Az adminisztráció után visszavittek bennünket a repülőtérre, ahol még álldogáltunk vagy egy fél órát, mire mindenkinek jutott taxi. Nekem egy fehér merci  :). Az ügyintéző hölgy serutot akart intézni, és teljesen fel volt háborodva, hogy mi az, hogy engem egyedül visznek fel a szállásomra, tiszta luxus ez, mondta és telefonálgatott össze-vissza. Ő 18 éve dolgozik itt és még ilyet nem látott, hogy ezt így intézik, tiszta luxus, egyedül utazni, amikor mások is mennek északra mondogatta indulatosan valakinek a telefonba, és amellett, hogy ebben valahol én igazat adtam neki, igazából nagyon tetszett nekem a gondolat, hogy egyedül utazom, és élveztem a helyzetet.  A sofőr ugyanis nem tágított. Oda állt mellém, kezében a papírral és mondta, hogy márpedig neki az van ide felírva, hogy engem vigyen fel, és más név nincs a papíron, de különben sem férne be hozzá még egy család, legfeljebb csak egy ember. Szólóban azonban nem volt senki más, illetve Alina még igen, és ő Haifára ment volna, de érte meg jött a vőlegénye. Szóval veszekedtek ott mellettem még egy darabig, illetve a nő kiabált, a sofőr meg csak állt csendesen, egyetlen szó nélkül, időnként a vállát vonogatva, hótt nyugodtan, mint az olyan ember, aki tudja, hogy úgyis neki lesz igaza. A nő felhívott még valakit, aki nem tudni, mit mondhatott neki, de ezután elhallgatott, csak legyintett egyet és mondta, akkor menjünk, különben is már nagyon késő van. Elindultam hát a sofőr után, aki berakta mind a négy poggyászomat a csomagtartóba és kinyitotta nekem az autó ajtaját.

Pffff... Bőrülések és parfümillat. :) Hátradőltem, kinyújtottam a lábam és elmosolyodtam. Elindultunk. A sofőrről megtudtam hamar elég sok mindent, hogy harminc éve itt él, és orosz bevándorló volt, kedves ember, aki feltétlenül úgy érezte, hogy szórakoztatnia kell engem, illetve meggyőződése volt, hogy akkor érzem majd jól magam, ha szóval tartjuk egymást… :) Izrael nem a csend országa és nem a magányosságé. Itt mindenki beszél és senki, senkit nem hagy magára sem a gondolataival, sem az érzéseivel. Nem nehéz ezt megszoknom, igazából nekem is ez van kódolva, akkor érzem jól magam, ha sok ember vesz körül, azért választottam talán a hivatásomat is, mert szeretem a csapatmunkát, és azért végzek szívesen önkéntes munkákat is, sőt, azt hiszem gyerekeket is azért szültem ilyen számban, mert közösségben tudok élni igazán jól. :) De aznap este nagyon fáradt voltam már és kifejezett erőpróbának éltem meg, hogy a szállásomig vezető másfél órás utat ivritül beszélgetve kell eltöltenem. Furcsa ez a nyelv is. Azonnal feléled az emberben, ahogy megszólal, aktiválódik. Az itt élő emberek pedig semmitől sem boldogabbak, mintha megtudják, hogy az új olé beszél egy keveset, és nemigen érdekli őket, hogy az a kevés valóban rak kzat. Rögtön csakis úgy hajlandóak társalogni, még a segítségül bekevert egy-egy angol szó hallatára is azonnal felhúzzák a szemöldöküket, mintha nem értenék, és addig várnak, míg ivritül is ki nem fejezem, ha kell kézzel-lábbal ugyanazt, amit valójában mondani akartam. Szegény sofőr! :) Nem adta fel. Én voltam aznap az utolsó utasa, és örült nekem, hát csak mondta, mondta… Én pedig igyekeztem megérteni mindent és adekvát módon válaszolni, visszakérdezni. Sajnáltam nagyon, hogy már sötét van, szerettem volna látni a tájat, de csak annyit észleltem belőle, hogy dombossá válik a vidék, amin haladunk át, fel észak felé. Balra a földközi tenger volt végig az út mellett, jobbra kisebb városok, a sofőr mutogatott, arra van a Kinneret, Zfat, Nazareth, de mindezekből semmi sem látszott. Amikor bal kéz felől elhagytuk Haifát, tudtam, hogy nemsokára megérkezünk, de addigra már tényleg nagyon kellett igyekeznem, hogy el ne bóbiskoljak. Kiryat Haim, mondta azután a sofőr egy kanyar után, ez itt a szomszéd városka, és nézze csak, itt is vagyunk, ez a körforgalom már Kiryat Yam, az pedig ott a Merkaz ha Klita!

Bekerített tér közepén három egymáshoz simuló tízemeletes panelház, körülötte játszótér, portaszolgálat a bejáratnál. Kinyitották nekünk a kaput, a taxis egészen az épület bejáratáig hajtott, ott állt csak meg és vette ki a három bőröndömet meg a hátizsákot. Kiszálltam a kocsiból, igyekeztem mosolyogni. A biztonsági őr is így tett, Baruch Haba, mondta és rak snia hozott egy bevásárló kocsit. Körém gyűlt vagy fél tucat etióp kisgyerek, akik azonnal elkezdtek kérdezősködni, és mondták, hogy szívesen felviszik a cuccaimat. Kisfiúk voltak, 8-10-12 évesek talán, és a fiúk elég bátrak ebben a korcsoportban. A kislányok megálltak távolabb és onnan figyeltek. A gyerekek szépen beszéltek ivritül, nagyjából gondolom azonos szókinccsel, mint ami nekem van, így azután nem volt gond őket megérteni, válaszoltam nekik, közben fel is ébredtem. Visszajött Dávid a biztonsági őr a bevásárló kocsival, belepakolta a poggyászt, mondta, hogy kövessem és elindult az épület belseje felé. A legszélső épület harmadik emeletére mentünk, egy másfél szobás lakást kaptam, amiben még senki nem lakik. Szép tágas, tiszta lakás ez, van hozzá kis konyha, étkezővel, és egy zuhanyozó fülke, wc-vel. Elfoglaltam a belső, kisebb szobát. Két ágy van benne és két szekrény. Kis ablak, ami a tengerre néz, ezt még sötétben is megállapíthattam. Az ágyakon vadonatúj matracok színes huzatban, a konyhában új hűtőszekrény, a polcon tea, kávé és cukor, műanyag tányérok evőeszközök és papírpoharak. Minden tiszta, minden rendezett, és minden úgy készült, hogy érezni lehet, azok, akik készítették, tudták, hogy annak, aki ide érkezik, az első pillanatokban mire lesz szüksége. Majdnem elsírtam magam. Megint. Igazából, Judit felkészítése alapján ennél a szállásnál sokkal rosszabbra számítottam. Hosszasan álltam az ablaknál és néztem a feketeségben hófehéren fodrozódó hullámokat. Szemben távolabb nagyváros fényei villództak, Haifáé, ami nagyon közel van ide, de az utcák csendesek voltak, lassan szállt le a városra a csendes éj. Csak a tenger suttogta szerelmét megállíthatatlanul, kitartóan. Életemben sokszor éreztem már Isten szeretetét, de soha ilyen erősen talán. Csak álltam ott és tudtam, hogy igaz: nem feledkezett meg rólam. Mintha egy kar gyengéden átkarolná a vállamat: minden rendben lesz, ne félj! na, ugye? én mondtam neked! Fáradt voltam nagyon, csak egy köszönömöt suttogtam. Megágyaztam azután és boldogan, nagyon mélyen elaludtam. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.