigyen a repülőtérre.  Nem feküdtem le éjszaka, nem volt rá idő, össze akartam pakolni, amit csak lehet, rendet hagyni magam után, előkészíteni nekik azt az életet, amit már a folyamatos közelségem nélkül fognak élni. Már napok, hetek óta ezen dolgoztam és maradt még pár apróság. Perec a macska, az ölemben dorombolt egész éjszaka. Nem könnyítette meg az elválást semmi. Még a remény sem. Még azok a gondolatok sem, amik folyton jöttek, hogy jó lesz, hiszen erre vártam már évek óta, hogy mindig ezt szerettem volna igazán, hogy a jövő itt van, és csakis ebben az országban tudom elképzelni az életemet. Tudtam, hogy ősz van, aznap éjszaka a faházban már kabátban ültem a laptop mellett, és vastag zokniban a lábam papucsban, a szőlővesszők ágait hűvös szél csapkodta a lugas fáihoz, két nappal azelőtt egész szürke volt az ég és folyamatosan esett, a levegő hőmérséklete napról napra csökkent, egyre alább ereszkedett. Tudtam, hogy otthagyom őket a télnek, a gyerekeimet, amikor korán lesz sötét, és hamar jön az este, amikor majd hó esik, és csizmába, kabátba kell bújni, gyalogolni kell fél órákat a hévig oda-vissza, hajnalban dolgozni járni és későn érni haza, tudtam pontosan, hogy mennyire nehéz lesz nekik. Nélkülem. És nekem is, kétezer kilométerre tőlük, nélkülük. Nehéz lesz, igen. És azért is lesz nehéz, hiszen másként terveztük kezdetben. Együtt akartunk volna jönni, a legkisebb fiammal közös terv volt ez.  De a többiekben is ott volt valamiféle vágy a lehetőségre.

Az, hogy valaha Izraelben fogunk élni, mint álom, vágy, biztos tudat, vagyis meggyőződés már egészen régen, már 2003-ban megfogalmazódott bennem, akkor, amikor először jártam itt. És most hadd írjak erről is egy kicsit, hogy azoknak, akik nem ismernek jobban érthető legyen.

Nem volt még ország, aminek földjére úgy léptem volna be, mint ide. 2003-ban, a legelső alkalommal csak látogatóba jöttem, vallástudománnyal, vallástörténettel foglalkoztam akkor már évek óta, és egyszerűen csak érdekelt az ország, a nép, meg akartam nézni a történelmi helyeket, rá akartam látni a jelenlegi sorsra, megtudni milyenek az itt élő emberek.  Izrael. De ez az ország nem azt adta, amire számítottam, hanem egészen mást.  Nem ismeretet adott, hanem ébredést. És valami sokkal mélyebbet. Szerelmet. Nem voltam felkészülve erre, ma már tudom, hogy amit Isten tesz, arra nem lehet felkészülni, a sorsot megfordító dolgok mindig váratlanul történnek, ha van is előtte sejtelem, az sokszor észrevehetetlen, talán éppen azért, mert sok esetben túl sok éven át tart a felkészítés és nagyon apró dolgokból épül fel. Az ember sokszor csak elrohan mellettük, az apró dolgok és érzések mellett, anélkül, hogy észrevenné őket, felismerné, hogy azok egymásra épülnek. Szeretettel és kíváncsisággal jöttem persze, nyitott szívvel, ahogy mondani szokás, csak éppen arra nem számítottam egyáltalán, hogy ezt a nyitott szívemet azonnal betölti a viszonzás, és hogy mint két illeszkedő rész, ami elkallódott valahol a fiókban, hirtelen összekerül majd, és egymásra talál. Izrael szelleme és a lélek, ami bennem lakik.

Az El-al járata akkor is, 2003 szeptemberében, kora délután landolt, és ahogy a gép kerekei földet értek, az emberek körülöttem tapsolni és énekelni kezdtek, „Osze shalom bimromav, hu jaasze shalom alénu”. Akkor még a szavakat sem ismertem, a jelentésüket sem, és fogalmam sem volt, miért szökik könny a szemembe azok hallatán. Amikor pedig kinyílt az ajtó, és sodródtam előre a kijárat felé, a lépcsőn lefelé, - akkor még a régi, kicsi reptér működött, és busszal vittek be bennünket az épületbe, - sírni kezdtem, és nem tudtam, hogy miért. A föld tette, a levegő, ami lágyan ölelt körbe, a fények, a kora délutáni nyár végének illata? Ma sem tudom, pedig az okokat sokáig kerestem. Anélkül, hogy itt bárkit ismertem volna, hogy várt volna barát, rokon, és anélkül, hogy tudtam volna hová megyek a következő órákban, hiszen még biztosan lefoglalt szállásom sem volt, egyszerűen csak sírtam a boldogságtól és egy dolgot tudtam, azt viszont teljes bizonyossággal: Hazaérkeztem ide. Egyetlen pillanat volt, nem több. Hogy egy hang volt-e, vagy csak egy gondolat, érzés, vagy mindhárom együtt, ezt sem tudom, csakis a bizonyosságra emlékszem, és a biztonságra: Itthon vagyok. Végre. Akkor 2003-ban ősszel, a következő három hétben bejártam az ország nagy részét, Jeruzsálemben három egész napot töltöttem, majd Tel-Avivba és Galileába mentem. Magyarországra visszatérve írtam egy könyvet az élményeimből, Izrael tiszta fénye volt a címe, kicsi könyv, 90 A5-ös oldal, naplószerű, de minden benne volt, amit láttam és gondoltam.  Persze jellemző módon ezt a füzetecskét nem tudtam Magyarországon kiadatni, csak magán kiadásban, a Reprográf Kft. adta ki, 200 példányban, de nem adta hozzá a nevét, a lektor és az ügyvezető igazgató ugyanis nagyon félt a szövegben rejlő teljesen őszinte filoszemitizmustól, ami magában hordozott elég sok ellenérzést a palesztin agresszióval szemben. A nyomda vezetője felhívott nyomtatás előtt és kissé izgatottan közölte velem, hogy sajnálja, de ő még élni szeretne, nem teszi ki magát a magyar muszlim közösség támadásainak, ezért ha tetszik, ha nem, a kötetek jelzés nélkül maradnak, a belső borítón nem lesz semmi. Mondtam, hogy jól van. Mi mást tudtam volna tenni, a nyomtatásnak addigra már minden költségét kifizettem. Így nem lett a kötetnek még csak egy nyomorult ISBn száma sem. Ennek ellenére maradéktalanul elfogyott abban a két keresztény könyvesboltban, ahová eladásra vittem a példányokat, jutott a tanáraimnak és a barátaimnak, a későbbiekben pedig megtudtam, hogy még egy jó ideig fénymásolatban is terjesztették, ez a tudat pedig épp elég volt kárpótlásnak. Amúgy sem a hírnévért és meggazdagodásért írtam, egyszerűen csak meg akartam osztani az élményeimet…

Közvetlenül ezután, vagy talán ezzel egy időben családfakutatásba kezdtem. Egészen a XIX. század elejéig eljutottam, és megtudtam, hogy anyai ágon a szépanyám Lengyelországból telepedett be, szépapám szintén, 1820 környékén földet kaptak Mohács mellett, és onnantól mindenki keresztény lett. Lengyelországba már nem volt pénzem felmenni tovább kutatni, így csak az interneten néztem meg egyik délután a városka történetét, ahol a felmenőim születtek. Szépapám Bialska Biala településen Krakkó mellett, szépanyám Glogowban. Kevéssé lepett meg a hír, miszerint itt élt az egyik legnagyobb zsidó közösség, a polishjews. org oldalán még az anyakönyvekből származó neveket és adatokat is megtaláltam: Hanna Sokup. Így hívták a szépanyámat is. Talán ő volt. Magyarországra a lánya Sebelik Anna telepedett be, ő nem, ő ott született és ott is halt meg. Glogow. Német nevén Glottau. Sebelik Anna házassági anyakönyvi kivonatában a születési hely: Glottau im Bohemia. Nagymamám testvére, Vilma néni, akihez rendszeresen feljártunk a szüleimmel, és szinte minden családi ebédet nála tartottunk, az utolsó éveiben nem győzte a családfáról való meséket, és azt, hogy sziléziai lengyel a származásunk, minden történetben szerepeltette. Nagyon sírtam, a könnyeim a billentyűzetbe csorogtak, az örömtől is bőgtem, hogy megtaláltam, amit kerestem, és azért is, mert tudtam, hogy esélyem sincs papírokhoz jutni. A családfa kutató ügyvéd nő azt mondta kb. félmillió forint lenne, hogy ő felmenjen értük és kikerestesse őket, de egyébként sem lett volna értelme, hiszen hatodíziglen a szépanyám után már mindenki evangélikusnak lett keresztelve.  Közben Apa is elkezdett mesélni a saját családjáról, ott is „gyanúba keveredett” valaki az apai nagymamám felmenői közül, a rékasi nagymamámat Kis É. Erzsébetnek hívták, egy „s”-sel és az É betűnek is volt jelentősége, úgy emlékszem, de ott is csak ükszülői ágon találtunk jeleket. Beszéltem Baruch Oberlanderrel, akkor már jártam a Lubavicsiakhoz ünnepekre és beiratkoztam szabadegyetemre is, Baruch azt mondta érdemes lenne felmenni Lengyelországba mégis, mert zsidónak lenni hetedíziglen is érvényes, és nem múlik el, és hogy ők elfogadják ezt ennyire messzire, visszamenőleg is, de addigra én tudtam már, hogy ezt senki nem gondolja így rajtuk kívül. A kikeresztelkedések igenis számítanak. Pénzem sem volt. Nem volt mit tenni. Tudtam, hogy be kell térnem. Ahhoz, hogy visszatérjek, hogy zsidó lehessek, be kell térnem, meg kell tanulnom mindent, ami amúgy sem baj, hiszen nagyon keveset tudtam. Valamikor eközben, talán vígasztalásul is, álmokat láttam, olyan álmokat, amiket azóta sem felejtettem el. Az egyik rendszeresen visszatérő álom az volt, hogy egy sivatagban állok, homoksivatagban, ahol a dűnék tetejéről az erős szél elkezdi lehordani a homokot, és ahogy söpör, úgy bukkannak elő régi, bedőlt szürke sírkövek, ovális, legömbölyített tetejű sírkövek, rajtuk héber betűk. Akkor még nem is jártam zsidó temetőben… A másik álmomban pedig, amit csak egyetlen egyszer álmodtam, de ma is olyan élesen emlékszem rá, mintha csak most látnám, egy hosszú földúton mentem, aminek egyik oldalán fenyőfák álltak sorfalat, magas, büszke fák. Az út végén egy régi, de egyszerű fehérre meszelt falú házban, polcos szekrények közt asszonyok dolgoztak, és örömmel köszöntöttek, amikor beléptem. Azt mondták, nagyon jó, hogy végre jöttem, mert most már minden holmit el kell rakniuk, és régóta várnak már rám. Az egyikük azután odakísért az egyik a belső szobában levő polchoz, és a könyvtári kartotékra emlékeztető kis fakkot kihúzva abból előszedett egy selyemkendőt és néhány iratot. Mosolyogva átadta nekem a dolgokat és jó utat kívánt. Ez az álom azért is nagyon érdekes, mert évekkel később, amikor az Élet Menete Alapítványnál dolgoztam önkéntesként, és csoportokat kísértem Auschwitzba, az egyik alkalommal fényes nappal haladtunk át a Krakkó melletti kisebb településeken, dombos, lankás tájakon, ahol fenyőfák nőttek, és a dombok közt földút vezetett át, oldalukon magas, büszke fák álltak sorfalat. Pontosan felismertem a helyet, és azóta is azon gondolkodom, hogy ha leszálltam volna a buszról, hogy azon a kis földúton begyalogoljak, vajon megtaláltam volna-e az épületet? …Még később történt, hogy megismertem egy kántort az egyetemen, aki jól beszélt lengyelül, onnan származott, és amikor elmeséltem neki, amit megtudtam Glogowról és a nagymamámról, nagyon megörült, és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy Glogow régi többszáz éves zsidó temetőjét nemrég szántották be, a sírköveket elhordták, és a helyén már nem emlékszem pontosan valamiféle építkezésbe kezdtek… Furcsa dolgok ezek… Ahogy a kép összeállt, az olyan volt, mint amikor valaki puzzle-t rak ki, nagyon gondosan, de szépen, kényelmesen…

2004-ben mentem el a budapesti főrabbihoz.  A betérés három évig tartott. Csak nekem. Másoknak és azóta, 2007 óta, már csak egy év. Nekem még a főrabbihoz kellett járnom, akkor még csak hozzá lehetett járni felkészítésre, másoknak és azóta már sok helyen betérő tanfolyamokat szerveznek, fiatal rabbik, és a többiek úgy mennek a bét din elé. Nekem havonta egyszer kellett mennem tanulni a Síp utcába, a rabbi hol ráért, hol nem, hiszen közben ünnepek voltak, hászenék és temetések, meg ő amúgy is ráérősen kezelte ezt a dolgot, a teljes Méir Lau könyvet kétszer tanultatta meg velem, minden fejezetből külön levizsgáztam kétszer, mire végre azt mondta, hogy rendben, látja rajtam, hogy nem adom fel, és összehívja a bét dint. Közben elvégeztem a kultúratörténet szakot a zsidó egyetemen és felvettek a vallástudományi doktori iskolába. Már javában oda jártam, amikor végre megkaptam a héber nevem.

De nem vált káromra semmi. Nem panaszként írom ezt. Mindennek rendelt ideje van, mindvégig megpróbáltam ezt elfogadni, ma pedig már tudom. A tanulás közben évente arra spóroltam, hogy jöhessek Izraelbe, apránként az egész családomnak megmutattam mindent, egyszer úgy is voltunk itt, hogy velem voltak az összes gyerekeim, többször pedig úgy, hogy kettesével jöttek. Anya halála után, 2010-ben Zsófival és a legkisebb fiammal elhoztuk Apát is. Azután pedig három év csend következett. Dolgoznom kellett, eladósodtam, igyekeztem kiheverni azt a fájdalmat is, amit édesanyám halála és hiánya teremtett bennem, gyászoltam, ki sem láttam belőle, miközben a két kisebb fiam kamaszodni kezdett, és csak a gondok jöttek velük is. Tavaly, 2012-ben kezdtek a dolgok kisimulni, nagyjából úgy éreztem magam, mint akit padlóra küldtek, de már van annyi ereje, hogy miután magához tér, feltápászkodjon, és négykézlábra álljon. Elvonszoltam magam a ring szélére, felkapaszkodtam, kiegyenesedtem, és egyik nyár-végi délelőtt levelet írtam, összeszedtem a papírjaimat és beadtam az aliya-kérelmemet a Szochnut-hoz. Idén nyár elején jelentkeztem önkéntes munkára az egyik kolléganőmmel, aki látni szerette volna Izraelt. Jöttem, felemás érzésekkel, kétségekkel, kérdésekkel. Vajon még mindig ugyanazt jelenti-e? Három év elteltével, hűvösebb fejjel, meggyötört lélekkel, de éppen ezért sokkal reálisabban gondolkodva, igazán kíváncsi voltam és tudni akartam, otthonom-e, és vajon hogyan látom szándékosan megkeményített szívvel, távol tartva magam az emocionális vonalaktól, vonatkozásoktól. Nem maradt kérdés. A második napra a megérkezésünk után már ugyanolyan otthonosan éreztem magam, mintha sosem mentem volna el innen, mintha itt születtem volna, mintha csak ezeket az embereket érteném igazán. Júniusban, amikor a 12 nap szabadságunk elteltével visszarepültünk Magyarországra a kolléganővel, engem másnap szárnyak repítettek Judithoz, megszereztem az utolsó hiányzó igazolást, amit az Izraeli belügy kért, és alig egy hét után meg is kaptam Judit sms-ét: SIKERÜLT! Ritkán vagyok úgy, hogy sírni és nevetni egyszerre megy nekem, az valami olyan állapot, amiben majdnem megszakad az ember szíve. Emlékszem, ahogy néztem a betűket az üzenetben, nyolc betű és egy felkiáltó jel, éjszakai műszakból mentem haza akkor is, a fáradtságtól szédülten, hányingerrel küszködve, ültem a kis asztalnál, ahogy mindig, és csak bőgtem és nevettem, és pontosan tudtam, a hír, a legjobb hír az utolsó pillanatban érkezett… Két nappal voltunk Tisa b’Av előtt… minden értelemben…

Összeszorított foggal dolgoztam onnantól kezdve. Mentem nappal és éjjel, mikor milyen műszakra osztottak be, volt, hogy tíz nap alatt 8 éjszakás és 2 nappalos műszakot csináltam meg, helyettesítettem, akit csak kellett. Két hónap telt el így, de kibírtam, ki kellett bírnom, az új évben, tudtam, új élet kezdődik majd el. Ez erőt adott nekem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.